AZ ANGYALOKKAL ÉNEKELNI II.

A prefáció után hallottuk az angyalok dicsőítő énekét, és örömmel eltelve csatlakoztunk a karhoz és a celebránshoz,
ut in confessione verae sempiternaeque deitatis et in personis proprietas, et in essentia unitas, et in maiestate adoretur aequalitas, quam laudant angeli atque archangeli, Cherubim quoque ac Seraphim, qui non cessant clamare cottidie, una voce dicentes:
„hogy az igaz és örökkévaló istenség megvallásában imádtassék mind a személyekben az egyediség, mind a lényegben az egység, mind a fölségben az egyenlőség, melyet dicsőítenek az angyalok és az arkangyalok, a kérubok és szeráfok, kik nem szűnnek meg mindennap kiáltani, egy hangon mondván: Szent, szent, szent az Úr, a Seregek Istene. Telve a menny és a föld a te dicsőségeddel. Hozsanna a magasságban. Áldott, ki jő az Úr nevében. Hozsanna a magasságban.”
Az „Isten dicsőségének himnusza”, ahogyan a római prefációszövegek nevezik, és mindenekelőtt annak helyzete a mi földi liturgiánkban világossá teszi előttünk a musica sacra jelentését és értékét.
Aranyszájú Szent János Isteni Liturgiájában mindig a „kérub-éneket” énekli a kar, e különösen kifejező és jelentőségteljes szavakkal: Mi, kik a kérubokat titokzatosan megjelenítjük (Hoi ta Cherubeim mystikós eikonizontes [i ta heruvím misztikósz ikonídzondesz]) és az életadó Háromságnak háromszorszent éneket éneklünk, tegyünk félre most minden földi gondot (pasan tén biótikén apothómetha merimnan [pászan tin viotikín apothómetha mérimnan]); hogy a dicsőség királyát fogadhassuk, kit láthatatlanul körülvesznek az angyali karok, alleluja.
E szavakkal a keleti liturgia fontos teológiai megállapítást fogalmaz meg a liturgikus karról és annak zenei szerepéről: a liturgiában, amint az a földön megvalósul, minden egyes énekes a kérubok egyikét jeleníti meg titokzatosan. Ugyanakkor ezek a szavak azt is hangsúlyozzák, hogy az énekes (vagy a liturgikus kar) nem csupán „hozzájárul a szentmise méltó ünnepléséhez”, hanem megjeleníti az angyalok énekét. Az angyalok hierarchiájában a kérubok egészen kiváló helyen állnak, igen közel magának az Istennek királyi székéhez. Ha összevetjük a kérubok helyzetét a kar helyzetével vagy szerepével a liturgiában, hamarosan ráeszmélünk, hogy micsoda kiemelkedő helyzetet tulajdonít a karnak Aranyszájú Szent János Isteni Liturgiája, amelyet végig betölt az Isten jelenléte iránti tisztelet szelleme.
A régibb római prefációk között csak a pünkösdi és a szentháromságos prefáció volt az, amely a háromszorszent éneket egyedül a mennyei karoknak tulajdonította, mindenféle hivatkozás nélkül a földi liturgia közösségére, s így a kart a nyugati, latin liturgiában is az angyalok megjelenítőjévé tette. A többi prefációban ehelyett a cum quibus et nostras voces ut admitti iubeas, deprecamur szavakat találjuk: „kérünk, hogy az övékkel együtt a mi hangunkat is parancsold magadhoz bocsáttatni…”, és érdemes megemlíteni, hogy a zsinat utáni prefációkban már kizárólag ez a változat szerepel.
Az a teológiai álláspont, amely a liturgikus karban az éneklő angyalok megjelenítőjét látta, a legértékesebb alkotásokat ihlette mind a gregorián ének, mind a polifónia területén. Mi is lehetett nemesebb feladat egy tehetséges zeneszerző szemében, mint a zene művészi eszközeivel érzékeltetni számunkra Isten dicsőségének mennyei himnuszát, ahogyan azt Izaiás próféta tanúságából ismerjük!
A tudományos kutatás többször és kellőképpen világossá tette, hogy az „una voce” kifejezés (és ennek megfelelően a prefációban található többi megfogalmazás) nem az előadásmódra vonatkozik. Elég itt Reinhold Hammerstein 1962-es tanulmányára, a „Music of the Angels”-re utalni.
Ha a Sanctus nagy, művészi formáit ki kellene rekeszteni a liturgiából, és nem maradhatna meg semmi egyéb, csak egyszerű, akklamatív formulák (a gyülekezeti ének formáit értve ezalatt), akkor nemcsak a kultikus elem elszegényedésének egy további mozzanatát kellene regisztrálnunk a kortárs liturgikus gyakorlatban. Nem, a Kelet és Nyugat liturgiáját, illetve annak teológiai megalapozását elválasztó szakadék is tovább mélyülne, éppen ma, amikor a görög Kyrie eleison gyakorlatilag eltűnt a mindennapok szertartási életéből.
A Liturgikus Bizottság által eredetileg javasolt szöveggel ellentétben, közvetlenül a Szentatya beavatkozásának köszönhetően áll ma rendelkezésünkre a polifon Sanctus, és vele a polifon miseordinárium, amelyeknek használatát az 1967. március 5-én kiadott Musicam sacram instrukció 34. cikkelyének 1. paragrafusa biztosítja. A szöveg ezt a „szokásos szabályok szerint” (suetis normis) teszi, világosan megkülönböztetve az ünnepélyes mise más formáitól, hiszen a 34. cikkely 2. paragrafusa e szavakkal kezdődik: „más esetekben” (in aliis casibus). Itt az ünnepélyes mise cum populo activo különféle esetei vannak tárgyalva, ahogyan – már jóval a legutóbbi egyetemes zsinat előtt! – számos nemzeti és nemzetközi egyházzenei szervezet, illetve ezekben az években rendezett egyházzenei kongresszus munkájának és érdeklődésének középpontjában álltak. Ezeket a formákat a jövőben folytatni, ápolni és finomítani kell, tekintetbe véve korlátaikat és lehetőségeiket is.
Jóllehet a Musicam sacram instrukció egészen világosan fejezte ki magát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy kiadásaiban és értelmezéseiben egyes hangok sosem szűnnek meg hangoztatni, hogy a polifon Sanctus a liturgiában összeegyeztethetetlen a liturgikus reformmal. Például (és teljes ellentétben a Musicam sacram instrukció 34. cikkelye 1. paragrafusával) egy német egyházmegyés Ordo huszonöt évvel ezelőtt (!) a következő iránymutatást tartalmazta:
„A Sanctus a prefáció záró akklamációja, ezért a gyülekezetnek a celebránssal együtt kell énekelnie. Ennél a tételnél a gyülekezetet a továbbiakban nem helyettesítheti a kar.”
Ez a vélemény nem igazolható sem a zsinattal, sem az instrukcióval. Sokkal inkább azt a véleményt ismétli meg, amely kétségkívül megtalálható a március 5-i instrukció egyik tervezetében, de amelyet a Szentatya egyértelműen „nem csak-hanem is” értelemben helyesbített.
Egyesek ettől függetlenül is makacsul igyekeznek leértékelni a zene szerepét a liturgiában, akár hamis teológiai és történeti megfontolások alapján, akár azzal, hogy egyoldalúan a zene szolgálati, miniszteriális feladatára összpontosítanak: gyakorlatilag valami lényegtelen, járulékos elemmé teszik, és teljesen figyelmen kívül hagyják mint a liturgia szerves részét.
1962. november 12-én a Szent Péter-bazilika aulájában Őeminenciája Jaime Cardinal de Barros Camara, Rio de Janeiro főpásztora igen meggyőző megállapítást tett egy gyakran félreértett jelzőről, amely szerint az egyházzene „a liturgia szolgálóleánya”. Hangsúlyozta, hogy az egyházzene magatartása tekintetében (quoad actionem) kell, hogy ancilla legyen, de nem természete szerint (quoad naturam). Tulajdonképpeni természete szerint az egyházzene „az ünnepélyes liturgia szükséges és szerves része”, és az is marad (amint az Ecclesia docens hirdeti).

(Folytatjuk)