KERESZTELŐ SZENT JÁNOS SZÜLETÉSNAPJÁN
A különböző vértanúk ünnepét, kedves atyámfiai, jelenvaló életük leáldozása és az általuk Krisztus nevéért vállalt szenvedés szentelte meg nekünk. A régieknek ugyanis sokféle híradásából értesültünk arról, hogy a vértanúk közül egyesek kardtól hullottak el, mások tűzben égtek meg, többeket fenevadak fogai szaggattak szét, megszámlálhatatlanul sokuk a legváltozatosabb kínzásokat szenvedte, és így tettek bizonyságot — megvetvén öntestük halálát — a Krisztusba vetett hitről. Keresztelő Szent János viszont, akinek ünnepén ma örvendezünk, a világnak a meddő méhből megszületvén hozott ma mennyei örömöket. S míg amazok uralmában vallották meg az Isten Fiát, amikoron annak dicsősége már kétségtelenül megnyilvánult, ez prófétai lélektől megvilágosodván már születése előtt látta az Urat, születése után pedig egyedülálló kegyelem kiváltságával mutatott rá. Ez a különös választottság pedig olyannyira előresugározta rá fényét, hogy előbb volt méltó hirdetni az Urat, mintsem megszületett volna, vagy részesült volna a nyelvben, amellyel hirdethetné. Végül Erzsébet, amaz öreg asszony és új anya, aki szülése előtt jövendő fiának szolgálatán örvendezett, midőn eljött hozzá a boldogságos Szűz, mindjárt a köszöntéskor ezt mondta neki: „Íme, hogy a te köszöntésed szava lőn az én füleimben, röpöse a magzat az én méhemben.” Miféle csodajel ez, atyámfiai, miféle újdonság és mekkora öröm, hogy Erzsébet bizonyságot tesz róla: olyan magzattal viselős, aki még önmagát sem érezvén, az Úrnak már érzi eljövetelét? Bizony a legboldogabb ez minden gyermekek között, aki már anyjának belső részeibe zártan, mert szóval még nem tudta, prófétai örömmel adta hírül a világ Üdvözítőjének jelenlétét. Ne feledjétek, kedveseim, hogy minden gyermek, aki anyja méhéből előjön, a napvilágot először meglátván gyászos sírásra fakad! Csak az Úr Keresztelője fogadta — túl a megszületők törvényén — vigasságos örömmel saját születését. S mennyire illő volt, atyámfiai, hogy meddő anyától szülessék, aki a Szűz termékenységét hirdette, hogy annak csodálatos szülését önnön csodálatos születésével jelezze! Az is nagyszerű és ámulatra méltó, hogy Zakariás, a próféta jövendő atyja, mivel azt, ami történt vele, az angyal szavára nem hitte el, saját szavát elvesztette, míg születése után — beteljesedvén az ígéret — az új fény hírnöke meg nem oldotta atyja nyelvének béklyóit. Az ajkat ugyanis, amelyet az angyal zárt be, az angyaltól megígért fiú oldozta föl. Mert midőn a rokonok és a szomszédok kétségben voltak afelől, hogy miként nevezzék a gyermeket, igaz nevének sajátságát, melyet az angyal beszédjéből megtanult, hajdani szavát egyszeriben visszanyervén, a néma atya jelentette ki, hogy a fiú nevét, akinek születését a mennybéli parancs szerint hallgatva várta, ő mondhassa ki, és így megtudja az aggódó öreg, hogy attól kapta vissza önmagát, akiről nem hitte előbb, hogy majd tőle születik, és ne kételkedjék többé, hogy a mennyekből küldetett vagy született az, aki miatt szavának elvesztését és visszanyertét is megtapasztalta. Mi dicsőségesebb ez áhítatnál, atyámfiai, mi jelesebb e hitnél, melyben a meddő fogan, a Szűz szül, a néma szól, és a gyermekek anyjuk belsőjében játsszák elő az egész világ jövendő vigasságát? Nem is őrizhette meg rendjét az ó törvény alatt a halandó természet, midőn az új kegyelem méltósága által új titok volt készülőben mindenek üdvösségére. Ez tehát ama János, akiről megmondotta Ézsaiás: „A kiáltónak szava a pusztában: készítsétek el az Úrnak útját, egyenessé tegyétek Istenünk ösvényeit!” „A kiáltónak szava” — mondja. És helyesen mondja szónak, mert a mennyekből testben eljövő Egyszülött Istenfiát kiáltotta teli torokból örvendezvén. Helyesen mondja szónak, amelynek híradása mikoron fölharsant, az emberi nem megváltásának szentségét kezdte hallani az eladdig süket halandóság. Miképp ugyanis a tisztelendő Keresztelő néma atyjának nyelvét oldozta föl, azonképpen újította meg az emberek fülét az üdvözítő kegyelem hallása által.
Ford. F.M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése