DOMINUS EST! EST!! EST!!!

A Szent István Társulat gondozásában nemrég magyarul is napvilágot látott Athanasius Schneider patrisztika-tudós, karagandai segédpüspök rövid könyvecskéje a szentáldozásról, amelyet a matéria rokonsága miatt talán nem tiszteletlenség a középkori anekdotából ismert hármas felkiáltással üdvözölnünk. A szerző a manapság igen elterjedt kézbeáldozás helyett történeti, teológiai és lelkipásztori megfontolásokból a korábbi formához való visszatérést szorgalmazza, amellyel a hívek az Úr szent Testét évszázadokon át térdelve és a nyelvükre vették magukhoz.

A kötetet először a Vatikáni Könyvkiadó jelentette meg olaszul, rövid időn belül pedig német, angol, francia, portugál és lengyel nyelvre is lefordították. A magyar fordítás Kovács Ervin Gellért OPraem atya munkája, amelyet — miután már 2008 februárjában közöltük az előszó Dobszay László-féle fordítását — első változatában itt, a Szent Mihály Laikus Káptalan blogján tettünk közzé részletekben tavaly április és június között. A nyomtatott kiadás ízléses kivitelben és kedvező áron kapható, a Szent István Társulat az egész országban terjeszti (személyesen Gellért atyától is beszerezhető jelentős kedvezménnyel). Kitűnő ajándék elsőáldozóknak vagy bérmálkozóknak, de magvas lelki olvasmány mindenki másnak is az Eucharisztiában jelen levő Krisztus tiszteletéről.


Ez a könyv sokkal jeletősebb annál, mint amilyennek szerény terjedelme mutatja. Alcuin Reid, a pápa által nagyra becsült liturgiatörténész az angol kiadásról szóló ismertetőjének ezt a címet adta: A kis könyv, amely nagy vihart fog kavarni. Ez a „vihar” most hozzánk is megérkezett.

Vannak ugyanis, akik azon az alapon, hogy a kézbeáldozás lehetőségét számos részegyház jogilag szabályosan vezette be, természetes — sőt szükségszerű — fejlődésnek tekintik a szentáldozás hagyományos módjának visszaszorulását. Mások azonos legitimitásúnak tartják a régi és az új formát, s nem látnak köztük lényegi különbséget. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy ami jogszerű és legitim, az egyben üdvös és gyümölcsöző is az Egyház számára (majdnem ugyanezt mondta néhány évtizede az egyetemes zsinatokról egy bizonyos Ratzinger nevű kardinális). A kánonjog megfelelő részterülete, a szentségi fegyelem (disciplina sacramentorum) csak a legszükségesebb külső feltételeket rögzíti, a kegyelmi hatást azonban sem az egyénben, sem a hívek egész közösségében nem képes garantálni.

Aki áldozáskor mindig mély hittel és őszinte imádással veszi kezébe az Úr Testét, és nem érti, miért lenne ettől kevésbé katolikus, mint az, aki térdelve és nyelvre áldozik, gondoljon arra, hogy rajta kívül milyen sokan vannak, akik éppen ellenkezőleg a legkisebb tiszteletet sem hajlandók tanúsítani az Oltáriszentség iránt, s közönséges ennivaló módjára bánnak vele. Magával az Istennel szemben akár egyetlen szentségtörés is sokkal több, mint ami elviselhető, ezért az a „jogszerű helyzet”, amely ennek tömeges előfordulását teszi lehetővé, valójában a joggal való visszaélés (summum ius summa iniuria, mondták már a rómaiak is). Íme, a legújabb példa arra, miért aktuális annyira Schneider püspök könyve.

Az alábbi videó a közép-amerikai Costa Ricából való. Az elején részletet látunk egy 2010 február 7-i szentmiséből, amelyet a főváros, San José érseke celebrált a küszöbön álló elnökválasztás jelöltjeinek részvételével. Az egyik jelölt, Otto Guevara barátnője kimegy áldozni, ám amikor Hugo Barrantes Ureña érsek a szájába akarja tenni az Úr Testét, ő megakadályozza, majd beszélni kezd a főpaphoz. Miután befejezte, kiveszi a kezéből az Oltáriszentséget, bekapja és a helyére indul. Most tessék jól megfigyelni, mi történik ezután:



Igen, az ifjú hölgy leharapja a Szentostya egy darabját, rágni kezdi, miközben a másik partikulát egy ideig a kezében tartja. Azt gondolnánk, hogy mindjárt ezt is lenyeli, de nem: előrehajol, és barátja ingének zsebébe csúsztatja, aki elvált férjként nem járulhatott szentáldozáshoz (ráadásul még a választást sem nyerte meg, szegény). Az esemény nagy port kavart, nyilatkoztatták is róla magát az érintettet, az érseki kúria szóvivőjét és a járókelőket is. Mi volt a hivatalos egyházi álláspont? Hogy Deborah Formal — így hívják e meglehetősen informális gesztus elkövetőjét — kétségkívül tiszteletlen magatartást tanúsított, cselekedete azonban nem tekinthető szentségtörésnek (a méltatlan helyre került partikulát végül egy koncelebráns vette magához). Ebből következik, hogy nem alkalmazható vele szemben az Egyházi Törvénykönyv 1367. kánonja sem, amely szerint „aki az átváltoztatott színeket meggyalázza vagy szentségtörő célra elviszi vagy magánál tartja, az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítésbe esik”. És mit mondott ugyanerről az utca embere? „Es un sacrilegio! — Ez szentségtörés!”

Schneider püspök bizonyára inkább az egyszerű híveknek adna igazat, mint a püspöki konferencia nagyhatalmú elnökének. Ebben a 2008-as interjúban megindulva idézi fel saját elsőáldozásának élményét, majd az első keresztény évezred eucharisztikus tiszteletéről beszél:



Reméljük, hogy könyve itthon is hozzájárul majd a tisztánlátáshoz, és segít abban, hogy a rosszul értelmezett jogi formalizmust — amely, mint láttuk, könnyen Formal-izmusba, vagyis saját maga ellenkezőjébe fordulhat — a szentségi fegyelem terén is egy hitelesebb teológiai szemlélet váltsa fel.