Kutatási terv 2021–2022

Áttekintés területenként, címszavakban 

Forrásbeszerzés 

Teljes ólatin forrásanyag, ami a misét és az éves ciklust illeti 

Hiánypótlás: nem vagy nem reprezentatív példánnyal dokumentált hagyományok 

Hiánypótlás: történeti mélység 

Adatbevitel 

Újonnan beszerzett források rendszeres indexelése 

Kb. 90–100 teljes misszále 

Alapvető ólatin források 

Rituálék miseordója és évköre, ha a megfelelő úzus misszáléjából ezek hiányoznak 

Házasságkötés 

Adatelemzés 

A római proprium hagyományos műfaji spektrumának „standardizálása” és „repertorizása” 

Az egyes rétegek és műfajok szinopszisa 

Szoftver-funkciók 

Szinopszis-generátor 

Térképes megjelenítés fejlesztése 

Oldalmegjelenítés fejlesztése 

Research-felület felhasználóbarátabbá tétele 

Source/Book különbségtétel kidolgozása 

Export/Import funkció kiterjesztése minden menüpontra 

Értekezés 

Az Usuarium-kézikönyv tartalomjegyzéke 

Elkészült tanulmányok bedolgozása (Alapvetés, Systema liturgiae, Kontinuitás) 

Új fejezetek írása (Miseordinárium, Szakramentárium, Lekcionárium, Graduále, Extra ordók) 

Magyar vonatkozások 

A XI–XII. századi magyar források bevitele az Usuariumba, a legfontosabbak teljes szöveggel 

Erőforrások, munkaszervezés 

A kutatás utolsó két évében a munka kimeneti oldala válik hangsúlyossá. A cél az, hogy a kiterjedt és sokrétű erőfeszítés két éven belül egy, a maga nemében lezárt, átfogó, az érdeklődő kívülállóknak is hozzáférhető szintézisben legyen összefoglalható. A szintézis egyrészt az Usuarium-adatbázis (usuarium.elte.hu) akkor esedékes állapotában, másrészt az általa megalapozott kézikönyvben kell, hogy testet öltsön. 

Ehhez arra van szükség, hogy a rendelkezésre álló emberi erőforrásokat a legjobban kihasználjuk, a feladatokat pedig úgy határozzuk meg, hogy minél kevesebb forrás feldolgozásával minél átfogóbb képet kapjunk a középkori liturgiaváltozatokról. Mára elegendő tapasztalatot gyűjtöttünk, és mind forrásállományunk, mind informatikai eszközeink eljutottak arra a szintre, hogy nagy biztonsággal válogathassunk a rendelkezésre álló adatok között. A kihívás így is rendkívüli. 

A kutatócsoport kutatói állománya a vezető kutatón kívül 4 fő, 3,5 állásnyi munkaidőben. Ehhez járul a kutatócsoport informatikusa, akivel munkafázisonként kötünk szerződést, valamint néhány önkéntes, akiknek a munkáját anyagilag nem vagy csak jelképesen tudjuk ellentételezni. Az eredeti tervet ezért néhány tekintetben egyszerűsítenünk kell. Nem vállalunk felelősséget a középkori magyar irodalomban megjelenő liturgikus idézetek földolgozásáért (ez Déri Balázs professzor munkája lett volna, aki nincs a kutatócsoport alkalmazásában, de elképzelhető, hogy elvégzi a feladatot), sem a hazai liturgikus terminológiát földolgozó glosszáriumért (Kondákor Szabolcs), sem a magyar liturgikus naptárakat és szanktorálékat áttekintő Chronographiáért (Jusztin Péter). 

A forrásállomány feldolgozását annyiban egyszerűsítjük, hogy – amint a tavalyi kutatási tervben ez már szerepelt – minden úzusnak csak egy, de reprezentatív forrását dolgozzuk föl teljes egészében. Az így nyert adatok diverzitásra épülő összevetéséből szinkron tipológiát alakítunk ki, elkülönítjük az egy-egy úzusra jellemző megkülönböztető vonásokat („markerek”), és ezeknek a meglétét vagy hiányát ellenőrizzük szúrópróbaszerűen az adott úzus régibb forrásaiban, így állapítva meg az illető hagyomány élettartamát. 

Forrásbeszerzés 

Mivel az ólatinnak nevezett rítusok (gallikán, mozarab, ambrozián, beneventán) forrásanyaga töredékes, lehetőleg minden fönnmaradt emlékről digitális másolatot vagy szövegkiadást kell beszereznünk. A forrásanyag föltárásához vezérfonalnak használható Klaus Gamber katalógusa (Codices Liturgici Latini Antiquiores, 1968), amely rítusonként tárgyalja az első évezred emlékanyagát. Be kell szereznünk a szerzőnek Alban Dolddal közösen kiadott Texte und Arbeiten című füzetsorozatából is az ólatin töredékeket, palimpszeszteket közlő füzeteket. Az egyes területek, témák szakértőinek munkáit, hivatkozásait átolvasva ellenőriznünk kell, hogy nem kerültek-e elő időközben további források. Ha ez a forrásmennyiség túl soknak bizonyul, előnyben részesítjük a gallikán és a mozarab anyagot: az ambrozián hagyomány egységesebb, a beneventán pedig – amint azt várhatóan bizonyítani fogjuk – nem sorolható a szoros értelemben vett ólatin rítusok közé. Ez utóbbi, itáliai forráscsoport föltárását jó lenne a helyszínen végezni, amihez anyagi hátterünk nem elegendő, de ha lehetséges és szükséges, megpróbálunk kiegészítő forrást szerezni. 

Reprezentatív forrásnak az ős- és korai nyomtatványkor misszáléit tekintjük, a kevésbé részletes misszálékat kiegészítve a megfelelő rituáléval, amely rendszerint tartalmazza a liturgikus év rendhagyó szertartásait akkor is, ha azok a misszáléból hiányoznak. Gyűjteményünkben mára majdnem minden olyan intézményből van legalább egy ilyen reprezentatív forrás, amelyből egyáltalán fönnmaradt. A kevés kivételt most kell beszereznünk (pl. León, Cahors, Huesca, Cosenza). Máshonnan vannak ugyan megbízható kézirataink (pl. Béziers, Aix, Arles, Bordeaux) vagy szövegkiadásaink (pl. Aosta, Palermo, York, Hereford), de jobb lenne ezeket nyomtatványokra vagy legalább eredeti példányokra cserélni, ha azok hozzáférhetők. 

Az elmúlt évben elsősorban régibb, kéziratos anyagokat szereztünk be a történeti mélység vizsgálatához. Ha a keret lehetővé teszi, szeretnénk e beszerzéseket is folytatni. A már föltérképezett forrásbázist elsőbbségi sorba rendeztük, és ebből válogattunk a lehetőségekhez képest. Évről-évre több kézirat válik hozzáférhetővé a világhálón, de így is nagy a területek közti arányeltolódás: pl. Franciaországból szinte minden elérhető, míg Hispánia és a németajkú országok aluldokumentáltak. Ezt ki kell egyenlítenünk. 

Adatbevitel 

Amióta az Usuarium forrásanyaga ez év elején megtöbbszöröződött, arra törekszünk, hogy minden újonnan közzétett digitális másolathoz azonnal elkészüljön az ún. index, tehát a liturgikus tartalmaknak megfelelően fölcímkézett tartalomjegyzék. Pillanatnyilag a 43 folyamatban lévő megrendelésen kívül is 19 forrás vár publikálásra, és ez a szám egyre növekszik. Arra törekszünk, hogy minden héten 6 új forrást indexeljünk és tegyünk közzé. 

A munka legnagyobb része a teljes konspektusok készítése. Minden úzusból egy-egy reprezentatív forrást viszünk be a rendszerbe minden liturgikus tétel incipitjével, teljes rubrikaanyaggal és az Usuarium rendszere szerinti kódolással. Ez teszi lehetővé a többszázezres nagyságrendű adathalmaz elemzését, összehasonlítását, kiértékelését. Idén március óta 30 úzus ilyen teljes konspektusát tettük közzé. A projekt zárásáig legalább 180 úzus van még hátra. Ehhez a számhoz a desideratumok miatt hozzájárulhat néhány további, de könnyít a terheken, hogy egyes úzusokról csak néhány oldalnyi töredék tanúskodik. Ügyelnünk kell arra, hogy a lakonikusabb misszálék mellett a rituálékat is földolgozzuk. Mindenesetre nagyjából 90–100 úzus jut egy kutatási évre. A tapasztalatok szerint 1 embernek legalább 2 hétre van szüksége egy konspektus elkészítéséhez, egy átlagos év 45 munkahetet számlál, így legalább 4 ember folyamatos munkájával lenne megvalósítható a kitűzött cél. Ez valamivel több, mint amire képesek vagyunk, de nem sokkal több. 

A munkát a térképen Magyarországról kiindulva, keletről nyugat felé folytatjuk. A kutatási év végére biztosan eljutunk a Rajna-Alpok vonalig, azaz teljes képünk lesz a történelmi Magyarország, Csehország, Lengyelország, a Baltikum, Németország, Németalföld, Skandinávia, Itália és Dalmácia anyagáról. Várhatóan a legsűrűbb egyházszervezetű Franciaország, illetve Hispánia és a Brit-szigetek maradnak a 2022–2023-as kutatási évre. 

Az ólatin rítusokban való alapvető tájékozódáshoz már elkészült a legjelentősebb fönnmaradt beneventán misszále konspektusa, és rajta kívül néhány rokon dél-olasz (Capua, Albaneta) és dalmát forrásé (Dubrovnik, Kotor). A következő lépés a legfőbb gallikán emlékek bevitele minél teljesebb szöveggel (Bobbiói misszále, Missale Gothicum, Missale Gallicanum Vetus, Missale Francorum, Luxeuili lekcionárium), valamint a nyomtatott ambrozián és mozarab misszále. Az idén beszerzendő forrásanyag az így kialakított rendszerhez fog kapcsolódni. 

Nem biztos, hogy most megvalósítható, de a Pray-kódex értelmezéséhez nagyban hozzájárulna a házasságkötési ordók teljességre törekvő földolgozása. Ugyanezt a munkát a gyászszertartásokkal már elvégeztük, és jelentős eredményre jutottunk. Ha túlvállaljuk magunkat, az nem a realitásérzék hiányából, hanem átfogó érdeklődésből és a téma iránti lelkesedésből fakad. 

Adatelemzés 

Ezen a téren súlyos lemaradásaink vannak, de csak azért, mert mind az adatmennyiség, mind az adatmennyiséget keresni, szűrni képes számítógépes rendszer csak mostanra jutott arra a szintre, amikor a tervezett munka hatékonyan és eredményesen elvégezhető. Ebben az évben a „rendes”, jövőre a „rendkívüli” műfajokkal és szövegekkel foglalkoznánk. A rendes szöveganyag a miseproprium szabályszerűen ismétlődő ima-, olvasmány- és énekműfajait jelenti. Ezekből gyakorlatilag teljes tételkészletet rögzíthetünk, és megállapíthatjuk a változékony pontokat, elemezhetjük a változás természetét, logikáját. A munkafolyamat a következő: 

Rétegenként vagy műfajonként táblázatformátumban exportáljuk a konspektusok teljes incipitanyagát. Ezt nyelvi ellenőrzésnek és helyesírási egységesítésnek vetjük alá, a kérdéses helyeket ellenőrizzük, a hibákat javítjuk. 

A második lépés az incipitek „standardizálása”, vagyis a terjedelmi különbségektől és a szövegváltozatoktól eltekintve egy-egy jellegzetes, ideáltipikus incipithez (standard item) rendeljük az azonos tételeket. 

A standard item-et egyeztetjük a normatív tétellistával (repertory of items), és ahol kell, kiegészítjük a hiányzó referenciákkal. Ilyen a normatív teljes szöveg (standard full text), a hivatkozási szám, amelynek segítségével már létező adatbázisokhoz is kapcsolódhatunk (a Cantus Index-hez való kapcsolódás már folyamatban van), de pl. a bibliai szövegek tartalmi összefoglalása is, amelynek az evangéliumi szakaszoknál van különös jelentősége. 

A távlati cél az, hogy kialakítsuk a liturgikus tételek teljes repertóriumát, amely nemcsak magukat a tétleket tartalmazza, hanem közvetlenül kapcsolódik forrásokbeli előfordulásaikhoz is: a tételre kattintva azonnal kiderül, hogy mely úzusok forrásaiban, milyen funkcióban, milyen gyakorisággal fordul elő az adott szöveg. 

A standard item teszi lehetővé másfelől azt, hogy az adott funkcióban (asszignáció) előforduló tételeket statisztikailag elemzzük, és használatukat, előfordulásaikat térképen szemléltessük. 

Az ellenőrzött, standardizált és repertory-listához kapcsolt tételekből azután szinopszist készítünk. Ez azt jelenti, hogy egy-egy műfajt az ideális egyházi évre vetítve megállapítjuk, melyek az évkörnek azok az „érzékeny” napjai, amelyeken az adott műfaj variálódik, milyen a variálódás mértéke (diverzitás), milyenek a változatok arányai (frekvencia), milyen földrajzi mintázatot mutatnak („mapping”), és ebből milyen történelmi következtetések vonhatók le. A szinopszis-készítést az evangéliumi perikópákon próbáltuk ki, de a tapasztalatok alapján a munka egy részét gépesíteni tudjuk. A szinopszisokat és tanulságaikat önálló publikációként és kézikönyv-fejezetként is hasznosíthatjuk. Jelenlegi terveink szerint a lekcionárium-szinopszis a Spicilegium Friburgense sorozat Subsidium-köteteként, az oráció-szinopszis a Brepols-féle Corpus orationum supplementum-köteteként, az ének-szinopszis a Plainsong and Medieval Music folyóirat egyik tanulmányaként jelenhetne meg (bár méltó folytatása lenne René-Jean Hesbert Antiphonale Missarum Sextuplex-ének is). 

Szoftver-funkciók 

Az említett munkafolyamatot segítené egy olyan program, amelyet a legtalálóbban talán szinopszis-generátornak nevezhetnénk. Ez a megoldás egy-egy műfaj standard item-jeit írná át táblázatformátumba a következőképpen: 

Az ideális évkör lekérdezési képlete a temporáléban a season, week, day, topic, genre, series. A szanktoráléban month, day, topic, genre, series. Az évkörtől független alkalmaknál (kommúne, votív) topic, genre, series. A program minden egyes lekérdezésnél megállapítja, hogy hányféle standard item fordul elő az adott funkcióban, hogy melyik standard item hány százaléka az összes adatnak, és mindegyik mellett listázza az úzusokat, amelyekre az adott standard item jellemző. Kutatási szempontból a változékonyabb pontok, azokon belül a kisebb elterjedtségű tételek lesznek érdekesek. Ezek a tételek az úgynevezett „markerek”: olyan megkülönböztető jegyek, amelyek hitelt érdemlően bizonyítják egy-egy forrásnak az adott úzushoz tartozását akkor is, ha a forrás eredete egyébként tisztázatlan. A markereket használhatjuk a kontinuitás ellenőrzésére is. 

A többi szoftver-funkció kezdetleges szinten már elkészült, használható. Célunk az, hogy a kutatócsoport szűkebb körein kívül is érthetők, áttekinthetők, könnyen használhatók, gyorsak és esztétikusak legyenek. A következőkről van szó: 

A jelenlegi, Google Maps-alapú térképes megjelenítés finomítása, szépítése, kivezetése a bejelentkezett felhasználói felületre (általános hozzáférést azért nem adunk, mert a Google Maps nem ingyenes eszköz.) Egy következő lépés lenne saját, Open Street Map alapú térképek szerkesztése a középkori egyházszervezetnek és kronológiának megfelelően. Ehhez saját használatra folyamatosan rajzolunk, rajzoltatunk térképeket, kategorizáljuk az intézményeket. A dokumentált úzusokat megjelenítő térkép már készen van, a jövő évre tartozik az egyházmegyék határainak megrajzolása és a térkép kiegészítése a valaha létezett, de liturgikus forrásokkal nem adatolt egyházmegyékkel. 

Szeretnénk szebbé, gyorsabbá és gyakorlatiasabbá tenni a források oldalképeinek megjelenítését is. Jelenleg az index- és konspektusbejegyzések melletti digitális oldalszám kattintható, de a képformátum kezdetleges, a betöltés sebessége lassú, a szöveges tartalmakkal való összevetés nehézkes. További probléma, hogy a képanyag optimalizálásakor néhol elszakadt vagy eltolódott egymástól az indexekben és konspektusokban régebben rögzített, illetve a tényleges digitális oldalszám. Ezt forrásonként kell javítani. 

Szintén a szélesebb közönséget szolgálná a Research felület áttekinthetőbbé, felhasználóbarátabbá tétele. Ez az eszköz már most lehetővé teszi a legösszetettebb kutatói kérdések megfogalmazását is, de a munkamódszerünkben, adatszerkezetünkben járatlan látogatót talán még elriasztja. Mivel célunk az, hogy az Usuarium révén könnyen használható segédeszközt adjunk minden kutató vagy érdeklődő kezébe, ezen még finomítanunk kell. 

A források és kötetek közti kapcsolat, illetve az export/import eszköz kiterjesztése inkább a mi munkánkat segíti. Az előbbi azt jelenti, hogy ha azonos forrásból több változatunk is van (pl. egy kiadás több példánya, téli és nyári kötet, azonos könyv töredékei, eredeti fénykép, mikrofilm, szövegkiadás), akkor ezeket a forráskatalógus összetartozó adatokként mutassa be. Az utóbbi az adatok gyors módosítását, javítását, egységesítését szolgálja. Az eszköz a konspektusoknál már működik, de kívánatos lenne az indexeknél, a könyveknél és voltaképpen minden további menüpontban. 

Értekezés 

Az Usuarium-kézikönyv első kötete (A mise és az évkör) eddigi elképzeléseink szerint a következő fejezetekből épülne föl: 

1. Általános bevezetés: a liturgia jelentősége, a variálódás problémája, az úzus fogalma 

2. Alapvető hipotézis és módszerek: a nyomtatványkor jelentősége 

3. A szinkron tipológia történelmi környezete és érvényességi köre 

4. Történelem, kontinuitás, paradigmaváltások 

5. Földrajzi és intézményi mintázatok (egyházmegyék, szerzetesség) 

6. A liturgia rendszere 

7. A miseordó 

8. A szakramentárium 

9. A lekcionárium 

10. A graduále 

11. A rendkívüli rítusok 

12. Az ólatin hagyományok és az őstörténet 

A címek provizórikusak, a sorrend és az arányok is változhatnak. A jelenlegi kutatási évhez elsősorban a 7–9. fejezet tartozik, de részben vagy egészben elkészültek már a korábbi fejezetek is (pl. Methodological outlines, Systema liturgiae, Continuity and discontinuity). A munka során külön fázist jelent a hátteret biztosító adatelemzés, amelynek dokumentációja magán az Usuariumon lesz ellenőrizhető, az értekezések megfogalmazása, amelynél nagyvonalú, közérthető, szinte esszéisztikus nyelvet igyekszünk használni, az angol nyelvi lektorálás, a szakirodalom áttekintése és – Edmond Martène köteteihez hasonlóan – a legjellegzetesebb példák kiemelése egy szöveggyűjteményben az egyes témakörök után. 

Magyar vonatkozások 

Mivel az Usuarium konspektusai ma már nemcsak incipiteket, hanem teljes szövegeket is tárolhatnak, a legkorábbi magyarországi szertartáskönyvekből digitális forráskiadást készíthetünk ezzel a módszerrel. Ennek a haszna kettős: egyrészt minden szöveg elérhetővé és kereshetővé válik, másrészt a rendszernek köszönhetően nyilvánvaló lesz minden funkcionális (más szövegek azonos pozícióban) és szövegi párhuzama (azonos szövegek azonos vagy különböző pozícióban, ha különbözőben, akkor melyben). Ez a kapcsolat voltaképpen egy, a kritikai kiadásokét nagyságrendekkel meghaladó, de a tervszerű anyaggyűjtés és adatfeldolgozás miatt nem véletlenszerű forrásapparátust hoz létre. Ebben az évben a szakramentáriumokat és a pontifikálékat építenénk be: az Esztergomi benedikcionálét, a Hartvik-agendát, a Szent Margit-szaramnetáriumot, a Pray-kódexet, a Veszprémi pontifikálét. Egyelőre nem teljes szöveggel, de incipitekkel és rubrikákkal rögzítenénk a Németújvári misszálét és az MR 124-es zágrábi pontifikálét. Kívánatos lenne a Deissmann 49-es és 60-as Isztambuli misszále bevitele is, de ezt egyelőre nem tudjuk megígérni. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 4.

 II. Omnia opera Domini

Apró, de jelentős lépés a zenei kidolgozás irányába, amikor a kantikum szintén teljes egészében elhangzik az olvasmány részeként, de nem követi mindjárt könyörgés, hanem elhangzik köztük egy egészen rövid és egyszerű, mégis saját dallammal rendelkező tétel, amely a három ifjú énekének egyik mondatát idézi.

Két változatban fordul elő. Az egyszerűbb csak az Omnia opera Domini Deum benedicite szöveget használja. Formai értelemben szillabikus építkezésű, kvint hangterjedelmű, azaz „lapos” járású, kéttagú antifóna. Egyik kottás forrása akként is jelöli meg — különös, és ennek jelentősége a következő alfejezetben mutatkozik majd meg, hogy egy másik ugyanonnét viszont traktusként. 4. tónusú dallam az antifóna-összkiadás 4B2 csoportjából, stílusa a hétközi zsoltározásban megszokott pszalmikus antifónákéval rokon. Az első tag lényege és egyben különlegessége a rokon tételekhez képest az A recitálóhangnak inkább az 1. tónushoz illő, előkészítés nélküli, lendületes elérése egy rövid inícium után, majd a hajlításokkal finomított leereszkedés a D-re, amelynek során a hangsúlyt az ereszkedő dallamvonal átmeneti megtörése jelöli ki, hasonlóan a zsoltárdifferenciákhoz. A második tag már a szűkebb F–A–E tartományt járja be, a dallam fríg tonalitása csak itt válik nyilvánvalóvá.

Ilyen antifónák keretezték a zsoltárokon kívül a laudes ószövetségi kantikumait is. A zsolozsmában vasárnap énekelt Dániel-kantikum jelentős számú antifónát ihletett: nemcsak a közvasárnapokon, hanem a böjtelő és a nagyböjt vasárnapjain is saját, de mindig az ének szövegét földolgozó vagy a három ifjú történetére utaló, tehát az évkör megfelelő napjától tartalmilag független tételek kísérték. Közéjük tartozik az ötvenedvasárnapi Omnia opera Domini Dominum benedicite in aeternum is, ez azonban nem egyezik meg a kántorböjti szombatok azonos kezdetű darabjával. A katalán Elna breviáriuma szerint (ma Elne Franciaországban) még a közvasárnapokon is nem kevesebb, mint tíz ilyen antifóna közül lehetett választani.

Annál érdekesebb, hogy az Omnia opera Domini Deum benedicite nincs köztük, és nem tudnak róla a ma elérhető legteljesebb digitális gyűjtemények, a Cantus Index és a Cantus Database sem. Egyedül az Usuarium jegyzi mint a téli, azaz vízkereszt utáni közvasárnapok laudesének negyedik antifónáját Burgosban. Nem zárható ki tehát teljesen, hogy a zsolozsmából származott át a kántorböjt-szombati misékbe, de éppúgy lehetséges, hogy a burgosi úzus gyarapította antifónakészletét egy kántorböjti tétellel. Az sem kizárt, hogy Burgosban az ötvenedvasárnapi tétel került általánosabb használatba. Bárhogy is történt, kétségtelen, hogy a tétel egyszerűsége ellenére kifejezetten ritka, dallamvezetése a típushoz képest egyedi, és egyelőre több adat tanúskodik róla a misében, mint a zsolozsmában. Mindez arra mutat, hogy nem tartozik a pszalmikus antifónakészlet ősi, legeredetibb rétegéhez, hanem inkább annak nyelvezetét használó újabb kompozíció.

Az összetettebb típus ugyanennek az antifónának egy távoli dallamváltozatát alkalmazza, de kiegészíti a három ifjú énekének második, a zsolozsmában is használatos szakaszával (Benedicite omnia opera Domini Domino). Az ének ebben az esetben nem része az olvasmánynak, amely a rövid, narratív szakasz végével lezárul. A kantikum itt csak abban különbözik a bibliai szövegtől, hogy a Benedicite felszólítások után elhagyja a laudate et superexaltate eum in saecula refrént. A Benedicite kezdetű sorokat hármasával fogja össze, majd hymnum dicite zárlattal látja el; ez vezet át az antifóna háromversenkénti visszatéréséhez. Tónusa egyszerű, 4. tónusú recitáció, de nem zsoltártónus. Szerkezete is különleges, mert a szövegnek megfelelően háromszor ismétel meg egy iníciummal induló és mediációval végződő formulát, majd a hymnum dicite zárlatot iktatja be saját dallammal. Ez a saját dallam a túbán végződik, így dallami értelemben nem a tónus terminációjaként viselkedik, hanem ünnepélyes várakozást keltve az antifóna visszatérését készíti elő.  

Az Omnia opera kezdetlegesebb alkalmazási módja a teljes olvasmányhoz kapcsolódik, de az olvasmányban már szerepel a káldeusok pusztulását leíró rész. Egy másik nyoma a megoldás viszonylagos archaikusságának, hogy az ezt használó úzusok nem föltétlenül különböztetik meg a nyári kántorböjtöt Allelujával. Amint erre még visszatérünk, ez a kántorböjtök időzítésének XI. századi rendezése előtti viszonyok emléke. A kantikummal kiegészített változat valamivel modernebb, mert határozott különbséget tesz az olvasmányként előadott narratív bevezető és az énekként megszólaltatott kantikum között, de első fönnmaradt forrása ennek is X. századi, ami ismét fölhívja a figyelmet arra, hogy az elemzett folyamatok nagyobb részt az írásos emlékekkel megközelíthető kor előtt mentek végbe.

Az Omnia opera kántorböjti használata csak elszórtan mutatható ki, és szinte jelentéktelen kisebbséget alkot. Legkövetkezetesebb, a nyári Alleluját sem ismerő képviselői Bourges és Chartres, míg Allelujával a normandiai Avranches alkalmazza. Az ilyen földrajzi mintázatok rendszerint liturgikus „fosszíliákra” jellemzők: olyan jelenségekre, amelyek egy korábbi, a legtöbb helyen feledésbe merült állapotot tartottak fönn, illetve olyan, egykor újító kezdeményezések maradványaira, amelyek vagy eleve sem arattak általános sikert, vagy háttérbe szorultak náluk népszerűbb megoldásokkal szemben. Különösen gyakran találkozunk ilyenekkel a gall táj középső vidékein, nagyjából a Szajna és a Garonne folyók által határolt területen.

A kantikummal kiegészített típus egyedüli képviselője Augsburg. Ám itt a tavaszi és az őszi kántorböjt az első, 983 körüli misekönyvtől az utolsó, 1555-ös misszálekiadásig következetesen ugyanazt a megoldást hozza. Az Omnia opera a Benedicite kantikummal ezért egyrészt az augsburgi úzus egyik biztos megkülönböztető jegye, másrészt bizonyítéka annak, hogy a kora újkorban azonosítható helyi hagyományok alkalmanként akár az első évezredre is visszavezethetők.

Megtévesztő lehet, hogy vannak további esetek, amikor az olvasmány leghosszabb, azaz a kantikumot is magába foglaló változatát egymondatos énektétel kíséri Benedictus es in firmamento caeli et laudabilis et gloriosus in saecula szöveggel. Pusztán a szöveget látva hajlamosak lennének ezeket is az Omnia opera-hoz hasonló antifónának értelmezni, és valóban: a szöveg megtévesztésig hasonlít a Dániel-kantikumnak a hetvenedvasárnapi laudesben énekelt antifónájához. A kevés fönnmaradt kottás forrásból azonban egyértelműen kiderül, hogy ezek a tételek nem antifónák, hanem egyetlen versre rövidített csökevényei egy széles körben ismert, monumentális tételnek. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 3.

 I. Az ének mint olvasmány

Legkezdetlegesebb állapotában a három ifjú éneke része az ötödik próféciának. Sőt, talán kifejezőbb úgy fogalmazni, hogy a három ifjú éneke maga az ötödik prófécia néhány mondatnyi narratív bevezetéssel, hiszen az ének terjedelme sokszorosan meghaladja a bevezetését. A könyvek grafikai eszközzel egyáltalán nem különítik el a kettőt, az éneket az olvasmány részének tekintik. A szöveg így sem kelti a befejezetlenség érzetét, mert a rá következő könyörgés —helyzete szerint a nap kollektája— minden kántorböjti szombaton ugyanaz, és maga is a három ifjú történetére utal.

A jelenség legközelebbi párhuzamai azok a liturgikus olvasmányok, amelyek szintén énekkel folytatódnak. A Bibliában nem számít ritkaságnak, ha egy történeti vagy prófétai szövegbe „dalbetét” kerül: a zsolozsmában is használt kantikumok kivétel nélkül ilyen összefüggésből vétetnek. Ritkább, amikor az ének és az éneket bevezető elbeszélés együtt hangzik el a liturgiában, de erre is van példa. Simeon éneke, a Nunc dimittis Gyertyaszentelőkor, Mária éneke, a Magnificat pedig Sarlós Boldogasszonykor például része a mise evangéliumának. Az ének kezelése az olvasmány összefüggésében azonban kérdéseket vetett fel, aminek egyértelmű jele két ősi ünnep evangéliuma. A téli kántorböjt péntekjén a Magnificat, Szent Iván napján pedig Zakariás éneke, a Benedictus csak jelképesen zárja a napi evangéliumot: az elbeszélő szakasz végén a kantikum első verse elhangzik, de a teljes ének nem.

Nagyszombaton Mózes hálaadó éneke a Vörös-tengeren való átkelés után, Izaiás éneke az Úr szőlőjéről és Mózes tanító éneke a Deuteronomiumból a megfelelő elbeszélések végéhez csatlakozik. A beneventán térségben ugyanígy csatlakozik Jónás éneke a cethal gyomrában a Jónás-történethez, és Azariás éneke a három ifjú történetéhez. Mindezekben az esetekben az eredeti olvasmány és ének terjedelme arányos, viszonyuk kiegyenlített, a történelmi tendencia pedig az, hogy az ének jelképessé rövidül, miközben zeneileg talán kidolgozottabbá válik.

Az érett római rítusban a nagyszombati kantikumok mindnyájan 8. tónusú traktusok, méghozzá a nap voltaképpeni traktusa, a Laudate Dominum kontrafaktumai. E kontrafaktum-jelleg miatt a traktusok szakirodalma lényegében egyetért abban, hogy nem tartoznak a műfaj legeredetibb rétegéhez, amely típusossága ellenére számos különleges, csak egy-egy tételre jellemző dallamfordulatot alkalmaz. Kevésbé megalapozott az a vélemény, miszerint a római nagyszombat olvasmányos szakaszából eredetileg teljesen hiányzott volna az ének: csak próféciák váltakoztak könyörgésekkel, a bibliai kantikumok pedig a megfelelő olvasmányok részeként hangzottak volna el próféciatónuson.

Az érvelés a római nagyszombat első írott forrásaira, az Ordines Romani-ra hivatkozik. A forráscsoport legkorábbinak tartott szövegei valóban nem említik a traktusokat, miközben pontosan és részletesen rögzítik a nagyszombati mise többi énektételét. Mégis óvatosságra int, hogy az olvasmányos szakaszból nemcsak a traktusokat, hanem a próféciákat és a könyörgéseket sem adják meg egyenként. Azon túl, hogy a próféciák sorozata a teremtéstörténettel indult, semmit nem tudunk meg belőlük.

A római nagyszombat másik legrégibb emléke, az ógelazián szakramentárium viszont egyértelműen a cum cantico megjegyzést fűzi mindhárom érintett olvasmányhoz. Ebből nem következik, hogy a kantikumok a próféciákétól eltérő tónuson szólaltak volna meg, az viszont igen, hogy a VIII. század elejéről fönnmaradt rendtartás lejegyzői többletként, nem egyszerűen az olvasmány részeként tartották őket számon.

Egyes szerzőknél fölmerül a lehetősége annak, hogy a kantikumokat az olvasmányon belül mégiscsak megkülönböztették egy, az olvasmányrecitációnál nem bonyolultabb, de attól különböző, az antifóna nélküli zsoltáréneklésben a bencéseknél mindmáig szokásos in directum tónussal. Másképp közelítve meg a kérdést: azt is mondhatnánk, hogy a kantikumnál jóval rövidebb bevezető szakaszt különböztették meg prológusként a voltaképpeni olvasmányt jelentő kantikumtól, olyasformán, ahogy a Lukács-genealógiát bevezető elbeszélő mondatok válnak el dallamilag a szigorú értelemben vett genealógiától. Az érintett úzusok nem az éneket tekintették az olvasmány folytatásának, hanem az olvasmányt tekintették az ének bevezetőjének.

Ezt támogató történeti adat Rómából nincs, de az ólatin liturgiák valami hasonlóra utalnak. Közülük az ambrozián és a beneventán nagypénteken, a mozarab nagyszombaton nagy terjedelemben olvastatja a három ifjú történetét. A könyvek kotta nélkül, de grafikailag az olvasmány elbeszélő szakaszaitól megkülönböztetve hozzák a kantikum szövegét. Néhol arra is találunk példát, hogy a kantikumot az elbeszéléssel egyező betűtípussal jegyzik le, de saját címfelirattal vagy iniciáléval látják el, mintha az olvasmány divíziója lenne. Mindenesetre, ha volt is dallami megkülönböztetés az olvasmány-prológus és a kantikum között, erre a kettőt egyetlen tételnek tekintő római rítusú könyvek nem utalnak, kikottázott emlékük pedig egyelőre nem került elő.

Az olvasmányt a kantikummal összevonó úzusok természetesen az eredeti bibliai szöveget közlik teljes terjedelmében. Érdekesebb megfigyelés, hogy legtisztább változatuk nem alkalmaz a prológusban egy olyan átszerkesztést, amelyet minden további római úzusban megtalálunk. Ez utóbbiakban a bevezető mondatok után, amelyek elbeszélik az angyal leereszkedését a tüzes kemencébe (Dn 3,49–50), beékelődik két, az eredeti bibliai szövegben korábban olvasható vers (47–48), amelyekből kiderül, hogy a kemence kicsapó lángja elpusztította a káldeusokat. Ez a szövegrész a most tárgyalt változatban nincs meg, aminek oka vélhetően nem a káldeusok iránti nagyobb együttérzés, hanem az, hogy a perikópa itt még mentes minden utólagos beavatkozástól.

Végül az összevont változat ősisége mellett szólnak az úzusok, amelyekben használatos. Lyon, Die és Uzès képviselik, három ősi burgundiai egyházmegye a Rhône völgyében, amelyek más összefüggésben is kivételes konzervativizmusukról híresek. Közülük Lyon és Die a legkövetkezetesebbek: mind a négy kántorböjti szombaton ugyanazt a szöveget használják, és nem illesztik be a káldeusok pusztulásáról szóló két verset. A Rhône-tól nyugatra fekvő Uzès részben már az újdonságokra nyitottabb provanszál térség hatása alatt áll, és ennek megfelelően következetlenebb: a pünkösd nyolcadába eső nyári kántorböjtön a kantikum első sorából képzett, népszerű Alleluját helyezi el a prófécia után, és beilleszti a káldeusok pusztulásáról szóló verseket. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 2.

Közismert, hogy a római graduále, antifonále és processzionále énekanyaga nem egyetlen alkotói korszak termése, hanem legnagyobb részük már az első ismert forrásokban kész és rendezett gyűjteményként áll előttünk. Az énekek többségét ezért nem tudjuk olyan értelemben korhoz és szerzőhöz kötni, ahogyan például az érett középkorban bevezetett ünnepek zsolozsmáit. Az egyes műcsoportok relatív időrendjének megállapítására stíluskritikai, filológiai és liturgiatörténeti módszerek kínálkoznak. 

(1) A zenei nyelv, amelyet egy-egy tétel használ, szinte soha nem áll egyedül. Az adott liturgikus műfaj szűkebben vagy tágabban értelmezett korpuszán belül rokonai vannak. Ez a rokonság kétféleképpen alakulhat ki: vagy úgy, hogy a műcsoport egyes darabjai mintául szolgáltak másoknak, vagy úgy, hogy azonos szerző, szerzői csoport vagy legalábbis azonos ízlés és technika áll mögöttük. Ebben az értelemben a rokon megfogalmazású tételek ugyanúgy stílushoz és közvetve korhoz köthetők az egyszólamúságon belül, ahogyan korokra jellemző stílusokat különítünk el a többszólamú műzenében. A középkori és különösen a liturgikus művészet kétségtelenül hagyományőrzőbb, mint az újkori, de épp gyökeresen új műfajai és zenei megoldásai bizonyítják, hogy nem állt tőle távol az innováció. Az előző korok termését nagy tisztelettel őrizték és adták tovább, de új darabokat vagy kontrafaktumokat a régiek mintájára csak addig írtak, amíg a mintadallamot legalább mint valamiféle stile antico-t magukénak érezték. 

(2) Az énekeknek szövegük van. A szöveg a dallamhoz képest terminus a quo-t jelent, azaz korábbi nála, vagy ritkábban egykorú vele. Ez a megközelítés főleg a költött, ismert szerzőségű művek esetén jelöli ki egy-egy dallam vagy dallamcsoport történelmi helyét. 

De hasznos a bibliai könyveknél is, amelyeknek keletkezési ideje a gregorián ének szempontjából érdektelen. Bizonyos szövegeket együtt, következetesen kezd alkalmazni a liturgia olyan szerepben, amely azelőtt nem létezett, vagy amelyet korábban más szövegek töltöttek be. Ha énekelt műfajról van szó, a liturgikus alkalmazás nem valósulhat meg dallam nélkül, így magától értődik, hogy az új korpusz bevezetése zeneszerzői tevékenységgel járt együtt. Jellemző példa erre az evangéliumszövegű Benedictus- és Magnificat-antifónák vagy az ószövetségi históriákhoz rendelt responzóriumok sorozata. 

Tájékoztató lehet a latin fordítás is, elvégre a Vulgatát követő tételek rendszerint későbbiek, mint a Vetus Latinát követők, az utóbbiak esetén pedig különösen érdekes, hogy a számos változat közül melyik képezi az ének szövegkönyvét. 

Végül megállapítható, hogy az eredeti szöveg logikailag megelőzi az átdolgozást, centót vagy parafrázist. Ha rendelkezésünkre állnak az eredeti bibliai szöveget földolgozó és azt átfogalmazó énektételek is, akkor jó eséllyel az előbbieket tarthatjuk korábbinak, jóllehet az ad fontes jellegű, puritán beavatkozások a liturgia történetében sem ismeretlenek. 

(3) Ha nem is állíthatjuk, hogy az egyszerűbb mindig megelőzi a bonyolultabbat, annyit állíthatunk, hogy a valami mindig későbbi a semminél. Azaz ha egyes liturgiaváltozatokban föltűnik egy jelenség, amely más liturgiaváltozatokból hiányzik, akkor valószínű, hogy azok a változatok, amelyekből hiányzik, egy kezdetlegesebb állapot tanúi. Rövidítések, egyszerűsítések a szertartási életben is előfordulnak ugyan, de ezek rendszerint a rítus egyhangúbb, esztétikailag kevésbé vonzó, a figyelmet kevésbé megragadó elemeit érintik. Hosszú olvasmány- vagy könyörgéssorozatokból elmaradhatnak tételek, zsoltárválogatások; litániák vagy préceszek lerövidülhetnek, de az egyedi énekanyag vagy az emlékezetes gesztusok készlete inkább gyarapodni szokott. 

A másik termékeny módszer annak megfigyelése, hogy mely hagyományokra jellemző egy-egy jelenség. Az úzusoknak és csoportjaiknak, az általuk alkotott térségeknek vagy tájaknak ugyanis van egy abszolút és egy relatív kronológiai helyzete. Egy székesegyház, monostor vagy szerzetesrend gyakorlata nem korábbi az egyházmegye vagy intézmény alapításánál. Ennek megfelelően az egykori Római Birodalom mediterrán térségeinek úzusai korábbiak, mint a késő ókorban „barbár” ellenőrzés alatt álló területekéi, a frank területek úzusai korábbiak, mint az északi és keleti germán tartományokéi, és ez utóbbiak is korábbiak, mint az első ezredforduló után megtérő skandináv, kelet-európai vagy balti népek úzusai. Az alapítási évszámok által kijelölt sorrendet nevezem tehát az intézmények abszolút kronológiának. 

A relatív kronológiával arra figyelmeztetek, hogy nem minden intézményről föltételezhető folytonos liturgikus gyakorlat. A hagyományok megtörésének szomorúbb esete, amikor az intézmény elpusztult vagy szertartási élete kényszerűen megszakadt. Ez történt például a mór uralom alá kerülő hispán vagy a pogánylázadásoktól sújtott észak-német egyházakkal. Ilyenkor az újraalapítás vagy újbóli használatba vétel a liturgikus élet új rendjével hajlamos együtt járni. Kevésbé drámai az a törés, amelyet egy-egy szervezeti vagy liturgikus reform okoz, vagy egyszerűen csak az átlagosnál nagyobb fogékonyság a kor újdonságaira. A jelenségeknek ebbe a körébe tartozik például egyes szerzetesházak csatlakozása valamely kongregációhoz, a gregorián mozgalomhoz való kapcsolódás, illetve olyan modernizációs hullámok fogadtatása, amilyen a processziós és püspöki rítusok kidolgozása vagy a szentgalleni és szentviktori költészet volt a IX–XI. században. 

Ugyanez a megközelítés az abszolút kronológiában elfoglalt helyüknél korábbra is utalhat egyes úzusokat, amelyek az átlagosnál nem inkább, hanem kevésbé befogadók az újításokkal szemben. Jellegzetesen ilyenek például egyes a burgundiai úzusok (Lyon, Vienne környéke). Ezek a kora újkorig következetesen és a szertartási élet szinte minden területén ellenálltak olyan kezdeményezéseknek, amelyek egész Európában érvényre jutottak, beleértve a legősibb mediterrán alapításokat és magát Rómát is. 

A következőkben tehát logikai sorban és részben időrendben tárgyalom azokat a megoldásokat, amelyekkel a kántorböjt-szombati Dániel-kantikumok zenei megformálásánál találkozunk. Kötelességem hangsúlyozni, hogy ez a sorrend saját (re)konstrukcióm: a változatok az elsődleges forrásanyagban egykorúak, egymással párhuzamosan találhatók meg. Az érveket, amelyek a sorrend mellett szólnak, maguk az elemzések fogják tartalmazni. Előbb az énektétel zenei megfogalmazását és a gregorián korpuszban vele rokon jelenségeket mutatom be, majd a szövegválasztás és a liturgikus használat figyelembevételével következtetek a zenei megfogalmazás helyére a gregorián ének őstörténetében. A zenei elemzésekben Szaszovszky Ágnes, a szövegi-liturgikus elemzésekben Suba Katalin rendszerező munkájára támaszkodom. 

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 1.

Liturgiaváltozatokat összevetni fáradságos munka. Liturgikus dallamváltozatokat még annál is fáradságosabb, és sokszor mintha egyik sem érné meg a fáradságot. Az azonosságok gyakran semmitmondók, a különbségek áttekinthetetlenek. Ám néha a kutató olyasmire bukkan, ami minden fáradságért kárpótolja: megvilágító erejű pontokra a szertartássorban, amelyek rendet visznek a káoszba, tételekre, amelyek földrajzilag és történelmileg is értelmes mintázatokkal nyugtatják meg a jelentésre szomjas elmét. Ezek egyike a Dániel-kantikum, azaz a három zsidó ifjú éneke a tüzes kemencében.

A tétel igen népszerű a keresztény liturgikus hagyományokban. Használják a bizánci és ókeleti rítusok, jelen van az ólatin hagyományok mindegyikében és a római rítus összes helyi vagy rendi változatában. Megjelenik a zsolozsmában, a miseordinárium részeként, a szent háromnapban és azokon a virrasztásokon, amelyeket a római úzusok az évnegyedes vagy kántorböjtök szombatjain celebráltak. A jelen tanulmány ez utóbbiakkal foglalkozik.

A kántorböjti szombatok Dániel-kantikumának különlegessége, hogy sem szövegét, sem dallamát tekintve nem egyetlen tétel. E szombatok sajátja, hogy a szentlecke előtt húsvét és pünkösd vigíliájához hasonlóan ószövetségi olvasmányokat, „próféciákat” olvastatnak. Előttük egy-egy könyörgés hangzik el, utánuk pedig egy-egy énektétel: általában graduále, pünkösd nyolcadában Alleluja. Az utolsó olvasmány mindig a három ifjú történetéből való: azt a mozzanatot beszéli el, amikor az Úr angyala leszállott a tüzes kemencébe, és olyanná tette annak közepét a három ifjúnak, mint a harmatos szellő, miközben a kemence negyvenkilenc rőfnyi távolságra kicsapó lángja elemésztette a káldeusokat, akik a tűzre vetették őket. A jelenet a kantikummal folytatódik, amelyet az ifjak a kemencében énekeltek, előbb Istent áldván, majd az egész teremtett világot fölszólítván, hogy csatlakozzanak dicsőítő énekükhöz. A kantikum műfaja —szemben az előző próféciákat követő énektételekkel— egyszer sem graduále, és csak pünkösd nyolcadában Alleluja. Az olvasmányhoz való viszonya is sajátos. Nem használja föl a kétrészes kantikum teljes szövegét, amelynek egy része így vagy elmarad, vagy az olvasmány részeként hangzik el, vagy az olvasmány részeként és énektételként is megszólal.

A Dániel-olvasmány és -kantikum kidolgozásának ez a változatossága valószínűleg csak azért nem keltette föl mindeddig a magyar gregoriánkutatás figyelmét, mert sem az újkorban általánossá váló római-kuriális úzus, sem a magyar és más közép-európai hagyományok nem tudnak róla. Jelentőségének fölismeréséhez a tőlünk távoli dél- és nyugat-európai úzusok földolgozására volt szükség.

A négy kántorböjti szombaton legalább négyféle olvasmánnyal és ötféle énektétellel találkozunk. Vannak úzusok, amelyek következetesen kapcsolják össze a megfelelő olvasmányt a szövegét folytató énekkel, és a négy legelterjedtebb énektételt a négy évszaknak megfelelő kántorböjti szombatokhoz rendelik. Ez azonban túl szép ahhoz, hogy eredeti legyen. Európa északkeleti fele nem is ismeri mind a négyféle megoldást. Másutt, ha ismerik is őket, még csak nem is mindig ugyanazok az olvasmányváltozatok kapcsolódnak ugyanahhoz az énektétel-változathoz. Az ilyen mintázatok rendszerint történelmi okokkal magyarázhatók. A középkori liturgiatörténet természetes iránya a gazdagodás és a rendszereződés, azaz egy hagyomány általában a kevesebbtől a több, a logikátlanabbtól a logikusabb felé tart. Új tételek mindvégig készülnek, de régi tételek alig merülnek feledésbe; a hagyományozódás során véletlenül egymás mellé került elemek tartalmi kapcsolatba lépnek, de ritkán romlik el a köztük eredetileg is meglévő kapcsolat.

Az ötféle kantikum öt különböző zenei stílust képvisel. Van köztük egyszerű antifóna zsoltártónussal, gazdagon díszített, nagy hangterjedelmű, erősen melizmatikus tétel, recitatív tónusként értelmezhető formula, strófikus himnusz és „középgenerációs” Alleluja. E tételek az egyszólamúságon belül nem ugyanazon korszak zenei nyelvét használják, következésképp nem készülhettek és terjedhettek el egyidejűleg. A négy kántorböjthöz négyféle olvasmány–ének párosítást rendelő úzusok nemcsak azért nem lehetnek a legeredetibbek, mert egész Európát nézve kisebbségben vannak, hanem azért sem, mert a rendszerezésük tárgyát képező tételek dallamai egy hosszú zene- és ízléstörténeti folyamat egymástól távoli állomásait jelenítik meg. A dallamok elemzése, a liturgikus megoldások rendszerezése, és a kettő összevetése az őket hagyományozó egyházi intézmények történelmi helyzetével ezért alkalmas arra, hogy helyreállítsunk egy olyan folyamatot, amely a római rítus és annak gregorián éneke őstörténetére vet némi fényt. 

E folyamat végpontja még mindig a vonalrendszeres hangjelzés föltalálása elé, a legkorábbról fönnmaradt szertartáskönyvek idejére tehető. Az énekkészlet legmerészebb, ha nem is legkésőbbi darabja ugyanis Walafrid Strabo reichenaui apát költeményére íródott, aki 849-ben távozott az élők sorából. Ha föltételezzük is, hogy a dallamot esetleg utólag szerezték szövegéhez, sokkal későbbi nem lehet: neumás lejegyzésben már a IX. századból ismert. Ehhez képest a középkor emlékezete úgy tartotta számon, hogy a római rítus énekanyagának első rendezése Szent Jeromos korára, a IV. századra nyúlik vissza. Bármilyen kételkedve viszonyulnánk ehhez a hagyományhoz, nem vitatható, hogy a zsoltárok kiemelkedő szerepe és a szövegkezelés módszere a patrisztikus korhoz fűzi a liturgia alaprétegét, és az sem, hogy legalábbis a zsolozsma szerkezete és műfajai megszilárdultak Szent Benedek korára, a VI. század első felére. Szent Benedek és Walafrid Strabo halála közt is eltelt 300 év, de ha komolyan vesszük a középkori hagyományt, akkor a gregorián ének leolvasható hangjelzés nélküli története megközelítőleg 650 évet foglal magába. Ez pedig több, mint ami Machaut-t választja el Kurtágtól.

Újraindul a blog

Több mint hét év után arra az elhatározásra jutottam, hogy újraindítom a capitulumlaicorum blogot. Nem mint a Szent Mihály Laikus Káptalan felületét: a káptalan annak idején megszűnt, miután betöltötte feladatát. Amiért alakult, részben liturgikus gyakorlattá vált, részben tudományos iskolává. Az elsőben a Szent Mihály Szkóla révén, a másodikban a Liturgiatörténeti Kutatócsoport révén veszek részt. A blog azonban értékes dokumentum és információforrás a hazai liturgikus megújulás (egyik) hőskorából: akkor indult, amikor 2007-ben XVI. Benedek pápa közzétette híres, azóta hatályát vesztett Summorum Pontificum motu proprióját, és akkor fejeződött be, amikor visszavonultam az egyházi közéletből. „Brand” is abban az értelemben, hogy összefogja a vallásos és az akadémiai életet, amelyek hivatalosan és elvileg nem tudhatnak, vagy legalábbis nem különösebben akarnak tudni egymásról, pedig ebben az esetben alig értelmezhetők egymás nélkül. Ezért a címet és az összképet a folytonosság jegyében nem változtatom meg. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy mostantól kezdve ez nem egy intézmény vagy egy közösség blogja, hanem egy magánszemélyé. 

Mégsem mint magánszemélyé. Célja inkább a tájékoztatás, mindenekelőtt a tudományos ismeretterjesztés. Azzal szembesülök, hogy tudományos közleményeket az emberek nem olvasnak. Még azok sem eléggé, akiknek ez a szakmájuk, de azok egyáltalán nem, akiket a szakmán kívül érintenének. Mintha ma a papír, a könyv- vagy folyóiratformátum inkább elriasztaná az olvasókat. Talán arra várnak, hogy figyelmesen, összeszedetten, mégis ellazultan hátradőljenek egy hintaszékben, és egy tea vagy egy pohár bor mellett elmélyüljenek a nagy műben. Ilyen helyzetek viszont nincsenek, így maradnak az elolvasatlan szövegek és az örök nosztalgia . 

Én magam az idő múlásával egyre közérthetőbben és élvezetesebben próbálom megírni a mondanivalómat, de a közeg, amelyben végül megjelenik, nem a remélt olvasóim közege. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy blogokat sem szokás már olvasni. De egy blog maradandóság tekintetében félúton van a megjelent közlemény és a magánlevél vagy fészbukposzt között. Lehet egy munkafolyamat vagy a kísérletezés, gondolkodás tanúja, mert módosítható, törölhető, közben viszont tartós, hivatkozható, visszakereshető. Úgy képzelem ezt el, ahogy régebben a nagy regények fejezetei folyóiratokban jelentek meg, folytatásokban. Rengeteg szöveget írok és írtam, amit alig olvastak. Ettől kezdve szeretném őket kisebb részletekben, aktualizálva közzétenni, kihasználva azt is, hogy az elektronikus közlés több képet és linket bír el, mint a nyomtatott. 

Vágjunk hát bele! Ma van a nyári kántorböjt szombatja. Húsvét óta a fő munkám az volt, hogy a kántorböjti szombatok miséjében énekelt Dániel-kantikumot, másként a három ifjú énekét kutatom. A téma nem előzmény nélküli: Suba (akkor még Sabo) Katalin kolleginám 2017–2018-ban OTDK dolgozatban és két tanulmányban fejtette ki az akkori eredményeket: 

Sabo Katalin: Öröm és gyász a mártírok sírjainál. A három ifjú éneke az ókeresztény liturgiában. OTDK-dolgozat. ELTE BTK Művészettörténeti Intézet 2017. 

Sabo Katalin: „A  három  ifjú  éneke  mint  liturgikus  tétel  a kántorböjti szombatokon”, in Fiatal kutatók és doktoranduszok VII. nemzetközi teológuskonferenciájának tanulmánykötete. Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, Pécs 2017. 325–331. 

Sabo Katalin: „A Dániel-kantikum liturgikus használatának tipológiája és ólatin vonatkozásai”, Magyar Egyházzene XXIV (2018/2019) 279–286.

Szaszovszky Ágnes egyidejűleg – közös kérésünkre – számos átírást készített a hangjelzett forrásokból, és egy publikálatlan vázlatban a zenei elemzés alapjait is lefektette; 2018-as konferenciánkon meg is szólaltattunk néhány részletet. A téma hallatlanul izgalmasnak bizonyult. Egyike azoknak, amelyek legjobban szemléltetik a liturgia életét a térben és az időben, illetve az utakat, amelyek megértéséhez vezetnek. 

Újraalakul a magyar Juventutem-szervezet

Az elmúlt évben mindenki előtt világossá vált, hogy a hagyományos liturgia művelését szolgáló jelenség, amelyet egy bő évtizede alakítunk, és amelyet még inkább alakítanak rajtunk kívül álló isteni és emberi tényezők, feszegeti az intézményi és közösségi kereteket, amelyeket eddig adtunk neki. Viszont nem világos, hogy milyen megváltozott keretek közé lenne érdemes illesztenünk úgy, hogy folytonossága az előzményekkel nyilvánvaló maradjon, kellőképpen független, és mégis párbeszédre képes legyen, illetve megnyíljék előtte a természetes továbbfejlődés, a hazai és a nemzetközi egyházi életbe való intézményesülés távlata.

A változások egyik, társas vetülete a nemzedékváltás. A hősi idők képviselői már nem mind vannak köztünk, a vezető szerepeket nem ők viszik, és én magam is visszavonultam az irányításból és általában a pesti misékről. Ez, mint minden leválás és születés, fájdalmas dolog, de egy kezdeményezés életképességét az igazolja a legjobban, ha függetlenedni képes koroktól és szituációktól, akár személyes karizmáktól, és mint gyakorlat, illetve eszme hagyományozódik tovább. Ebbe a szakaszba kerültünk mostanra.

Csoportdinamikai szempontból is elmondható, hogy míg a kezdeti időszakban a konvergencia volt meghatározó, azaz egy vegyes összetételű, széles, de nem különösen elkötelezett társaságból kialakult valamiféle kemény mag, addig az utóbbi években a divergencia uralkodik, azaz újra széles, sokféleképpen kötődő közösség kapcsolódik a hagyományos liturgiához. Ők adottságnak tekintik, megszokták, hogy ez van, de nem akarnak elitkommandó lenni, amely fönntartja. A fönntartására természetesen ezután is szükség van, és ez nem lehetséges elkötelezett „kemény mag” nélkül, de a hangsúly átkerült a népegyházi jellegű kvázi-plébánia vagy -plébániák üzemeltetésére.

A másik vetület az intézményesülés. Amit elkezdtünk, annak idején nonkonformizmus volt, jóllehet hangsúlyoztuk az engedelmesség, az egység és az egyházi hierarchia iránti elkötelezettségünket. Természetes, hogy aki bizonyos értelemben újat akar hozni, akár a hagyomány jegyében, az provokál, és a megszokott keretek átmenetileg ellenállnak. Ez a provokáció azonban, legalábbis azon a szinten, ahol módunk volt provokálni, sikerrel járt. Innentől kezdve, legalábbis egy darabig, az út, amelyen járnunk kell, a konformizmusé, és ez egyet jelent az intézményesüléssel. Erre vonatkozólag azonban mindeddig nem volt megnyugtató tervünk. Egyértelmű volt, hogy az a valami, amelyet Szent Mihály Laikus Káptalannak neveztünk, az én eredeti elképzeléseim értelmében már nem vagy csak alig létezik, az a valami viszont, amit kialakított és szolgált, nagyon is létezik. Az előző évben különféle elképzelések fogalmazódtak meg a továbblépésről, de engem egyik sem nyugtatott meg, mert féltettem négy tényezőt: (1) a liturgia működőképességét biztosító laikus bázist, (2) a közösség autonómiáját, ezáltal (3) a liturgikus élet (mise, zsolozsma, szentségek-szentelmények), lelkiség és tudás egységét, (4) a sajátos hangsúlyok (népliturgia, helyi hagyományváltozatok) megtartását. Mostanra, számos beszélgetés és a jelenlegi aktív vezetőkkel való egyeztetés során körvonalazódott egy megoldási terv, amelyet szeretnék alább röviden összefoglalni. A változások tényleges elindítása vízkereszttől fokozatosan következik be. Ezek nyitánya volt a vízkereszti nagymiséhez kapcsolódó rendkívüli közgyűlés (régi káptalani terminológia szerint), amely mindenkit megszólított, aki részt szeretne venni az újraszerveződésben.

A megoldás lényege, hogy a káptalan operatív, azaz intézményes, szervezői és kommunikációs tevékenységét függetlenítjük a liturgikustól, mégpedig úgy, hogy Juventutem Magyarország néven újraalapítjuk azt az ifjúsági szervezetet, amellyel mindeddig, bár kevéssé hangsúlyosan, a káptalan azonos volt. Amikor 2005-ben az FSSP bábáskodásával létrejött a Foederatio Internationalis Juventutem (FIJ), akkor a budapesti régi rítusú közösség eminens tagjai jelen voltak, maga a CLSMA alapító tagközösség volt, engem pedig Nényei Sárával a nemzetközi szervezet alapító tagjaként jegyeztek be. Mivel a mi hazai működésünk fölöttébb idő- és energiaigényes volt, és sokkal nagyobb arányban fejlődött, mint a legtöbb külföldi közösségé, ezt a Juventutem-vonulatot eddig nem hangsúlyoztuk különösebben. Most viszont éppen ennek a „leporolása” tűnik alkalmasnak arra, hogy egy elsősorban operatív és egyházpolitikailag „korrekt” keretbe helyezzük az odaillő tevékenységeket.

Egy ilyen kezdeményezés természetesen nem lenne lehetséges, ha nem lenne, aki alkalmas szemlélettel, energikusan, időt és erőt nem kímélve irányítja. Ilyen alkalmas emberként bizonyított az utóbbi években Kiss Bertalan, akinek informális vezetői szerepét e tekintetben kívánatos megerősíteni. Ő 2012 óta, amióta az úgynevezett Summorum Pontificum-zarándoklatokat tartják, eljár Rómába, fölvette és tartja a kapcsolatot a hasonló jellegű külföldi közösségekkel, köztük a Juventutemmel. Az együttműködésre való igény kölcsönös, a külföldi kollégák nagyra becsülik az itthoni eredményeket és azt a liturgikus modellt, amelyet fölállítottunk, mi viszont szeretnénk ezt továbbadni, és cserébe megismerni a külföldi gyakorlatot, élvezni annak imádságos, baráti és intézményes támogatását. Kiss Bertalan az asszisztencia és a hozzá kapcsolódó feladatok példás megszervezésén, ellátásán túl készítette elő mindezt. A formálódó Juventutem-közösség vezetőjének úgy ajánlom őt, mint a káptalan, azaz voltaképpen az eddigi magyar Juventutem-közösség vezetője. Ugyanakkor a köztünk lévő lelki rokonság és baráti kapcsolat képes biztosítani, hogy az eddig elért eredmények, eddig képviselt szempontok fönnmaradjanak az új keretek között. Ha nehezen válok is meg mindattól, amit sokáig a „főművemnek” tekintettem, egyértelműen az ő kezei között látom a legnagyobb biztonságban.

Mindennek jegyében 2015 vízkeresztjével létrejött egy országos ernyőszervezetet Juventutem Magyarország néven, Kiss Bertalan vezetésével, akinek a magam részéről minden eddigi vezetői feladatomat átadom, és kérem majd ehhez a káptalan tagjainak és szélesebb környezetének támogatását. Ez venné át, illetve tenné magáévá a jövőben a hagyományos liturgiával, illetve a megreformált liturgia hagyományos szellemben való megjobbításával kapcsolatos információs és szervezői feladatokat. Nyilvános felületként egy www.juventutem.hu című internetes oldal indult, és ehhez kapcsolódik mostantól az eddig a káptalan neve alatt működő Facebook-oldal és szélesebb körű levelezőlista. A távlati terv a hasonló jellegű országos kezdeményezések összefogása és az egyházi hivatalosság előtti képviselete lenne, tekintettel mindazokra a kapcsolatokra, amelyek adottak és tovább erősítendők.

A káptalan ezzel párhuzamosan egyelőre megmaradna, illetve megújulna a liturgia közvetlen ápolását célzó, monasztikus lelkületű közösségként, abban a szellemben, amelyet igyekeztem a nyáron a váci táborban tartott előadásokon megvilágítani. A káptalan intézményi vetületét ezzel nagyrészt fölszámolnánk: nem lennének dékán és dignitások, szabályzat, közgyűlés (egy utolsót tartunk pünkösdkor, éppen a tapasztalatokat megvitatandó, és hogy senki ne érezze úgy, a változást a megkérdezése nélkül kényszerítettük rá), csak rendszeres oltárszolgálat és kórusima. Hogy ez mennyire életképes, majd elválik, egyelőre mégis fontosnak tartjuk, hogy a kísértésektől körülvett aktivizmus mellett, mögött, sőt annak szívében jelen legyen az a liturgiából táplálkozó élet, gondolkodásmód és életérzés, amely Szent Benedek szavai szerint az opus Dei-nek semmit elébe nem helyez.

Földváry Miklós