DOMINUS EST VII.
A latin rítusú egyház ma sok szempontból tanulhatna a keleti egyházaktól, hogyan kell kezelni az eucharisztikus Krisztust az áldoztatás során. Legyen most elég felidézni csak egyet a számtalan csodaszép tanúságból:
„A Szent a paténán és a kehelyben fenségben és méltóságban, ünnepi körmenetben kivonul, papoktól és diakónusoktól kísérve. Angyaloknak és a Lélek tüzes szolgáinak ezrei vonulnak a mi Urunk Teste előtt, és magasztalják Őt.”[1]
Az egyházatyák fő szabálya arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni Krisztussal az áldoztatás alatt, ez volt: „cum amore ac timore! (szeretettel és félelemmel!)” Ezt tanúsítják például Aranyszájú Szt. Jánosnak, az eucharisztikus doktornak megindító szavai:
„Köteles alázattal induljunk a menny Királyával való találkozásra. Miközben magunkhoz vesszük, csókoljuk meg ezt a szent és makulátlan ostyát teljes odaadással, és öleljük át tekintetünkkel, felmelegítve szellemünket és lelkünket, hogy egyesülésünk az Úrral ne váljék ítéletükre és kárhozatunkra, hanem hogy szentté váljunk és felebarátunknak épülésére lehessünk.”[2]
A keleti egyházak ezt a belső és ugyanakkor külső magatartást a modern korban is megőrizték egészen napjainkig. „Elmélkedések az Isteni Liturgiáról”című könyvében[3] Nyikolaj V. Gogol, a híres orosz író a következő módon írja le az Oltáriszentség vételének pillanatát:
„Isten iránti vágytól lángolva, az iránta való szent szeretet tüzében égve előlépnek az áldozók … Mindegyik halkan ismétli hitvallását a Megfeszített előtt. A hitvallás elimádkozása után mindenki közeledik, már nem a paphoz, hanem a lángoló szeráfhoz. Kinyitja száját, hogy a szent kanállal fogadja Krisztus Testének és Vérének égő parazsát.”[4]
Az orosz ortodox Egyház egyik modern szentje, Kronstadti János (†1908) áldozópap, ezt mondja a szentáldozás pillanatának lelki és testi szempontjairól:
„Mi történnék akkor, ha te Uram és Istenem, Jézus Krisztus, engednéd kisugározni istenségednek fényét a Legméltóságosabb Szentségből, amikor a pap azt kezeiben egy beteghez viszi. E fény előtt mindazok, akik vele találkoznak vagy látják azt, akaratlanul is a földre esnének, hiszen még az angyalok is eltakarják arcukat e Szentség előtt. Viszont hányan vannak olyanok, akik ez égi Szentséget közömbösen kezelik!”[5]
Az Isteni Liturgia egyik magyarázatában, amelyet nemrég adott ki az orosz ortodox egyház, a következő utasítást találjuk az áldozni kívánó hívekre vonatkozóan:
„Azok a laikusok, akik felkészültek a szent titkok vételére, a diakónus felszólítása után istenfélelemmel közeledjenek a kehelyhez, ahogyan a tűzhöz közelednének; közeledjenek a Szentségbe vetett hittel és Krisztus iránti szeretettel. Mindegyik vesse magát a földre és imádja Krisztust, aki a szent misztériumokban valóságosan jelen van.”[6]
A régi Egyház és az egyházatyák arról tanúskodnak, hogy hihetetlenül kifinomult érzékük volt a rituális gesztusok jelentősége iránt. Hiszen a szakrális és liturgikus rítusnak első és maradandó hatása abban mutatkozik meg, hogy az embereket elválasztja és megszabadítja a hétköznapiságtól.[7]
[1] Spiegazione dei Misteri della Chiesa, Nisibisi Narsainak tulajdonítva, az Il Padre inestimabile instrukcióban idézve, op. cit. Nisibisi Narsai (399–502) a nesztoriánus egyház egyik kiemelkedő teológusa volt.
[2] Hom. in Nativ. 7 (PG 49, 361).
[3] Vö. Nyikolaj V. Gogol (1809–1852), Meditazioni sulla Divina Liturgia, Roma 2007.
[4] Uo., 105. 110. old.
[5] Vö. Swjatoj prawednyi Joann Kronshtadskij, Moya zisnj wo Christje, Moszkva 2006, 248. old., Nr. 444.
[6] Az orosz ortodox egyház könyvkiadó hivatala nemrég kiadta a tanult püspök, Bessarion Neciayew (1828–1905) magyarázatát az Isteni Liturgiáról: Ob’yasneniye Bozestvennoy Liturgii, Moszkva 2006, 389. old.
[7] Romano Guardini szavai szerint: „A liturgiának első, mindig újra megtapasztalható hatása ez: elválaszt a mindennapitól és megszabadít”: Vorschule des Betens, Einsiedeln 1943, 260.old.
A latin rítusú egyház ma sok szempontból tanulhatna a keleti egyházaktól, hogyan kell kezelni az eucharisztikus Krisztust az áldoztatás során. Legyen most elég felidézni csak egyet a számtalan csodaszép tanúságból:
„A Szent a paténán és a kehelyben fenségben és méltóságban, ünnepi körmenetben kivonul, papoktól és diakónusoktól kísérve. Angyaloknak és a Lélek tüzes szolgáinak ezrei vonulnak a mi Urunk Teste előtt, és magasztalják Őt.”[1]
Az egyházatyák fő szabálya arra vonatkozóan, hogy hogyan kell bánni Krisztussal az áldoztatás alatt, ez volt: „cum amore ac timore! (szeretettel és félelemmel!)” Ezt tanúsítják például Aranyszájú Szt. Jánosnak, az eucharisztikus doktornak megindító szavai:
„Köteles alázattal induljunk a menny Királyával való találkozásra. Miközben magunkhoz vesszük, csókoljuk meg ezt a szent és makulátlan ostyát teljes odaadással, és öleljük át tekintetünkkel, felmelegítve szellemünket és lelkünket, hogy egyesülésünk az Úrral ne váljék ítéletükre és kárhozatunkra, hanem hogy szentté váljunk és felebarátunknak épülésére lehessünk.”[2]
A keleti egyházak ezt a belső és ugyanakkor külső magatartást a modern korban is megőrizték egészen napjainkig. „Elmélkedések az Isteni Liturgiáról”című könyvében[3] Nyikolaj V. Gogol, a híres orosz író a következő módon írja le az Oltáriszentség vételének pillanatát:
„Isten iránti vágytól lángolva, az iránta való szent szeretet tüzében égve előlépnek az áldozók … Mindegyik halkan ismétli hitvallását a Megfeszített előtt. A hitvallás elimádkozása után mindenki közeledik, már nem a paphoz, hanem a lángoló szeráfhoz. Kinyitja száját, hogy a szent kanállal fogadja Krisztus Testének és Vérének égő parazsát.”[4]
Az orosz ortodox Egyház egyik modern szentje, Kronstadti János (†1908) áldozópap, ezt mondja a szentáldozás pillanatának lelki és testi szempontjairól:
„Mi történnék akkor, ha te Uram és Istenem, Jézus Krisztus, engednéd kisugározni istenségednek fényét a Legméltóságosabb Szentségből, amikor a pap azt kezeiben egy beteghez viszi. E fény előtt mindazok, akik vele találkoznak vagy látják azt, akaratlanul is a földre esnének, hiszen még az angyalok is eltakarják arcukat e Szentség előtt. Viszont hányan vannak olyanok, akik ez égi Szentséget közömbösen kezelik!”[5]
Az Isteni Liturgia egyik magyarázatában, amelyet nemrég adott ki az orosz ortodox egyház, a következő utasítást találjuk az áldozni kívánó hívekre vonatkozóan:
„Azok a laikusok, akik felkészültek a szent titkok vételére, a diakónus felszólítása után istenfélelemmel közeledjenek a kehelyhez, ahogyan a tűzhöz közelednének; közeledjenek a Szentségbe vetett hittel és Krisztus iránti szeretettel. Mindegyik vesse magát a földre és imádja Krisztust, aki a szent misztériumokban valóságosan jelen van.”[6]
A régi Egyház és az egyházatyák arról tanúskodnak, hogy hihetetlenül kifinomult érzékük volt a rituális gesztusok jelentősége iránt. Hiszen a szakrális és liturgikus rítusnak első és maradandó hatása abban mutatkozik meg, hogy az embereket elválasztja és megszabadítja a hétköznapiságtól.[7]
[1] Spiegazione dei Misteri della Chiesa, Nisibisi Narsainak tulajdonítva, az Il Padre inestimabile instrukcióban idézve, op. cit. Nisibisi Narsai (399–502) a nesztoriánus egyház egyik kiemelkedő teológusa volt.
[2] Hom. in Nativ. 7 (PG 49, 361).
[3] Vö. Nyikolaj V. Gogol (1809–1852), Meditazioni sulla Divina Liturgia, Roma 2007.
[4] Uo., 105. 110. old.
[5] Vö. Swjatoj prawednyi Joann Kronshtadskij, Moya zisnj wo Christje, Moszkva 2006, 248. old., Nr. 444.
[6] Az orosz ortodox egyház könyvkiadó hivatala nemrég kiadta a tanult püspök, Bessarion Neciayew (1828–1905) magyarázatát az Isteni Liturgiáról: Ob’yasneniye Bozestvennoy Liturgii, Moszkva 2006, 389. old.
[7] Romano Guardini szavai szerint: „A liturgiának első, mindig újra megtapasztalható hatása ez: elválaszt a mindennapitól és megszabadít”: Vorschule des Betens, Einsiedeln 1943, 260.old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése