VESPERALE CARMELITANUM IV.

E g y e s z s o l t á r v e r s e k é r t e l m e z é s e

Itt kell kitérnünk azokra a zsoltárokra és zsoltárversekre, amelyek erőszakos, gyűlölködő vagy átkozódó tartalmukkal első olvasásra megütközést kelthetnek, ezért a Liturgia Horarum szerkesztői kihagyták őket a megreformált zsolozsmából. A vesperás anyagában öt ilyen szakaszt találunk. Tekintettel arra a kockázatra, amelyet a kánoni szöveg akár indokoltnak látszó módosítása vagy megválogatása jelent, illetve föltételezve a Szentírás szövegében és magyarázatában való nagyobb elmélyülést, nem követtük ezt az eljárást. Tettük ezt azért is, mert a zsoltárokat ebben a csorbítatlan formában imádkozták Krisztus, az apostolok és az előttünk élt zsidó és keresztény nemzedékek, és ők sem idegenkedtek ajkukra venni e részleteket. Megfogalmazásaikban számunkra is az a történelem és az a mentalitás elevenedik meg, amelybe a kinyilatkoztatás beletestesült, sőt megmutatják, hogy a zsolozsma az egész Egyház, s benne az egész teremtett világ imája, amelyben az ember legalantasabb rétegei is megjelenhetnek. Hiszen ki merné állítani, hogy mindenestül mentes attól az érzülettől, amely ezekben a sorokban kifejeződik? A zsolozsma ezt a teremtésben és a történelemben meglévő sérülést nem elhallgatja, hanem Isten gyógyító jelenlétébe viszi.

A zsoltárok elsődleges, betű szerinti értelmén túl ugyanakkor ott van az a misztériumos értelem, amelyet az egyházatyák és a későbbi korok exegétái annál ékesszólóbban ragadtak meg, minél nagyobb kihívást jelentett egy-egy részletet megérteni vagy keresztény összefüggésbe helyezni. Hogy a „kihagyandó” zsoltárversek könnyebb befogadásához hozzájáruljunk, patrisztikus értelmezői hagyományukat alább röviden összefoglaljuk.

Ítéletet tesz a nemzetek között, a holttesteket halomba gyűjti (implebit ruinas), összezúzza fejüket a széles harcmezőn (capita in terra multorum).

A 109. zsoltár 6. versében a magyar zsoltároskönyv a Neovulgatát, és rajta keresztül a bevett héber olvasatot követi: az Úr „a holttesteket halomba gyűjti”, és „a széles harcmezőn” zúzza össze sokak fejét. Az egyházatyák a zsoltárnak ezt a szakaszát Krisztus második eljövetelére vonatkoztatják: így Remesianai Nikétas a Hitvallásról írt magyarázatában kifejezetten is utal az örök üdvösség, illetve kárhozat ítéletére e szöveggel kapcsolatban. A holttestek összegyűjtése ebben az értelmezésben maga a valaha élt emberek összegyűjtése a végső számadásra, a sokak pedig (de nem mindenki) a bal felől állítottak, a kárhozottak serege.

A görög-latin hagyományban azonban nem holttestek, hanem — a magyar „hulla” és a latin cadaver szóhoz hasonlóan — lehullott dolgok, omladékok, romok szerepelnek (ptómata/ruinæ), amelyeket az Úr nem összegyűjt, hanem betölt (plérósei/implebit), azaz fölépít. E látszólagos ellentmondást a romok és fölépítésük közt Szent Ágoston így magyarázza: Krisztus mindent fölforgató megjelenése semmit nem hagy változatlanul. Ő a szegletkő, de az a kő is, amely összezúzza, aki belebotlik vagy akire ráesik. Aki ellene szegül vagy gőgösen várja eljövetelét, az mintegy tornyot épít magában, de ez a torony összeomlik, azaz rommá válik Krisztus megjelenésétől. Mégis jó neki összeomolnia, mert a töredelmes, alázatos embert Krisztus azért rontja le, hogy romjait betöltse, azaz új emberré építse föl. Ennek az értelmezésnek hatása alatt áll a következő félvers is. A görög-latin szöveg a „széles harcmező” helyett „sokak fejéről a földön” (kephalai epi gés pollón/capita in terra multorum) beszél. Az értelmezés az előző sor hatása alatt áll: a földön, azaz ebben a világban a fej mint az ember legmagasabban lévő testrésze a toronyszerű, felfuvalkodott állapot képe. Összezúzása a rommá válással egyenlő. Amint az egyházatya mondja: „Jobb itt összezúzott fejjel alázatosan járni, mint felszegett fejjel hullani az örök halál ítéletébe.”

Ne felejtsd, Uram, Édom fiait, ne felejtsd Jeruzsálemnek napját, mikor azt kiáltozták: Pusztítsátok el, pusztítsátok el őt alapjáig! Babilonnak pusztító leánya, boldog, aki megfizeti néked, amit nekünk tettél. Boldog, aki kisdedeidet megragadja, és a kősziklához csapja.

A 136. zsoltár 7–9. verse talán a legnehezebben fogadható el a keresztény érzületnek: a kisdedek kősziklához csapásának nyers erőszakossága szinte elborzasztja az imádkozót. A keresztény exegézisnek azonban alaptétele, hogy a Szentírás azon versei, amelyek betű szerinti értelmükben nem egyeztethetők össze a hit és az erkölcs alapvető tételeivel, mélyebb, rejtett jelentést hordoznak. Eszerint Édom fiai e világ fiainak felelnek meg, Jeruzsálem lerombolásának képe pedig a vértanúk korát idézi föl, amikor Édom fiai Sion leányának, az Egyháznak elpusztítására törekedtek. Babilon — elterjedt magyarázata szerint — rendezetlenséget, zavarodottságot jelent, Babilon leánya pedig az, aki e világ foglyává vált, miután megszűnt Jeruzsálem leányának lenni. A kisdedek — a szövegek nem általában gyermekekről, hanem kicsinyekről (népia/parvuli) beszélnek — Órigenés és Szent Ambrus szerint a rossz csírái. A kísértésről és bűnről vallott ősi felfogás szerint ugyanis a rossz csak fokozatosan jut érvényre, a lelki Babilonnak való foglyul esés a puszta gondolat, a gyönyörködés, a beleegyezés, a kimondás és csak ezután a tett révén következik be, sőt az egyszer megcselekedett bűn sem azonos a szokássá lett bűnnel. Ezeket az első zavaros gondolatokat rendeli a zsoltár az értelem és igazság kősziklájához csapni, a lelki kőszikla pedig maga Krisztus.

Bárcsak elvesztenéd, Isten, a bűnösöket, távozzatok tőlem, vérengző emberek, kik tefelőled gonoszul szóltak, és hiúságukban fölkelnek ellened (accipient in vanitate civitates tuas)! Ne gyűlöljem, Uram, a téged gyűlölőket, és ne irtózzam-e a téged támadóktól? Tökéletes gyűlölséggel gyűlölöm azokat, és nekem ellenségeim lettek.

A 138. zsoltár 19–22. versének értelmezéséhez nincs szükség ilyen összetett szimbolika alkalmazására. A zsoltáros itt a bűnösök, a vérengző emberek, Isten ellenségei elvesztését kívánja, és megvallja velük szemben érzett irtózatát és gyűlöletét. A zsoltárok érzékletes, minden elvontságtól távol álló nyelvezetét ismerve senki nem csodálkozhat, hogy a szöveg elmulaszt különbséget tenni bűn és bűnös között. Nagy Szent Vazul pedig hangsúlyozza: „Isten éppúgy megadta a hatalmat az értelmes léleknek arra, hogy szeressen, mint arra, hogy gyűlöljön, mégpedig azért, hogy az értelemtől vezettetve szeressük az erényt, de gyűlöljük a bűnt. Olykor lehetséges tehát, hogy a gyűlölet dicséretes legyen.”

Szent Ágoston részletesebben is kifejti e versek jelentését. Az első két vers a föltámadt Krisztus személyében hangzik — a 138. zsoltár a húsvéti mise introitusát adja, és ez a társítás nagy patrisztikus múltra tekint vissza. A héber szöveg alapján óhajtó módban fordított állítmányoknak a görög-latin Szentírás következetesen jövő időt feleltet meg, így a kérések kijelentésként is olvashatók. A bűnös, vérengző emberek elvesznek, mert gonoszul szólnak; haláluk lelki halál, amely az Istennek való ellenszegülésből fakad. Hiábavalóságukkal elveszejtik a körülöttük levőket: városaikat is (amint a görög és latin változatban található: a magyar szöveg itt a héber olvasatot követi). A vérengző ember gyilkos, és gyilkos az, aki gyűlöli felebarátját.

A következő két vers az Egyház személyében szólítja meg a feltámadt Krisztust. Ágoston itt maga is fölveti: hogyan gyűlölheti az ember felebarátját? A választ a „tökéletes gyűlölség” értelme adja meg. Isten arra szólít, hogy ne gyűlöljük a minket gyűlölőket, imádkozzunk a minket üldözőkért, szeressük a mi ellenségeinket. Ám sehol nem olvassuk, hogy Isten ellenségeit, üldözőit, gyűlölőit kellene szeretnünk. Az ember és ember közti gyűlölet mögött és fölött mindenkor ott munkál egy másik, elemibb gyűlölet: Isten és a gonosz lélek kibékíthetetlen ellentéte. Ebben a nagyobb küzdelemben, és nem az ember és ember közti gyűlölet szintjén foglal állást az Egyház a maga tökéletes gyűlölségével.

Eleven parázs hullik rájuk, leveted őket a mélységbe, és többé föl nem kelnek. Meg nem állhat a földön, ki nyelvével vétkezik, az álnok embert romlásba hajszolja gonoszsága (virum iniustum mala capient in interitu).

A 139. zsoltár 10–12. versének értelmezéséhez ismét leginkább Ágostonnal kerülünk közelebb. Az „eleven parázs” mély értelmű kép: feketesége miatt a sötétséggel azonos, amely egykor voltunk, de izzása az isteni szeretet tüzének köszönhető. Tüzes természetével lángra gyújt, világít, melegít, de egyszersmind pusztít. Ilyen parázs az igaz ember, de minden egyéb is, ami Istentől származik: egyeseknek az élet, másoknak a halál illata; az előző versben említett bűnös tehát az, aki az ilyen parázstól a mélységbe vettetik, és többé föl nem kel.

Aki „nyelvével vétkezik”, az egyházatya szerint azzal azonos, aki nem kedveli a hallgatást, hanem mindig kifelé fordul, tanítani akar. Ezzel viszont föltételezi, hogy tudatlanok is mindig legyenek körülötte, akik tanításra szorulnak. Mivel a tudatlanságot kívánni bűn, jobban kell szeretni a hallgatást, mint a beszédet: a szív belsejébe való visszavonultság kedvesebb, mint a tudatlanság által kikényszerített igehirdetés. Kívül a külső sötétség van, belül viszont a gazda öröme.

Az utolsó zsoltárvers megértésének kulcsa egyes mondatrészek hangsúlyozása: az álnok ember az, akit gonoszsága romlásba hajszol. A gonoszságot a görög-latin szöveg nem tulajdonítja az álnok embernek: általánosságban rossz dolgokat (kaka/mala) említ. Rossz dolgok mindenkit sújtanak, az igazat is, de csak az álnok ember az, akinek romlására lehetnek. Rossz dolgok, sőt külső és belső, saját és idegen gonoszság az igazat is próbára teszik, de romlásba nem hajszolhatják. Így utal vissza a kommentátor az eleven parázsról mondott, hasonló irányú fejtegetésére.

Saját hálójukba esnek a bűnösök, én pedig egymagamban átmegyek (singulariter sum ego, donec transeam).

A 140. zsoltár 10. versének magyarázatáért is Szent Ágostonhoz fordulunk. Az értelmezési keret, mint a panaszzsoltároknál annyiszor, ismét az egyházatyák korában még közeli keresztényüldözések emléke, és a mártírok legfőbb mintája: Krisztus szenvedéstörténete. A háló, amelybe a bűnösök esnek, az ellenségtől állított kelepce. Ágoston, aki a Vetus Latina néven ismert régi latin fordítások valamely afrikai változatát használhatta, az előző vers magyarázatánál nem a „tőr” (laqueus) szót kommentálja, hanem az ’egérfogó’ jelentésű muscipulá-t. A kettőt összevetve megállapítja: az egérfogóba az a bűnös esik, aki jobban szereti a csapdába helyezett ételt, vagyis az evilági életet, mint a szabadságot, vagyis az örök életet, és ennek következtében fogva marad. Ilyenek voltak az elbukottak, a hitet üldözőik nyomására megtagadók. A hálóból ellenben van menekvés: ebbe is beleestek azok, akik nem voltak még erősek Krisztust követni a szenvedésben, de később erőssé váltak. Élükön Szent Péter áll.

Az utolsó sor hozzájuk képest a szenvedő Krisztus személyében szól: mivel szenvedésekor az apostolok is elhagyták őt, egymagában ment át. Hogy hová, arra az evangélium felel, amikor így beszél az Üdvözítő szenvedéséről: „Eljött órája, hogy e világból az Atyához átmenjen.” A latin szövegváltozat azonban lehetővé teszi az egyházatyának a vértanúkra való visszatérést, hiszen eredetileg így fogalmaz: „Egymagamban vagyok én, míg át nem megyek.” A „mígnem” (donec) használata arra utal, hogy miután viszont Krisztus átment az Atyához, nincs többé egymagában. Krisztus szenvedése előtt még az Egyház jövendő sziklája is elbukott: a hálóba esett. A passió azonban sokaknak megnyitotta az utat: ennek erejéből többé nem estek a hálóba, és követték Krisztust, amint átment e világból az Atyához.

NOVEMBERI SZERTARTÁSAINK
A következő hetek váratlanul eseménydúsnak ígérkeznek a káptalan közreműködésével celebrált, hagyományos római rítusú szertartások szempontjából. A hónap elején sűrűsödő ünnepeken túl néhány további, különleges jelentőségű alkalmat is örömmel hirdethetünk meg, amelyek liturgiánk ősi formájának növekvő elterjedésére (Pusztaszabolcs, Komárom), illetve nagyobb elfogadottságára (Komárom, Egyetemi Templom) engednek következtetni a magyar egyházvezetés részéről. Mivel egyes részletek néhol még körvonalazatlanok, a pontosításokat és esetleges módosításokat a blog jobb oldalán követhető jegyzékben folyamatosan fogjuk közzétenni, illetve frissíteni.

Október 31-én, a következő vasárnap tartjuk a régibb naptár szerint Krisztus Király ünnepét. A szokásos vasárnapi szentmisét sollemnis formában ünnepeljük, a végén pedig szentségkitétel, az ilyenkor szokásos felajánló imádság és szentségi áldás lesz.

November 1-én, hétfőn lesz Mindenszentek ünnepe. A szentmisét a munkaszünetre való tekintettel a vasárnapi rend szerint tartjuk, lehetőleg ugyancsak sollemnis formában.

November 2-án, kedden Halottak napja lesz. Az abszolúciós gyászmisét előreláthatólag — ha addig nem kínálkozik az ünnepélyes formára alkalmasabb, tágasabb liturgikus tér — a Pálos Sziklatemplomban mutatjuk be este fél 7 órai kezdettel.

November 6-án, szombaton ünnepli fölszentelési évfordulóját Észak-Komáromban (Szlovákia) az impozáns Szent András-templom. Az első hagyományos rítusú nagymisét itt röviddel a Summorum Pontificum érvénybe lépése után mi mutattuk be két felvidéki klerikus tagunk és számos kórus közreműködésével. Idén Varga Lajos püspök úr fogadta el a meghívást és vállalta a hagyományos rítusú szentmise végzését ugyanazon segédkezőkkel délután 5 órától. A tárgyi és személyi feltételek biztosítása nagy terhet ró a szervezőkre és ránk is, de azon vagyunk, hogy a szentkútihoz hasonlóan teljes, pontifikális nagymisét tarthassunk. Az alkalom remélhetőleg a hagyományos liturgia rendszeres végzését készíti elő Komáromban.

November 7-én, vasárnap délelőtt fél 11-kor a helyi plebánia meghívására a Szent Imre-templom búcsús miséjét mutatjuk be a műemlék orgonájáról is híres Pusztaszabolcson, kb. 50 km-re Budapesttől. Aznap délután a szokásos mise a Belvárosi Templomban is változatlan időpontban lesz megtartva.

November 9-én, kedden, a Lateráni Bazilika egyháznapján az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkara mint a Pázmány Péter által 375 éve alapított egyetem első és egyetlen, azóta folytonosan működő kara konferenciát szervez az alapító liturgikus tevékenysége tiszteletére, amelyet a következő két napon más témákat is felölelő ülésszak követ. Az első napot este 7 órakor ünnepélyes „Pázmány-kori”, azaz hagyományos rítusú mise zárja a budapest-belvárosi Egyetemi Templomban. A celebráns Józsa Attila galántai esperes (Felvidék), a PPKE liturgiatörténetből doktorált egykori hallgatója lesz, az asszisztenciát a káptalan adja, a kórusban az ELTE tanárai és hallgatói énekelnek. Az esemény legfőbb jelentősége, hogy a Központi Papnevelő Intézet gondozásában működő templom igazgatója, Kuminetz Géza főtisztelendő úr Erdő Péter bíboros úr személyes felhatalmazásával adott engedélyt a szentmise nyilvános bemutatására.

November 13-án és 14-én, szombaton és vasárnap végül az egykori esztergomi székesegyház fölszenteléséről és bizonyos értelemben saját alapításunkról immár szokásosan megemlékező matutínumot, illetve szentmisét tartjuk. Ez utóbbit a Praetorius Kamarakórus teszi emlékezetesebbé William Byrd egyik miséjének megszólaltatásával. A szentmise után még két Purcell-műből álló, rövid egyházzenei áhítatra hívjuk a híveket.

HAGYOMÁNYOS RÍTUSÚ SZENTMISÉK A BACSFAI BÚCSÚJÁRÓHELYEN

A bacsfai — korábbi nevén szantantali — búcsújáróhely a csallóközi magyarság legnagyobb búcsújáróhelye.

Az 514 lelket számláló község Pozsonytól 25 km-re keletre található. A faluban 1660-ban kezdett templom- és kolostorépítésbe Lippay György érsekprímás. Az építkezéseket Szelepcsényi György fejezte be, a kolostorba ferences szerzetesek költöztek. 1718-ban, majd 1720-ban vihar pusztította a templomot és a kolostort. 1724-ben, október 1-én a templomot Ghyllányi György püspök szentelte föl Páduai Szent Antal tiszteletére. A templom főoltárát gróf Apponyi György emeltette 1782-ben. Maga a kripta, vagyis a templom alatti sírbolt az Apponyi család temetkezőhelye volt.

II. József reformjainak eredményeképpen a kolostort 1789-tól magtárnak, a templomot szénatárnak használták. I. Ferenc császárnak köszönhetően 1809-től a templomot újra eredeti rendeltetésének megfelelően használják. A kolostorba 1811-ben költöztek vissza a ferences szerzetesek.

A XX. század 50-es éveiben a kolostort internálótábornak használták számos pap és szerzetes számára. Többek között itt voltak elzárva Gojdics Péter Pál eperjesi püspök, Hopko Vazul eperjesi segédpüspök és Trčka Domonkos Metód szerzetes, akiket II. János Pál pápa boldoggá avatott.

A kegykép története

A képet egy doborgazi ifjú, bizonyos Liszkay Márton ajánlotta föl Szűz Máriának a gyógyulás reményében. Miután meggyógyult, egy számunkra ismeretlen pozsonyi festővel elkészíttette, és a szentantali templomnak adományozta 1703-ben. A Boldogasszony kegyképe könnyezett a következő dátumokon: 1715. június 19-én hajnali 5 órakor és ezután, 20-án hajnali 3 és 4 óra között, majd 21-én déli 12 órakor, és ismét 23-án hajnali 4 és 5 óra között. A csodás eseményeket követő vizsgálatok után az esztergomi érsek 1716. október 16-án engedélyezte a kép nyilvános tiszteletét. A kép könnyezése egy hónappal előzte meg a második máriapócsi kegykép könnyezését, amely összefüggésbe hozható az előző évek háborúságaival és járványhullámaival. A kép kultusza eljutott az óbuda-újlaki Segítő Mária-kápolnába csakúgy, mint a törökbálinti Mária-kápolnába, valamint a pozsonyi jezsuita templomba is, ahol másolatát tisztelik. Másolatát találjuk továbbá a német Windischeschenbach Gleißenthal nevű városnegyedében és Premenreuthban. A sírás vérkönnyeit egy kendőcskébe felitatták, s ezt az ereklyét máig is őrzik. A búcsú napján az ereklye ki van téve közszemlére és hódoló csókra. A zarándokok az oltárt megkerülve vonulnak az ereklye tiszteletére.

A Szent Szűz tiszteletére évente több alkalommal zarándokolnak ide a hivők, főképpen júniusban, a könnyezések évfordulójára, és szeptember 8-án, Kisboldogasszony ünnepére.


A hagyományos rítusú szentmise a kegyhelyen

A kegyhelyen immár kezd megszokottá válni, hogy a búcsújásárok alkalmával hagyományos rítusú szentmisét is bemutatnak. Ezeket a szentmiséket Józsa Attila galántai, vagy Balogh Károly perbetei plébánosok celebrálják. Kisboldogasszony ünnepén a szentmisén ceremonár, turifer és két akolitus is szolgált. Rajtuk kívül eljött néhány ministráns Pozsonyból, hogy a hagyományos rítust megismerje, tanulja. A szentmise éjfélkor kezdődött, a szombat esti szentségimádás után. A fiatal bacsfai plébánosnak, Srankó László atyának köszönhetően a hívek a kiosztott lapokról tudták követni a latin ordináriumokat, így be tudtak kapcsolódni a szentmisébe. A helyi plébánosról tudni érdemes, hogy szorgalmasan tanulja az 1962-es szentmisét.

A magyar ajkú hívek nagy számban vesznek részt ezen az éjféli hagyományos rítusú szentmisén. Bízunk abban, hogy a búcsújárásról magukkal visznek valamit a régi rítus szépségéből és szeretetéből.

G.I.

VESPERALE CARMELITANUM III.

A vesperále összetétele és forrásai

A jelen kiadvánnyal meginduló sorozat célja, hogy a kármelita zsolozsmát történetileg minden részletében hiteles alakban, de a mai használatot megkönnyítő, modern elrendezésben és tipográfiával adja közre. A kármelita zsolozsmát azonban nem tekintettük olyan régiségnek, amelynek egyedüli hiteles alakját a középkori kéziratok közvetítik, hanem a római rítus és annak jeruzsálemi változata minden jellegzetességét megtartva igyekeztünk érzékeltetni a rendi hagyomány egész történetét. Így a középkori forrásokat következetesen összevetettük újkori megfelelőikkel, a sarutlan ág liturgiájának sajátos alakulása következtében fölhasználtunk római-kuriális forrásokat, tekintetbe vettük a XX. század eleji egyszerűsítések némelyikét és a legújabb idők eredményeit alkalmazva beépítettük a szövegek és a dallamok magyar megfelelőit. Reméljük, hogy így a szervesen fejlődő hagyomány dokumentumát sikerült létrehoznunk. Hogy azonban a tájékozódás szempontjai és a végeredmény eredete is azonosíthatók legyenek, részletesen ismertetjük a vesperále szerkesztésekor követett forrásokat, kezdve a bal oldalakon szereplő latin eredetivel.


Z s o l t á r o k

A hórák alapját a zsoltárok és kantikumok (a vesperálében csak a Magnificat) jelentik. A római zsolozsma székesegyházi eredetű változatainak kezdettől fogva egyetemes vonása, hogy minden vesperásban öt teljes zsoltárt énekeltetnek, mégpedig úgy, hogy a vasárnapi vesperást megnyitó 109. zsoltártól kezdve számsorrendben közlik a teljes pszaltériumot, kihagyva azokat a zsoltárokat, amelyek más zsolozsmahórákban kapnak szerepet. (Az 1–108-ig terjedő zsoltárok alkotják a matutínum terjedelmesebb anyagát.)

A zsoltárok latin szövege a Septuaginta alapján készült, és már Szent Jeromos korára olyan mértékig rögzült a liturgikus használatban, hogy a tudós egyházatya csak rendezte és egységesítette az anyagot, át nem dolgozta. Ez a szöveg terjedt el Psalterium Gallicanum címen az egész latin rítusterületen, míg Jeromos másik, héber-alapú fordítása legföljebb tudós körökben volt ismert. A Septuaginta és az azt követő latin fordítások megkérdőjelezhetetlen tekintélyét egyrészt az adja, hogy ezek a bibliai szöveg legkorábbi fönnmaradt emlékei (jóval korábbiak az első fönnmaradt héber forrásoknál is), másrészt, hogy a keleti és a nyugati írásmagyarázat, homiletika és liturgia ezekre épült a patrisztikus korban és szinte kizárólag azután is, harmadrészt pedig az — és nekünk ez a legfontosabb — hogy nemzedékek sokasága imádkozta át őket. Noha a biblikus tudományok hőskorában számos kritika érte ezeket a fordításokat, a Szentírás katolikus megközelítésével nem lenne összeegyeztethető valamiféle rekonstrukciós szemlélet, amely a szövegek életét az egyedül hiteles eredetitől való elfajzásnak fogja föl, az újabb bibliakritika pedig egyre több esetben tárja föl a görög-latin hagyomány értékét, sőt rehabilitálja egyes, korábban hibásnak ítélt olvasatait.

A jeromosi Vulgata, és benne a Psalterium Gallicanum filológiailag legjobb szövegének a középkorban a párizsi egyetem Bibliája minősült, és ezt vette alapul a javított, 1592-ben VIII. Kelemen pápa által hivatalossá nyilvánított Editio Clementina is. A római liturgikus könyvek ennek szövegváltozatát használták egészen 1945-ig, amikor XII. Pius pápa választható jelleggel engedélyezett egy új, utóbb elhibázottnak értékelt latin fordítást. A Liturgia horarum-ban alkalmazott Neovulgata ehhez képest a hagyományhoz való visszatérést jelentette, újabban pedig mind tudományos, mind hivatalos értelemben visszanyerte létjogosultságát a Psalterium Gallicanum. A vesperáléba is ennek az Editio Clementiná-ból ismert állapotát építettük be, minősége, elterjedtsége és emberemlékezetet meghaladó használata ugyanis nem indokolta, hogy régi kármelita pszaltériumokhoz forduljunk alapvetően ugyanazon szöveg kevés és jelentéktelen változata kedvéért.

A zsoltárokat a magyar helyesírás elveihez közel álló, saját központozással láttuk el. A recitációhoz szükséges versbeosztást az újkori breviáriumokkal összhangban alakítottuk ki, a zsoltárverseket tagoló mediációkat (*) és flexákat (†) viszont bencés típusú — ténylegesen ciszterci — breviáriumokból vettük át, mert a római könyvek az utóbbiakat nem tartalmazzák. Ha a sorokat kénytelenek voltunk megtörni hosszúságuk miatt vagy azért, mert a magyar szöveggel való tipográfiai megfelelés így kívánta, → jellel utaltunk arra, hogy a recitáció még nem érkezik nyugvópontra. Egyes zsoltárok első egy-két szava után piros † szerepel. Ez azt jelenti, hogy a megelőző antifónakezdet szövege a zsoltár kezdetével azonos, és ilyenkor a zsoltárt ténylegesen a † után, az antifóna szövegét folytatva kell elkezdeni.

A zsoltárok recitálást könnyítő kijelölésében a solesmes-i bencések kiadványainak eljárását követtük. A félkövérrel szedett szótagok a hangsúlyhoz kapcsolódó recitációs hangokat vagy hangcsoportokat különböztetik meg, a dőlt betűvel szedettek a hangsúlytól független hangokat vagy hangcsoportokat. Az ehhez kapcsolódó, részletes magyarázatokat a zsoltártónusok táblázata közli. Ahol a hangsúly a rákövetkező szótagot is befolyásolja vagy a hangsúlyos hang megismétlődik ugyanazon a magasságon, a félkövér jelölés két szótagra terjed ki.

A PÜNKÖSD UTÁNI 21. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

A következő vasárnap énekes szolgálatát ismét a Corvina Consort látja el a Choralis Constantinus 500 sorozat keretében. Az együttesben Kalmanovits Zoltán irányításával Pintér Ágnes, Pászti Károly és Demjén András fogják énekelni az alábbi gregorián és polifon tételeket:

Bevonulásra — Anon.: Laudáte, púeri, Dóminum
Asperges me, Dómine (gregorián)
Introitus — Heinrich Isaac: In voluntáte tua (CC I.)
Kyrie — Ludwig Senfl: Missa super Per signum Crucis
Gloria — Ludwig Senfl: Missa super Per signum Crucis
Graduale — Dómine, refúgium (Graduale Pataviense, fol. 115)
Alleluia — Heinrich Isaac: De profúndis (CC I.)
Credo (ambrozián)
Offertorium — Vir erat in terra (Graduale Pataviense, fol. 115v)
Francisco Guerrero: Per signum Crucis
Sanctus — Ludwig Senfl: Missa super Per signum Crucis
Agnus Dei — Ludwig Senfl: Missa super Per signum Crucis
Communio — Heinrich Isaac: In salutári tuo (CC I.)
Kivonulásra — Iohannes Ockeghem: Salve, regína (II)

VESPERALE CARMELITANUM II.

A kármelita zsolozsma rövid története

A kármeliták XIII. századi jóváhagyásakor nemcsak a római zsolozsma tágabb keretei, hanem már annak egyházmegyés és nagyrészt rendi változatai is közmegegyezésszerűek voltak. Amikor a Regula [a Kármel hegyének remetéi Jeruzsálemi Szent Albert pátriárka által 1208-ban megerősített eredeti szabályai] a zsolozsma végzésére képes testvéreknek a „szentatyák törvényei és az Anyaszentegyház szentesítette szokás” követését írják elő, nem valami megfoghatatlan hagyományra vagy elveszett iratra hivatkoznak, hanem arra, amit föntebb a római zsolozsma egységességeként jellemeztünk.

A rendi rítusváltozat pedig természetesen lett a Jeruzsálemi Szent Sír-bazilika gyakorlata, annak az egyházmegyének a székesegyházáé, amelyhez a Kármel hegye területileg tartozott. A jeruzsálemi székesegyház káptalanját leginkább a keresztes hadakkal érkezett, francia eredetű kanonokok alkották, így liturgiájuk is alapvetően a galloromán típushoz tartozott, mégis kiváltságos tiszteletben részesítették a Szentföld örökségét. Ezért volt, hogy náluk és ennek nyomán a kármelitáknál az átlagosnál hangsúlyosabb a bibliai, köztük az ószövetségi szentek, és mindenekelőtt a Szent Feltámadás kultusza. Ennél is fontosabb azonban, hogy a jeruzsálemi rítus ott is, ahol ez nem volt kifejezetten érzékelhető, valamiképpen a Szentföld illatát árasztotta. (Nem véletlen, hogy eredetileg a legtöbb lovagrend is ezt a hagyományt tette magáévá.) Különös jelentősége volt és lehet ennek éppen a kármelitáknál, akik minden házukat a Kármelnek nevezik: a jeruzsálemi rítus gyakorlása valóban mintegy kiemelte őket abból a térből, amelyben test szerint tartózkodtak, és szellemileg áthelyezte őket Jeruzsálem egyházmegyéjébe, a Kármel hegyére.

Bizonyos, a rend európai elfogadtatásával kapcsolatos nehézségek után, amelyek a jeruzsálemi rítus megtartását is fenyegették, a kármeliták határozottan elkötelezték magukat szentföldi gyökereik mellett. Ennek a döntésnek adott hangot a londoni általános rendgyűlés, amelynek megbízása nyomán Sibert de Beka 1312 körül összeállította és kiadta a rendi liturgia legfőbb forrását és mércéjét, az Ordinalé-t (teljes címe szerint: A Kármelhegyi Boldogasszony testvérei rendjének ordináriuskönyve az Úr Sírjának jeruzsálemi szentegyháza jóváhagyott rendtartásából kivonatolva). A következő századokban a rendgyűlések legföljebb egy-egy új ünnep bevezetéséről határoztak, a Sibert-féle normakönyv közel háromszáz évig érintetlen maradt.

A Tridenti Zsinat után, 1584-ben elvileg megreformálták ugyan a kármelita liturgiát és új ordináriuskönyvet adtak ki, de tartalmilag ez sem szakított a Sibert kódexében rögzített jeruzsálemi hagyománnyal. Jelentősebb újítás, hogy míg a középkorban a kármeliták csak igen korlátozottan vezettek be sajátosan rendi ünnepeket, azaz liturgikus öntudatukban inkább a Kármel hegyével való lelki kapcsolat, mint saját intézményi múltjuk volt hangsúlyos, addig bizonyos rendi ünnepek, mint például Illés és Elizeus próféták, Stock Szent Simon vagy Kármelhegyi Boldogasszony napjának liturgikus megtartása az egész rendben csak a XVI–XVII. századtól igazolható. A jellegzetesen középkori ünnepek zsolozsmáinak átdolgozására is sor került: ezeknél bizonyos, szövegben-dallamban egyaránt érvényesülő szertelenségek kiiktatásához vezetett a katolikus restauráció józanabb, egyszerűbb ízlése. Szintén ehhez a korszakhoz kötődik annak rögzítése, hogy mindazon liturgikus kérdésekben, amelyekben a rend önálló hagyománya nem foglal állást, a római kúria gyakorlatát kell követni.

Külön említést érdemel a sarutlan reform viszonya a liturgiához egyrészt azért, mert a rend megújított ága — szemben a sarus kármelitákkal — 1586-ban lemondott a Kármel eredeti rítusváltozatáról és a saját ünnepek kivételével a római kúria szokásához igazodott, másrészt azért, mert Nagy Szent Teréznek olykor kifejezetten puritán, szinte antiliturgikus magatartást tulajdonítanak.

Ami a rítusváltás tényét illeti, ez csak Szent Teréz halála után, Doria Miklós általános rendfőnök kezdeményezésére történt meg, amennyire ma megállapítható, tisztán egyházpolitikai okokból. Az ellenreformáció időszakában egy ilyen lépés az egység nyomatékosítását, afféle Róma iránti hűségnyilatkozatot jelentett. A saját rítus feladása azonban nem volt része a reform elgondolásának: Szent Teréz még egész életében a jeruzsálemi liturgiát végezte, sőt eredeti avilai konventjének fönnmaradt, kottás karkönyveiből megállapítható, hogy annak is igényes, ünnepélyes változatában nevelkedett. A XX–XXI. század megváltozott viszonyai és a törvényes liturgiaváltozatok értékének fölismerése oda vezettek, hogy az a kevés sarutlan közösség, amely külföldön őrzi vagy föleleveníti a rend hagyományos liturgiáját, ma már rendszerint a „sarus”, azaz a jeruzsálemi változatot részesíti előnyben.

Ami a Szent Teréz-féle Szabványok zsolozsmáról, és különösen az éneklésről szóló fejezeteit illeti, azokkal kapcsolatban fordítástörténeti kételyek is fölmerültek. Ugyanakkor biztos, hogy nem tagadható el némi „antiliturgikus” érzület a XVI. század nagy rendalapítóitól és reformereitől. Ez azonban soha nem magának az ünnepélyesen végzett liturgiának szólt, hanem annak a valóságos körülménynek, hogy a késő középkor és a reneszánsz időszakában szélsőségesen nagy teret kezdett hódítani az olykor öncélú egyházművészet, amelynek a liturgia csak kerete, súlyosabban fogalmazva ürügye volt. Ezzel párhuzamosan szinte mindenütt megszűnt a teljes énekelt zsolozsma, és a gyakorlat polarizálódott: a nagyobb ünnepek zsolozsmáját, főleg a vesperást fényes szertartásossággal és lehetőleg többszólamú műzenével tüntették ki, más alkalmakkor viszont, főleg a matutínumban uralkodóvá vált az egyszerű, prózai zsolozsmázás. Mivel ez volt jellemző a legfölkészültebb liturgikus személyzettel rendelkező és leggazdagabb templomokra is, természetes, hogy a szélsőségesen egyszerű sarutlan kármelita konventek sem múlhatták fölül őket e tekintetben.

A XVI. századi viszonyokat és az ezek nyomán született döntéseket azonban átértékelte a XIX. századdal induló liturgikus megújulás, amely többek között a gregorián ének újrafölfedezésével megmutatta, hogy szerény körülmények között és egyszerű életmód közepette is lehetséges igényes, hiteles liturgiát végezni. Ez a korszak és ez a mozgalom állította újra a liturgikus lelkület középpontjába a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzését, amely célkitűzést X. és XII. Pius pápa megnyilatkozásai után a II. Vatikáni Zsinat, majd VI. Pál pápa is megerősített.

Szerencsétlen módon épp a legjobb elvi szempontoknak e legmagasabb szintű kinyilvánításaival esett egybe a zsolozsma tartalmának indokolt, de nem minden szempontból sikeres reformja. A zsolozsmázás máig sem vált — szemben a keleti egyházakkal — a római katolicizmus nyilvános istentiszteleti életének szerves részévé, de bekövetkeztek olyan módosítások, amelyek éppen annak érdekében sértették meg az ősi római zsolozsmarítust mind szerkezeti, mind terjedelmi értelemben, hogy az könnyebben legyen beépíthető a nyilvános istentiszteleti életbe. Így a ma hivatalosnak tekintett, legelterjedtebb zsolozsmáskönyv, a Liturgia horarum ismét a köteles papi magánimádság szükségleteit elégíti ki, de immár anélkül, hogy fönntartaná a folytonosságot egy legalább másfélezer éven át érintetlen hagyománnyal.

A II. Vatikáni Zsinat és a megújított zsolozsmát kihirdető VI. Pál pápa szavaiból viszont nyilvánvaló, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges is lenne az általuk megfogalmazott célnak jobban megfelelő, azaz nyilvánosan, népnyelven, énekelve is végezhető zsolozsmák szerkesztése. Különösen indokolt ez olyan monasztikus közösségek esetében, amelyek a lelkipásztorkodó papságnál nagyobb részt képesek vállalni az Egyház liturgikus imádságából és fölkészültségük megengedi, hogy több teret biztosítsanak a gregorián éneknek és a latin nyelvnek. Ez az igény az elmúlt évtizedekben nem vezetett átfogó gyakorlati intézkedésekhez, de az egyházi élet egészséges mértékű decentralizálása és az egyházi kultúra sokszínűségének elismerése lehetővé tett önálló kezdeményezéseket. Ezeknek értékéről és életképességéről a tartós gyakorlat, és idővel az illetékes felsőbbség hivatott dönteni.

VESPERALE CARMELITANUM I.

Körülbelül két és fél éve merült föl először, hogy a kármelita nővérek magyarszéki közössége fokozatosan újra birtokba vegye a rend hagyományos zsolozsmáját. Néhány hónappal később jelentős lépést tettek ebbe az irányba a gödöllői premontreiek zsolozsmáskönyveinek átvételével. Ezzel párhuzamosan kezdődött meg a kármelita források föltárásának munkája. Végül két héttel ezelőtt elkészült és a nővérek kiadásában, korlátozott példányszámú próbakiadásban megjelent a Vesperale Carmelitanum, a teljes, kétnyelvű és hangjelzett kármelita breviárium első köteteként.

A kiadvány különlegessége, hogy a leghitelesebb forrásokra támaszkodva minden tételt és rubrikát közöl latin és magyar nyelven is, az ordináriumban részletes eligazítást ad a zsolozsmában gyakorlatlanoknak, és hogy közel 70 oldalas bevezető magyarázatok segítik használatát, járulnak hozzá befogadásához. Mivel a kötet egyelőre nem kapható kereskedelmi forgalomban, ezt az évet viszont különösen is arra szántuk, hogy megerősítsük és terjesszük a káptalan kezdeteit meghatározó zsolozsmagyakorlatot, a vesperále bevezető magyarázatait folytatásokban közöljük, mert minden eddiginél nagyobb részletességgel térnek ki olyan kérdésekre, amelyek nemcsak a kármelita rítus, hanem az egész római zsolozsma szempontjából alapvető fontosságúak.

* * *

Előszó

A római liturgia, amióta egyáltalán források tanúskodnak róla, szövegek, dallamok és gesztusok egységes készletét rendezte egységes szerkezetbe. Ami a zsolozsmát illeti, ez a készlet és szerkezet — Szent Benedek Regulájának közvetett tanúsága szerint — a VI. századra már hagyományossá szilárdult, és változatlanul maradt egészen a XX. századi reformok 1911-ben megkezdődött sorozatáig.

Az egységes tételkészlet azt jelentette, hogy bár a római rítus egésze több szöveget és dallamot használt, mint amennyit egy-egy változata ténylegesen alkalmazhatott, a készlet legnagyobb részét egy általánosan elterjedt tételekből álló réteg alkotta és a további rétegek is egy belátható, jellegében egységes és nemzetközileg elterjedt anyagból válogattak. Ez a tételkészlet már a kereszténység első évszázadaiban kialakult, bővítésére a legújabb időkig csak korlátozottan, mindenekelőtt a szentek zsolozsmáinak saját tételeinél került sor.

Az egységes szerkezet jelentette a zsolozsma szövegileg és dallamilag is jól körülhatárolható műfajait (antifónák, responzóriumok, himnuszok, stb.), a hórák egymásutánját (a matutínum és a hét nappali hóra), belső fölépítésüket (a tételtípusok száma és sorrendje), a zsoltároskönyvnek az egyes hórákra való napi és heti elosztását (a folyamatos és a tematikus elv együttes érvényesülése egy tényleges módon). E tekintetben csak a bencés eredetű hagyományok tértek el valamelyest a székesegyházi eredetűektől, illetve az utóbbiak közt az itáliai és az Alpokon túli egyházak szokásában mutatkozott néhány apró eltérés.

Az egységes római zsolozsmán belül a különbségek nem voltak véletlenszerűek. Az egyes egyházmegyék, majd a szerzetesrendek rítusváltozatokat alakítottak ki aszerint, hogy a római liturgia bővebb készletéből mit és milyen elrendezésben illesztettek a hagyományos szerkezetbe. A különbségek — bármily jelentéktelenek is az azonosságokhoz képest — tudatosan vállalt és őrzött sajátosságai lettek az adott rítusváltozatnak, és az évszázados használat során egyre szorosabban kapcsolódtak össze a hordozó közösséggel. A rítusváltozatok eredetileg területi jellegűek voltak, azaz egy-egy székesegyház (monasztikus környezetben egy-egy apátság) szokása érvényesült annak kisugárzási körén belül. A központosított szervezetű szerzetesrendekkel született meg a területek fölötti, nem regionális, hanem intézményi alapú rítusváltozatok jelensége. Mindazoknak, akik valamely szerzethez csatlakoztak, alapvető élménye volt az elszakadás szülőföldjük vagy neveltetési helyük rítusváltozatától egy olyan szokásrend kedvéért, amely saját földrajzi környezetében ugyan szigetszerűen különállt, de amely a rend minden házát összekapcsolta egymással.

A szerzetesrendek nem sajátos karizmájukat juttatták kifejezésre rítusváltozatukkal, mint ahogyan az egyházmegyés rítusokban is hiábavaló lenne a nemzeti vagy kistérségi identitás nyomait keresni. Jóllehet a tudatos szerkesztésre is akad példa, a rendek jellemzően szülőföldjük vagy központjuk egyházmegyés gyakorlatát vették át és tették saját hagyományukként nemzetközivé. Ehhez képest másodlagos és időben is későbbi jelenség rendi ünnepek fölvétele a kalendáriumba. A rendi liturgia tehát nem következménye valamely közösség életmódjának és lelkületének, hanem olyan, eredetileg nem sajátosan rá jellemző kiindulópont, amely az életmód és a lelkület tartós, szilárd pilléreként épül be amazokba és válik idővel elválaszthatatlanná tőlük. Nem az önkifejezés eszköze tehát, hanem olyan, mint a szülőföld, a név vagy a vér szerinti eredet: nem személyes választás eredménye, mégis a lehető legszemélyesebb.

TECHNIKAI KÖZLEMÉNY [FRISSÍTVE]

Pontosan két héttel ezelőtt a Hotmail rendszere letiltotta az elektronikus levélcímemhez való hozzáférést, így mindmáig én magam sem tudok bejelentkezni és az elmúlt két hétben nekem küldött levelekhez, anyagokhoz nem volt módom hozzájutni. A „Kapcsolat” címszó alatt megadott e-mail tehát pillanatnyilag nem működik, helyette a foldvary.miklos[kukac]hotmail.hu címen vagyok elérhető.

A bloghoz tartozó elérhetőség 2010. október 12-től kezdve a capitulumlaicorum[kukac]gmail.com elektronikus levélcím: kérem, hogy a káptalannal és a nyilvános liturgikus élettel kapcsolatos leveleket ide címezzék. Oktatási ügyekben a foldvary.miklos[kukac]btk.elte.hu címen vagyok elérhető. Az előző bekezdésben jelzett címet csak magánlevelezésre szeretném használni. Köszönettel:

F.M.

A MEGTESTESÜLÉSRŐL NEVEZETT ZSÓFIA NŐVÉR

Mint előző bejegyzésünkben hírül adtuk, egykori kántrixunk, Fehér Judit az elmúlt pénteken beöltözött a sarutlan kármelita nővérek habitusába és megkezdte noviciátusát a magyarszéki Mindenszentek-kolostor közösségében. Szerzetesi neve a Megtestesülésről nevezett Zsófia nővér OCD lett.

A BEÖLTÖZÉS RENDJE A SARUTLAN KÁRMELITA NŐVÉREK
SZOKÁSA SZERINT

(Egy XIX. századi latin-francia ceremoniáléból)

A mai nap, október 1-je a megreformált római liturgia kalendáriuma szerint a Gyermek Jézusról nevezett (Kis) Szent Teréz ünnepe, amelyet a hagyományos rítus október 3-án ünnepel. Káptalanunk egykori kántrixa, Fehér Judit 14 hónapnyi jelöltség után ez alkalommal veszi föl a kármelita nővérek habitusát a magyarszéki Kármelben, és kezdi el noviciátusát. Beöltözéséről a szertartás hagyományos formájának ismertetésével emlékezünk meg egy Kis Szent Teréz-korabeli forrás rubrikáit követve.

* * *

Előkészületek és általános szabályok

Az oltárfelszerelés fehér, kivéve ha a szertartás más liturgikus színt megkívánó vasárnap vagy duplex rangú ünnepen van, illetve ha votív misét mondanak, amely más színt tenne szükségessé. A kórus közepén, a plánumon egy nagy szőnyeg van leterítve. A rácstól kevéssel távolabb két gyertyatartó van előkészítve a perjelnő és a jelölt gyertyáinak azokra az esetekre, amikor le kell majd tenniük őket. Az oltáron négy gyertyát kell meggyújtani, és ki kell készíteni a szenteltvíztartót a hintővel együtt. A rács és az ablakszárnyak az egész szertartás alatt nyitva vannak, hasonlóképpen a függönyt is elhúzzák, hogy a nővérek a szentbeszédet hallják.

Négy kántrix [előénekes] szolgál, a szerzetesnők mindegyike palástot és nagyobb fátylat visel, kezében pedig égő gyertyát tart. A könyörgésekre nem hajolnak meg, de a Miatyánkra és a doxológiákra igen. Végig az oltár felé fordulva állnak, csak a himnusz és a zsoltárok éneklésekor fordulna egymás felé, illetve olyankor, ha mély meghajlás van előírva.

A beöltözés előtt

A beöltözés napján a sekrestyés kikészíti a sekrestyében a habitus alsó és fölső részét, hogy a kolostor káplánja vagy valamely más klerikus megáldhassa a manuáléban leírt szertartás szerint.
A rend ősi szokása, hogy a szertartás előtt kiengedi a jelöltet, hogy szabadságának teljes birtokában a világba mehessen, találkozzék és beszéljen szüleivel. Ez azonban nem tarthat tovább néhány óránál, és a jelölt nem távolodhat messze a kolostor kapujától. A perjelnő ettől el is tekinthet, ha nyomós oka van rá vagy a jelölt nem tart igényt a lehetőségre.

A beöltözést délután vagy reggel tartják, a szentbeszéd következhet a szertartás végén. Ha reggel tartják, a jelölt előtte misét hallgat a templom nyilvános részében, fején fátyollal és kezében égő gyertyával, amelyet a mise alatt tartóra is helyezhet. Ha délután tartják, akkor a jelölt a vesperáson vesz részt hasonló módon.

Processzió a klauzúrába való belépéshez

A mise, illetve a vesperás után (vagy a szentbeszéd után, ha megelőzi a beöltözést) a jelölt a gyertyájával a kolostor főbejáratához megy. A szerzetesnők belül a fogadására processzióba rendeződnek, miután az előkórusban gyülekeztek és meggyújtották a gyertyáikat. A menet élén a keresztvivő hímzett selyemruhát visel a kezén (?). A nővérek oldalt két félkarba rendeződnek úgy, hogy a legifjabbak legyenek legtávolabb a klauzúra kapujától. Akik a keresztet és a gyertyatartókat tartják, még távolabb állnak, arccal a kapu felé.

Belépés a klauzúrába

Amint a jelölt belép a kolostorba, a keresztvivő a két kísérőjével elébe viszi a keresztet, ő pedig térdre ereszkedik és megcsókolja. A kereszt ezután visszatér a menet elejére, hogy vezesse a kórusba tartó menetet. A perjelnő leghátul vonul, és kézen fogva vezeti a jelöltet. Ha másik jelölt is van, őt az alperjelnő vezeti, és mögöttük vonul vele. Az esetleges további jelölteket a soron következő, rangidős nővérek vezetik. Mihelyt a menet elindul, a két első kántrix intonálja az O gloriosa Virginum himnuszt. A nővérek folytatják, és ha szükséges, mindaddig ismétlik, amíg helyükre nem állnak a kórusban.

A kórusba való megérkezéskor a gyertyavivő nővérek a megfelelő oldalajtókon megelőzik a keresztet, majd sietve visszatérnek mellé. Miután a kereszt is bevonult, mindhárman a középen leterített szőnyeg végéhez állnak, de nem hajolnak meg, A kereszt és kísérői a kórus közepén lévő szőnyeg elé állnak; nem hajolnak meg, de megvárják a himnusz doxológiáját, majd — ha van a kórusnak szabadon maradt ajtaja — kimennek, hogy az előkórusban letegyék a keresztet és a gyertyákat. Ha nincs ilyen ajtó, akkor a kórusnak a stallumok és a rács közti sarkába állnak, és nem mennek ki, csak a Deus qui excellentissime kezdetű könyörgés után. Miután letették őket, mindegyik a maga oldalán lévő ajtón jön vissza, kezében égő gyertyával, és a helyére megy.

A többiek, miután megérkeztek a kórusba, a szőnyeg előtt térdet hajtanak az Oltáriszentségnek, majd a stallumukba mennek úgy, hogy az idősebbek legyenek a rácshoz közelebb, és megállnak az oltár felé fordulva. A perjelnő és mindenki más, aki jelöltet vezet, azzal együtt hajt térdet, akit kísér, majd odamegy vele az áldoztatórácshoz, ahol amaz térdre ereszkedik, kísérője pedig a helyére megy.

Ha a jelölt nem hagyta el előzőleg a kolostort, a nővérek az előkórusban gyülekeznek, és a kórusba vonulnak be a mondott formában, a himnuszt énekelve. Amikor a jelölt a helyére ér, a himnuszt befejezik, és a két verzikulária [egyszerűbb tételekért felelős előénekes, nem azonos a kántrixszal] a kar közepén énekli az Ora pro ea sancta Dei Genitrix verzikulust. Ha a jelöltek többen vannak, ez és minden más verzikulus és könyörgés többes számban mondandó.

A pap, aki a habitust átadja, karingbe és stólába öltözik és az áldoztatórácsnál foglal helyet egy magas széken, egy másik klerikus pedig, aki segédkezik neki, csak karingben, egy alacsonyabb széken mellette. Ez utóbbi nyújtja át a megfelelő alkalmakkor a szenteltvíztartót és -hintőt.

A pap fölállva az oltár felé fordul, és imádkozza a Deus qui excellentissimæ kezdetű könyörgést. Ezután leül, és népnyelven kérdezi a jelöltet: „Mit kérsz?” Ő válaszol: „Isten irgalmát, a rend szegénységét és a nővérek társaságát.” A pap: „Szabad akaratodból jöttél-e ide?” stb. A jelölt: „Igen.” A pap: „Csakis az Úr szerelméért akarsz e szerzetbe lépni?” A jelölt: „Igen, Isten kegyelme és a nővérek imái segítségével.” A pap ezután Deus qui te incœpit… szavakkal ad áldást a jelölt szándékára, majd az Exuat te Dominus… szavakkal felszólítja, hogy vesse le világi ruháit.

A perjelnő erre néhány más nővérrel együtt a kóruson kívülre vezeti a jelöltet, ahol mind leteszik a gyertyáikat egy-egy tartóra. A perjelnő a nővérek segítségével leveszi a jelölt világi ruháit, és ráadja a habitus alsó és felső részét, a gallér-kendőt, a kis fátylat és a vászoncipőt.

A pap ezalatt megáldja a palástot, a skapulárét, az övet és a nagy fátylat, amelyek egy kis asztalkán vannak előkészítve az áldoztatórácsnál. A kar az áldás alatt az oltár felé fordulva áll.

A habitus megáldása

A pap néhány bevezető párvers után (Adiutorium nostrum… Ostende nobis… Domine Deus virtutum… Dne exaudi… Dominus vobiscum) az alábbi könyörgéseket imádkozza (Æterne Pater…, Domine Iesu Christe auctor virtutum…):

„Örökkévaló Atya és mindenható Isten, ki úgy akartad, hogy a te Egyszülötted a mi halandóságunk ruhájába öltözzék: a te bőkezűségedhez folyamodunk, hogy áraszd ki mérhetetlen áldásodat ez öltözetre, melyet a szent atyák az ártatlanság és az alázat jeléül rendeltek viselni azoknak, kik e világnak ellene mondanak, és úgy méltóztassál megáldani, + hogy a te szolgálód, aki majdan használni fogja, érdemesnek találtassék vele magát a mi Urunkat, Jézus Krisztust ölteni magára!”

„Urunk, Jézus Krisztus, erények szerzője és bűnbánók szerelmese, ki más erényekkel együtt leginkább az alázatot, a szegénységet, az engedelmességet és a tisztaságot választottad ki test szerint a világban, és eljöttél, hogy a bűnösöket könyörületesen bűnbánatra hívd, mindazokat pedig, akik híven hozzád tértek, kegyesen fogadtad: esedezve kérjük a te kimondhatatlan irgalmasságodat, hogy ezt az öltözetet megszentelni + és megáldani + méltóztassál, és engedd kegyesen, hogy aki a szent állapot jeléül áhítattal viselni fogja, fehér és szeplőtelen ruhában, a szentek seregében dicsőségesen jelenhessen meg a te ítélőszéked előtt a számadás napján!”

Ezután meghinti a ruhákat szenteltvízzel, mondván: In nomine Patris et Filii…

A habitus fölvétele előtt

A nővérek ezalatt elkezdik a 113. zsoltárt („Izráel kijővén Egyiptomból”). Míg éneklik, a stallumukban ülnek, és csak akkor állnak föl ismét, ha a jelölt visszatért.

Miután a perjelnő átöltöztette a jelöltet és mindketten magukhoz vették a gyertyáikat, visszamennek a kórusba az iménti helyükre, és az áldoztatórácshoz térdelnek. A nővérek fejet hajtanak a perjelnő előtt, amikor az elvonul előttük.

A pap ekkor állva, az oltár felé fordulva néhány bevezető párverset mond (Domine Deus virtutum…), amelyekre a nővérek válaszolnak, majd az alábbi könyörgéseket imádkozza (Domine Deus virtutum…, Deus indulgentiæ…, Domine Iesu Christe æterni Patris Unigenite…, Sancte Spiritus…). A nővérek ezalatt az oltár felé fordulva állnak.

„Seregek Ura, Istene, esedezve kérjük kegyességedet, hogy e te szolgálódat túláradó irgalmad minden régi tévelygéstől megtisztítsa és a szent megújulást befogadni képessé tegye.”

„Isten, jóság és irgalom Atyja, ki igazságos ítéleted szigorában mértéket tartva jóakarattal megengedted, hogy a fiú ne viselje atyjának gonoszságát (vö. Ez 18,19–20), és ki csodálatos elrendezéssel a rosszat jóra fordítva malasztodat a bűnösök szolgálata által is gyakorta méltóztatol kiárasztani: mérhetetlen kegyelmedet kérjük, hogy e te szolgálód kárára ne váljék e Kármelhegyi Boldogasszonynak fölajánlott szent rend ruháját, jóllehet ilyen és ekkora szolgálatra méltatlanok vagyunk, ma általunk öltenie fel; hanem amit külsőleg mi cselekszünk, azt te végezd el bensőleg a Szentlélek ajándéka révén!”

„Urunk, Jézus Krisztus, az örök Atyának Egyszülötte, aki a mi halandóságunk köntösét a Boldogságos és Szeplőtelen Szűz Mária méhében magadra ölteni és a bűnöktől elaggott világot a te megtestesülésed titka által megújítani méltóztattál: téged kérünk esedezve, hogy Szülőanyád, Mária közbenjárására, ki e szent rendnek kiváltképp is gyámola, e te szolgálód az ő szíve bensejében megújulva a régi embert az ő cselekedeteivel együtt levetkezze és az új embert, ki Isten képére teremtetett, felölteni érdemesnek találtassék.”

„Szentlélek, ki tenmagadat mint Istent és Urat méltóztattál a halandóknak kinyilatkoztatni: jóságod mérhetetlen kegyelmét kérjük, hogy amiképpen ott fújsz, hol akarsz, úgy bocsássad e te szolgálódra is az odaadás lelkületét, hogy a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására, akinek odaadó szolgálatára a szent szerzetességben kiváltságos módon szánta magát, őt e világ hívságaitól igazán elfordítsd, és tedd, hogy e szent szándékának megőrzésén olyannyira buzgólkodjék, hogy a jámbor életben, az igaz alázat, az engedelmesség, a tisztaság és a tulajdonról való lemondás által, testvéri szeretetben, állhatatos kitartásban futhassa meg sikerrel e szent szándékának pályáját.”

A habitus felöltése

Az alábbiakat a pap mondja a novíciának az egyes ruhadarabok átadásakor.

„Öltöztessen be téged az Úr új emberbe, aki Isten szerint teremtetett az igazságban és az igazságnak szentségében! (vö. E 4,24) Az Atya, és a Fiú, + és a Szentlélek nevében.”

Keresztet vetve rá. (Ha több jelölt öltözik be egyszerre, ezt mondja: „Öltöztessen be titeket…”, és mindegyikőjükre egyszerre vessen keresztet ezeknél a szavaknál: „Az Atya, és a Fiú…”) Ekkor a jelölt leteszi a gyertyáját; a perjelnő, miután szintén letette a magáét, egymás után ráadja az övet, a skapulárét és a palástot, a habitus e részeinek mindegyikét először a papnak mutatva meg, aki keresztet vet a novíciára az alább következő áldások kíséretében. (Ha több novícia van, a pap mindegyikőjüknél megismétli az áldásokat és a keresztvetéseket. A perjelnő vezeti elő az egyik novíciát, az alperjelnő a másodikat, a legidősebb szerzetesnő a harmadikat; de a perjelnő öltözteti be mindegyikőjüket.)

„Mikor ifjabb voltál, felövezted magadat, és jártál, ahol akartál; de midőn megöregszel, más övez fel téged. (vö. J 21,18) Az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.”

„Vedd Krisztus gyönyörűséges igáját és az ő könnyű terhét! (vö. Mt 11,30) Az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.”

„Akik követik a Bárányt makula nélkül, vele együtt fehérben járnak. (vö. Ap 14,4–5 és 7,13) Ezért legyenek a te ruháid mindenkor fehérek, benső tisztaságod jeléül! Az Atya, és a Fiú, és a Szentlélek nevében.”

A jelölt ismét letérdel és gyertyáját kézbe veszi. Meghajtja a fejét, a pap meghinti szenteltvízzel, kiterjeszti fölé a kezét, és elmondja az Adesto Domine supplicationibus kezdetű könyörgést. Ezalatt a perjelnő visszamegy a helyére és megfogja a gyertyáját.

A habitus felöltése után

A könyörgés után a pap ugyanott, de az oltár felé fordulva letérdel, és kezdi a Veni Creator Spiritus himnuszt, amelyet a nővérek folytatnak. Az első strófát az oltár felé fordulva, térden éneklik, a többire fölállnak és egymás felé fordulnak.

Az első strófa után a pap a jelöltet a kórus közepére, a szőnyeghez vezeti. Ő lefekszik, karját kereszt alakban kiterjesztve, a pap pedig visszamegy a helyére. Míg a jelölt leborul, a perjelnőhöz legközelebbi nővér fogja a gyertyáját, és nem adja neki vissza, csak a szertartás végén.

A himnusz után a kántrixok éneklik: Kyrie…, a második félkar: Christe…, a 3. félkar: Kyrie…, majd a pap: Pater noster, és csöndben folytatja az Et ne nos inducas… szavakig. Míg csöndben imádkozik, a nővérek mélyen meghajolnak, a verzikulusok alatt viszont az oltár felé fordulva állnak és felelnek neki.

V. Mutasd meg, ó, Isten, hatalmadat!
R. Erősítsd meg, Isten, amit őbenne cselekedtél!
V. Szabadítsd meg szolgálódat!
R. Én Istenem, mert benned bízik!
V. Légy néki, Uram, erősséges torony!
R. Az ellenség ellen!
V. Semmit se fogjon rajta az ellenség!
R. És a hamisság fia ne árthasson néki!
V. Imádkozzál érte, Istennek Szent Anyja!
R. Hogy méltó lehessen a Krisztus ígéreteire!
V. Uram, hallgasd meg könyörgésemet!
R. És az én kiáltásom jusson eléd!
V. Az Úr legyen veletek!
R. És a te lelkeddel!

„Isten, ki híveid szívét a Szentlélek megvilágosítása által okossá tetted, add meg nekünk, hogy ugyanazon Lélekben a helyeset megízleljük s az ő vigasztalásának mindig örvendezzünk!”

„Takard be, Urunk, a te szolgálódat a békesség oltalmával, és őt, ki a Boldogságos, mindenkor Szűz Mária pártfogásában bízik, védelmezd minden ellenségtől!”

A pap ezután még a Deus misericors Deus clemens és a Deus qui non vis mortem peccatoris kezdetű könyörgéseket imádkozza. A könyörgések után az alperjelnő a szenteltvízzel és a hintővel a jelölthöz áll a perjelnővel együtt. A perjelnő csöndben a fekvő nővérre hint a vízből, majd finoman megérintve a ruháját fölsegíti, és az oltárhoz vezeti. A jelölt térden állva megcsókolja az oltár közepét, majd a pap kezét.

Ezután a kántrixok intonálják a 132. zsoltárt („Íme mily jó és mily gyönyörűséges”). A zsoltár alatt a novícia a perjelnő kíséretében megöleli az alperjelnőt, majd a többi nővért, magát imáikba ajánlva. A nővérek viszonozzák az ölelését, beszéd nélkül. Ha ketten vannak, a perjelnő és az alperjelnő vezeti őket, hogy megöleljék a nővéreket, mindig a megfelelő félkarban ülő rangidős szerzetesnővel kezdve. A zsoltárt a kántrixok intonálása után a többiek folytatják, majd a kántrixok éneklik a zsoltárverseket, és az Ecce quam bonum… minden vers után közösen visszatér. A zsoltárt annyiszor ismétlik meg, ahányszor szükséges, de doxológiát csak a végén énekelnek.

A perjelnő ezután visszamegy a stallumába, a rácshoz közel, és maga mellé ülteti a novíciát, visszaadva neki a gyertyáját. Az első félkar kántrixai elkezdik a 66. zsoltárt („Könyörüljön rajtunk az Isten” [a kármeliták rendszerint ezt vagy a 129. zsoltárt mondták/énekelték a karból való távozáskor]), és folytatják a szokásos módon, kettesével távozva a karból, de nincs utána sem verzikulus, sem könyörgés.