DOMINUS EST V.

A régi Egyházban a férfiaknak kezet kellett mosni a konszekrált Kenyér vétele előtt.[1] Ezenkívül a hívő mélyen meghajolt, és az Úr Testét közvetlenül a szájába vette a jobb tenyeréről és soha a balról.[2] A tenyér egyszerre szolgált paténaként és korporáleként (különösen a nők esetében). Így olvashatjuk Arles-i Szt. Cézár (470–542) egyik prédikációjában:
„Minden férfinak, aki áldozni akar, meg kell mosnia kezét. És minden nőnek be kell takarnia tenyerét egy vászonkendővel, hogy arra kerülhessen az Úr Teste.”[3]
Az eucharisztikus Kenyér vétele után általában megtisztították vagy megmosták tenyerüket, ahogyan ez a mai napig előírás a papság számára a bizánci rítusban.
A régi Egyház ügyelt arra, hogy az Úr Testének kézre való fogadását külsőleg is a mélységes imádás magatartása kísérje, ahogyan ezt bemutatja Mopszvesztai Teodor következő prédikációja:
„Mindegyikünk úgy közeledjék, hogy közben lerója köteles imádásának adóját, és így tegyen hitvallást arról, hogy a Király Testét fogadja. Te pedig, miután saját kezedbe fogadtad Krisztus Testét, imádd Őt nagy és őszinte szeretettel, szegezd Rá tekintetedet, és csókold Őt.”[4]
A káld egyház régi kánonjai tiltották mindenkinek, a celebráló papot is beleértve, hogy saját ujjaival tegye szájába az eucharisztikus Kenyeret. Ehelyett mindenki közvetlenül a tenyeréből vette szájába az Úr Testét; ennek magyarázata pedig az volt, hogy itt nem valami közönséges ételről van szó, hanem mennyei eledelről:
„A papnak megparancsoljuk, hogy a konszekrált Kenyér darabkáját közvetlenül a tenyeréről vegye magához. Nincs neki megengedve, hogy azt kezével helyezze a szájába, hanem szájával kell felvennie, mivel mennyei eledelről van szó.”[5]
A káld és a szír-malabár rítusban van egy különlegesség, amely kifejezi a konszekrált Kenyér kezelésében megmutatkozó mély tiszteletet: mielőtt a pap az eucharisztikus liturgia során ujjaival érinti az Úr Testét, kezeit a tömjénfüst fölé terjeszti. Joseph Ratzinger bíboros a következő észrevételt tette: az a tény, hogy a pap saját kezével veszi magához az Úr Testét, nemcsak hogy megkülönbözteti őt a laikusoktól, hanem tudatosítania kell benne, hogy a mysterium tremendum (a félelmet keltő titok) előtt áll, és hogy Krisztus személyében cselekszik.[6]
Az a tény, hogy egy halandó ember közvetlenül a kezébe veszi az Úr Testét, Aranyszájú Szt. János szemében nagy lelki érettség követelményét jelentette:
„A pap folyamatosan érinti Istent kezeivel. Micsoda tisztaságot, micsoda áhítatot követel ez tőle! Gondold meg tehát, milyen tisztának kell lenniük ezeknek a kezeknek, akik ennyire szent dolgokat érintenek!”[7]
Az ősi szír egyházban az áldozás szertartását azzal a jelenettel hasonlítják össze, amikor egy szeráf megtisztítja Izajás prófétát. Szent Efrém egyik beszédében a következő szavakat adja Krisztus szájába:
„Az oltárról hozott parázs megszentelte Izajás ajkát. Én vagyok az aki – most elhozva nektek Kenyér formájában – megszenteltelek titeket. A fogó, melyet a próféta látott, és amellyel a parázs elvétetett az oltárról, egy kép, amely Rám utalt a magasságos Szentségben. Izajás engem látott, ahogyan most ti láttok engem, amint kinyújtom jobb kezemet és szájatokba helyezem az élő Kenyeret. A fogó az én jobb kezem. Én állok a szeráf helyén. A parázs az én Testem. Ti mind Izajás vagytok.”[8]
Ez a leírás arra enged következtetni, hogy a szír egyházban Szent Efrém korában a szentáldozást közvetlenül szájba szolgáltatták ki. Ezt állapíthatjuk meg az ún. Szt. Jakab Liturgia alapján is, mely még régebbi annál, amelyet Aranyszájú Szt. Jánosról neveztek el.[9] Szt. Jakab Liturgiájában a pap, mielőtt a híveknek kiosztaná az Oltáriszentséget, a következő imádságot mondja:
„Az Úr áldjon meg minket és tegyen méltóvá arra, hogy makulátlan kézzel érintsük az izzó parazsat a hívek szájába helyezve azt.”[10]
A nyugati szír rítusban a pap áldoztatás előtt a következő imaformulát mondja:
„Krisztus, a mi Istenünk Testének és Vérének kiengesztelő és éltető parazsa, a híveknek adatik a sértések bocsánatára és a bűnök eltörlésére.”
Hasonló tanúságot találunk Damaszkuszi Szt. Jánosnál:
„Vegyük magunkhoz az isteni parazsat, hogy az isteni tűzben való részesedésünk által lángra lobbanjunk és átistenüljünk. Izajás ezt a parazsat látta. Mert a parázs nemcsak egyszerűen fa, hanem tűzzel egyesített fa. Hasonlóképpen a szentáldozás Kenyere nem egyszerű kenyér, hanem az istenséggel egyesített Kenyér.”[11]
Az első évszázadokban szerzett tapasztalatok, az eucharisztikus misztérium teológiai megértésének szerves fejlődése, valamint az ennek megfelelő rítusfejlődés alapján a kézbe áldoztatás szokását az egyházatyák korának végére egyetlen meghatározott csoportra korlátozták, nevezetesen a klérusra, ahogyan ez a keleti rítusokban a mai napig gyakorlatban van. Ekkor kezdték el laikusok esetében az eucharisztikus Kenyeret (mely a keleti rítusokban bele van keverve a konszekrált borba) közvetlenül a szájba helyezni. A keleti rítusokban kézbe csak a nem konszekrált kenyeret, az ún. antidort osztják ki.[12] Így egészen egyértelműen kifejeződik az eucharisztikus Kenyér és a csupán megáldott kenyér közötti különbség.

[1] V.ö. S. Athanasius, Ep. heort. 5. További utalások v.ö. Jungmann op. Cit. 461. old, 43. pont.
[2] V.ö. S. Cyprianus, Ep., 58,9; S. Cyrillus Hieros., Cat. Myst. 5, 21; S. Joannes Chrys. In 1Cor. hom. 25,5; Theodorus Mops. Catech. hom. 16, 27. A kézbeáldozás alkalmával, úgy ahogyan ez kb. 1968 óta szokásos, az eucharisztikus Kenyeret a bal tenyerükbe fogadják a hívek, szemben a jobbal, amelyet az ősegyház előírt. Ezenkívül a jelenleg szokásos áldoztatási forma szerint a hívő a kezébe kapott Szent Testet saját ujjaival fogja meg, és úgy teszi a szájába.
[3] Sermo 227, 5 (PL 39, 2168).
[4] Hom Catech. 16, 27.
[5] Johannes Bar-Abgari anaforája: „Sacerdoti praecipit, ut palmis manuum particulam sumat, neve corporis particulam manu ori inferat, sed ore capiat, quia caelestis est cibus”: Denzinger, op. cit., I. kötet, 81. old.
[6] Vö. Kirche, Ökumene, Politik. Neue Versuche zur Ekklesiologie, Einsiedeln 1987, 19. old.
[7] De sacerdotio, VI, 4.
[8] Sermones in hebdomada sancta, 4,5.
[9] V.ö. Maldonado, L., La Plegaria Eucaristica, Madrid 1967, 422–440 old.
[10] Az ószláv kiadás szerint: Bozestwennaya Liturgia Swjatago Apostola Iakowa Brata Boziya i perwago ierarcha Ierusalima, Roma-Grottaferrata 1970, 91. old.
[11] De fide orthod. 4, 13.
[12] V.ö. K. Ch. Felmy, Customs and Practices Surrounding Holy Communion int he Eastern Orthodox Churches in Ch. Caspers (szerk.), Bread of Heaven. Customs and Practices Surrounding Holy Communion, Kampen 1995, 41-59. old. Vö. M. Hanssens, Le cérémonial de la communion eucharistique dans les rites orientaux: Gregorianum 41 (1961) 30–62.

Szentáldozás az örmény egyházban

Szentáldozás a bizánci egyházban

Szentáldozás a káld (keleti szír) egyházban

Szentáldozás a jakobita (nyugati szír) egyházban