NAGYHETI KÉPES BESZÁMOLÓ IV.
NAGYPÉNTEK (GYÖMRŐ, 2011 ÁPRILIS 22.)

A szent háromnap szigorú programja szerint a nagypéntek is reggeli fél 7-es ébresztéssel kezdődött, hogy 7 órakor mindenki frissen végezhesse a prímát. (A nagypénteki zsolozsma esztergomi rubrikáit itt lehet elolvasni.) Ezután reggeli, majd a szokásos megbeszélések következtek.


9 órakor elimádkoztuk a terciát, utána pedig megkezdődtek a próbák és az előkészületek. Az énekesek a passiót, majd a szertartások zenei tételeit gyakorolták, az asszisztencia tagjai kitakarították és berendezték a templomot. (A részletes programot a legújabb — kézírásos — kiegészítésekkel már korábban kifüggesztettük a templomkapura. Mivel az internetes híradást nem tudtuk pontosítani, a kihirdetésnek ez a valóban római módja [vö. ad valvas Basilicae Principis Apostolorum de Urbe], amelyet csak X. Pius pápa törölt el, a hagyománytisztelet örömén túl nem csekély gyakorlati haszonnal is járt.)


A nap délben szextával folytatódott. Az ebéd során Barsi atya kötetének nagypénteki részletei hangzottak el, utána pedig lehetőség nyílt egy kis pihenésre. (E sorok írója számára helyette is.)


A délután háromkor esedékes nónát a templomban tartottuk, mivel hozzá kapcsolódóan keresztúti ájtatosságot is végeztünk az előző részben említett Barsi-féle nagyheti liturgikus könyv alapján.


Miután visszatértünk a kastélyba, Gellért atya elmélkedést tartott a szent háromnap rítusainak liturgikus és teológiai értelméről.


Ezzel a lelki útravalóval indultunk el a nagypéntek központi szertartásainak megünneplésére. Szentmiséről ezen a napon nem beszélünk, hiszen az áldozatot az Úr maga mutatta be a keresztfán, s így a liturgiában sincs kánon és átváltoztatás. A köznyelvben „csonka misének” is mondott szertartás pontosabb neve az előszenteltek liturgiája (liturgia praesanctificatorum), amelyet a keleti egyházak szélesebb körben ismernek. A hagyományos római rítusban ez az egyik legkülönösebb eucharisztikus szertartás, amely nagyon eltér a rendes mise menetétől, s általánosak benne a Requiemre jellemző részletek (pl. nincs csók, nincs meghajlás a személyek felé).

A szertartás a celebráns a pap bevonulásával kezdődik. A ministránsok nem visznek sem gyertyát, sem füstölőt. Mielőtt fellépne az oltárhoz, a celebráns leborul az oltárlépcsőkre és magában elmondja a Miserere zsoltárt, miközben a többiek térdelnek.


Ezután egy ószövetségi prófécia és egy újszövetségi szentlecke következik, amelyeket a pap a leckeoldalon olvas, egy lektor pedig a plánumon énekel (a végükön nincs Deo gratias). Mindkét olvasmányra egy traktus felel, amelyet a pap könyörgése követ a többiek térdhajtása és felállása után (ezt mindig a Flectámus génua! — Leváte! felszólítások jelzik).


Krisztus szenvedéstörténetét — ezúttal a János-passiót — a celebráns, a szólisták és a kórus ugyanúgy énekli, mint virágvasárnap, de az evangéliumként olvasott utolsó szakasznál (planctus) nem visznek sem tömjént, sem gyertyát, és a végén nincs Laus tibi Christe és a papot sem tömjénezik meg.


A passió után hangzanak el az általános könyörgések, amelyek a hagyományos római liturgiában egyedül itt őrződtek meg. Összesen kilenc van belőlük, mindegyik bevezető felhívásból, a Flectámus génua! — Leváte! felszólításokra végzett térdhajtásból és magából a könyörgésből áll.

Ezt követi a nagypénteki liturgia sajátos eleme, a kereszt behozatala és az előtte való hódolás rítusa. A pap leveti miseruháját, s a letakart feszülettel a kezében az oltár legfelső szintjén középen énekli Jézus panaszéneke, az impropéria első részét. A második rész lent a plánumon, a harmadik pedig az áldoztatórács ajtajánál hangzik el. A Hagiosz ho Theosz („Szent az Isten”) kezdetű, háromelemű akklamációkra (triszagion, vagyis háromszorszent ének) mindnyájan letérdelünk.


A szertartás a kereszt fölmutatásával és fokozatos leleplezésével folytatódik. A pap az előtte tartott misekönyvből háromszor elénekli az Ecce lignum Crucis antifónát („Íme, a keresztnek fája”), majd leleplezi először a kereszt felső részét, aztán a fejét és jobb karját, végül pedig kitakarja az egész keresztet. A Veníte, adorémus! („Jöjjetek, imádjuk!”) szavaknál mindenki térdet hajt a kereszt felé. A harmadik Veníte után mindenki térdelve marad, az akolitusok pedig leveszik a leplet a templom összes keresztjéről és a körmeneti keresztről.


A kereszthódolat (adoratio Crucis) a következőképpen zajlik. A pap lefekteti a feszületet a párnára, leveti cipőit és a manipulust, majd háromszori dupla térdhajtással a kereszthez járul. A harmadikat közvetlenül a keresztnél végzi, s ekkor megcsókolja a corpus lábát. Ugyanígy tesznek a ministránsok is, majd utánuk a nép. A szkóla eközben a Dum fabricátor mundi antifónát, majd a Pange, lingua, gloriósi láuream certáminis himnuszt énekli. Amikor a hívek hódolata befejeződött, a 2. akolitus és a turifer visszaviszik a feszületet az oltár lépcsőjéhez, a pap pedig visszahelyezi az oltárra.


Mivel a mai liturgiában nincs átváltoztatás, a celebráns előhozza őrzési helyéről az előző nap konszekrált Oltáriszentséget. Ez a szokásos körmenetben történik (esetünkben közvetlenül a templom körül) tömjénezéssel és kerepléssel, a szkóla eközben a Laudes omnípotens himnuszt énekli.


Maga a — szűkebb értelemben vett — előszenteltek liturgiája a felajánlással kezdődik. A celebráns az Oltáriszentséget a korporáléra helyezi, s ugyanide teszi a kelyhet is, amelybe beletöltötte a bort és a vizet. Megtömjénezi az áldozati adományokat, őt és a népet azonban nem füstölik meg.


Az Orate fratres után (amelyre nincs válasz) a pap feriális tónusban elénekli a Pater noster-t és a Libera-t (ez utóbbi csak nagypénteken hallható fennhangon). Ezután következik a Szentostya felmutatása, miközben az akolitus kerepel. (A kelyhet nem mutatja fel, hiszen annak tartalma nem lett konszekrálva.)


A mai liturgiában, amely Urunk kereszthalálát jeleníti meg, értelemszerűen csak az in persona Christi ténykedő celebráns áldozik, mégpedig úgy, hogy három részre töri a Szentostyát a kehely felett, a fragmentumot a kehelybe ejti, majd néhány ima után magához veszi a Szent Testet (a Pax Domini és az Agnus Dei elmarad). Ezután kiissza a kehely tartalmát, a maradék Szentostyát pedig a monstranciába helyezi. A purifikálás úgy zajlik, mint a misében, de az első (csak borral való) ablúció nélkül. Postcommunio nincs, ahogyan collecta és secreta sem volt. A szertartás a pap és az asszisztencia kivonulásával fejeződik be.

Az előszenteltek liturgiája után következik a vesperás szent háromnapban szokásos módon, a pénteki zsoltárokkal.

Az esti zsolozsmát követő utolsó nagypénteki szertartás a szentsír megnyitása. A pap leveszi a manipulust és a kazulát, fekete palástot ölt, és a szokásos tiszteletadással elhozza az oltárról a Szentséget. A körmenet, mint a Szentség elhozásakor, ismét kivonul a templomból és megkerüli azt. A szentsírnál (amely esetünkben azonos volt azzal a hellyel, ahol a Szentséget az előző nap elhelyeztük) a celebráns leteszi a monstranciát, megtömjénezi és helyére teszi. Alkalmas időben a leleplezett keresztet is kihelyezik a szentsírra, amelyet innentől kezdve két-két ember folyamatosan őriz, a zsoltároskönyvet imádkozva.


A templomi szertartások végeztével aki kívánta, megvacsorázhatott, fél kilenckor pedig közösen elvégeztük a kompletóriumot.


Akárcsak a megelőző két alkalommal, este kilenckor a templomba vonultunk, hogy elénekeljük a harmadik, nagyszombati sötét zsolozsmát, amelyben a siralmak sorozatát Jeremiás próféta Recordáre, Dómine kezdetű imádsága zárta le.