FELNŐTTEK MEGKERESZTELÉSÉNEK RENDJE
Bár a nagyszombati szertartásokat, amelyek legmegfelelőbb kerete lettek volna a keresztség kiszolgáltatásának, idén még nem tudtuk a hagyományos liturgia szerint ünnepelni, a budapesti és a szegedi régi rítusú közösségben is vannak olyan felnőtt hittanulók, akik most, a húsvéti időben fognak megkeresztelkedni.
Korábban különféle szertartásokkal kapcsolatban már említettük, hogy a misén és zsolozsmán kívüli, áldozópap által is kiszolgáltatható szentségek-szentelmények könyve, a rituále, amely a keresztelés rendjét is közli, kiváltságos helyzetben van a számunkra különösen fontos helyi hagyományok, így az esztergomi rítus megőrzése szempontjából. Az V. Pál pápa jóváhagyásával 1614-ben kiadott Rituale Romanum (előzményét ld. itt, egy XVIII. századi spanyol kiadását itt, ma érvényes kiadását angolul pedig itt) ugyanis az egyedüli volt a Tridenti Zsinat rendelkezése nyomán felülvizsgált és kiadott szerkönyvek között, amelyet semmilyen szinten nem tettek kötelezővé Rómán és a hozzá tartozó területeken kívül. Így az emberi élet legfontosabb fordulópontjai, mint a születés, a házasodás vagy a halál továbbra is a középkorban kialakult, egyházmegyés rítusok közepette váltak a keresztény gyakorlat részévé.
Magyarországon sem volt más a helyzet: Pázmány Péter jóváhagyásával még az esztergomi rítus föladása előtt, 1625-ben megjelent a Rituale Strigoniense első kiadása, amely — más magyar egyházmegyék részben hasonló rituáléival együtt — szinte változatlanul érte meg a XX. századi liturgikus reformot, sőt az 1961-es, teljesen kétnyelvű és helyenként átszerkesztett Collectio rituum révén a 70-es évek után is használatban maradt. Így elmondhatjuk, hogy a rituáléban közölt szertartások minden liturgikus cselekmény közül a legnagyobb folytonos múltra tekintenek vissza, és hogy e könyvtípus szintjén távlati célunk, az esztergomi rítus részleges fölelevenítése jelenvaló, törvényesen biztosított lehetőség.
A keresztelés rendje szokás szerint a rituálék nyitó fejezete. Az esztergomi források nem tesznek különbséget gyermekek és felnőttek megkeresztelése között, de a Rituale Romanum önállóan, kissé kibővítve ad egy rendtartást a felnőttek megkeresztelésére. Ezt alkalmazza a Rituale Strigoniense is, amelynek összeállítása lényegében úgy történt, hogy az esztergomi hagyomány szertartásrendjét és szövegeit igazították a Rituale Romanum rubrikaanyagához és fölépítéséhez. E régi rítusú keresztelés a bevezető, fakultatív zsoltáros rész után valójában a VI—VII. századból már dokumentált nagyböjti skrutíniumokat, a katekumenekkel kapcsolatos előkészítő rítusokat egyesíti a tulajdonképpeni keresztelés előtt. Legkorábbi forrásaink, az ún. Sacramentarium Gelasianum és a XI. Ordo Romanus rendje megdöbbentően változatlan maradt a rituále imaanyagában (ezek, valamint az esztergomi és a „tridenti” könyvek viszonyát szemlélteti ez a táblázat).
A rituále sajátos liturgikus műfaj volt a tekintetben is, hogy már a középkorban számos népnyelvű részt tartalmazott, a XX. századra pedig a nagyobb európai nyelveken sorban jelentek meg teljesen kétnyelvű rituálék. Magyarországon ez csak a már említett, 1961-es Collectio rituum-mal következett be, amely viszont — sajnálatosan — már nem őrizte meg tisztán a liturgikus örökséget és sok szempontból engedett a korabeli közhangulat olykor káros hatásának. A Rituale Strigoniensé-nek ezért mindmáig nincs teljes magyar fordítása, ami azért is fájdalmas, mert a rituále szertartásait — amelyekre a Summorum Pontificum éppúgy kiterjed, mint a misére — bizonyára sokan és szívesen végeznék a régi rítus szerint. Ezek a szertartások nem igényelnek olyan képzettséget és fölszerelést, mint a misézés, viszont szellemiségük, szövegeik, áttekinthetőségük (nyoma sincs bennük az új rítus rengeteg szabadon választható megoldásának) a papok és a hívek szintjén is kívánatossá teszik használatukat. Nem hivatalos forrásból többször hallottuk, hogy egyes magyar prelátusok is jóindulattal tekintenek a szentségkiszolgáltatások hagyományos módjára. Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy e szertartások széles körben való mai alkalmazását egyedül a magyar fordítás hiánya hátráltatja, és — mielőtt a római rítust és a latin nyelvet azonosító, szigorú hangok megszólalnának — sietünk leszögezni: e szentségkiszolgáltatások népnyelvű végzése évszázadok óta elfogadott gyakorlat a latin egyházban.
E hiányt igyekszünk pótolni a rituále szertartásainak modern átírásával és (egyelőre természetesen csak kísérleti jellegű) lefordításával. Eddigi, szűk körben terjesztett kiadványainkhoz képest a felnőttkeresztelés rendje tipográfiai újdonsággal is szolgál: míg eddig a szövegek magyar fordítását az illető tétel alatt, kurziválva adtuk meg, most a latin szöveg a páros (bal), míg a magyar szöveg a szemközti páratlan (jobb) oldalon olvasható, bizonyára növelve ezzel az áttekinthetőséget és nagyban megkönnyítve a folyamatos liturgikus alkalmazást. Ajánljuk minden olvasónknak, keresztelő papoknak, keresztelendőknek, szülőknek és keresztszülőknek egyaránt.
Bár a nagyszombati szertartásokat, amelyek legmegfelelőbb kerete lettek volna a keresztség kiszolgáltatásának, idén még nem tudtuk a hagyományos liturgia szerint ünnepelni, a budapesti és a szegedi régi rítusú közösségben is vannak olyan felnőtt hittanulók, akik most, a húsvéti időben fognak megkeresztelkedni.
Korábban különféle szertartásokkal kapcsolatban már említettük, hogy a misén és zsolozsmán kívüli, áldozópap által is kiszolgáltatható szentségek-szentelmények könyve, a rituále, amely a keresztelés rendjét is közli, kiváltságos helyzetben van a számunkra különösen fontos helyi hagyományok, így az esztergomi rítus megőrzése szempontjából. Az V. Pál pápa jóváhagyásával 1614-ben kiadott Rituale Romanum (előzményét ld. itt, egy XVIII. századi spanyol kiadását itt, ma érvényes kiadását angolul pedig itt) ugyanis az egyedüli volt a Tridenti Zsinat rendelkezése nyomán felülvizsgált és kiadott szerkönyvek között, amelyet semmilyen szinten nem tettek kötelezővé Rómán és a hozzá tartozó területeken kívül. Így az emberi élet legfontosabb fordulópontjai, mint a születés, a házasodás vagy a halál továbbra is a középkorban kialakult, egyházmegyés rítusok közepette váltak a keresztény gyakorlat részévé.
Magyarországon sem volt más a helyzet: Pázmány Péter jóváhagyásával még az esztergomi rítus föladása előtt, 1625-ben megjelent a Rituale Strigoniense első kiadása, amely — más magyar egyházmegyék részben hasonló rituáléival együtt — szinte változatlanul érte meg a XX. századi liturgikus reformot, sőt az 1961-es, teljesen kétnyelvű és helyenként átszerkesztett Collectio rituum révén a 70-es évek után is használatban maradt. Így elmondhatjuk, hogy a rituáléban közölt szertartások minden liturgikus cselekmény közül a legnagyobb folytonos múltra tekintenek vissza, és hogy e könyvtípus szintjén távlati célunk, az esztergomi rítus részleges fölelevenítése jelenvaló, törvényesen biztosított lehetőség.
A keresztelés rendje szokás szerint a rituálék nyitó fejezete. Az esztergomi források nem tesznek különbséget gyermekek és felnőttek megkeresztelése között, de a Rituale Romanum önállóan, kissé kibővítve ad egy rendtartást a felnőttek megkeresztelésére. Ezt alkalmazza a Rituale Strigoniense is, amelynek összeállítása lényegében úgy történt, hogy az esztergomi hagyomány szertartásrendjét és szövegeit igazították a Rituale Romanum rubrikaanyagához és fölépítéséhez. E régi rítusú keresztelés a bevezető, fakultatív zsoltáros rész után valójában a VI—VII. századból már dokumentált nagyböjti skrutíniumokat, a katekumenekkel kapcsolatos előkészítő rítusokat egyesíti a tulajdonképpeni keresztelés előtt. Legkorábbi forrásaink, az ún. Sacramentarium Gelasianum és a XI. Ordo Romanus rendje megdöbbentően változatlan maradt a rituále imaanyagában (ezek, valamint az esztergomi és a „tridenti” könyvek viszonyát szemlélteti ez a táblázat).
A rituále sajátos liturgikus műfaj volt a tekintetben is, hogy már a középkorban számos népnyelvű részt tartalmazott, a XX. századra pedig a nagyobb európai nyelveken sorban jelentek meg teljesen kétnyelvű rituálék. Magyarországon ez csak a már említett, 1961-es Collectio rituum-mal következett be, amely viszont — sajnálatosan — már nem őrizte meg tisztán a liturgikus örökséget és sok szempontból engedett a korabeli közhangulat olykor káros hatásának. A Rituale Strigoniensé-nek ezért mindmáig nincs teljes magyar fordítása, ami azért is fájdalmas, mert a rituále szertartásait — amelyekre a Summorum Pontificum éppúgy kiterjed, mint a misére — bizonyára sokan és szívesen végeznék a régi rítus szerint. Ezek a szertartások nem igényelnek olyan képzettséget és fölszerelést, mint a misézés, viszont szellemiségük, szövegeik, áttekinthetőségük (nyoma sincs bennük az új rítus rengeteg szabadon választható megoldásának) a papok és a hívek szintjén is kívánatossá teszik használatukat. Nem hivatalos forrásból többször hallottuk, hogy egyes magyar prelátusok is jóindulattal tekintenek a szentségkiszolgáltatások hagyományos módjára. Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy e szertartások széles körben való mai alkalmazását egyedül a magyar fordítás hiánya hátráltatja, és — mielőtt a római rítust és a latin nyelvet azonosító, szigorú hangok megszólalnának — sietünk leszögezni: e szentségkiszolgáltatások népnyelvű végzése évszázadok óta elfogadott gyakorlat a latin egyházban.
E hiányt igyekszünk pótolni a rituále szertartásainak modern átírásával és (egyelőre természetesen csak kísérleti jellegű) lefordításával. Eddigi, szűk körben terjesztett kiadványainkhoz képest a felnőttkeresztelés rendje tipográfiai újdonsággal is szolgál: míg eddig a szövegek magyar fordítását az illető tétel alatt, kurziválva adtuk meg, most a latin szöveg a páros (bal), míg a magyar szöveg a szemközti páratlan (jobb) oldalon olvasható, bizonyára növelve ezzel az áttekinthetőséget és nagyban megkönnyítve a folyamatos liturgikus alkalmazást. Ajánljuk minden olvasónknak, keresztelő papoknak, keresztelendőknek, szülőknek és keresztszülőknek egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése