2009. október 8.


AZ ANGYALOKKAL ÉNEKELNI III.

Szomorú, de ki kell jelenteni, hogy a kortárs liturgikus gyakorlatban megfigyelhető a Sanctus teológiai és zenei leértékelése, sőt tulajdonképpen valamiféle leértékelése a Missa Romana mint műegész korábbi zenei szerkezetének. Ez nemcsak a liturgikus nyelv problémájával vagy az actuosa participatio populi egyoldalúan külsődleges felfogásával van kapcsolatban, hanem egyszersmind a mai teológia emberközpontúságában gyökerezik, amelynek szemében az Eucharisztia ünneplése nem jelent mást mint emberi lények találkozását. A krisztusi áldozat bemutatásának, amely közvetíti a megváltás kegyelmét és Isten dicsőítésére irányul, megszentelt, kultikus jellege megkérdőjeleződik. És ez a kérdés tulajdonképpen kezdetlegesen egyszerű, mert egy másik, egészen elemi kérdést foglal magába: olyan egyszerű kérdést, hogy azt bármelyik elemi iskolás gyermek megértheti. Ki az első? Isten? Vagy az ember? Ebben a kérdésben az Ecclesia in mundo huius temporis gyakorlatilag megosztott. Az, aki otthonosan mozog az Anyaszentegyház zenei-liturgikus hagyományában, zeneművészeti kincsestárában és annak teológiai-liturgikus alapjai között, túlságosan is jól tudja, hogy a zene keresztény, istenközpontú fölfogása mindig szemben állt annak emberközpontú megközelítésével.
Nem kétséges, hogy a musica sacra jelenkori válságának napjaink liturgiájában a valódi oka ez a racionalisztikus gondolkodás, amely még az Eucharisztiába és a szentmiseáldozatba vetett hitünk lényegi alapjait is aláássa; ennek forrása valójában valamiféle borúlátó történelemszemlélet, valami szilárd meggyőződés a Regnum Dei felé tartó történelem kilátástalanságáról (D.J. Keefe).
A szentségek viszonylagossá tétele, amelyet ma annyiszor hangoztatnak, azon a hiten alapul, hogy (amint a XVI. század „reformátorai” állították) a történelmi világrend romlott, amiből kifolyólag nem lehetséges, sőt nem is érdemes a történelem jelenében közvetíteni a föltámadt Krisztust. Innen pedig már csak egyetlen, apró lépés arra következtetni, hogy Krisztus jelenléte a misében másodlagos a gyülekezet hitéhez viszonyítva…
Teilhard de Chardin teológiai gondolkodásával összefüggésben megkérdőjeleződött az anyagtalan teremtmények létezése is. Megerősítve a Szentírás tanúsága és az Egyház hite által, amelyet például a IV. Lateráni Zsinaton fogalmazott meg (DS 800) el kell utasítanunk minden kísérletet, amely arra irányul, hogy elvessük az angyalok világát a „demitologizációnak” nevezett törekvés hatására. Ellenkezőleg, vallanunk kell, hogy angyalok léteznek. Mégis érthető, hogy egy kornak, amely ekkora zavart él át a teológiában, nehezére esik eljutnia a musica sacra teológiai szemléletére az angyalok teológiájának fényében.
Fölismerve ezt a tényt megértjük, hogy olyan megfogalmazások, mint „minden kultikus dolog kétséges természete” vagy „szembenállás az Evangélium és Isten kultikus tisztelete között”, hogyan világítják meg azt a látásmódot, amelynek köszönhetően egyesek megfelelőbbnek ítélik a csupasz „zene”, mint a „szent zene” kifejezést, annak ellenére, hogy a Szentatya a Musicam sacram szavakat választotta az 1967. március 5-i instrukció témamegjelölő kezdetéül, szemben a teológiailag semmitmondó Cantum et musicam fordulattal, amelyeket a Hannibale Bugnini által vezetett liturgikus bizottság terjesztett elő. Nem véletlen egybeesés volt, hogy a német püspökök az Egyház által hitoktatással megbízott személyeknek írt, 1967-es üzenetükben világosan kijelentették, hogy egy liturgia, amely pusztán társadalmi rituálénak, a keresztényi testvériség stilizált megerősítésének fogja föl önmagát, eltéveszti célját: Isten dicsőítését és ezen keresztül az emberi üdvösség szolgálatát.
„A liturgia tehát nem csupán az egyes ember megszentelésére törekszik, hanem ténylegesen az Egyház nyilvános istentisztelete kíván lenni (és valóban az is), amely a Szentlélekben Krisztus által az Atyára irányul. Így semmiképpen nem lehet célunk a liturgia deszakralizációja. A liturgia a legnyilvánvalóbb jele annak, hogy a keresztény élet nem merül ki a világra és az emberre való nyitottságban, hanem valódi értelmét inkább az Istenre való nyitottságban találja meg, aki teremtett, Krisztusban megváltott és a Szentlélekben megszentelt minket.”
Ha a genera musicae artis-t, amelyek szervesen alakultak ki a liturgiában és a liturgiából, a fejlődést hátráltató tényezőknek tekintjük, az biztos jele a deszakralizáció felé tartó folyamatnak. Ezt észben tartva tisztán látjuk, hogy a különbség a sacrum és a profanum, illetve lascivum vagy impurum között, amelyet az egyházi iránymutatások oly sokszor hangsúlyoztak, miért válik napról napra elmosódottabbá, és miért kerül be következésképp a szórakoztató zene a szentélybe. Ezek a tendenciák, amelyeket egyházzenészek és lelkipásztorok nyomon követhetnek, nem egyszerűen tünetei a tudatlan és zeneileg képzetlen ifjúság körében uralkodó „Sturm und Drang”-nak, hanem – proh dolor! – megtalálhatók az Egyház minden műveltségi (és hierarchikus) szintjén.
Kedves barátaim! Dacára mindazoknak a szakmai, gyakorlati, sőt olykor akár emberi problémáknak, amelyekkel találkozunk, nem szabad engednünk, hogy megfosszanak minket a munkánk vallásos és apostoli jelentőségébe vetett hittől. Teljesen tudatában vagyunk annak, hogy egyetlen emberi lény sem képes dicsőíteni Istent, ha nem kap képességet és hivatást erre Krisztus szeretetéből és kegyelméből. Csak akit átjártak a megváltó kegyelem sugarai, az képes részt venni a megváltás új énekének éneklésében. És ugyanebből a forrásból táplálkozik Szent Benedek szellemében a dominicum servitium, a közvetlenül, magát az Urat illető szolgálat, amely az opus Dei-ben éri el legmagasabb megvalósulását, és amelyet „mindennel szemben előnyben kell részesíteni” (Regula, 43). És Szent Hildegard ugyanezt mondja: „A nővérek az angyalok szolgálatát látják el, amikor állhatatosan éneklik imádságukat hóráról hórára.” (MPL 197/487). Csakis azért lehetséges, hogy a mennyei és a földi liturgia egyesüljön, mert az Isten-ember Jézus Krisztusban a menny és a föld új szövetséget kötött, és mert őbenne helyreállíttatott az összhang, amelyet az eredeti bűn megrontott. Ebben a mi valóban isteni liturgiánkban teljes valóságát megtapasztaljuk annak a karnak, amelyet az éneklő lelkek és mi, nyomorult földi zarándokok alkotunk, amikor így imádkozhatunk:
„Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség, mindörökkön örökké…”,
vagy amikor közvetlenül bekapcsolódhatunk az angyalok énekébe a mi szent liturgiánk Gloriája és Sanctusa által, amelyek összefogják a mennyet és a földet mindazon földi siralom és emberi szerencsétlenség ellenére, amelyek esetleg körülvesznek vagy akár ránk nehezednek.
És noha lényegi különbség van a mennyei és a földi liturgia méltósága között, az Úr, aki maga jelenik meg a liturgiában, személyében képviseli a mennyei liturgiát, és Ő az, aki kapcsolatot létesít a mi kicsinységünkkel. Mert mindenekelőtt csakis „általa dicsőítik az angyalok” az Atyaisten fölségét, ahogyan csakis Őáltala lehetséges, hogy mi itt alant a mennyei liturgia élő hangszereivé váljunk.
Mint énekesek a tisztán szellemi lények alkotják általa és velünk együtt ezt a közösséget, amely összefogja a mennyet és a földet. Ennek megfelelően a tisztán szellemi lény mint énekes a forrása, a mintája, az eszkatologikus célja a mi liturgikus-zenei szolgálatunknak, és kell is, hogy az legyen. A musica sacra méltósága és rangja Őrá van alapozva, teljesen függetlenül minden történelmi változástól. A liturgikus-zenei művészet kapcsolata a mennyei liturgiával sokkal közvetlenebb, mint bármely más, a liturgiát szolgáló művészeté. Így valóban szent zene, musica sacra, amelynek lényegét csak olyan emberek foghatják föl is juttathatják kifejezésre, akik megváltattak és megszenteltettek. Csak a szent zene méltó Istenhez. De Isten lélek, ezért az efféle zene „lélekben és igazságban való szolgálat” (J 4,24) kell, hogy legyen. És az Angyali Doktor figyelmeztet, hogy az imádkozik „lélekben és igazságban”, akit az imádságra a Szentlélek ihlet, még ha később az elme el is kóborol gyöngesége folytán (S.T. II–II. 83., 14. ad 2um). Gondoljatok Szent Ágoston szavaira, amelyeket XXIII. János pápa oly gyakran idézett: „Legyetek bizonyosak, atyámfiai, abban, hogy az Egyház iránt táplált szeretetetek mértéke határozza meg, hogy mennyit birtokoltok a Szentlélekből!”
Veni, Creator Spiritus!

Robert A. Skeris
Washington, D.C.

Idézett művek:

J. Danielou (ford. D. Heimann): The Angels and their Mission According to the Fathers of the Church. (Westminster MD 1976 = 1956) Thomas More Publishing, Manchester NH 1996.
J. H. Desrocquettes: L’Accompagnement des Psaumes. Tournai 1928.
D. J. Keefe SI: „The Present Situation of Eucharistic Theology”, Faith & Reason XIV/3
(1988) 255/322.
J. Overath (ford. R. Skeris): The Meaning of Musica Sacra and its Nobility, in R. Skeris (kiad.): Crux et Cithara = Musicae Sacrae Meletemata II 73/84. Altötting 1983
E. Peterson: Das Buch von den Engeln. Lipcse 1936. = (ford. R. Walls) The Angels and the Liturgy. New York 1964.
J. Ratzinger (ford. R. Skeris): Church Music in the Cathedral of Regensburg. 1964/1994 „Betwixt and Between the Regensburg Tradition and Postconciliar Reform”, Sacred Music CXXII/2 (Summer 1995) 5/17
LEX MIHI ARS, Editio IV Digitorum
Fordította F.M.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Az igazi szentség titka: önmagunk teljes odaadása a Szentléleknek, Hagyjuk, hogy Szentlélek vezessen minket. A vallási válság oka: Istent levenni az oltárról, és az embert tenni Istenné. Minden baj forrása ez.