Az Esztergomi benedikcionále áldása Szent Miklós napjára

 

Rege, Domine, corda plebis tuæ per arma iustitiæ, absterge ab illa lasciviam carnis iniquæ, ut, quæ optat, beato Nicolao, confessore tuo intercedente, obtineat, qui, te inspirante, tres eripuit virgines auri splendore ab obsceno stupri fœtore.

Obtineat, quæsumus, Domine, in tremendo tuo examine sententiam potius remissoris, quam iudicis, qui tres iuvenes pro tuo nomine defendit a crudeli censura comitis, iniuste illos damnantis.

Ipsius precibus, Domine, inter varia huius mundi discrimina protegat nos tuæ fortitudinis dextera, quæ, suis protensa meritis, ne sævientis mergerentur fluctibus maris, te invocantibus affuit nautis.

Vezéreld, Urunk, az igazság fegyverzetében a te népednek szívét, töröld le róla az álnok test bujaságát, hogy elnyerje, amit kíván, Szent Miklós, a te hitvallód közbenjárására, aki ihletésedre az arany tündöklésével megszabadította a három szüzet a meggyaláztatás fertőjétől!

Eszközölje ki, kérünk, Urunk, a te rettenetes vizsgálatodkor, hogy inkább felments, semmint bíróként ítélj, ő, aki a három ifjút a te nevedért megvédte a kegyetlen ítélettől, mellyel a helytartó igaztalanul sújtotta őket!

Az ő fohászkodásaiért, Urunk, e világ sokféle válságai közepette oltalmazzon minket a te erősséges jobbod, mely az ő érdemeiért kiterjesztve, hogy a dühöngő hullámokban el ne merüljenek, a téged szólító hajósoknak is megjelent!

Fordítói jegyzet | A biblikusabb „igazság fegyverzete által” helyett jobb a „-ban/-ben”, mert maga a vezetett nép ölti fel a fegyverzetet, nem a vezetés történik a fegyverzet segítségével. A szórendben törekedtem a rövidebb kólonok érzékeltetésére, ezért a szintagmák sorrendje néhol nem az eredeti. Az obsceno … foetore: „förtelmes bűz” helyett magyarul talán elég a „fertő”, a stuprum pedig, mivel a legendában kényszerű, inkább „meggyaláztatás”, semmint „paráznaság” vagy hasonlók. A második tag élén álló obtineat: „nyerje el” más értelemben szerepel, mint az első tagban. Jóllehet a nép is elnyerhetné az enyhébb ítéletet, az alanyi mellékmondat utána Miklósra vonatkozik, ami egyértelműbb, ha az állítmányt „eszközölje ki”-vel adom vissza. A „válság” lehet, hogy kissé kiszól a szövegből, de azt hiszem, a discrimen (mint sorsforduló vagy éles döntési helyzet) legkifejezőbb fordítása.

Kommentár | Egy korábbról már ismert áldás első tagjának átdolgozása és újakkal való kiegészítése. Ilyen értelemben vett kísérletezések, új stílusban készült saját áldások voltak a 15. nyári vasárnaptól (200.) megjelenő rövid (2. típusú) tételek, és ilyen lesz a záró Szent Kereszt-áldás is (286.). Az eredetije egy, 3. típusú „gall” áldás Szent Iván Nyakavágására (Moeller 254). Ezeknek fő jellegzetességük, hogy orációszerűek, második személyben Istenhez (azaz nem a gyülekezethez, mint általában) szóló tagokból és rövid, kiegyenlítetlen, gyakran rímes szakaszokból állnak össze, szemben az uralkodó, „vizigót” áldások gravitas-ával (vö. az előző Cecília- és az András-áldással, 249–250.). Különösen a harmadik tagban föltűnő, hogy töredezett szövegelemeket milyen nagyívű hyperbatonok fogják össze. A tartalmi háttér a Miklós-legenda három jelenete: a három, apjuk által kurválkodásra szánt szűz megsegítése az ablakon át bedobott aranyakkal; az igazságtalanul elítélt három katona tettleges megmentése a vesztőhelyen (Miklós ráveti magát a hóhérra, és elveszi tőle a kardját); a viharba került hajósok megszabadítása (pl. Legenda aurea 16–17.). A legenda egyébként ilyen terjedelemben nem mutatható ki a zsolozsmában, az esztergomi breviáriumok hat nokturnusának nem is rövid olvasmányait a jóval részletesebben elmesélt „Mikulás-történet” (a három szűzé) tölti ki (Br dig. 874.). A legenda-alapú szöveget azonban végig biblikus nyelvezet szövi át. Ilyen az eredeti áldásban is meglévő, de itt sem idegenszerű per arma iustitiae: „az igazság fegyverzete által” a 2K 6,7 fordulata, amely egyrészt ádvent első vasárnapi szentleckéből (R 13,12: induamur arma lucis: „öltsük föl a világosság fegyverzetét”), másrészt az azonos szövegű nagyböjti antifónából (Per arma iustitiae) közismert. Használata a BS kontextusában fölidézi egyrészt az első ádventi vasárnapnak az ünnephez való közelségét, másrészt Miklós harcias és böjtölő természetét, amely gyermekkorának történeteiben (csecsemőként szerdán és pénteken csak egyszer szopott) és a második hivatkozott csodában megnyilvánul. Szintén biblikus a zsoltárokból jól ismert motívum, a tuae fortitudinis dextera … protensa: „a te erősséges jobbod kiterjesztve”, amelynek közvetlen mintája talán az Is 62,8: in dextera sua et brachio fortitudinis suae, kontaminálva az Ószövetségben lépten-nyomon előforduló brachio extento: „kiterjesztett karral” fordulattal (a protensa ennek a „megbolondítása”, ezzel az igekötővel nem fordul elő a Vulgatában). Izaiás az ádventi zsolozsmák folyamatos olvasmánya, de szorosabb perikopális kapcsolat itt nem mutatható ki. Figyelemreméltó, hogy a prófécia folytatása a gabonáról szól (si dedero triticum tuum ultra cibum inimicis suis: „nem adom többé a te búzádat eleségül a te ellenségeidnek”), és a 3. tagban említett hajósok története Miklós gabonacsodájával folytatódik, így az elhallgatott búza-motívum afféle tertium comparationis a legenda és a bibliai hely között. Az időben közeli ádvent első vasárnapi áldásokból kerülhetett ide az in tremendo tuo examine: „a te rettenetes vizsgálatodkor”, amely az 1–2. áldásban is szerepelt, közvetítésükkel pedig Nagy Szent Gergelyre megy vissza (ld. ott). Végül a BS szóhasználati jellegzetessége az inspiratio: „ihletés” említése, amely a gyűjteményben további három helyen szerepel, mindig saját áldásokban.

Megrendelhető az Agendarius és előzménye, az Obsequiale

A Magyar Egyházzenei Társaság webshopján keresztül beszerezhetővé vált az októberben bemutatott Telegdi-féle Agendarius. A kötet a latinul nem tudóknak is izgalmas forrás: egyedülálló XVI. századi népnyelvű magyarázatokat és buzdításokat tartalmaz a szentségekről és szentelményekről, sőt az első magyarul fönnmaradt (és aktualitását azóta sem vesztett) lelkitükröt a gyóntatási ordó részeként. Az október 13-i konferencia és bemutató hanganyaga is letölthető, meghallgatható innen. 

A könyvek megrendeléséhez kattintson az ismertetők címére! 

OBSEQUIALE STRIGONIENSE

Azokat a rítusokat, amelyek kívül esnek a mise és a zsolozsma szokásos menetén és kiszolgáltatásuk nem püspöki kiváltság, az újkorban a rituálénak nevezett könyvtípus tartalmazta. A rituale megnevezés azonban csak a római rituále XVII. századi elterjedésével vált közkeletűvé; azelőtt az agenda, a manuale, vagy (egy viszonylag szűk, jellegzetesen közép-európai körben) az obsequiale volt használatos. Az esztergomi obsequiale egyike a korai nyomtatványkor Magyarországon legnépszerűbb kiadványainak: legalább kilenc kiadást megért az 1490 és 1560 közti időszakban. Az utókor érdeklődésére elsősorban azért tarthat számot, mert ez a magyar középkor első és egyben utolsó forrása, amely részletesen és a teljesség igényével közli az emberi élet nagy határhelyzeteihez kötődő szertartások hazai változatát, és mert ez az egyetlen forrás, amelynek tartalma végigkövethető az esztergomi úzus közel ezer évén át, azaz hidat képez a XI. századi kezdetek és az utolsó, XX. század eleji fejlemények között.

AGENDARIUS STRIGONIENSIS

Telegdi Miklós a tridenti zsinat vége és a sajátosan magyar liturgia föladása, Oláh Miklós és Pázmány Péter érseksége között működött, a török hódoltság legnagyobb kiterjedése és a reformáció megállíthatatlannak látszó terjedése idején. Egyszerre volt a hagyomány őre és merész újító. Nevéhez fűződik az esztergomi úzus utolsó hiteles, de már újkori szellemben szerkesztett normaszövege, az 1580-as ordináriuskönyv kiadása is. Az Agendarius más úton jár. A középkori örökséget mind a szertartásrend, mind a szövegek szintjén radikálisan egyszerűsíti; e tekintetben egy, a XI. század óta folytonos gyakorlattal szakít. Ellentételezésül magas színvonalú magyarázó beszédeket ad a lelkipásztorkodó papság és népnyelvű szertartásszövegeket a hívek kezébe. Jóllehet a nem egyházmegyés, hanem országos érvényességű rituálék kibocsátása, a szentségi-szentelményi rítusok rövidítése és a népnyelvűség bővebb alkalmazása az egész korra jellemző folyamat, az Agendariust következetessége és minősége is az átlag fölé emeli. A XV–XVI. század nyomtatott rituáléinak áttekintése után kijelenthetjük, hogy egy sem akad köztük, amely hozzá hasonló. A jelen kötetben először jelenik meg Telegdi barátja és munkatársa, Mossóczy Zakariás még merészebb, de kéziratban maradt, immár egészen népnyelvű rituále-kísérlete. A két főpap kezdeményezései torzók: a középkori előzményektől elszakadtak, de alig találtak folytatásra a Pázmány-kori konszolidáció során. Fölbecsülhetetlen forrásai a liturgia mellett a magyar néprajznak, nyelv- és irodalomtörténetnek, de még inkább megrendítő emlékei a XVI. század végi egyházi értelmiség útkeresésének. 

Survival vagy revival? Zsidó elemek a római liturgiában

I. 

Néhány évvel ezelőtt élénk társadalmi vitát váltott ki — az egyházi nyilvánosság határait túllépve — XVI. Benedek pápa intézkedése, amellyel szélesebb körben hozzáférhetővé tette, sőt a megreformált változattal egyenrangúnak nyilvánította a római katolikus liturgia hagyományos formáját. A kritikusok népes táborának egyik kedvelt ellenérve volt, miszerint a hagyományos liturgia antijudaista lenne. E vélemény emblematikus hivatkozási alapja a zsidókért mondandó nagypénteki könyörgés volt, amely az Ószövetség népét hűtlennek és az ígéretek újszövetségi beteljesülésére vakoknak mondta. A fölvetés annyira érzékeny területet érintett, hogy a pápa hamarosan egy újonnan fogalmazott, stílusában enyhébb változatot hirdetett ki kötelezőnek.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ez a problematika csak a XX. század történelmi traumáinak következtében, utólag vetődött föl. A nagypénteki könyörgés kérdése, és tágabb értelemben a zsidóság iránti pozitív elfogultság következményei már a ’20-as években fölmerültek, méghozzá a katolikus Egyház legfelsőbb köreiben. Akkor azonban a liturgia változatlanságának igénye még visszatartotta a kezdeményezéseket. Később ezek az akadályok egyre inkább elhárultak, ami végeredményükben ellentétes, de eljárásukat tekintve hasonló eredményekre vezetett. Csak néhány példát említve:

(1) A kifejezett antiszemitizmus az egyházi életet sem kímélte. Megtörténhetett, vagy legalábbis bizonyos körökben fölmerülhetett a zsidó elemek, sőt az egész Ószövetség kiiktatása például azokban a mozgalmakban, amelyek a nácizmussal kiegyeztek, de a kereszténységet mint valamiféle nemzeti hagyományt fönntartották. A legjellemzőbb példán, a német evangélikus egyház megalkuvó irányzatán kívül így gondolkodtak egyes szlovák, magyar vagy horvát szélsőségesek is. 

(2) Ugyanakkor léteztek, sőt máig befolyásosak a katolikus Egyházban olyan karizmatikus mozgalmak, amelyek nagyban merítenek a neoprotestáns szabadegyházi közösségek gyakorlatából. Ezek meghatározó vonása a deklarált filoszemitizmus, amely a zsidó vagy annak vélt szokások, sőt általában az orientális, nemritkán érzelmeskedő gesztusok iránti előszeretetben mutatkozik meg. Ez jellemző például a Neokatekumenális Útra vagy a Nyolc Boldogság Közösségre. 

(3) Míg az előző két jelenség megmaradt az egyházi életen kívül, illetve annak peremvidékén, egy harmadik meghatározó vonásává vált a ’70-es években végrehajtott liturgiareformnak. Ennek vezérmotívuma az archaizálás: bizonyos zsidó gesztusok és szövegek átvétele azzal az érveléssel, hogy bizonyára ez volt a zsidóságból származó Jézus, az apostolok és az őskeresztények gyakorlata. Ennek jegyében értékelődtek föl például a Didaché című II. századi zsidókeresztény irat szertartási utasításai, és kerültek be elsősorban a mise felajánlási liturgiájába a kiddus mintájára szerkesztett imák. 

A három magatartás közös vonása, hogy elutasítják az őket közvetlenül megelőző, történelmi adatokkal igazolható hagyományt, azzal szemben érzületükben és elvileg is kritikusak, s olyan elemek révén kísérelnek meg hangot adni a zsidóság iránti rokon- vagy ellenszenvnek, amelyek korábban nem voltak jelen saját hagyományukban.

II. 

A mondottakkal szemben mintegy három pillanatképpel szeretném fölhívni a figyelmet egy másik lehetőségre. Mindhárom vázolt jelenség szerves része volt a katolikus liturgiának az első keresztény évezredre visszanyúlóan, megkérdőjelezhetetlen és szoros kapcsolatban állnak a zsidó gyakorlattal, az utóbbi évtizedek reformjai, amelyek elvileg kereszténység és zsidóság közeledését célozták meg, mégis leszámoltak velük. A három jelenség keletkezési ideje, típusa és jelentősége más és más, de éppen ezért alkalmasak arra, hogy a lehetőségek teljes spektrumát megjelenítsék.

(1) Egykor magam is átéltem, és azokon a barátaimon, hallgatóimon keresztül, akikkel közösen látogattunk zsinagógát, újra és újra megtapasztalom azt a kultúrsokkot, amelyet a zsidó istentisztelet jelent. A fogékony keresztény vagy keresztény tapasztalati háttérből érkező hallgató általában azzal az elvárással tér be a zsinagógába, hogy ősi, keleties dallamokat hall majd, valami olyat, amilyen az artisztikus-ríkatós kántorének, amelyet koncerteken, fölvételeken is rendre hallani lehet. Ehhez képest csalódnia kell, mert néhány, akkor is inkább paraliturgikus „számtól” eltekintve az istentisztelet nagy részében ezt hallja: az előimádkozó néhány szót énekel, utána hosszú csönd, mormogás, beszélgetés, várakozás, majd ismét néhány szó ének, és így tovább. Az istentisztelet nagy részében csönd és látszólagos szervezetlenség uralkodik a közös és egységes ének, fölolvasás, imádság helyett. 

Ma, amikor személyesen és a világháló révén fölvételről is egyre több embernek van módja megtapasztalni a katolikus mise régi formáját, meglepően hasonló tapasztalatokat lehet szerezni. E liturgiában ugyanis nem a „háttal misézés” és nem a latin nyelv jelentik a legnagyobb meglepetést. Ezekről a legalapvetőbb tájékozottság mellett már előre lehet tudni, és egyik sem kizárólagos tulajdona a régi rítusnak, elvileg mindkettő megvalósulhat a modern liturgiában is. Nem, a meglepetést, a „kultúrsokkot” — különösen a régi rítus azon formáiban, amikor kórus és/vagy a nép éneke nem hangzik széles felületeken („csendes mise”, missa lecta) — elsősorban az jelenti, hogy a szertartás szövegeinek nagyobb és fontosabb része csöndben hangzik el. Aki misekönyvből próbálná követni a szövegeket, alig hall belőlük valamit, és amit hall, az is szinte tartalmatlan, ismétlődő, formuláris szöveg. A felajánlás kezdetén a pap ennyit recitál: Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek), a nép felel: Et cum spiritu tuo (És a te lelkeddel); ismét a pap: Oremus (Könyörögjünk), majd csöndben folytatja. Hosszú szünet után: Per omnia saecula saeculorum (Mindörökkön örökké), a nép felel: Amen, ismét a pap: Dominus vobiscum, és így tovább. Egy kevéssel hosszabb, immár szép szövegű és dallamú tétel, a prefáció azt az illúziót kelti, hogy végre lesz szellemi és esztétikai táplálék, de a Sanctus (Szent vagy) után ismét csak hosszú, még hosszabb csönd következik, majd: Per omnia saecula saeculorum. A zsolozsmában és más rítusokban ugyanígy hangzik el a két alapimádság, a Miatyánk és a Hiszekegy: hangos kezdőszavak, mormogás, majd az utolsó két tagmondat hangosan.

(2) Közismert, hogy a zsidó liturgikus év legsűrűbb időszaka ősszel van, amikor szep-tember vagy kora október táján egymást érik a legnagyobb ünnepek: az újév, az engesztelőnap, a sátoros ünnep és a Tóra Öröme. A keresztény ünnepkörök ehhez képest húsvét és karácsony, nagyjából tehát a tavaszi napéjegyenlőség és a téli napforduló köré szerveződnek. A húsvét eredetileg is zsidó ünnep, a karácsonynak pedig kissé erőltetett, de funkcionálisan hellyel-közzel meggyőző megfelelője kezd lenni a hanuka. Mégis feltűnő, hogy az őszi napéjegyenlőség táján, amikor a zsidó istentiszteleti élet a legintenzívebb, a kereszténységben látszólag tökéletes uborkaszezon van. Nem meglepő, hogy a kozmikus ciklus ünnepeire oly érzékeny Rudolf Steiner és az ő antropozófiai irányzata (ma ezek révén közvetve a Waldorf-intézmények) a szeptember 29-ei Szent Mihály-ünnepben próbáltak és próbálnak pótolni valami ilyesmit.

Pedig a római liturgia ősidőktől fogva ismer egy mozgó ünnepsorozatot, a szeptember harmadik hetének szerdáját, péntekjét, majd csúcspontként szombatját kitöltő őszi évnegyedes böjtöt, népiesen kántorböjtöt (ieiunium quattuor temporum). Ilyen böjtök nevüknek megfelelően minden évszakban vannak, témájuk az engesztelés, a hálaadás egyes jellemzően biblikus termények: a gabona, a bor és az olaj betakarításáért, és az emberiség zsengéjének fölajánlása papszentelések formájában. A XI. századtól kezdve a téli kántorböjt az ádvent, a tavaszi a nagyböjt, a nyári a pünkösd összefüggésébe került, és veszítette el jelentőségét. Az őszi kántorböjt azonban megmaradt mindennemű interferencia nélkül. Nehéz lett volna vele mit kezdeni, legföljebb szüreti hálaadásnak lehetne értelmezni, de miseszövegei félreérthetetlen irányokat jelölnek ki.

A szerdai mise introitusa: „Fújjátok meg a harsonát (sófárt) a hónap kezdetén, mert ez a parancsolat Izráelben!” (Ps 80,4) A második olvasmány arról szól, ahogyan Ezsdrás a hetedik hónap első napján előhozta és felolvasta a népnek Mózes könyveit. (2Esr/ Neh 8,1–10) Szombaton az első olvasmány témája: e hetedik hónap tizedik napján az engesztelés szent ünnepét tartsátok meg, semmi munkát azon ne végezzetek, a nyugalom sabbatjaként üljétek meg, és estétől estéig tartsátok meg a ti szombatjaitokat. (Lv 23,26–32) A második olvasmányban: a hetedik hónap tizenötödik napjától hét napon át tartsatok ünnepet, az első és a nyolcadik napon sabbatot tartsatok, és lakjatok sátrakban hét napon át, hogy megtudják utódaitok: sátrakban rendeltem, hogy lakjanak Izráel fiai, midőn kivezettem őket Egyiptom földjéről. (39–43) Ugyanezt ismétli meg a mise áldozási éneke, és az ószövetségi Templomról és a szombatról elmélkedik a szentlecke (H 9,2–12) és az evangélium (L 13,6–17) is. Az őszi kántorböjt tehát, különösen annak szombatja egymás után idézi föl az újév, azaz a kürtharsogás napja (jóm hatterúá), a tóraadás, az engesztelőnap és a sátoros ünnep tényét éppen szeptemberben, a római a hetedik hónapban, amely nagyjából a zsidó tisrí-nek felel meg.

(3) Végül egy hangsúlyozottan „műzsidó” szertartást idézek föl. Körülbelül a X. században szinte mozgalomként hatotta át a latin Egyházat a törekvés, hogy szertartási életében kifejezésre juttassa a folytonosságot az ószövetségi papsággal, Templommal és áldozati kultusszal. Ide tartozott már valamivel korábban a papok és püspökök olajjal való felkenése, illetve egyes ruhadarabok, például az Áron mellköveinek megfelelő racionále használata. 

De a legteljesebben végiggondolt, leggazdagabb ilyen rítussor talán a templomszenteléshez kapcsolódik. Középpontjában az oltárba építendő ereklyék állnak, de ez itt kevésbé lényeges. Fontosabb, hogy az ereklyék egy rudakon hordozható ládában vannak, amely pontosan megfelel a frigyszekrénynek. A ládát a dedikáció („hanuka”) előtti estén egy sátorban helyezik el, amely a pusztai hajlék modellje — a sátor képe egyébként is végigkíséri az isteni jelenlét minden megnyilvánulását a körmeneti baldachintól a tabernákulum függönyén át a kehelyvélumig. A szentelés napján a ládát szerpapok veszik vállukra, akiket az ünnepélyes latin terminológia levitáknak nevez. A menet előtt tömjénező halad, amely a füstoszlopot képviseli. Mindeközben az elhangzó énektételek is kifejezésre juttatják, hogy ami történik, az a pusztai vándorláshoz, közelebbről pedig a frigyszekrény fölemeléséhez és Jeruzsálembe viteléhez hasonló, pontosabban annak beteljesülése. A kőből épített templom fölszentelési imái maguk is Salamon fölszentelő imájából kölcsönöznek. (3Rg 8,12–53, 2Par 6,14–42)

Zsidó örökségről itt két okból sem beszélhetünk. Egyrészt azért nem, mert meglehetősen jól ismerjük ugyanezen szertartások korábbi változatait, amelyekben nem hangsúlyos vagy egyáltalán nincs is jelen a judaizáló elem. Másrészt azért nem, mert a zsidóság maga nyilvánvalóan nem gyakorolta, legföljebb bibliai, talmudi és rituális emlékezetében őrizte a Templom és a hozzá, illetve előzményeihez kapcsolódó kultusz emlékét. Amit látunk, az tudatosan kigondolt, választott, akart alkotás, egy egész kor kreatív igyekezetének tárgya és eredménye. 

III. 

Mindezek nincsenek meg, pontosabban kifejezetten el lettek törölve a megújított római liturgiában. Nem kétséges, hogy ilyen gesztusok, szövegek, szimbólumok nem születhettek antijudaista érzületből. De az is világos, hogy nem tartoznak az ősidőkből fönnmaradt előzmények kategóriájába. Mindezt a kereszténység nem vehette át a zsidóságtól. Inkább mondhatók revival-nek, semmint survival-nek.

De gondolkodjunk el kissé! Bármennyire is elképzelhető, sőt rokonszenves ma egy olyan verseny, amelyben két keresztény liturgiaváltozat azon mérkőzik, hogy melyikük a zsidósabb, egy ilyen polémia visszavetítése a késő ókorra vagy a középkorra naivitás lenne. A korai kereszténységre azért nem jellemzők a túlélő jelenségek, mert ott és akkor elsődleges szempont volt egyrészt annak megmutatása a zsidóság felé, hogy a kereszténység valami újat, többet jelent; másrészt annak megmutatása a pogányság felé, hogy a kereszténység nem valami egzotikus misztériumvallás, egy a sok közül, most éppen Palesztinából. Nem arról van szó tehát, hogy a keresztény liturgia a zsidó liturgiából nőtt ki, és fokozatosan elvesztette ezt a jellegét, hanem éppen fordítva: egy eredetileg kevésbé „zsidós” liturgia vált idővel egyre „zsidósabbá”. A keresztény liturgiának ezek a valóban judaizáló elemei tehát később keletkeztek, akkor, amikor az Egyház társadalmi és kulturális biztonságérzetét már semmi nem fenyegette. 

De ezekben a korokban a zsidóság a legjobb esetben is csak megtűrt kisebbség, és nem követésre érdemes minta volt. Mi késztette tehát a „győztes” keresztény felekezetet arra, hogy a sosemvolt örökséget mesterségesen pótolja? Azt hiszem az, hogy a keresztény Egyház egyszerűen zsidóbb akart lenni a zsidóknál. A fogalom, amely viszonyukat leírja, nem a survival, nem is a revival, hanem a versengés: az aemulatio. 

Ének vagy felolvasás?

A hagyományos római liturgiában – és az ólatin, keleti és ókeleti liturgiákban ugyanígy – minden fennhangon megszólaló szöveg énekelt szöveg. A XX. századi reformok előtt a csöndes mise elméletileg egyet jelentett a magánmisével, még akkor is, ha általános, sőt számos helyen többségi gyakorlat volt a „nyilvános magánmise”, amikor az oltárnál folyó csöndes szertartáson nemcsak részt vett a gyülekezet, hanem vele párhuzamosan énekelt is – nem a mise ordináriumát és propriumát, hanem a csöndes szertartást értelmező-kommentáló miseénekeket. A hivatalos szabályok eszményi világában azonban ez nem számított énekelt, különösen nem ünnepélyes misének. Az ünnepélyes misében – természetesen ismét csak elméletileg – énekelve kellett, hogy elhangozzék az ordinárium, a proprium, és mindaz, amit a pap, az asszisztencia és a gyülekezet fennhangon imádkozott: a bevezető dialógusok, a könyörgések, a prefáció, a Miatyánk és az összes olvasmány.

Ami nem énekelve szólalt meg, az nem számított fennhangon való megszólalásnak. A pap legszentebb, titokzatos szövegei: a felajánlás, a kánon és az áldozás körüli imák csöndben, a pap és az asszisztencia közti dialógusok halk beszédhangon szóltak; ez utóbbiak valamely énektétel takarásában: a lépcsőima az introitussal, a felajánlás vége az offertóriummal egyidejűleg. A két látszólagos kivétel a prédikáció és az áldozás előtti dialógus: ezek egyike sem része a hivatalos miseliturgiának. A misét befejező, beszédhangon adott áldást is úgy írják le a XX. század közepén a források, mint a záróének közben mondott tételt.

Kevesen tudják, hogy még a megreformált római rítust szabályozó – és soha be nem tartott – rendelkezés sem szakított teljesen ezzel a hagyománnyal. Az 1967-ben kiadott Musicam sacram instrukció engedményképpen lehetővé teszi ugyan, hogy az énekelt és ünnepélyes mise egyes tételei prózában szólaljanak meg, de hierarchikus sorba rendezi őket, és megtiltja az alacsonyabb fokozathoz tartozók énekes megszólaltatását akkor, ha a magasabb fokozathoz tartozók prózában hangoznak el. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi rubrikák szerint is szabálytalan minden olyan mise, ahol például népének kíséri a felajánlást, vagy elhangzik az énekelt miseordinárium, de a celebráns prózában mondja a prefációt, a könyörgéseket és a Miatyánkot!

E szabályozás zenei mostohagyermekei kétségkívül az olvasmányok. Az instrukció az utolsó fokozat utolsó kategóriájába sorolja őket, és ha ez nem lenne elég, még azt a homályos kitételt is teszi, hogy „kivéve, ha ének nélkül helyesebbnek látszik azokat olvasni”. De vajon mi vezetett az olvasmányok éneklésének ehhez az elsorvadásához, sőt elsorvasztásához?

Az egyik tényező biztosan a liturgia oktató jellegének előtérbe kerülése a megszentelő és hódolati aspektussal szemben. A szertartás ebben az összefüggésben nem ex opere operato működő kegyelmi erő, amely a résztvevők értelmi-érzelmi állapotától függetlenül is hat rájuk (ami viszont nem jelenti azt, hogy a résztvevőknek ne lenne kívánatos és gyümölcsöző értelmileg-érzelmileg ráhangolódniuk), sem nem elsősorban Istenre irányuló szolgálat és hódolat, hanem a hívekre irányuló oktatás-nevelés, ami a tudati és erkölcsi tartalmakat illeti, és megrendítő-lelkesítő performansz, ami a nem szöveges, nem gondolati elemeket illeti. A zenének legföljebb ebben az utóbbi összefüggésben lehet szerepe.

A jelenség nem legújabb kori hanyatlás eredménye. Az egész XIX–XX. századi liturgikus megújulási mozgalom erősen intellektuális volt: ideálja a művelt hívő, aki fordításokat és kommentárokat forgatva készül a liturgiára, vesz részt a liturgián; az aktív hívő, aki az értelmi-érzelmi jelenléten túl válaszaival, testhelyzetével öntudatosan és látványosan bekapcsolódik. Ennek a szemléletnek a tanúi Pius Parsch és Szunyogh Xavér Ferenc nagyhatású művei, kiadványai, vagy az 1961-es Collectio rituum „agyonmagyarázott” szentségkiszolgáltatásai.

De a folyamat nem itt kezdődött. Az „egyszerre kint s bent” megközelítés, hogy tudniillik a szertartások résztvevői, végzői egyszersmind gondolkodnak a szertartásokról, hogy a közvetlen cselekvésen túl egy párhuzamos valóságban mentálisan „tornáztatják” magukat, sőt ezt tekintik a hiteles, odaadó részvétel feltételének, már a középkori liturgiamagyarázatokban jelen van, európai kultúránk alapvető tendenciája. Különösen határozottá azonban a bibliai olvasmányoknál vált. A protestáns reformáció Szentírás-központúsága a tridenti zsinat utáni korszakban meghallgatásra talált: a bibliai szövegek rangja helyreállt az őket egykor háttérbe szorító költeményekkel vagy legendákkal, prédikációkkal szemben. A janzenista ihletésű neo-gallikán liturgiák nem álltak meg itt sem. A „több Szentírást” jelszava a liturgikus könyveket változatos bibliai szöveggyűjteményekké, amolyan igeolvasási útmutatókká tette. Ha kevésbé radikálisan is, a II. vatikáni zsinat utáni reformok ehhez az előzményhez nyúltak vissza, és egyben ökumenikus gesztust próbáltak tenni, amikor lemondtak a „fölösleges ismétlődésekről”, és több, változatosabb bibliai szakaszt építettek a megreformált szertartásrendbe. A liturgiatörténet fintora, hogy ezzel az ökumenikus gesztussal eltávolodtak az összes keleti keresztény egyház, de az evangélikusok és az anglikánok bibliaolvasási gyakorlatától is.

A másik tényező az ének általános kiszorulása az európai polgári társadalom életéből. „Amerikai férfi csak akkor énekel, ha részeg” – mondta egy jeles egyházzenész-prelátus az Egyesült Államokból. Valóban: a XX–XXI. században az ének a rendkívüli élethelyzetek, a kisebbségek, az alacsonyabb társadalmi osztályok sajátja. Ezért az egyre nagyobb intellektuális bevonódást igénylő vallásos társadalom egyre kevésbé alkalmas az énekes bevonódásra. Ez a helyzet hívta életre a liturgikus megújulási mozgalom utolsó szakaszában, de még a II. vatikáni zsinat előtt a dialógusmise intézményét. Ebben a miseformában a gyülekezet nemcsak az asszisztencia válaszaiba, hanem elvileg a szkóla „énekeibe” is bekapcsolódott – prózában.

A papság ugyanebből az egyre kevésbé és kevesebbet éneklő társadalomból került ki. Az olvasmányok éneklését ezért két tényező nehezítette egyszerre. Egyfelől az olvasmányok bibliai szövegek voltak, amelyeket a közfelfogás a liturgia par excellence oktató szövegeinek tartott: figyelni kellett rájuk, érteni kellett őket. Másfelől klerikusoknak fönntartott szövegek voltak: nem szólaltathatta meg őket akárki. Ha volt is a közösségben énekelni tudó és akaró személy, az evangéliumot csak fölszentelt diákonus vagy pap olvashatta, és a többi olvasmánynál is előnyt élvezett az, aki lektorként vagy – annak idején – alszerpapként szolgált. Az a probléma, hogy a hivatal vagy az alkalmasság élvezzen-e előnyt, máig érezteti hatását, például a passióéneklésnél.

A harmadik tényező a liturgikus zene professzionalizálódása, szintén már a középkor óta. Ha a liturgia szöveges tartalmának célja az oktatás-nevelés, a nem szöveges tartalom célja pedig a megrendítés-lelkesítés, akkor a liturgia céljaira legalkalmasabb zene az, amelyik érzelmileg-indulatilag a leghatásosabb. A hatásosság pedig állandóan változik, egyrészt a kor ízlésével, másrészt a megszólaltatás művészi minőségével. Minden kor embere érzékenyebb azokra a művészi eszközökre, amelyek körülveszik, amelyekkel együtt nőtt föl, amelyek saját kultúrájának alaphangulatából, életérzéséből fakadnak. A többit, ha egyáltalán foglalkozik velük, el kell sajátítania. Magától értődő, hogy nagyobb hatást tesznek rá a professzionális előadók, akik az adott stílus vagy műfaj megszólaltatására szakosodtak. Ebben az értelemben az egyházi zene szükségképpen válik egyre kortársibbá és egyre bonyolultabbá.

Ám a liturgia olyan felület, ahol egy ezzel ellentétes tendencia is érvényesül: a hagyományosság. A rítus emberi, kulturális, társadalmi szinten abból meríti erejét, hogy nem korhoz, egyénhez vagy közösséghez kötött. Aki a rítust végzi, az egy, az emberléptékűnél nagyobb, tereket és korokat átívelő folyamat részének tudja magát. A múlt presztízs: rendszerint még a liturgikus reformok bevezetői sem arra büszkék, hogy mennyire innovatívak, hanem arra hivatkoznak, hogy voltaképpen ősi, feledésbe merült hagyományokhoz nyúlnak vissza. Ugyanez vonatkozik az egyetemességre: jóllehet mindig voltak, és egyre inkább vannak „rétegliturgiák”, a szertartás élményként is mindenekelőtt közösségi élmény, amelynek rendeltetése egy kultúrákra, népekre, életkori, társadalmi, műveltségi csoportokra töredezett Egyház egységbe forrasztása. Ha nem így lenne, nem merülne föl újra meg újra az igény városmissziókra, pápalátogatásokra, eucharisztikus kongresszusokra. De éppen a hagyományosság és az ebből fakadó presztízs teszi annyira vonzóvá a liturgiát mint a kreativitás terepét. Az alkotó, aki liturgikus művet alkot, vagy művét liturgikus közegben helyezi el, nincs többé kiszolgáltatva a közízlés változásának. Műve tartós, közönsége biztosítva van, részévé válik a tereken és korokon átívelő, megszentelt folyamatnak.

Ez az ellentét a szertartási funkció és a funkciót betöltő alkotás fokozatos elszakadásához vezet. Funkció a templomépület, az oltár, rajta a terítő vagy a kehely, a szobor vagy a festmény; de a funkciót betöltő alkotás jellege változhat a kor ízlésével, mérete, gazdagsága, minősége pedig a használó intézmény és közösség igényességével, gazdagságával együtt. Ugyanígy a zenében: funkció lehet az ordinárium, a proprium, a zsoltározás, de a szöveg és a jellegzetes műfaji, terjedelmi, szerkezeti elemek megtartása mellett bármely dallam betöltheti.

A funkció olykor apropóvá, sőt alibivé válik. Ilyenkor már a műfaji, terjedelmi, szerkezeti elemek sem számítanak, és előfordul, hogy a szöveg sem. A Machaut-mise Kyriéje még alternál, de 8–10 perces terjedelmével már szétfeszíti a szertartási kereteket. Tallis negyvenszólamú Spem in alium-a még liturgikus szöveg, de szakismeretek nélkül senki meg nem mondaná, hogy eredetileg Eszter könyvének szeptemberi zsolozsmaolvasmányaihoz tartozó responzórium. Barokk szerzők tetszőleges szövegű motettákat vagy szöveg nélküli orgonadarabokat neveznek offertóriumnak, a bécsi klasszika templomi szonátái pedig világias hangulatú kamaraművek az el nem hangzó propriumtételek pótlására.

Köztes állomás volt ezen az úton az érett középkor, amely nemcsak a liturgikus szöveget, hanem annak hagyományos zenei nyelvét is tiszteletben tartotta. Ami először képlékennyé vált, az a műfajokat elválasztó határvonal, de ez a jelenség nemcsak követi, hanem sokak szerint meg is előzi az európai cantus planus klasszikus korszakát. A liturgikus egyszólamúság több ezer tételt számláló törzsanyaga évszázadokkal az első lejegyzés előtt kellett, hogy létrejöjjön. Nemcsak az első hangjelzett, hanem az első szöveges emlékek is már egy olyan kiforrott, történelmileg rétegzett anyagot képviselnek, amelynek megalkotásához szerzők, hagyományozók, intézmények és főleg idő kellettek.

A gregorián ének szöveges és kottás forrásokkal adatolt történetére jellemző, hogy az egyes liturgikus műfajok meghatározott dallamtípusokat, motívumokat használnak. Azoknál a műfajoknál is, amelyeknek minden vagy szinte minden dallama egyedi, megállapíthatók a műfaj egészére jellemző vonások a terjedelem, a szerkezet, a szöveg-dallam kapcsolat, a hangnemi lehetőségek kihasználása terén. Egyes dallamelemek ugyanakkor arról árulkodnak, hogy ez nem volt mindig így. Ismerünk traktus-motívumokat használó graduálét, responzórium-motívumokat használó kommúniót, az offertóriumok zenei alkata pedig akár tételenként eltérhet: a rövid, recitatív, antifónaszerű tétel ugyanazt a szerepet tölti be, mint a hosszú, virtuóz, monumentális alkotás. Egyes kutatók úgy látják a gregorián ének írásbeliség előtti korszakát, mint egy gazdag zenei kultúra eszközkészletének differenciálódását liturgikus funkciók szerint.

Ugyanez következik be a differenciálódás korszaka után, sőt, ami a forrásokat illeti, valójában már azzal egyidejűleg. Az első olvasható gregorián tételek, amelyekből a műfajonkénti differenciálódásra lehet következtetni, a XI–XII. századból valók. Ezek biztosan korábban keletkezett dallamok későbbi lejegyzései. Az ugyanekkor keletkezett – tehát nemcsak ugyanekkor lejegyzett – énekekben azonban már elhomályosul a műfaji különbség. Egy verses zsolozsmában ugyanazokat a zenei eszközöket használják az antifónák és a responzóriumok, sőt a strófaszerkezettől eltekintve a himnuszok is.

A kortárs zenei nyelv tehát utat keres, és talál. Először a liturgia kortárs fejleményeit veszi célba: a szabadon gyarapítható műfajokat, amilyenek az új ünnepekre szánt szekvenciák, himnuszok, költött zsolozsmák. Ez azonban korlátozott mozgástér, és nem is a legtekintélyesebb. Egy másik eszköz hagyományosság és kreativitás összeegyeztetésére a tropizálás, amikor az eredeti tétel érintetlenül megmarad, de kortárs bevezetőkkel, kiegészítésekkel, toldalékokkal gyarapodik. A tropizálás egyik változata a többszólamú földolgozás is. Az eredeti tétel alá írt egyszerű orgánum lehet egy írásban meg nem örökített technika emléke, de az eredeti tételek fölé írt, azoknál melizmatikusabb, nagyobb hangterjedelmű, énektechnikailag nehezebb szólamok már ugyanúgy a kortárs művészet érvényesülési alapjának tekintik az alapul vett tételt, mint az egyszólamúság keretei közt megmaradó trópusok. Hagyományosság és kreativitás viszonya mindkét esetben a gazdaállat és az élősködő metaforájával írható le, fönntartva, hogy ez a viszony az élővilágban sem mindig válik a gazdaállat kárára.

További lehetőség a művészileg még ki nem aknázott területek birtokba vétele. Ahogyan a képzőművészet újabb és újabb épületelemeket, tárgyakat fedez föl magának, amikor az alkotókészség terepévé teszi, vagy egyenesen létrehozza például a tornyokat, homlokzatokat, rekesztőket, retablókat, oltárelőket, úgy a zenei alkotókészség is kiterjedhet olyan műfajokra, amelyekkel korábban nem foglalkozott. A legismertebb ilyen példa maga a miseordinárium, amely ősi alakjában egyszerű, szillabikus, változatlan, kis hangterjedelmű akklamációkból állhatott, de miután a kor zeneszerzői fölfedezték maguknak, máig megállíthatatlan gyarapodásnak és differenciálódásnak indult. Vagy ilyen az Alleluja is, amely eredetileg néhány visszatérő dallammodellt használt, de – szemben a miseproprium többi műfajával – új dallamokat, sőt szövegeket is befogadott mindaddig, amíg az egyszólamú liturgikus énekkultúra eleven maradt.

Kevésbé volt maradandó, de ugyanebbe a kategóriába tartozott a mise recitatív tónusainak zenei kidolgozása, újraírása. Még a XX. századi szerkönyvek is megkülönböztetik a könyörgések, a prefációk, a Miatyánk és az olvasmányok feriális (egyszerű, köznapi) és ünnepélyes tónusát. Ami a prefációkat illeti, az ünnepélyes tónus alternatívájaként közölnek még ünnepélyesebb változatokat is. Az olvasótónusok közt is vannak az ünnepélyes tónussal egyenértékű változatok, amelyeket olykor régibb (antiquior) tónusként jegyeznek a könyvek. Ezek a jelenségek egy valaha sokkal gazdagabb és változatosabb recitáló kultúra maradványai. Ugyanezt a gazdagodást sejtetik olyan, a recitációval való szoros kapcsolatukat el nem vesztett, de egyedi dallamokat mozgató műfajok, amilyen az invitatórium-zsoltár, a lamentáció vagy a genealógia. Mindhárom esetben azonosíthatók a műfaj egyszerűbb, formulárisabb képviselői, és hozzájuk képest az egyedi kompozíciók.

Az egyedileg komponált és a recitatív műfajok közti határ valószínűleg már a gregorián őstörténetben sem volt áthághatatlan. A bibliai, sőt ritkán a patrisztikus szövegeknek is mintegy két létmódja volt. Elhangoztak a szó műfaji értelmében vett olvasmányként a zsolozsmában vagy a misében, recitatív tónuson (accentus), bármit is jelentett ez akkoriban, a hangjelzéssel nem dokumentált korszakban. De legalább egyes részleteik ugyanazzal a szöveggel szintén elhangozhattak egyedi, megkomponált dallamon (concentus).

Már az első fönnmaradt szöveges források teljes gazdagságában tartalmazzák egyrészt az ószövetségi zsolozsmaolvasmányokhoz kapcsolódó históriákat, azaz responzórium-sorozatokat, másrészt a napi evangéliumokhoz kapcsolódó kantikum-antifónákat. A két jelenség valószínűleg egykorú. A forrásokkal nem megközelíthető ősidőben egy szűkebb, zsoltárszövegű responzórium-ciklus tagolta az évközi idő matutínum-olvasmányait, míg az evangéliumi kantikumokból, a Benedictusból és a Magnificatból kiemelt antifónák, vasárnap pedig Alleluja-szövegű antifónák keretezték a kantikumokat. Ám egy pontosan meg nem határozható időpontban a kora középkori alkotók mintegy „rászabadultak” erre a két lehetőségre: responzóriumokat komponáltak a matutínumban olvasott olvasmányok egy-egy jellegzetes verséből, és antifónákat a napi miseevangéliumok verseiből.

Jellemző, hogy mindkét tételcsoport bővebb anyagot ad, mint amekkorának a liturgikus funkció keretei helyet biztosítanak. Nem 9–12 responzórium és nem 1–1, sőt nem is 7–7 antifóna keletkezett (a liturgikus rend szerint ennyire lenne szükség), hanem jóval több. A fölös mennyiséget bizonyos napokon a matutínum vagy a kishórák vették föl, máskor választható tétel lett belőlük (ezek egy része azután többnyire feledésbe merült).

A megkomponált olvasmányok szempontjából az antifónák az érdekesebbek. Számos evangéliumi szakasznak minden egyes mondatából antifóna született. A prózai olvasmányszövegek ilyen értelemben vett megzenésítése (és itt okkal használjuk ezt a szót, mert a recitációt a korabeli liturgusok magától értődőnek találták, nem fogták föl zenének) nem is állt meg az evangéliumoknál. Bizonyos napokon, így ádvent és nagyböjt első vasárnapján a szentleckét is „antifónákká írták szét”, a hatvanadvasárnapi liturgia pedig egy patrisztikus szövegű (Nagy Szent Gergelytől vett) antifónaciklus kísérletének nyomát őrzi.

A középkori énekesek előtt tehát volt példa arra, hogy hogyan lehet recitált szövegeket zeneileg újrafogalmazni, és maguk is képesek voltak arra, hogy bizonyos műfajokban újat alkossanak. Korlátot nem is annyira a saját képességeik, mint inkább a hagyomány szabta keretek jelentettek. Voltak funkciók, amelyek megengedték a kreatív alakítást, és voltak, amelyek nem. Az olvasmány eleinte az előbbiek közé tartozott – később zsinati határozat tiltotta az újrakomponálását. Egyes ünnepek olvasmányait bizonyos úzusokban tropizálva énekelték: ilyen volt a karácsonyi éjféli mise – főleg spanyol és brit területeken népszerű – próféciája és a Nagyboldogasszony-napi szentlecke. Amint már hangsúlyoztuk, a tropizálás párhuzamos a többszólamú földolgozással. Nem véletlen, hogy többszólamú változatok gyakran ugyanazokkal a tételekkel összefüggésben maradtak fönn, amelyekre az egyszólamú kidolgozás vagy a tropizálás is jellemző: az alkotói gesztus mindhárom esetben ugyanaz.

A komponált olvasmánytónusok módszeres föltárása egyelőre nem történt meg: a többszólamú változatok mint a többszólamúság emlékei hozzáférhetők, de az egyszólamúak közül valószínűleg még sok lappang e tekintetben földolgozatlan kéziratokban. Megközelítésüket különösen nehézzé teszi, hogy mindnyájan kivételes esetek, toldalékok. Nincs olyan liturgikus könyvtípus, amely kifejezetten komponált olvasmányokat tartalmazna. Antifonálékban, graduálékban, hangjelzett zsolozsmás- és misekönyvekben viszonylag kiszámítható helyeken fordulnak elő genealógiák, passiók, lamentációk, de ami ezen fölül van, az véletlenszerű kötetek elején, végén, lapszélein, szekvencionálékba, tropáriumokba rejtve várja a fölfedezést.

Ami Magyarországot illeti, a forráshelyzet szűkös, de legalább átlátható. Mindkét forrásunk a XIV. századi Esztergomból való: az egyik az 1341 előttinek tartott Missale notatum szekvencionáléja, a másik az 1370 körülre datált Esztergomi kollektáre függeléke. Az előbbi őrizte meg a karácsonyi matutínumban olvasott Máté-genealógia és a föntebb említett két tropizált olvasmány, a karácsony-éjszakai prófécia és a Nagyboldogasszony-napi szentlecke dallamát. A genealógiák dallama nemzetközileg is bőven adatolt, érdemes lenne egész Európát átfogó összehasonlító elemzésnek alávetni. A tropizált olvasmányok lényegükben egy dallam és szöveg tekintetében is szekvenciaszerű trópus és egy komponált olvasmány összeházasításai. Egyedi jelenségek, a recitációs kultúrára mint olyanra nem vetnek több fényt.

Az Esztergomi kollektáre olvasmányai közt maradt fönn a Lukács-genealógia dallama, amelyet Nyugat-Európában a középkor végéig olvastak a vízkereszti matutínum végén, ugyanúgy a Te Deum előtt, ahogy karácsonykor a Máté-genealógiát. Míg a Máté-genealógia egész Európában és Magyarországon is szokásban maradt (nálunk 1580-ból származik róla az utolsó emlék), addig a Lukács-genealógia keleten kiszorult a használatból (nálunk még a XI. századi Hartvik-agenda és az első ismert, XIII. századi esztergomi breviárium is tartalmazza). Ám a genealógiáknál is érdekesebb az a torzóban maradt ciklus, amelyet egy ismeretlen zeneszerző jegyzett a kollektáre utolsó lapjaira. Maga a kódex 110, korabeli számozású fóliót tartalmaz. A számozás a 94. fólióval megszakad a csonkán maradt gyászszertartásoknál, majd 8 fólió (egy ív) hiány után kezdődik újra Szent István első vértanú evangéliumával (amely az elején szintén csonka). Ezt követik a többi karácsony nyolcadába eső ünnep, Szent János, Aprószentek, Becket Szent Tamás szentleckéje és evangéliuma, a Lukács-genealógia, és a lap alján – ma már olvashatatlanul – az év legrövidebb evangéliuma kiskarácsony napjára Jézus körülmetéléséről.

Az anyag egy kéz munkája, a dallamok is egységes megközelítésről árulkodnak. Valószínű, hogy a hiányzó egy ív mintegy felét az esztergomi úzusú temetés töltötte ki, majd a karácsonyi misék olvasmányai és a Szent István-napi szentlecke következtek. Ismeretlen esztergomi zeneszerzőnk tehát karácsonnyal kezdve módszeresen végigkomponálta a nyolcad olvasmányait. Mivel nem különböztette meg az ünnepeket rangjuk szerint, könnyen lehet, hogy egy egész évre szóló komponált olvasmányoskönyvet akart összeállítani, de az is elképzelhető, hogy érdeklődése karácsony nyolcadának ünnepélyesebbé tételére szorítkozott.

Noha ünnepenként, szentlecke-evangélium párokban halad és a „tónusokat” összeköti a fríg hangnemi keret, a zenei elgondolás külön kezeli a lecke- és az evangéliumdallamokat. Az evangéliumok az egyszerűbbek, egységesebbek, de meg lehet bennük figyelni egyre komplexebbé váló megoldásokat. Míg az első evangélium viszonylag sztereotip kezdő, tagoló és záró formulákra bontható, a másodikban már megjelenik egy alternatív zárlati formula, amely a kérdő mondatokra és a monosyllabákra (egyszótagú zárlatok) jellemző. A későbbi tételekben azonban az ezzel rokon formulák már nem kötődnek sem a modalitáshoz, sem a szótagszámhoz, hanem csak a zárlati lehetőségeket teszik változatosabbá. Ugyanez a helyzet a „Domine” szót hangsúlyosabbá tevő melizmatikus iníciummal. A zene olvasmányról olvasmányra lépve egyre „műzeneibb”: ha rokon eszközöket is használ, egyre változatosabban használja őket, egyre kevésbé viselkedik tónusszerűen.

Még összetettebbek a lecketónusok. Ezeknek közös vonása a periódusokban való gondolkodás, a túbaváltás és a zárószakasz ariózus kidolgozása. A módszer azt sejteti, hogy a szerző nemcsak karácsony nyolcada iránt érdeklődött. Ebben az időszakban ugyanis a szentleckék atipikusak: a bölcsességi irodalomból és a Jelenések könyvéből valók, vagyis szövegük viszonylag egyszerű, rövid mondatokból áll, a héber gondolatritmusos verselés párhuzamokra épülő szerkezetét követi. Ez a szövegtípus nem igényel ennyire komplex zenei formát. Az év nagy részét kitöltő szentleckék viszont a páli levelekből valók. Ezekre a hosszú, folyondárszerű, szerkezetileg alig átlátható mondatfűzés jellemző. Még a mai, sokkal egyszerűbb recitációs tónusok mellett is nehezére esik a fölolvasónak, hogy hol helyezze el a zárlati formulákat olyan olvasmányokban, amelyekben szigorúan nyelvtani értelemben nincs, vagy alig van pont. Egy ilyen szövegtípust recitálni meglehetősen fárasztó és unalmas, ha a lektornak csak a tagoló (metrum, mediáció) és a záró (punctum, termináció) formulák állnak rendelkezésére. Ha viszont akár egyetlen hosszú mondat is zenei eseménnyé tehető azáltal, hogy a tagmondatok két-három túbahangon haladnak végig, vagy fríges és dúros zárlatokat váltogatnak szakaszonként, akkor a szentleckékben rejlő szövegi kihívás termékenyítőleg hat a zeneszerzői technikára.

Ugyanez a helyzet a befejező mondatokkal. Az egyszerű olvasmánytónusok is megkülönböztetett zárlati formulával és a túbahang kérdőtónushoz hasonló leszállításával készítik elő az olvasmány végét. Az Esztergomi kollektáre lecketónusai ezt a funkciót egy emeltebb, melizmatikusabb zárómondattal töltik be, amely a lamentációk befejezésével vagy a passiókat lezáró planctus-szal (a sírbatételt elbeszélő, már nem párbeszédes szakasz), sőt távolról a 2. tónusú traktusok befejezés előtti, „hisztérikus” verseivel rokon. A magyar moll-passió ismerőiben ez a jelenség a „mintegy száz fontot” szavak melizmatikus kidolgozását idézi föl.

Azoknak, akik szeretik, és a lehetőségekhez képest igyekeznek föleleveníteni a középkori magyar liturgikus örökséget, fájó hiány, hogy nem tudunk semmit az olvasmánytónusokról. A zsolozsma olvasmánytónusát jobb híján a kora újkori újhelyi pálos processzionále alapján rekonstruáljuk, és fölmerült, hogy a passiótónus planctus-dallama általános evangéliumtónusként is használható lenne. Ez azonban túl egyedi, túl ünnepélyes, és túlságosan kötődik a nagyhéthez. Valószínű, hogy amikor a korabeli rubrikák előírják, hogy a planctus-nál „változtasd a hangot evangéliumra”, akkor nem arra gondolnak, hogy általános evangéliumtónusra kell váltani, hanem hogy a ceremoniális értelemben evangéliumnak (azaz nem passiónak) számító szakaszhoz egy másik, de szintén egyedi dallam tartozik.

Nem állíthatjuk, hogy akár az Esztergomi Missale notatum tropizált dallamaiban, akár az Esztergomi kollektáre megkomponált tónusaiban ráleltünk volna a tulajdonképpeni esztergomi olvasótónusra. Azt azonban állíthatjuk, hogy ezek a dallamok hitelesek, a középkori esztergomi székesegyházban, annak egy virágzó korszakában ténylegesen megszólaltak. Mint ilyenek fölhasználhatók egy az egyben vagy inspirációként a jelenben is.

Messzebbre vezető kérdés, hogy vajon léteztek-e egyáltalán esztergomi olvasótónusok? Túlságosan is természetesnek találjuk, hogy a középkori liturgia ismert olyan „alapértelmezett” olvasótónusokat, amilyeneket a Liber usualis-ban és a hozzá hasonló újkori kiadványokban találunk. Ezekben a recitáció egy jól megállapítható túbahangon szólal meg, a zárlati és a tagoló formulák mindig ugyanazok, alkalmazásuk a szótagszám és a hangsúlyviszonyok ismeretében egyértelmű. Ilyen formulakészleteket először a XVI. századból, főleg Spanyolországból ismerünk.

Visszatérő jelenség, hogy egy adatot akkor kezdenek el rögzíteni, amikor már nem természetes; hogy egy tudás, készség, kulturális érték iránt akkor nyilvánul meg először érdeklődés, amikor utolsó óráit éli. Ez történt korunkban az egzotikus népek szokásaival, az európai paraszti kultúrával, a keleti keresztény liturgiákkal. Az olvasmányok éneklése évszázadokon át a legtermészetesebb dolog volt, senki nem tartotta fontosnak lejegyezni. De mind a kortárs, még élő recitációs kultúrák, mind az írásban rögzített, különleges recitációs tónusok azt sejtetik, hogy a túbahangra és zárlati formulákra korlátozott olvasmánytónus legföljebb csontváza a recitációnak. A keleti egyházakban ma is élő, a magyar görögkatolikus gyakorlatban is megfigyelhető olvasmányéneklés állandó elemekből építkezik, de kedveli az iníciumokat, váltogatja a túbahangokat, és a felolvasó tapasztalata, muzikalitása arányában alkalmazható egyszerűbb és összetettebb formában is. Olyan, mint a társastánc: el lehet járni pusztán az alaplépések ismeretében, de szinte korlátlan mértékben színesíthető, cifrázható, annyira, hogy a díszítmények akár teljesen el is takarhatják az alapot.

Ha így tekintünk a megkomponált olvasótónusokra, elképzelhető, hogy nem kell éles törést föltételeznünk az elveszett, átlagos vagy egyszerű tónus és a fönnmaradt, egyedileg megkomponált tónusok között. Az utóbbiak olyanok, mint az előbbiekre épülő, utólag lejegyzett vagy előre fölvázolt improvizációk. Belőlük pedig elvonatkoztathatók a Liber usualis-ban foglaltakhoz hasonló, könnyen elsajátítható és alkalmazható tónusok alapelemei, nem megfosztva a részletezés, kidolgozás, gazdagítás lehetőségétől.

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 5.

III. Benedictus es in firmamento caeli

A zeneileg kidolgozott Dániel-kantikumok közül a legterjedelmesebb és leginkább melizmatikus változat valószínűleg egyben a legősibb. Műfajmegjelölése rendszerint traktus, amit hosszúsága, melizmatikus dallamvezetése és formulahasználata indokol. Vélhetően a vele való interferencia befolyásolhatta azt a chartres-i szkriptort, aki traktusnak címezte az előző alfejezetben tárgyalt, rövid antifónát. Valójában azonban egyedi, az ismert gregorián műfajok egyikébe sem sorolható dallammal állunk szemben, amely viszont tartalmaz például Alleluja-motívumokat vagy olyan dúsan díszített akklamációkat, amilyeneket a nagypénteki kereszthódolatból (Venite adoremus, impropériák) ismerünk.

Szerkezete is sajátos. A nyitóvers az eredeti kantikum első, Benedictus es kezdetű sorokból álló részének utolsó sora: ez vezeti be a kantikum második, Benedicite kezdetű sorokból álló szakaszát. Önmagában áll, olyasféle előkészítő szerepe van, mint a notkeri szekvenciák „epodoszának”, azaz első, a felelgető szakaszt megelőző sorának. Ezt követik a bibliai szöveghez hű áldások, néhány kivételtől eltekintve Benedicite kezdettel és Domino befejezéssel, éppúgy hármasával, ahogy az augsburgi megoldásnál láttuk. (Ami tehát a szöveget illeti, az augsburgi változat lényegében ugyanez a tétel egy antifóna-refrénnel kiegészítve.) Valószínű, hogy ezeket egy-egy énekes szólaltatta meg váltakozva a három ifjú szerepében, az úgynevezett litania trina előadásmódjának megfelelően, amelyet máshol, így genealógiák éneklésénél is használtak. Ezekre a hármas Benedicite csoportokra felel a teljes kórus a Hymnum dicite refrénnel. A tétel teljes változatában 10 ilyen háromsoros „strófából” áll, amelyek közül az utolsó rendhagyó módon kettéválik: az első két felszólítás után visszatér a refrén, majd a befejező, a három ifjút név szerint megszólító vers után ismét, amely így a doxológiákra emlékeztető módon leválik a kantikum egészéről. Refrénenként számolva tehát 11-re nő a strófák száma.

A strófák dallami váza azonos, de a tényleges megformálás a szöveghez idomulva kissé változik, és a melizmatika helyenként szinte extatikusan gazdag. Erre példa a második hármas Benedicite kezdete és a tételt záró szakasz, amely a három ifjút, Ananiást, Azariást és Misaelt név szerint szólítja meg.

A három-három Benedicite dallama „AAB” szerkezetet követ, vagyis az első kettő azonos, a harmadik viszont eltér tőlük: hosszabb és nagyobb ambitusú. Ez a megoldás voltaképpen Bar-forma, a fokozás retorikai alakzata: a kétszeri, azonos terjedelmű és jellegű elhangzás kialakítja az ismétlődés és általa a megszokottság légkörét, meghatározza a hallgató elvárási horizontját, a harmadik tag viszont kilép ebből a „komfortzónából”, és éppen ezzel ér el átütő hatást. Irodalmi értelemben ilyen a római kánon hostiam puram, hostiam sanctam, hostiam immaculatam anaforája, zenei párhuzamként pedig ismét a szekvenciákra utalhatunk, amelyeknek legeredetibb metrikai eljárása a párversek hosszúságának vagy a strófákat alkotó sorok számának megnövelése a költemény csúcspontján, általában kevéssel a befejezés előtt.

Az „A” szakaszok eleje és vége kötött, a 8. tónusra jellemző G–C tengelyen nyugszik, a zárlat azonban kilép ebből, és E-n fejeződik be. Ez a tónustól idegen lépés a dallamsor ismétlődése miatt igen hangsúlyossá válik, az egész tételnek különleges, egzotikus színezetet kölcsönöz. A kétszeres álzárlat késleltetése után annál erőteljesebben oldja föl a hangnemi feszültséget szabályos G befejezésével a „B” szakasz és a refrén. A közbülső rész a szöveg változó terjedelmének megfelelően alakul, akár el is maradhat. Alapvetően H-n recitál szillabikusan, de ezt gyakran színesíti H–G–A motívumokból álló mozgó recitációval. Főleg a rövid középrészeknél és a kötött szakaszvég előtt hajlításokkal is él.

A „B” szakaszok mély járású indítása az „A” szakaszok E álzárlatát folytatja, majd ismét eléri a G–C tengelyt. A Benedicite szó végét jobban kicifrázza. A közbülső, változó szövegű rész itt H helyett G-n recitál, színesítő elemként az AGF climacust iktatva be mint másodiníciumot vagy az AG clivist mint akcentust, majd az „A” szakasz záró formuláját kissé módosítva visszatér az E-re. Az utolsó tag az F pozícióját erősíti meg a markáns G zárlat előtt.

Bár az „AAB” sorszerkezet végigkövethető a tételen, az első „A” szakasz eleje a strófáknak csaknem felében módosul, és jelentősen kibővül egy hosszú, H finálisú melizmával. Ez immár fölfelé tágítja ki E-ig a tétel hangterjedelmét. Különösen jellemző az ilyen „áriázás” a 2. és az utolsó előtti, 10. strófára, illetve a Benedicite helyett Benedicat szóval kezdődőkre, a kantikum tagoló pontjaira, amelyek mintegy összefoglalják az utánuk következő megszólítottakat: a terra a földrajzi jelenségeket és az állatvilágot, Israel az embereket.

Az Ananias Azarias Misael záróstrófában szintén megjelenik a H finális és az áriázás, de a dallam ezektől eltekintve egyedi. A bevezetőnek és a végig változatlan refrénnek is saját dallama van. Stílusában mindkettő megegyezik a strófákéval —két, illetve három tag, a zárlatokban hosszú, kidolgozott melizmák—, de nem követik amazok sémáit. Mindkettőben szerepel egy-egy D-finálisú belső zárlat (nem azonos formulával), amely a strófákban nincs meg. A bevezetőben az intonációs szakasz CH végződése megelőlegezi a rendhagyó „A” sorok indításának H-végű melizmáját.

A három formulát (bevezető, strófa, refrén) két megfoghatóbb mozzanat is összekapcsolja. Az egyik az a hirtelen feltörekvő dallammenet, amely az alsó D-ről az (F–)E–G–A hangokon keresztül érkezik a C túbahangra. A másik a végső zárlatok közös, még egységesebb megfogalmazása. 

Elsősorban ez az, amely az Ostende típusú vagy a nagyszombati Alleluja befejezésére emlékeztet, de a Benedictus es in firmamento-nak nem minden változatára jellemző. A párizsi és a sarumi hagyomány refrénje például szűkebb ambitusú és E-re zár. Hogy mégis megmaradjon a tétel a 8. tónusban, a párizsi változat a refrén utolsó visszatérésére külön dallamot ad, amely G-re zár, a sarumi szerint pedig a darab végén újra el kell énekelni a bevezetőt. Szintén E-finálisú a refrén egy katalán misszáléban. Jogosan merülne föl, hogy akkor bizonyára visszatért a bevezető, de ott —és erre párhuzamot eddig nem találtunk— a bevezetőben is ugyanez az E-zárlat található. Ilyen körülmények között tehát 3. tónusúvá értelmeződik át a tétel: az E-végű szakaszok nem egzotikus kitérőt jelentenek. A lényeg mindenképpen a G–C tartomány bejárása és az izgalmas oszcillálás a két hangnem között. 

Kutatás iterv 2022–2023

Egy projekt utolsó évének kutatási terve természetéből fakadóan csupa önkorlátozás. Szeretnénk kerek, a maga nemében lezárt munkafolyamatot hagyni magunk után, ezért arra törekszünk, hogy a már előrehaladott és befejezésre esélyes vállalkozásokat részesítsük előnyben azok rovására, amelyek egy éven belül várhatóan nem vezetnének ilyen eredményre. Ugyanakkor világosan látjuk az utóbbiakban rejlő lehetőséget is. Szeretnénk tehát ezt pontosan megfogalmazni, részben a projekt remélt folytatásának előkészítéséül, részben fölvetésként, amelyre talán máshol, máskor, mások felelnek majd.

Az utolsó év versenyfutás az idővel. A kutatás logikai sorrendje az információk földolgozása, rendszerezése, értelmezése, majd az értelmezés megfogalmazása. A gyakorlatban viszont mindezek párhuzamosan folynak. Az információkat már a teljes földolgozottság előtt el kell kezdeni rendszerezni, már a rendszerezés, sőt a bevitel során értelmezni kell, és az értelmezést már akkor meg kell fogalmazni, amikor az új adatok fényében még többé-kevésbé módosulhat. Ennek megfelelően az alábbi kutatási terv a következő egységekből épül föl:

1. A kutatás tervezett eredménye („output”)
2. Adatbevitel (forrásfeldolgozás)
3. Rendszerezés (standardizálás, repertory)
4. Értelmezés (szinopszis, jelenségek osztályozása, történelmi mélység)
5. Megfogalmazás (kézikönyv)
6. Magyar vonatkozások összefoglalása
7. Pályázati tevékenység (ERC, szövegkiadás, publikációk külföldön, posztdoktori kutatások)

Mi lesz tehát az Usuarium 2023 nyarára? Reményeink szerint mennyiségileg a nyomtatásban megjelent XV–XVI. századi misszálék összefoglaló adatbázisa, minőségileg az érett középkor és a kora újkor liturgiájának „térképes nézete”. Magába foglalja majd a teljes szöveganyagát legalább egy misszálénak a latin egyház minden olyan intézményéből, amelynek ebből az időszakból maradt fönn kiadása: elsősorban az egyházmegyékből, másodsorban a központosított szerzetesrendekből, harmadsorban egyes ólatin rítusokból (ambrozián, mozarab). Ami bizonytalan, az egyrészt a kevés nem romanizált bencés forrás (pl. Monte Cassino, Valladolid), néhány szerzetesrend (pl. trinitáriusok, humiliátusok, ispotályosok), néhány, egyelőre nem beszerezhető nyomtatott forrás és a beszerzett, biztos eredetű, de kéziratos források bevitele. Hogy ezekkel foglalkozunk-e, az első félév munkatempóján, a feladatok optimális elosztásán múlik.

Miről mondunk le? Mindenekelőtt a XV. század előtti anyag részletes földolgozásáról. Az eredmény a kutatási tervben megfogalmazottak szerinti „szinkron tipológiai háló” lesz. Szinkron, mert egyetlen korszak állapotait jeleníti majd meg. Tipológiai, mert azon belül lefedi teljes Európát, azaz várhatóan a lehetséges változatok szinte mindegyike arányosan és helyhez, intézményhez köthetően, térképre vetíthetően elő fog fordulni a mintavételben. És háló, mert lyukacsos: az adatok mintegy mérési pontokként fognak viselkedni, amelyek arányosan és kellő sűrűséggel elhelyezve érzékeltetik a változatok lehetséges skáláját, a tendenciákat, a helyi, térségi vagy táji jellemzőket, de nem adnak számot minden egyes intézmény gyakorlatáról.

A nyitva maradó kérdések kétfelé oszthatók: egy földrajzi-intézményi és egy történelmi csoportra. Földrajzi-intézményi értelemben adósak maradunk a nem központosított szerzetesi közösségek (bencés monostorok és ágostonos kanonoki házak) úzusaival. Ezek alapvető viszonyát a világi egyházszervezet úzusaihoz tisztáztuk, de a részletek alig földeríthetők a viszonylag szűk és nagyon egyenetlen forrásállomány miatt, és mert ennek a forrásállománynak a bevitele most kivitelezhetetlen és nem is eléggé kifizetődő munka lenne. Adósak maradunk a nyomtatványokkal nem arányosan dokumentált területek úzusaival is. Ide azok a térségek tartoznak, amelyeknek liturgiája a XV. században már nem különbözött egyházmegyénként: elsősorban Itália, de részben Anglia és Magyarország is. A probléma mindenütt ugyanaz: ismerjük a késő középkor uralkodó úzusait, és ismerünk ezektől eltérő könyveket korábbról, de e korábbi könyvek intézményi-földrajzi hovatartozását nem mindig, pontosabban általában nem tudjuk biztonsággal meghatározni. Végül adósak maradunk az ólatin rítusok módszeres áttekintésével, ezek egymáshoz, a VIII. századtól romanizált úzusokhoz és saját kora újkori mintakiadásaikhoz való viszonyának tisztázásával. Részeredményeink, tapasztalataink ezekről is vannak, de egy mindenre kiterjedő elemzés túllép a jelen kutatás lehetőségein.

A történelmi csoport a XV–XVI. századból ismert anyag előzményeit jelenti. Nem fogunk konspektusokat készíteni kéziratokból, legföljebb ott, ahol eredeti címmel ellátott, biztos eredetű kézirat áll csak rendelkezésünkre nyomtatvány helyett. Itt azonban nem kell lemondanunk a következtetésekről. A nyomtatott anyagból ugyanis bőségesen megállapíthatók olyan jellegzetességek, amelyeknek visszakeresése a kéziratosság korában megvilágítja az adott jellegzetesség élettartamát, és ezzel az úzus történeti mélységét. Ellentétes kronológiai megközelítésben ezek a mélyfúrások hitelesítik a nyomtatott anyagot mint a korábbi századok gyakorlatának megbízható tanúját. Az egyetlen terület, ahol a bizonytalan eredetű és a régi kéziratos forrásokat is behatóan tanulmányozzuk, Magyarország. A hazai liturgiatörténet így egyszerre lesz a legkidolgozottabb esettanulmány a teljes európai liturgiatörténethez, illetve válik érthetőbbé a teljes európai liturgiatörténet megvilágításában.

A kutatás kezdettől fogva azokra a tartalmakra korlátozódott, amelyeket az érett középkor és az újkor egy átlagos misszáléba utalt, azaz a mise propriumára, ordináriumára és az évkör különleges szertartásaira. Ez egyes misszálékra vetítve több és kevesebb is lehet. Vannak könyvek, amelyekből az évkör különleges szertartásai, sőt akár az ordinárium is hiányoznak: ezek a párhuzamosan megjelentetett rituáléban kaptak helyet. Másokban viszont épp ellenkezőleg, szinte egy teljes rituále is megtalálható: közlik pl. a keresztelés, a házasságkötés, a temetés vagy a zarándokok megáldása rendjét. Ami a misszálékat illeti, nagyvonalúan járunk el. Mindent rögzítünk, ami megvan bennük. A hiányos forrásokat viszont próbáljuk kiegészíteni a rituálékból. Nem célunk, hogy a zsolozsmát vagy az évkörtől több-kevésbé független szentségi-szentelményi rítusokat földolgozzuk. Ez csak egy újabb, a jelenlegivel azonos léptékű kutatási programban lenne megvalósítható.

A következőkben előbb a megvalósuló kutatás folyamatát tekintjük át, majd az egyelőre meg nem valósuló kutatás lehetőségeit vizsgáljuk. 2022 végéig a kutatócsoport elsődleges feladata a „Gibraltár-hadművelet”, azaz teljes konspektus készítése abból a 80–90 francia, brit és ibér misekönyvből, amelyek még hátravannak. Mivel a munka (a három angol forrástól eltekintve) a Szajna–Saône–Rhône vonaltól halad délnyugatnak, végpontját Andalúzia (Sevilla és Granada), képletesen szólva Gibraltár fogja jelenteni. E cél érdekében minden emberi és anyagi erőforrást meg szeretnénk mozgatni. Átlagosan heti négy forrás feltöltése nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak még akkor sem, ha néhány úzusnak újonnan szereztük be emlékeit, így azok kétszeresen számítanak: temporáléjukat és ordináriumukat is most kell földolgoznunk.

A földolgozás két területen, három fázisban zajlik. Optimális esetben meg kellene várnunk vele a teljes lefedettséget, azaz a „Gibraltár-hadművelet” végét, de ezt nem engedhetjük meg magunknak, egyes területeken pedig nincs is rá szükség.

Az egyik, mennyiségileg a legtöbb adatot érintő terület a miseproprium tételkészletének rendezése olvasmányok, énekek, imák sorrendben. Mivel a miseproprium szerkezete állandó, műfaji készlete kötött, a munka viszonylag gépies, műfajonként elvégezhető. Eredményeképpen három réteg fog kirajzolódni.

(1) Megállapíthatóvá válik a római rítus alaprétege: azok az asszignációk (ismét elnézést kérünk a szakzsargonért), amelyeknek diverzitása 1, a hozzájuk rendelt tételek frekvenciája 100%. A szerkezeten kívül, amely a rítus szintaxisának felel meg, voltaképpen ezek határozzák meg azt a viszonyítási keretet, amely a római rítust kijelöli. Igen érdekes az így nyert adathalmazt összevetni a legkorábbról fönnmaradt forrásokkal. A két forráscsoport, azaz a legkésőbbiek egységes anyaga és a legkorábbiak kölcsönösen megerősítik egymást, de kiderül, hogy már a legkorábbiak sem tökéletesen egységesek, azaz a nem adatolt kezdetekről az összehasonlító elemzés mond el többet.

(2) Megállapíthatóvá válnak az úzusokra tartósan jellemző eltérések, az ún. markerek, illetve a belőlük kirajzolódó táji, térségi mintázatok. Így egyrészt birtokunkba kerül egy olyan adatcsoport, amely hitelt érdemlően azonosít egyes úzusokat, másrészt kirajzolódnak a római rítuson belüli főbb választóvonalak, amelyek sokszor utalnak az őket létrehívó történelmi körülményekre is. Magától értődően ez az a réteg, amelynek visszakövetése a kéziratosság korába a legfontosabb: árulkodik az egyes úzusok történetéről és az úzus mint identitás-paradigma kibontakozásáról is. Egyelőre azt állapíthatjuk meg, hogy a markerek a XIII–XIV. századig általában rutinszerűen visszavezethetők, de akadnak példák a X. századra visszamenő markerekre is. Magyarországon a XI. századi Hartvik-agenda és az esztergomi nyomtatványok közti szoros kapcsolat európai összefüggésben is kiemelkedőnek számít.

(3) Megállapíthatóvá válnak a liturgia kreatív felületei. A hagyomány által kevésbé megszentelt, kevésbé közösségi misék a kora újkorig megmaradtak az egyéni kezdeményezés játékterének. Egyes szent-ünnepeken, és még inkább a votív misékben számos meglepő szövegválasztással találkozunk, de ezek nem mindig markerek, azaz nem jellemzők régóta egy-egy úzusra, nem önazonosságának részei. Mindazonáltal érdekesek, értékesek, és néhány köztük ősi, de nem elterjedt vagy szórványokba visszaszorult tétel. Számos új adattal gazdagítják a nemzetközi adatbázisokat, amelyek méltatlanul kevés figyelmet szentelnek a „kései” forrásoknak, és rávilágítanak a kánonhoz való viszony megváltozására. Ezt érzékeltetendő néhány kérdést teszünk föl, amelyekre éppen ez a réteg felel. Mi volt az, amit a középkor egyes századaiban megszenteltnek, változhatatlannak tekintettek? Hogyan szűkült ez a kör össze a kora újkorra? Mi volt a különbség a liturgia szerkezetéhez és a szerkezetet kitöltő tételkészlethez fűződő viszony között? Meddig számított alakíthatónak maga a szertartásrend, és mettől csak az egyes szövegek, dallamok? Mik voltak a kreativitás forrásai: elsősorban új alkotások, vagy a műfajok közti határok lebontása? Hogyan reagált a XVI. századi helyzetre a katolikus restauráció, azaz mennyiben tipikus a korra nézve a „tridenti” misszále?

A másik terület a rendkívüli ordóké. Furcsának tűnhet, de szerkezetileg, az elemzés módszerét tekintve ide sorolható az ordinárium kutatása is. Ez a forráscsoport különösen informatív, magyar összefüggésben pedig a legfontosabb, mert a hazai liturgia legkorábbi történetéből csak ide tartozó adatok maradtak fönn. Éppen ezért a kutatás nem előzmények nélküli. Nem a jelenlegi részletességgel, de évekkel ezelőtt sikerült fölvázolnunk a tipológiai hálót Gyertyaszentelő, hamvazószerda, virágvasárnap, nagycsütörtök és nagypéntek rítusairól, idén pedig nagyszombatról is. Ami hátravan, az karácsony éjszakája, húsvétvasárnap, a Litania maior és minor, pünkösd vigíliája és a mise általános rendje. E területek beláthatóbbak és kutatásuk izgalmasabb, több személyes sikerrel kecsegtet, mint a proprium elemzése. Ugyanakkor változékonyabbak, nehezebben megfoghatók, a rítusok szerkezetének átlátása komoly tapasztalatot és értelmezői készséget föltételez. A történelmi mélység fölméréséhez itt a korai források módszeres, teljes földolgozására van szükség. Az ordinárium és a még nem elemzett ordók kutatását már a 2022-es évben el kell kezdeni néhány erre kijelölt kollégának, a 2023-as évtől kezdve pedig monografikus témaként jelölnénk ki egy-egy ilyen ordót az elemzésükre vállalkozóknak.

A három munkafázisról a tavalyi tervben már írtunk. Hogy most vissza kell rájuk térnünk, az a folyamat késésének köszönhető. Az első lépés az incipitanyag műfajonkénti exportálása, helyesírási, nyelvtani javítása és egységesítése. A második a standardizálás: a javított incipit-változatok szabványos, egyedi azonosítóval ellátott incipithez rendelése. Az azonosító szerepét olvasmányoknál a bibliai könyv és fejezet, énekeknél a Cantus Index referenciaszáma, könyörgéseknél a Corpus Orationum tételszáma tölti be. Ahol nincs ilyen szám, ott föltüntetjük, hogy a nagy adatbázisokban még nem szereplő tételről van szó. A Cantus Indexben a folyamat lezárultával rögzítjük az új tételeket, a Corpus Orationum-hoz pedig érdemes lesz kiegészítést szerkesztenünk. A standardizálás után publikálható az adott műfaj szinopszisa, annak segítségével pedig elvégezhetők a rendszert átláthatóbbá, egyértelműbbé tevő módosítások. A harmadik lépés az ún. repertory kidolgozása, valójában az Usuarium már létező „Texts” menüpontjának újraépítése előbb a teljes propriumra, majd a rendkívüli ordókra vonatkozólag is.

Egyik kollégánk már most elsősorban az incipit-anyag javításával és standardizálásával foglalkozik. Munkája értelemszerűen nem lezárt, de jelentősen meg fogja könnyíteni azokét, akik 2023-ban a már lezárt, teljes anyagot fogják kezelésbe venni. A repertory kidolgozása ekkorra marad. Egy-egy műfaji réteg elemzése monografikus téma: a rendkívüli ordók mellett ezekre kell majd egy-egy specialistát ráállítanunk.

Az eredmények kiértékelése, rendszerezése és bemutatása e lépésekben foglalható össze: az adatbázis „áramvonalasításában”, a sajátosságok kiszűrésében és kontextusba helyezésében, amely vázlatok, jegyzetek, rövid közlemények formáját öltheti, az eredmény értekező megfogalmazásában és a szakirodalommal való szembesítésében.

(1) A teljes adatbevitel és a standardizálás után az Usuarium műfajonkénti szinopszisa elvileg emberi beavatkozás nélkül is kimutatja, hogy a liturgikus rend mely pontja érzékeny vagy érdekes a változatok szempontjából, és hogy ezek a változatok milyen földrajzi-intézményi mintázatba rendeződnek. De sem az eredeti források, sem az adatbevivők, sem maga a rendszer nem lehet tökéletesen következetes. A nyers szinopszis tévedésből, következetlenségből vagy túlzott részletezésből kifolyólag sokszor elválaszt összetartozó, ritkábban összekapcsol különböző jelenségeket. A kész szinopszist ezért át kell fésülnünk, és a mögötte álló adatokat úgy kell javítanunk, hogy az eredmény a legjobban fejezze ki az adatbázis mögött húzódó valóságot. Ez különösen érvényes az egy misén belül többször előforduló tételek szabványos sorrendezésére (próféciák, orációk, graduálék, Alleluják) és a különböző dátumokhoz rendelt, de azonos témájú napokra, a rendkívüli ordóknál ugyanazon szöveg bizonytalan műfaji megjelölésére. Számos esetben az anyag nem egyszerűsíthető tovább adatvesztés nélkül: olyankor az elemzőnek kell fölhívnia a figyelmet a külön regisztrált jelenségek összetartozására. Ezt a munkát a misepropriumnál műfajonként, a többi esetben ordónként érdemes elvégezni (az utóbbiakhoz a szerkezeti eltérések miatt nincs szinopszis, a tisztázásra azért van szükség, hogy értelmes szűrési eredményekhez jussunk nagy mintavételen is).

(2) A minden szempontból rendezett anyag már megadja a tájékoztatást egy-egy nap, szertartási elem vagy tétel változékonyságáról. A kutatói feladat a változékony pontok alatt három fő területet értünk. Az első földrajzi-intézményi, amely a legkifejezőbben térképen ábrázolható. A különlegesnek számító jelenség vajon egyedi, szórványos, vagy úzusok egy meghatározott csoportjára jellemző? Elterjedtségéből le lehet-e vonni valamiféle következtetést születésére, átvételére, továbbadására vonatkozólag? A második terület történeti, amely időgrafikonon ábrázolható. Megvan-e a különleges jelenség az illető úzus korábbi forrásaiban, ha igen, meddig követhető vissza, és a korai forrásokban is különlegesnek számít-e? Vannak ugyanis valódi újítások, elszigetelt jelenségek, tartós úzusmeghatározó jegyek, de fosszíliák is, azaz olyan jelenségek, amelyek valaha általánosak vagy széles körben ismertek voltak, de idővel helyi vagy térségi jellegzetességgé szorultak vissza. A harmadik terület a belső viszonyrendszer: a liturgia által kialakított asszociációs hálót jelent. Egy szöveg előfordulhat egy adott szerepben úgy, hogy sehol másutt nem fordul elő, de úgy is, hogy egy másik liturgikus összefüggést idéz föl. Egy gesztus vagy egy szerkezeti megoldás is lehet egészen egyedi, de gyakoribb, hogy analóg helyeket idéz föl a szertartási élet egészéből. Ezek azonosítása nélkül egy-egy rítus vagy szöveg elemzése hiányos vagy félrevezető.

Egy-egy figyelemreméltónak bizonyuló jelenség elhelyezése a mondott összefüggésekben aprómunka, amely a rövidhírtől az önálló tanulmányig sokféle formát ölthet. Sok ilyen azonban lehetővé teszi a vizsgált elemek természetrajzának és történetének megírását. Az egyes kutatók feladata tehát minél több ilyen adat és mikroelemzés előállítása akár jegyzetszerűen, a végleges megfogalmazás igénye nélkül. Az így beérkező adatok alapozzák meg a monografikus földolgozást.

(3) A monografikus földolgozás alapvetően a vezető kutató feladata: a tervezett kézikönyv végső formába öntését jelenti. Ezzel késésben vagyunk; nem hanyagságból, hanem mert a következtetések nem vonhatók le a megfelelő mennyiségű és megfelelő minőségben elemzett adat nélkül. A 2022-es évben, amíg a „Gibraltár-hadművelet” és az „előstandardizálás” folyik, elsősorban az alapvetés megírása életszerű: a liturgia történetéről, földrajzáról, szerkezetéről, forrásairól szóló fejezeteké. Számos előzmény áll rendelkezésre hozzájuk, amelyek közül némelyik az általános, némelyik a saját résznek felel meg jobban. Ugyanakkor ezek igénylik a legnagyobb átgondoltságot és a legtöbb írói leleményt, hiszen egy egész szemléletmód közérthető, de a szakembereknek is meggyőző átadása a cél. Utolsó fázisként az egyes tételcsoportok, illetve az egyes ordók kifejtésére kell sort keríteni. Ez a megfelelő adatok birtokában gyorsabb és könnyebb munkának ígérkezik, hasonlót már számos előtanulmányban végeztünk. A várható végeredmény egy tisztázott, nyelvileg és szakmailag lektorált kézirat lesz. További sorsára a pályázati tevékenységről szóló bekezdésekben térünk ki.

(4) Jelen körülményeink között a legnagyobb kihívás az eredmény elhelyezése a szakirodalom keretei között. A nehézség egyik része technikai: Magyarországon hagyományosan nehezebben jutunk hozzá a szükséges könyvekhez, folyóiratokhoz és adatbázisokhoz, és bár korábbi pályázatokból jelentős pénzt szántunk könyvtárépítésre, a mostaniban nem ez volt a prioritás. Ha az lett volna, akkor sem lennénk versenyképesek egy nyugat-európai vagy amerikai intézmény fölszereltségével.

Egy másik rész elvi: a szakirodalmi földolgozás nem lehet arányos, egyrészt mert a nemzetközi tudományos életben érdemtelen helyzeti előnyre tettek szert az angol nyelvű publikációk, így sok értékes szöveg rejtve marad, másrészt mert a hozzáférhető anyag sem egyformán tartalmas. Alapgondolatunk végig az volt, hogy a múlt és a jelen többi kutatója is csak az elsődleges forrásokból juthat következtetésekre, ezért fontosabb, hogy azok mindegyikét beszerezzük és megismerjük. Ezen a téren kétségkívül előtte is járunk a nemzetközi mezőnynek. Ahhoz azonban, hogy eredményeinket elfogadtassuk, ismernünk és hivatkoznunk kell a külföldi kollégák és műhelyek eredményeit.

Ezek az eredmények a kora újkor óta a miénkkel ellentétes megközelítésre épülnek. Alig beláthatóan nagy és részletes az első keresztény évezred liturgikus forrásainak és az őket is megelőző áttételes dokumentumainak szakirodalma. Az érett középkor, és főleg a nyomtatványkor viszont legföljebb helyi érdeklődésben részesült: ki-ki a saját intézményének múltját kutatta, szélesebb összefüggésektől általában függetlenül. A liturgia ráadásul számos szakterület találkozási pontja. A történész, a kodikológus, a zenetudós, az irodalmár, a művészettörténész joggal várja el a maga területének beható ismeretét attól, aki annak liturgikus vonatkozásairól mer nyilatkozni.

Elképzelésünk szerint a kézikönyv egyes fejezeteihez annotált bibliográfiát csatolnánk, de ez a mondottak miatt nem lehet tökéletes. Abban reménykedünk, hogy sikerül megnyernünk egy-egy szakmai lektort, aki ha teljessé nem is teheti a gyűjtést, legalább fölhívhatja figyelmünket a bántó hiányokra. Az elsődleges forrásokkal ilyen probléma nincs, az egyre teljesebb dokumentáció szerepét maga az Usuarium tölti be.

Az európai liturgia történeti-összehasonlító kutatása a korai magyar forrásanyag elemzéséből nőtt ki, és a nyertes Lendület-program címe is hangsúlyozta az eredmény hazai vonatkozásait. A magyar és a nemzetközi szempont nem választható külön: saját emlékeinket a nemzetközi környezet fényében értjük meg jobban, a teljes európai anyagról kialakított, szükségképpen elnagyolt képhez képest pedig a magyar emlékek bensőséges ismerete mutatja meg, mire számíthatnánk, ha egy-egy úzust vagy úzuscsoportot részletekbe menően vizsgálnánk.

Mégis úgy véljük, valós igényt elégítünk ki, ha önálló publikációban fogalmazzuk meg azokat az eredményeket, amelyek az elmúlt évek munkája után új megvilágításba helyezik a magyar középkor fönnmaradt szertartáskönyveit, illetve a mögöttük álló gyakorlatot és szellemiséget.

Ugyanerre külföldön is van igény. Csak az elmúlt évben három fölkérést kaptunk a közép-európai úzusok bemutatására, egyet csak lexikon-szócikk terjedelemben Franciaországból (ez már megjelent), egy másikat kézikönyv-fejezet terjedelemben Angliából szeptemberi határidővel (Medieval Latin Liturgy: A Research Guide, Brill), és egyet monografikus terjedelemben (East Central and Eastern Europe in the Middle Ages 450–1450, Brill) – ezt kénytelenek voltunk a Lendület-kutatás idejére átmenetileg elhárítani.

Egy magyar nyelvű összefoglaló tanulmány és angol kézikönyv-fejezet várhatóan ebben a kutatási évben el fog készülni, a magyar liturgiatörténet és különösen az első források bemutatására pedig a folytatás egyik lehetséges útjaként tekintünk.

A jelen kutatási program eszményi folytatását egy ERC (European Research Council) támogatta vállalkozás jelentené. Megpályázására ígéretet is tettünk a Lendület-szerződés megkötésekor. Intézményi hátteréről és témájáról is világos elképzeléseink vannak. A pályázatot közösen nyújtanánk be a Zenetudományi Intézetben működő, Czagány Zsuzsa vezette Lendület Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoporttal, megszüntetve azt a régi diszciplináris törést, amely a téma zenei és bölcsész hátterű kutatóit, intézményeit választja el egymástól. A téma az Usuarium kiterjesztése lenne a liturgia további két összetevőjére: a zsolozsmára és az évkörtől független rítusokra. Szélesebb érdeklődésre, mondhatni közönségsikerre főleg az utóbbiak számíthatnak. Az emberi élet fordulópontjait kijelölő rítusok (keresztelés, házasság, temetés), az egyház és a társadalom reprezentatív eseményei (zsinat, kiközösítés, koronázás, istenítéletek) a liturgia eredeti rendszerében ugyan másodlagos szerepet játszanak, a mai nyilvánosságot mégis jobban foglalkoztatják, mint a mise és a zsolozsma. A zsolozsma ugyanakkor a legnagyobb dallam- és szöveganyagot mozgatja meg a liturgián belül, így módszeres földolgozása hiánypótló és számos diszciplína érdekében áll. Egy kétszer öt éves ERC-projektben mindkettőre ki tudnánk terjeszteni a már megszerzett tapasztalatot, így elkészülhetne a valóban mindenre kiterjedő adatbázis és a kézikönyv tovább két vagy három kötete.

Ez mintegy az A terv. A B terv ezzel párhuzamosan és e nélkül is kivitelezhető. A vezető kutató nem tagadja, hogy az elmúlt évek egyre gyorsuló és egyre összetettebbé váló kutatócsoporti munkája igen elfárasztotta. Az eredményalapú tudományosság azonban nem tolerálja a leállást. A kompromisszumot a következőképpen képzeljük el.

2009-ben jelent meg a Monumenta Ritualia Hungarica sorozat első két kötete, az esztergomi misszále és ordináriuskönyv. A sorozat Series Practica alsorozata 2014-ben indult el a pszaltérium három kötetével. Az összes többi kötet puhafedelű, kis példányszámú próbakiadásként jelent csak meg, számos fontos magyar emlék pedig évek óta vesztegel a világhálón 80–90%-os befejezettségi szinten. Ilyen pl. az Esztergomi benedikcionále, a Hartvik-agenda, a Pray-kódex, a Veszprémi pontifikále, a Szepesi ordinárius, a Telegdi-ordinárius, a Telegdi-Agendarius, a Pázmány-rituále. A szégyenletes elmaradás oka kettős. Az egyik, hogy az indító kötetek magas könyvészeti nívót határoztak meg, amelynek csak kötetenként kb. kétmillió forintos költséggel tudnánk megfelelni. Ez önálló, komoly publikációs pályázatok nélkül nem kivitelezhető, még akkor sem, ha az összes eddigi MRH-kötet kifizetődőnek bizonyult, az utolsó példányig elfogyott. A másik ok, hogy épp a magyar források kiadásával indult el az a kutatási irány, amely az Usuariumhoz vezetett. A nagyobb, átfogóbb vállalkozás nem hagyott időt és erőt a kisebbnek.

2023–2024-ben akár így, akár úgy, törleszteni szeretnénk az adósságot a félkész kiadások befejezésével és megjelentetésével. Ez nyugodtabb, beláthatóbb, kevesebb koordinációt igénylő munka. Ha az ERC-t nem nyerjük meg, segít regenerálódni. Ha megnyerjük, a magyar forrásokon keresztül megteremti a rítusoknak és szövegeknek azt a törzsanyagát, amelyre később a teljesebb adatbázis épülhet. Az MRH folytatására ezért az ERC pályázattal párhuzamosan publikációs pályázatokat tervezünk benyújtani.

A harmadik pályázati kategória a monográfiáké. Kiadót kell találnunk mindenekelőtt az Usuarium kézikönyv-változatához (külföldi kollégáink a Brepols-t ajánlják). A javaslat ilyen esetekben maga is egy pályázathoz hasonló, amelyet önálló munkaként kell megírnunk. De megfogalmazott javaslatként kell kezdeményeznünk a föntebb említett, magyar liturgiáról szóló Brill-monográfiát is.

Végül a negyedik csoport a posztdoktori pályázatoké. A kutatócsoport közegében felnőtt egy fiatal liturgiatörténész-nemzedék. Ők alkotnák egy reménybeli ERC-kutatócsoport személyzetét, de ha erre nem lesz lehetőség, alapvető érdek, hogy megmaradjanak a szakmában. Ebben az utóbbi esetben érdemes elővenniük a kényszerűen félretett résztémákat: a monasztikus úzusokat, Itáliát, az ólatin és a korai római forrásokat; illetve szövegkiadási terveinket: Konstanzi Bernold Micrologus-át és a Corpus Orationum Supplementum-kötetét, Iodocus Clichtoveus magyar vonatkozású Elucidatorium-át.

A 2023-as pályázatok sikerén egy erején felül teljesítő tudományos műhely sorsa múlik, ezért a beadványok megírására nagy gondot kell fordítanunk. Valószínűleg koncentráltan, a december–januári időszakban lesz érdemes foglalkoznunk velük, az adatbevitel és az adatelemzés, illetve az összefoglaló fejezetek és a részleges elemzések között. Így a tavaszi pályázati szezonnak már kész anyagokkal indulhatunk neki.