NAGYHETI KÉPES BESZÁMOLÓ I.
VIRÁGVASÁRNAPI SZERTARTÁSOK (BUDAPEST, 2011 ÁPRILIS 17.)

Isten kegyelméből idén áprilisban végre megtarthattuk a nagyhét összes jelentős szertartását a hagyományos római rítus szerint. Az 1969/70-es liturgikus reform óta ez volt az első alkalom, hogy Magyarországon ismét megelevenedtek a húsvéti misztérium közösségi megélésének ezek az ősi formái, ezért nem túlzás történelmi jelentőségű eseményről beszélnünk. Nem véletlenül hangsúlyozzuk a közösségi jelleget sem: XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum motu propriója ugyanis a 2. cikkelyben megtiltja a magánmisék végzését a szent háromnap folyamán, ezeket a szertartásokat tehát csak a néppel együtt, hívek valamely közösségében lehet ünnepelni. Ezt a közösséget a jog nem határozza meg, ezért súlyosan tévednek azok, akik annak fogalmát az Ecclesia Dei Pápai Bizottság által létrehozott vagy elismert intézményekre korlátozzák, azt állítva, hogy ezért a mi szertartásaink „szabálytalanok” lettek volna. Maga a közösség részünkről már hosszú ideje adott, hiszen a Szent Mihály Laikus Káptalan 2004 óta, a hozzá kapcsolódó hívek csoportja pedig legkésőbb 2007 novembere óta folyamatosan létezik. Szertartásainkra teljesen jogszerűen, az illetékes plébános és megyéspüspök engedélyével került sor.

Az első régi rítusú nagyhét fontos állomás a káptalan történetében, amelynek liturgikus tevékenysége ezzel vált teljes körűvé. Ezért és a hazai úttörő jelleg miatt szeretnénk róla részletesen megemlékezni: először a megszokott fényképes beszámoló műfajában, később pedig, miután a videófelvételek feldolgozása befejeződik, mozgóképek segítségével is. Reméljük, hogy akik ezeket a bejegyzéseket végigtanulmányozzák, hiteles képet kapnak arról a gazdagságról, amellyel a hagyományos római liturgia — bizonyos pontokon annak esztergomi változatában — megjeleníti és kifejezi az emberi nem megváltásának legnagyobb misztériumait. Reméljük, hogy látni fogják, hogyan élnek és hatnak ezek a rítusok önmagukban és az őket megélő közösségben. S reméljük, hogy éppen ezért belátják, mindennek helye van, sőt értelme és haszna van az Egyház mai életében.

* * *

A nagyhét eseményeit a virágvasárnap vezeti be, amelynek liturgiája Jézus jeruzsálemi bevonulását, szenvedésének megkezdését ünnepli. Ezeket a szertartásokat a vasárnapi szentmiséinknek otthont adó Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánián tartottuk meg, amelynek frissen felújított környezete a korábbiaknál méltóbb helyszínt biztosított a liturgia első felét lezáró pálma-, ill. barkaágas körmenetnek.


A virágvasárnapi szertartások két fő részre oszlanak: az ágak megszentelésére, amelynek formája egy kánon és átváltoztatás nélküli ún. szárazmise (missa sicca), valamint a tulajdonképpeni szentmisére. A kettő között foglal helyet a megszentelt ágakkal végzett körmenet az Úr bevonulásának emlékére, amely a szentmise — és a benne elhangzó passió — előkészítéséül is szolgál.

A hívek a templomban gyülekeznek, s itt foglal helyet a körmenet lezárásában fontos szerephez jutó gyermekkórus is. Ezt a különleges szolgálatot a Budai Ferences Énekes Iskola tanulói, idén az 1. A és a 2. A osztályok összesen 44 diákja látta el (zenei osztályfőnökök: Semlyénné Menus Gabriella és Várföldi László), akiket a Szent István Énekes Iskola 20 fős kórusa egészített ki (Czifra Orsolya és Patai Péter vezetésével).


A barkaszentelési szertartás a bevonulás után Aspergesszel kezdődik. Az oltáron álló kereszt és a külön asztalra készített ágak lepellel vannak eltakarva. Az introitus helyén elhangzó Hosánna fílio David antifónát könyörgés, majd szentlecke (Ex 15, 26; 16, 1—7) követi, amely a zsidó nép pusztai vándorlásáról és az Úr által küldött mannáról szól, a szertartáshoz pedig szimbolikusan azzal a részletével kapcsolódik, amely az Elimben található tizenkét forrásról és hetven pálmafáról emlékezik meg. Ezután a szkóla graduálét énekel (Collegérunt pontífices), majd következik a virágvasárnapi bevonulás evangéliuma (Mt 21, 1—9).


A szárazmise a könyörgéssel, a prefációval és a Sanctusszal folytatódik, a kánon helyét azonban a leckeoldalon elhangzó öt könyörgés foglalja el. Ezek végeztével a pap meghinti a barkákat szenteltvízzel és megfüstöli őket. Itt következik a hatodik könyörgés, amely után a celebráns az áldoztatórácsnál kiosztja a megszentelt ágakat, miközben a szkóla az ágakról és a földre terített ruhákról szóló Púeri Hebraeórum antifónákat énekli. Végül az egyik ágat a körmeneti keresztre kötik, majd a pap az utolsó könyörgést elvégezve felveszi az oltárra neki odakészített pálmaágat, és a Procedámus in pace! felszólítással útjára indítja a körmenetet.


A körmenetben elöl halad a tömjénvivő, őt követi a szertartó a kereszttel, mellette a két gyartyavivő, utánuk az énekesek (a gyermekek és a szkóla), majd a pap, s végül a hívek, barkákkal a kezükben. A mi körmenetünk a templomból az északi mellékajtón vonult ki, jobbra fordulva áthaladt a felújított piarista ház boltívei alatt, balra kanyarodva megkerülte az épületet, majd a Március 15-e téren keresztül tért vissza a templom főkapujához. Az énekesek eközben az Ante sex dies, a Cum audísset pópulus, a Fulgéntibus palmis és a Cum appropinquáret Dóminus antifónákat énekelték, amelyek között az Üdvünknek boldog ünnepe népének versszakai hangzottak el.


Amikor a körmenet visszaér a templom főkapujához, az előénekesekként szereplő gyermekek bevonulnak rajta, a pap viszont az asszisztenciával és a néppel megáll előtte. Az ajtót becsukják, a kereszt és a gyertyák kint maradnak. A pap középre áll, két oldalán a szkóla tagjaival, és kezdetét veszi a Glória, laus et honor himnusz éneklése. Ennek verseit a gyermekek a templomban éneklik, a refréneket pedig a kint állók felelik rá. Az utolsó versszakot követően a szertartó a kereszt alsó részével megüti az ajtót, az kinyílik, és mindnyájan bevonulnak az Ingrediénte Dómino antifónát énekelve.


A szentmise a lépcsőimával kezdődik (Iudica zsoltár nélkül), amely alatt a szkóla a Dómine, ne longe fácias introitust énekli. A szentleckében (Fil 2, 5—11) Szent Pál Krisztus megalázkodását és önkiüresítését állítja példaként a hívek elé, ezt követi a graduále (Tenuísti manum).


A virágvasárnapi szentmise egyik csúcspontja a Deus, Deus meus kezdetű traktus, amely az Úr által a keresztfán is imádkozott 21. zsoltár zenei feldolgozása (a szöveg jelentőségéről és egyik konkrét verséről l. egy korábbi írásunkat). Ezt az igen hosszú és kidolgozott tételt egyetlen szólista kezdi előadni, akihez versenként mindig újabb énekes csatlakozik, míg végül az utolsó verset már az egész szkóla énekli. A traktus — a graduáléhoz hasonlóan — biblikus (ószövetségi) olvasmánynak számít, amelyet a pap és az asszisztencia ülve hallgat végig.


A traktus után hangzik el Krisztus Urunk kínszenvedése, ezen az ünnepen a Máté-passió szövegével. A celebráns az evangéliumi oldalon, a misekönyvnél énekli Jézus szavait, az Evangélista és Pilátus az oltárlépcsőkön áll, mindhárman észak felé fordulva. A hívek és a szolgálattevők ezalatt barkát tartanak a kezükben. A passió utolsó szakaszát (Mt 27, 62—66) a pap evangélium gyanánt, az ennek megfelelő tónusban egyedül énekli, tömjénezéssel, de akolitusgyertyák nélkül.


A szentmise ezután a megszokott rend szerint zajlik. Az alábbi képeken ennek egy-egy elemét: a fölajánlás rítusát (bor és víz betöltése), a prefációt, az Úrfelmutatást és a záróáldást láthatjuk.


A beszámoló végén szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik e hosszú szertartás egészének vagy egyes részleteinek előkészítésében és megünneplésében segítségünkre voltak. Külön köszönjük az énekes gyermekek szolgálatát, s reméljük, hogy jövőre is viszontláthatjuk őket tanáraikkal és szüleikkel együtt.