ATHLETA PATRIAE

Kedden este, miközben a belvárosi Szent Mihály-templomban a káptalan egyik fele Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének nyilvános szertartásait tartotta, a káptalani tagok másik csoportja egy kis házi ünnepségen vett részt, amelyre a Régi Zeneakadémia épületében került sor. Bár e két megemlékezés nem volt azonos jellegű és jelentőségű, mégis úgy gondoljuk, hogy a liturgikus ünnepnek szentelt bejegyzés után erről a másikról is szót kell ejtenünk, hiszen szorosan összekapcsolja a kettőt a köztünk élő ünnepelt személye, akinek nemcsak a káptalan, hanem a magyar, sőt az egyetemes Egyház liturgiája is sokat köszönhet.

2010 február 2-án töltötte be 75. életévét Dobszay László, akit olvasóinknak bizonyára nem kell bemutatni. Tudósi és művészi pályafutásának zenei vonulatát a mostani évforduló alkalmából a Fidelio.hu vázolta, munkásságának további irányairól pedig a korábbi méltatásokban olvashatunk (világi oldalról 2005-ből, egyházi részről 2000-ből és 2005-ből). Dobszay tanár úr — amint arról bibliográfiája és diszkográfiája is tanúskodik — az egyházzenét mindig annak természtes kontextusa, a nyilvános istentisztelet körében tanulmányozta és művelte, s ezáltal a liturgiának is termékeny és világszerte elismert kutatójává vált (legalábbis azok szemében, akik a szakmai kompetenciát nem pecsétes papírtól vagy bizonyos klikkekhez való tartozástól teszik függővé). Mély liturgikus látásmódja szövegeinek különös erőt és hitelességet kölcsönöz, ami érezhető a Jegyzetek a liturgiáról című sorozat rövid publicisztikáiban is, vagy akár egy beszélgetésben, amikor éppen a gregorián és a szent zene lényegét fejtegeti. Mi most erről a szellemiségről és a belőle fakadó liturgikus tevékenységről szeretnénk megemlékezni.

Dobszay László gazdag életművének ez az oldala nem annyira közismert, hiszen egy szekularizált társadalomban csak keveseket érint, még kevesebbeket érdekel, s ezek közül sem mindenkinek tetszik — különösen a mai katolikus liturgia megosztásoktól szabdalt vidékein. Egyes kívülállókat maga az egzisztenciális elköteleződés is taszíthat, hiszen ez a steril tudományosságban már jó ideje gyanúsnak számít, s bizonyára ezzel is magyarázható, hogy a muzikológia akadémiai doktorát végül nem az MTA, hanem a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia választotta tagjai sorába. A liturgia valóban nem természettudomány (angolul nemes egyszerűséggel science), és még csak nem is társadalomtudomány (az európainál jóval szűkebb értelemben: social science), minthogy elsősorban Istenről szól, akinek hit és imádás jár az emberektől. Dobszay tanár úr liturgikus szellemisége ezért nem tudományos megfigyelések és elméletek desztillált hozadéka, vagyis egyfajta pozitivista produktum, hanem abból a bensőséges tapasztalatból táplálkozik, amellyel még gyermekkorában megérintette a misztérium — mint egyszerre tremendum és fascinans.

Elköteleződését tovább erősítette azon tudós papok és világiak hatása, akikkel pályája során szorosabb kapcsolatba kerülhetett. Az első közöttük maga Szunyogh Xavér Ferenc OSB volt, a liturgikus mozgalom hazai apostola, aki Romano Guardini hatására az 1920-as évektől kezdve sikeresen ültette át magyar talajba a külföldön mutatkozó eredményeket (kétnyelvű, kommentált liturgia-kiadások, tudományos és népszerűsítő munkák stb.). Az ő ministránsaként Dobszay László a gyakorlatban tanulhatta meg, hogyan képzelték el és élték meg a liturgikus megújulást a mozgalom e szakaszának képviselői. Később az MTA Zenetudományi Intézetében Rajeczky Benjamin OCist munkatársa lett, s így a népzene mellett az egyházzene és a liturgia tudományos kutatásában is elmélyülhetett. A katolikus lexikon szócikke szerint még 1965-ben, a II. Vatikáni Zsinat utolsó évében tagja lett az Esztergomi Főegyházmegye Liturgikus Bizottságának, majd az új népénektár szerkesztő bizottságába is kinevezték, ahol Rajeczky mellett Mezey Lászlóval, a paleográfia, a középkori latinság és a liturgia kitűnő ismerőjével dolgozhatott együtt.

E négy évtizednyi tanulás és munka gyümölcsei már a szocialista rendszer idején beértek, igazán azonban csak a rendszer bukása után kezdtek mutatkozni. Ekkor vált lehetővé, hogy az egyházzene — és vele karöltve a liturgia — tudománya kilépjen addigi gettójából és érdemi kapcsolatot keressen az akadémiai körökkel és a szélesebb társadalommal. Így született meg 1992-ben a Magyar Egyházzenei Társaság és annak tudományos fóruma, a Magyar Egyházzene folyóirat, amelynek intézményes bázisát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán (később Egyetemen) 1990-től folyamatosan működő egyházzene tanszak jelentette. Ebben a szabadabb légkörben azután Dobszay tanár úr a liturgiát már nemcsak történeti és elméleti szempontból vizsgálhatta, hanem lehetősége nyílt rá, hogy hatalmas tudását és tapasztalatát az Egyház közvetlen javára fordítsa. Időközben ugyanis egy egész emberöltő telt el a II. Vatikáni Zsinat óta, s elérkezett az idő a liturgikus reformok visszatekintő értékelésére, amit egyébként 1988-ban maga II. János Pál pápa szorgalmazott.

Hogy ez az értékelés nem sikerült olyan rózsaszínre, mint amit hivatalos részről addig megszoktunk, nem Dobszay László hibája. Sőt az ő hangja annyiban még ki is rí a kritikusok kórusából, hogy nemcsak bírál és elutasít, hanem igyekszik feltárni a lehetséges okokat, a problémákra pedig hiteles, ugyanakkor a körülményekhez képest nem irreális megoldást is javasol. Ez irányú munkásságának csomópontjait három önálló kötete fémjelzi.

Az első 2003-ban jelent meg az Amerikai Egyházzenei Társaság kiadásában, a szándékosan provokatív The Bugnini-liturgy and the reform of the reform [„A Bugnini-liturgia és a reform reformja”] címmel (a könyv pdf formában innen letölthető). A szerző a művet Joseph Ratzinger bíborosnak ajánlotta, akire Szunyogh Xavér Ferenchez hasonlóan szintén nagy hatással volt Romano Guardini. Dobszay liturgia-szemlélete talán ezért is igen közel áll Ratzingeréhez, amint erre az ajánlás mellett maga a cím is szemléletesen utal (a „reform reformja” jelszó ugyanis Ratzinger bíborostól származik, akit e fölvetése miatt rögtön heves támadások értek a liturgikus establishment tagjai részéről, többek között neki is azt vágták a fejéhez, hogy nincs liturgikus végzettsége, ezért nem ért a dologhoz). Ebben a művében Dobszay elsősorban diagnózist ad: azt vizsgálja, mennyire sikeresen valósította meg az új liturgia a zsinat által szorgalmazott megújulást a szerves fejlődés jegyében, ehhez pedig a hagyományos római rítust veszi alapul abban a formában, ahogy azt ma a tudomány legújabb állása szerint ismerjük.

Egy ilyen elemzés persze csak akkor lehet igazán eredményes, ha többé-kevésbé közmegegyezés van arra nézve, pontosan honnan és hogyan jutott el a liturgia a jelenlegi állapotba. A „honnan” kérdésében a liturgiatudomány az elmúlt fél évszázadban számos új felismerést hozott, és így több olyan nézetről, amely a XX. század közepén még széles körben elfogadott volt és mint ilyen messzire vezető gyakorlati reformoknak (pl. szembemisézés, kézbeáldozás) szolgált indokául, kiderült, hogy történetileg alaptalan vagy erősen leegyszerűsítő-torzító értelmezés. Szükségessé vált tehát a liturgikus múlt korszerű, ideológiai torzításoktól mentes leírása, amit Dobszay László hazai viszonylatban az esztergomi rítusról írt 2004-es könyvében végzett el. Ezt a röviden és egyszerűbb formában, ám nem kevésbé tudományosan megírt munkát egy másik bíborosnak, Erdő Péter esztergom-budapesti érseknek ajánlotta, mint aki mai „sáfára az ősök örökségének”.

A „hogyan” kérdése ennél lényegesen nehezebb, mivel nemcsak a teljes liturgikus múlt hermeneutikai kulcsát adja meg, hanem a jelen értelmezését és a jövő alakítását is meghatározza. Hosszú évek munkájával azonban Dobszay tanár úr ezt a feladatot is megoldotta, s így végre elkészült, néhány hete pedig meg is jelent legújabb monográfiája, melynek címe The restoration and organic development of the Roman rite [„A római rítus helyreállítása és szerves fejlődése”]. Ebben a szerző a 2003-as angol kötet gondolatmenetét folytatatva áttekinti az elmúlt hét év fejleményeit, különös tekintettel XVI. Benedek pápa liturgikus tanítására és a hagyományos római rítus felszabadítását eredményező jogalkotására, majd vázolja a terápiát, vagyis azokat a szempontokat, amelyek mentén a helyreállított római rítus szerves fejlődését elképzelhetőnek és kívánatosnak tartja. Sokunk számára természetes módon beleérti ezekbe a liturgikus reform egyes józan és szükségszerű elemeit, mint pl. a szakrális népnyelvűséget vagy az egyszerű típusdallamokat, amelyek leginkább egy olyan többszintű modellben találhatják meg a helyüket, amely erősen hasonlít a középkori rítusváltozatok rendszeréhez. Valami ilyesmire látszik törekedni maga a Szentatya is, ezért nem meglepő, hogy Dobszay korábbi könyvét egyaránt fenntartásokkal fogadták az 1970-es állapot progresszista védelmezői és az 1962-ben kimerevített status quo kérlelhetetlen hívei (ez utóbbiak egyfajta „középutas megalkuvást” rónak föl neki és a pápának).

Már ez a komoly elméleti munkásság elegendő lenne ahhoz, hogy Dobszay Lászlót a káptalan részéről nagy becsben tartsuk, ennél azonban lényegesen többről van szó. A tanár úr ugyanis az imént vázolt gondolatokat évtizedek óta folytatott széles körű gyakorlati tevékenysége mellett, pontosabban annak alapján érlelte és csiszolta ki. Karnagyként és oktatóként — Szendrei Jankával együtt — nemzedékek egész sorát nevelte liturgikus életre és szemléletre, a megújított liturgia keretében szerzett tapasztalatait pedig a lehető legszélesebb kör: minden magyar számára közkinccsé tette. A legismertebb ezek között az 1986-ban megjelent Éneklő Egyház című kiadvány, amelynek évtizedes munkálataiban oroszlánrészt vállalt és amely a bizottsági szerkesztés ellenére határozottan az ő jegyét viseli magán. Ez a könyv több, mint a zsinati kívánalmaknak megfelelő puszta népénektár: liturgikus katekézis és katolikus imakönyv is egyben, amelynek egyes énekei a gregorián proprium mellett a mi káptalani miséinken is hetente felhangzanak.

Az Éneklő Egyház után az 1990-es évektől a liturgikus szövegek magyar nyelvű, de a hagyományos dallamokkal énekelhető kiadásai következtek, amelyek hátterét a Keresztény Értelmiségiek Szövetségén belül megalakult Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom biztosította. Az első sorozat Énekes zsolozsmák címen az esztergomi breviárium anyagából adott reprezentatív, ám liturgikusan is használható válogatást azzal a céllal, hogy lefordítva és a körülményekhez igazítva megossza a világi hívekkel a hagyományos római rítus egykori magyar változatának gazdagságát. Mivel az új rítusú Liturgia Horarum, ill. (1991-től) annak magyar fordítása csak a klerikusokra kötelező, a laikusok magánúton már 2007 előtt is jogszerűen imádkozhatták a korábbi liturgia szövegeit tetszés szerinti változatban és nyelven, megvalósítva ezzel a zsinat egyik szándékát (vö. Sacrosanctum Concilium rendelkezés, 100. p.). A magyar hívek így a zsolozsma terén Dobszay László munkájának köszönhetően már jó egy évtizeddel XVI. Benedek pápa előtt a gyakorlatban is élvezhették a folytonosság hermeneutikájának gyümölcseit.

A szentmise esetében a helyzet ennél összetettebb, mivel ennek szövegei a Szentszék utasításainak megfelelően nyelvterületenként egységes fordításban, az illetékes egyházi hatóság felügyelete alatt készültek el és jóváhagyásával kerültek bevezetésre; az így kiadott hivatalos szövegektől eltérni nem szabad. Az egyházzenét illetően azonban az új misekönyv a proprium-tételeknél lehetővé teszi a Graduale Romanum használatát, amelynek megújított változata alapvetően továbbra is a hagyományos szövegeket és dallamokat tartalmazza. Mivel ennek a liturgikus énekkönyvnek máig nincs hivatalos magyar fordítása, Dobszay tanár úr vezetésével elkészült és a Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom gondozásában 2000 és 2005 között megjelent egy-egy, az introitusok, offertóriumok és kommúniók magyar szövegét egyszerű gregorián dallamon közlő kiadvány, amelyek a népénektárak helyett vagy mellett használhatók. Végül 2007-ben e három füzet anyaga egységes szerkezetbe foglalva és jelentősen kiegészítve látott napvilágot Graduale Hungaricum címmel, és immár azzal a szándékkal, hogy egyaránt szolgáljon a római rítus rendes és rendkívüli formájának népnyelvű énekkönyveként. Hasznosságát bizonyították a mi káptalani miséink is, amelyeken a magyar nyelvű gregorián anyagot — a hívek tevékeny közreműködésével — ebből a könyvből szoktuk énekelni.

A hagyományos rítusnak a magyar nyelvbe és kultúrába való beoltása mellett Dobszay tanár úr úttörő munkát végzett az eredeti (nem esztergomi) római liturgia elméleti és gyakorlati megismertetésében is. Az egyházzene tanszakon Török József meghívott előadóként oktatta ezt a tárgyat, maga az élő rítus pedig az amerikai egyházzenész professzorral, Robert A. Skerisszel való régi kapcsolata révén eleinte szűk körben, majd 2003-ban nagyobb nyilvánosság előtt is megjelenhetett Magyarországon. A külföldön tanuló Alácsi Ervin János is a tanár urat kereste meg először, akit műveiből ismert meg; ez a találkozás később alapvetőnek bizonyult az új liturgikus mozgalom hazai kibontakozása szempontjából.

És ezzel eljutottunk Dobszay Lászlóhoz fűződő kapcsolatunk harmadik, legbelső rétegéhez. A fentiek alapján ugyanis elmondhatjuk magunkról, hogy osztjuk az ő liturgiatudományi meglátásait és valljuk az általa megfogalmazott elveket — egy új generáció tagjaiként persze kissé más formában és eltérő hangsúlyokkal. Annak is örülhetünk, hogy az ő szellemi műhelyéből származó magyar gregorián énekkel dicsérhetjük Istent a szentmiséinken, és hogy amikor az esztergomi rítus latin gregorián énekeivel imádkozzuk a zsolozsmát, immár az ő kutatói és karnagyi munkájának gyümölcseit is élvezhetjük. Valójában azonban ennél sokkal többet kaptunk tőle, mégpedig úgy, hogy közvetlenül szinte semmit nem adott a közösségnek.

A Szent Mihály Laikus Káptalan — amint a blog jobb oldalsávjának bemutatkozó szövegében is olvasható — részben az egyházzenész tanszak hallgatóiból szerveződött, zenei szempontból pedig egyenesen rájuk épült. Ezek az (egykori és mostani) tagjaink egytől egyig Dobszay tanár úr tanítványai voltak, akik tudományos, művészi, sőt nem ritkán emberi fejlődésükben sokat köszönhetnek a vele való személyes kapcsolatnak. Mások viszont csak hírből ismerték őt, és egyéb — bár, mint fent láttuk, tőle gyakran nem független — úton jutottak el a hagyományos római liturgiához. Megint mások a tanítványaitól tanulhattak, vagy lettek maguk is utóbb a tanítványai, munkatársai. E sokféleségben azonban egy dolog nyilvánvaló: a káptalant mint közösséget és mint szervezetet nem Dobszay László alapította, ráadásul ő kezdettől fogva kifejezetten távol is tartotta magát a liturgiáinktól. Viszont az is nyilvánvaló, hogy mégis mind az ő szellemi gyermekei vagyunk, akiknek szárnybontogatását óvó tekintettel kísérte és akiket identitásuk kialakításában tapintatos visszahúzódásával támogatott. Szellemileg úgy tudott igazán jelen lenni köztünk, hogy fizikailag nem volt jelen. Egyetlen teljesen közös rendezvényünk, a 2008 augusztusában tartott liturgikus konferencia így nemcsak a Dobszay-iskola fiatal kutatóinak nemzetközi bemutatkozása lehetett, hanem egy olyan sajátos magyar mozgalomé is, amely éppen attól tűnik példaértékűnek a külföldiek számára, hogy nem egy kiemelkedő tudós személyi kultuszára épül, hanem hiteles közösségi lelkületből táplálkozik.

Úgy tűnik, hogy ez a közösségi lelkület az utóbbi időben szép lassan elkezdett terjedni az országban. A jelenségre az Egyházból többen felfigyeltek, s az eddigi kategóriák segítségével új lelkiségi mozgalomként próbálták értelmezni. Ez a megközelítés alapjában téves, ám a körülmények ismeretében nehezen hibáztatható. Ebből a bejegyzésből viszont most remélhetőleg kiderült, miért nem beszélhetünk egy Dobszay László — mint afféle magyar Kiko vagy Chiara — köré szerveződő „új közösségről”. És éppen emiatt külön hálásnak kell lennünk neki, amiért a többé vagy éppen kevésbé katolikus hagyományok kavalkádjában, amelyekből a mai Egyház szivárványos miseruhája összeáll, saját és különbejáratú karizma helyett az eredeti Hagyományt próbálta meg felmutatni és átörökíteni úgy, ahogy azt ő is csak kapta, majd saját erejéből még jobban megismerte.

Dobszay László a liturgikus megújulás mostanában kibontakozó új szakaszának, a XVI. Benedek nevével fémjelzett mozgalomnak nemzetközi jelentőségű alakja. Mi, a Szent Mihály Laikus Káptalan tagjai mindnyájan az ő köpönyegéből jöttünk elő, még akkor is, ha sokan közülünk nem lehettünk személyesen a tanítványai vagy munkatársai. Ezért tisztelettel és szeretettel, örömmel és hálával csatlakozunk a február 2-i ünnepség résztvevőihez, akik a születésnapi tortát Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének introitusával díszítették:


A fizikailag átlényegített gregorián dallamra a magunk részéről az ismert hazai himnusz verbális parafrázisával válaszolunk:

Cantus sacri doctor, ave,
ritus cultor, Ladislae,
Dei studens gloriae:
lustra quindecim aggressus
es defensor indefessus
et athleta patriae!