TE PEDIG A SZENT HELYEN LAKOL, IZRÁEL DICSŐSÉGE
Virágvasárnap meghatározó liturgikus szövege a 21. zsoltár, a szenvedés zsoltára, amelynek kezdőszavait maga az Úr Jézus idézi a keresztfán („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”). E zsoltárból való a nap introitusa (Domine, ne longe facias), és ezt szólaltatja meg drámai erővel az egész éves miseproprium leghosszabb énektétele, a passió előtt elhangzó virágvasárnapi traktus (Deus Deus meus). Mint arra már gyakran kitértünk, az exegetika és a bibliafordítás kérdései nem közömbösek a liturgia szempontjából: a fordítás megválasztása, a benne rejlő lehetőségek és a mögötte álló szemlélet szerves része a liturgia logikájának, és fontos tanulságokkal szolgál a liturgikus népnyelvűség számára is.
A hamarosan új, javított kiadásban jelenik meg a Jel Kiadó gondozásában a Psalterium Latino-Hungaricum/Latin-magyar zsoltároskönyv (első kiadás: Bélháromkúti Bencés Apácák, Bélapátfalva 1992, második kiadás: Keresztény Értelmiségiek Szövetsége — Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, Budapest 1999). E kötet a latin zsoltároskönyvet a Vulgatának a Septuaginta alapján készült, valószínűleg már a IV. században liturgikus használatban élő formájában, annak is a későbbi gyakorlat szerint szinte általános változatában közli, amelyet Psalterium Gallicanum-nak nevezünk. Ez a szöveg azonos a Breviarium Romanum és a rendi breviáriumok ma is érvényes (de a XII. Pius által jóváhagyott fordítási reformtól érintetlen) zsoltárszövegével. A kiadvány ősi ún. zsoltárkönyörgésekkel segíti a szövegek keresztény értelmezését és függelékesen közli a liturgikus használatban zsoltárszerűen énekelt kantikumokat, az Atanáz-hitvallást és a Te Deumot. A magyar fordítás igyekszik egyensúlyt tartani a hagyományos magyar biblikus nyelvhasználat és a mai szövegértés, a görög-latin fordítói és exegetikai hagyomány, illetve a héber eredeti között. Hogy többnyire sikerrel oldja meg ezt a nem jelentéktelen feladatot, arra példa az alábbi eszmefuttatás.
Alapját egy konkrét probléma képezte néhány hónappal ezelőtt. Egy nekem kedves és tekintélyes személy a zsoltárok magyar fordításának kisebb módosításaira tett javaslatokat. Így merült föl, hogy a Zsolt 21, 4 ott szereplő magyarítását („Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége”) a számos más fordításban olvashatókhoz közeli „Pedig te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol” értelmezésre cseréljük. Az utóbbit vonzóvá tette, hogy a zsolozsmás lelkület szép kifejeződéseként is érthető: Izráel dicséretei az Egyház zsoltározása, így a zsolozsmázó dicséreteivel mintegy Istennek épít lelki hajlékot, őt fogadja otthonába, míg zsoltározik. A rokonszenves értelmezés ellenére nem maradhatott el az objektív kutatás. Mint hamar kiderült, a téma túlmutat egyetlen zsoltárvers fordításának a kérdésén, mert jellegzetes példája annak a fordítással, értelmezéssel kapcsolatos helyzetnek, amikor a régi görög-latin változatok csak látszólag állnak szemben a „Hebraica veritas”-szal [Szent Jeromos szóhasználatában a héber szöveg által képviselt helyes értelmezés], és a legújabb kutatás részben vagy egészben igazolja a patrisztikus olvasatokat. Hasonló utat volt alkalmam végigjárni már a Vulgata talán leghírhedtebb helyével kapcsolatban (az erről szóló tanulmányt ld. itt). Az adatok összegyűjtése és rendezése után végül álláspontomat egy hosszabb levélben fejtettem ki (nem lévén hebraista, a héber vonatkozásokhoz egy szakértő kollégám segítségét vettem igénybe), amelynek részletét a 21. zsoltár virágvasárnapi vonatkozására való tekintettel ma megosztom a blog nyilvánosságával.
Virágvasárnap meghatározó liturgikus szövege a 21. zsoltár, a szenvedés zsoltára, amelynek kezdőszavait maga az Úr Jézus idézi a keresztfán („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”). E zsoltárból való a nap introitusa (Domine, ne longe facias), és ezt szólaltatja meg drámai erővel az egész éves miseproprium leghosszabb énektétele, a passió előtt elhangzó virágvasárnapi traktus (Deus Deus meus). Mint arra már gyakran kitértünk, az exegetika és a bibliafordítás kérdései nem közömbösek a liturgia szempontjából: a fordítás megválasztása, a benne rejlő lehetőségek és a mögötte álló szemlélet szerves része a liturgia logikájának, és fontos tanulságokkal szolgál a liturgikus népnyelvűség számára is.
A hamarosan új, javított kiadásban jelenik meg a Jel Kiadó gondozásában a Psalterium Latino-Hungaricum/Latin-magyar zsoltároskönyv (első kiadás: Bélháromkúti Bencés Apácák, Bélapátfalva 1992, második kiadás: Keresztény Értelmiségiek Szövetsége — Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, Budapest 1999). E kötet a latin zsoltároskönyvet a Vulgatának a Septuaginta alapján készült, valószínűleg már a IV. században liturgikus használatban élő formájában, annak is a későbbi gyakorlat szerint szinte általános változatában közli, amelyet Psalterium Gallicanum-nak nevezünk. Ez a szöveg azonos a Breviarium Romanum és a rendi breviáriumok ma is érvényes (de a XII. Pius által jóváhagyott fordítási reformtól érintetlen) zsoltárszövegével. A kiadvány ősi ún. zsoltárkönyörgésekkel segíti a szövegek keresztény értelmezését és függelékesen közli a liturgikus használatban zsoltárszerűen énekelt kantikumokat, az Atanáz-hitvallást és a Te Deumot. A magyar fordítás igyekszik egyensúlyt tartani a hagyományos magyar biblikus nyelvhasználat és a mai szövegértés, a görög-latin fordítói és exegetikai hagyomány, illetve a héber eredeti között. Hogy többnyire sikerrel oldja meg ezt a nem jelentéktelen feladatot, arra példa az alábbi eszmefuttatás.
Alapját egy konkrét probléma képezte néhány hónappal ezelőtt. Egy nekem kedves és tekintélyes személy a zsoltárok magyar fordításának kisebb módosításaira tett javaslatokat. Így merült föl, hogy a Zsolt 21, 4 ott szereplő magyarítását („Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége”) a számos más fordításban olvashatókhoz közeli „Pedig te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol” értelmezésre cseréljük. Az utóbbit vonzóvá tette, hogy a zsolozsmás lelkület szép kifejeződéseként is érthető: Izráel dicséretei az Egyház zsoltározása, így a zsolozsmázó dicséreteivel mintegy Istennek épít lelki hajlékot, őt fogadja otthonába, míg zsoltározik. A rokonszenves értelmezés ellenére nem maradhatott el az objektív kutatás. Mint hamar kiderült, a téma túlmutat egyetlen zsoltárvers fordításának a kérdésén, mert jellegzetes példája annak a fordítással, értelmezéssel kapcsolatos helyzetnek, amikor a régi görög-latin változatok csak látszólag állnak szemben a „Hebraica veritas”-szal [Szent Jeromos szóhasználatában a héber szöveg által képviselt helyes értelmezés], és a legújabb kutatás részben vagy egészben igazolja a patrisztikus olvasatokat. Hasonló utat volt alkalmam végigjárni már a Vulgata talán leghírhedtebb helyével kapcsolatban (az erről szóló tanulmányt ld. itt). Az adatok összegyűjtése és rendezése után végül álláspontomat egy hosszabb levélben fejtettem ki (nem lévén hebraista, a héber vonatkozásokhoz egy szakértő kollégám segítségét vettem igénybe), amelynek részletét a 21. zsoltár virágvasárnapi vonatkozására való tekintettel ma megosztom a blog nyilvánosságával.
* * *
A héber szöveg (itt Zsolt 22, 4 számozással) nyelvtanilag szokatlan, de szövegtörténeti kérdéseket nem vet föl, azaz nem valószínű, hogy a jelenleg ismert, maszoréta szöveg nem azonos azzal, amelyet a Septuaginta fordítói maguk előtt láttak. Így hangzik: „vö áto kodajs jajsév // töhilajsz jiszroél” (a tudományos átírást csak elrettentésül írom [a blog korlátozott lehetőségei miatt a „d”, a „b” és az utolsó „t” aláhúzása így is elmarad]: „wĕ-’attā(h) qādôš yôšēb // tĕhillôt yiśrā’ēl”, egyszerűbben, szefárdi ejtéssel: „ve-attá qádós jósév // tehillót jiszráél” — én a hazai zsinagógai, askenáz ejtés szerint írom fonetikusan), azaz szó szerint: „és te szent [melléknév] lakozó/trónoló [particípium nominális állítmányként] // dicséretek Izráel [főnevek birtokos viszonyban, az első többes száma egyértelmű]”. A szövegben a // jel a maszoréta tagolást, metszetet jelöli, ez azonban még nem döntő tényező, mert bár általa valóban a „szent” és a „lakozó/trónoló” kerül egy tagba, a parallelizmus értelmezői jellegű is lehet. A kérdés az, hogy a particípium a megelőző melléknévre vonatkozik („szentben lakozó/trónoló”), vagy az utána következő főnévre („dicséretekben lakozó/trónoló”). A másik kérdés a „dicséretek” többes száma, amely a görög-latin hagyományban sehol nem jelenik meg, de erről később.
A hely azért kérdéses, mert a „-ban/-ben” prepozíciónak megfelelő „bö” sehol nem szerepel. H.F.W. Gesenius, a meghatározó jelentőségű XVIII—XIX. századi német bibliakritikus és hebraista az utóbbi fordítás mellett foglal állást, mondván, hogy a költői nyelvben a „lakozó/trónoló” particípium lehet tárgyas („a dicséreteket lakod”), ugyanakkor megelőző helyzetben lévő melléknév nem lehet a particípium tárgya. Ez a megoldás biztosan nem az ő leleménye: a klasszikus protestáns fordítások, amint a magyar Károli Gáspáré is, egyöntetűen ezt hozzák („Te pedig szent vagy, aki lakozol az Izráelnek dicséretei között”). Így a Lutherbibel szerint „Du aber bist heilig, der du thronst über den Lobgesängen Israels”, a King James Bible szerint: „But thou art holy, o thou that inhabitest the praises of Israel”. Hogy a reformátorok ezt honnan vették, egyelőre nem tudtam kideríteni. Lehetséges, hogy már a középkori kommentárokban fölmerül, az is, hogy a rabbinikus magyarázatok mutatnak ebbe az irányba, és az is, hogy humanista vélemények állnak a háttérben.
Annyi viszont biztos, hogy a katolikus fordítások a XVI—XVII. században megélénkült hebraisztikai érdeklődés után sem voltak tekintettel erre az értelmezésre (jóllehet a Vulgata nemzeti nyelvű fordításainak revíziói indokolt esetekben a héber javára módosítottak). Elgondolkodtató, hogy a XII. Pius pápa 1945-ös, In cottidianis precibus motu propriójával jóváhagyott és a zsolozsmában is engedélyezett, a Vulgatával radikálisan szakító Psalterium Pianum — bár módosít a szövegen — a Septuaginta-Vulgata szerkezetét tartja meg: „Tu autem in sanctuario habitas, laus Israel”, és ugyanígy tesz a Szent István Társulat elterjedt, ma Magyarországon hivatalosnak számító fordítása is: „Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik”. Mivel a Latin-magyar zsoltároskönyv-ben használt fordítás is sokszor a héberhez alkalmazkodik, ott is jellemző, hogy a szerkesztők meghagyták a Vulgata szerinti tagolást. A protestánsoknál mindmáig (így a református új fordításban is) bevett értelmezést katolikus oldalon csak a Neovulgata, és ennek nyomán a Liturgia Horarum képviseli: „Tu autem sanctus es, qui habitas in laudibus Israel”, de hogy nem felekezeti preferenciáról van szó, arra bizonyíték a Magyar Bibliatanács fordításának harmadik megoldása: „Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei”. A vers tagolása és értelmezése tehát mindmáig nem egységes.
A görög fordítók értelmezése egyrészt azért fontos, mert alapját képezi a teljes keleti és nyugati hagyomány olvasatainak és exegézisének, másrészt — filológiailag — azért, mert a bibliai héberben leginkább otthonos, kvázi-anyanyelvi olvasók szövegértését tükrözi. Az ő nyelvi előnyük a modern hebraistákhoz képest óriási, ebből csak az vehet el, ha megállapítható, hogy más szöveget használtak, mint a ma ismert, maszoréta változat. Ez azonban, mint már írtam, itt nem valószínű. A Septuaginta kritikai kiadásában található szöveget („Sy de en hagiois katoikes, ho epainos Israél”) a többi régi görög fordító sem módosítja, holott némelyikük a héber szöveghez való rigorózus, az érthetetlenségig menő ragaszkodásáról híres. Legalábbis erről árulkodik a Hexapla XIX. századi kiadása (az újabb még csak előkészületben van). Eszerint Órigenés az egyes számú „en hagió” alakot hozza, míg a többes szám („en hagiois”) Symmachoshoz kötődik. A „ho epainos” Órigenés változata, míg a másik három görög fordító, Aquila, Symmachos és Theodotion a „hymnos” szót használja. Abban azonban megegyeznek, hogy a „szent” melléknév elé kiegészítik a „-ban/-ben” prepozíciót, így egyértelműen a „lakozol” igei állítmánynak rendelik alá. További adattal szolgálhatna a kairói geniza egyik híres lelete, a Hexapla kevés fönnmaradt, eredeti töredékének egyike, amelyen épp ez a zsoltár olvasható, de ennek másolatához vagy átírásához egyelőre nem jutottam hozzá.
Nem meglepő, hogy a régi latin fordítások (Vetus Latina, régebbi szóhasználattal Itala) szinte mindegyike a Vulgata Psalterium Gallicanum-ként ismert szövegét hozza: „Tu autem in sancto habitas, laus Israel”, hiszen ezek rendszerint a Septuagintát, és nem a héber szöveget vették alapul. A Brepols kiadó által digitális formában is közzétett Vetus Latina Database 32 forrást idéz. A különféle Itala-kódexek, többek között az angolszász, az ambrozián, a mozarab és a római hagyomány jellegzetes képviselői, valamint kivétel nélkül az összes, a 21. zsoltárt kommentáló egyházatya a közismert szöveget hozza, és ugyanígy tesz a római liturgia egyik legemlékezetesebb tétele, a virágvasárnapi misében énekelt Deus, Deus meus traktus is. Az eltérések az idézett források között abban merülnek ki, hogy a „szent” szót — a görög előzményekhez hasonlóan — egyes vagy többes számban („in sancto/sanctis”) ragozzák, illetve hogy némelyik a ragozott ige („habitas”) helyett a héberhez közelebb álló particípiumot („habitans”) alkalmazza.
A latin fordítások között mindössze két kivétel található, mindkettő a héber szöveg tudósan szöveghű, interlineáris fordítása igyekszik lenni. Egyikük a régi latin fordítás egy Monte Cassino-i kódexe: „Tu vero, sancte, inhabitans, laus Israel”, másikuk a jeromosi Vulgata Psalterium iuxta Hebræos változata: „Et tu, sancte, habitator, laus Israel”. Mindkettő megpróbálja elkerülni az értelmezést, mégis hozzáad valamit a héberhez azzal, hogy a „szent” melléknevet megszólító esetbe teszi. A „lakozó” particípiumot, illetve főnevet nem hozzák mondattani kapcsolatba sem a „dicséret”-tel, sem a „szent”-tel, a „szent”-tel való kapcsolatot azonban eleve kizárják a „szent” megszólításként való értelmezésével, ami viszont csak a latinban lehetséges, héberül nem. Lehet, hogy éppen ez a tudományosnak szánt fordítás az alapja a protestáns olvasatoknak? Mindenesetre jellemző, hogy a „dicséret” mindkét helyen egyes számban van. Nem föltételezem, hogy a héber szöveg lett volna más: a görög és a latin fordítók is gyűjtőfogalomnak tekinthették a „töhilajsz”, azaz „dicséretek” alakot, így a legszöveghűbb fordításokban is eltekintettek a többes szám visszaadásától.
A hagyományos görög-latin, illetve a tudós és protestáns fordítások közti feszültséget a ma legkorszerűbbnek számító bibliafordítás és -kommentár, a Yale University Press által megjelentetett The Anchor Bible oldja föl, méghozzá lényegileg az előbbieknek adva igazat. A sorozatban a Zsoltárok könyvének három kötetét Mitchell Dahood SI, a Pápai Biblikus Intézet egykori professzora jegyzi — az első, most minket érdeklő kötet 1965-ben jelent meg. Dahood előnye más hebraistákhoz képest az volt, hogy az ugariti nyelv és irodalom professzoraként első kézből ismerte azokat a sémi nyelvi és költői hagyományokat, amelyeknek fényében a zsoltárok kérdéses helyei is jobban megérthetők. Az ő, vállaltan értelmező fordítása szerint a vitatott vers angolul így hangzik: „While you sit upon the holy throne, the Glory of Israel.” Azaz igazolja a görög-latin fordítók azon álláspontját, hogy a „lakozó/trónoló” particípium — az újabb filológia egységesen a „trónoló” értelmezéshez vonzódik jobban — a „szent” melléknévvel áll szintaktikai kapcsolatban. Kommentárja szerint a szokatlan szerkezetet, vagyis azt, hogy egy melléknév legyen alárendelve egy particípiumnak a Zsolt 113/114, 2 és 10/11, 4 párhuzama alapján lehet megérteni. A melléknév metonímia révén a trónt magát jelenti, a melléknév főnévi használata pedig ilyen összetételekben egyértelmű ugariti és kánaánita párhuzamok alapján.
A dicsőséget jelentő szó a „hll” (ragyogni) gyökből van képezve, amint ebben az értelemben olvasható Jer 17, 14 és Hab 3, 3 versében is, ahol ugyanez a szó szerepel ragyogás, fény értelemben. Analóg vele, noha más szót használ Sám 15, 29 verse. A „töhilajsz” „dicséret” értelmezése tehát a görög „hymnus”-ra vezethető vissza, míg a héberben a semlegesebb „fényes dicsőség” (a görög „doxa” és a latin „gloria” is ennek felel meg az Ószövetségben) áll, amely nem dicséretmondást (vö. a lutheri „Lobgesang”-gal) jelent. Ennek értelmében a megragadó „zsoltár” fordítás (amely a héberben leginkább „mizmajr” lenne) sem tartható, habár igen kifejező és valóban szépen megerősíti a zsolozsmás lelkületet. Kárpótlásul viszont lefordítom Szent Ágostontól az Enarrationes in psalmos ide vonatkozó szakaszait (a 21. zsoltárhoz egy rövidebb és egy hosszabb magyarázatot is írt), bár ezek valamivel jobban kötődnek az előző vershez:
Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Te pedig a szent helyen lakol, és ezért a bűnök tisztátalan szavait nem hallgatod meg. Annak dicsősége vagy, aki lát téged, nem azé, aki az ő dicsőségét a tiltott eledel megízlelésében kereste, hogy miután testi szemei megnyíltak, el igyekezzék rejtőzni a te szemed elől.
Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Azokban lakol, akiket megszenteltél, és akikkel megérteted, hogy egyeseket javukra nem hallgatsz meg, míg a vesztükre hallgatsz meg másokat. Javára nem hallgattatott meg Pál, vesztére hallgattatott meg az ördög. Kikérte magának Jóbot, hogy megkísértse, és megengedtetett neki. A gonosz lelkek kérték, hogy a sertésekbe mehessenek, és meghallgattattak. A gonosz lelkek meghallgattatnak, az Apostol nem hallgattatik meg: de azok vesztükre hallgattatnak meg, míg az Apostol üdvösségére nem hallgattatik meg: mert nem figyelsz reám. Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Miért nem hallgatod meg még a tieidet sem? Miért mondom ezeket? Emlékezzetek meg róla, hogy mindig ezt mondjátok: Istennek legyen hála! Nagy sokaság van itt, akik egyébként nem szoktak eljönni, s most eljöttek. Mindenkinek mondom, hogy a szorongattatásba került keresztény megkísértetik, vajon elhagyta-e az ő Istenét. Mert amikor jól megy dolga az embernek, magára van hagyva a keresztény. Ám tűz kerül a kemencébe, és az aranyműves kemencéje nagy misztérium. Ott van az arany, ott van a salak – ott a tűz szorongatott, szűk helyen munkálkodik. Maga a tűz ugyanaz, és mégis mást és mást cselekszik: a salakot hamuvá alakítja, az aranyból eltávoztatja a szennyet. Így akikben Isten lakik, még a szorongattatásban is jobbá lesznek, mint a tűzben próbált arany. És ha éppen kikérné őket az ellenség, az ördög, és megengedtetnék neki: akár testi fájdalom, akár valami veszteség, akár övéiknek pusztulása által — szilárd szívvel ragaszkodjanak ahhoz, aki önmagát el nem veheti, és ha mintegy el is fordítja fülét a sírótól, mégis odahajtja az irgalmát kérőhöz. Tudja, mit tegyen, aki minket alkotott és újjá is tud alkotni minket. Jó az építő, aki a házat építette, és ha valami összeomlott benne, tudja, hogyan állítsa helyre.
F.M.
A hely azért kérdéses, mert a „-ban/-ben” prepozíciónak megfelelő „bö” sehol nem szerepel. H.F.W. Gesenius, a meghatározó jelentőségű XVIII—XIX. századi német bibliakritikus és hebraista az utóbbi fordítás mellett foglal állást, mondván, hogy a költői nyelvben a „lakozó/trónoló” particípium lehet tárgyas („a dicséreteket lakod”), ugyanakkor megelőző helyzetben lévő melléknév nem lehet a particípium tárgya. Ez a megoldás biztosan nem az ő leleménye: a klasszikus protestáns fordítások, amint a magyar Károli Gáspáré is, egyöntetűen ezt hozzák („Te pedig szent vagy, aki lakozol az Izráelnek dicséretei között”). Így a Lutherbibel szerint „Du aber bist heilig, der du thronst über den Lobgesängen Israels”, a King James Bible szerint: „But thou art holy, o thou that inhabitest the praises of Israel”. Hogy a reformátorok ezt honnan vették, egyelőre nem tudtam kideríteni. Lehetséges, hogy már a középkori kommentárokban fölmerül, az is, hogy a rabbinikus magyarázatok mutatnak ebbe az irányba, és az is, hogy humanista vélemények állnak a háttérben.
Annyi viszont biztos, hogy a katolikus fordítások a XVI—XVII. században megélénkült hebraisztikai érdeklődés után sem voltak tekintettel erre az értelmezésre (jóllehet a Vulgata nemzeti nyelvű fordításainak revíziói indokolt esetekben a héber javára módosítottak). Elgondolkodtató, hogy a XII. Pius pápa 1945-ös, In cottidianis precibus motu propriójával jóváhagyott és a zsolozsmában is engedélyezett, a Vulgatával radikálisan szakító Psalterium Pianum — bár módosít a szövegen — a Septuaginta-Vulgata szerkezetét tartja meg: „Tu autem in sanctuario habitas, laus Israel”, és ugyanígy tesz a Szent István Társulat elterjedt, ma Magyarországon hivatalosnak számító fordítása is: „Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik”. Mivel a Latin-magyar zsoltároskönyv-ben használt fordítás is sokszor a héberhez alkalmazkodik, ott is jellemző, hogy a szerkesztők meghagyták a Vulgata szerinti tagolást. A protestánsoknál mindmáig (így a református új fordításban is) bevett értelmezést katolikus oldalon csak a Neovulgata, és ennek nyomán a Liturgia Horarum képviseli: „Tu autem sanctus es, qui habitas in laudibus Israel”, de hogy nem felekezeti preferenciáról van szó, arra bizonyíték a Magyar Bibliatanács fordításának harmadik megoldása: „Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei”. A vers tagolása és értelmezése tehát mindmáig nem egységes.
A görög fordítók értelmezése egyrészt azért fontos, mert alapját képezi a teljes keleti és nyugati hagyomány olvasatainak és exegézisének, másrészt — filológiailag — azért, mert a bibliai héberben leginkább otthonos, kvázi-anyanyelvi olvasók szövegértését tükrözi. Az ő nyelvi előnyük a modern hebraistákhoz képest óriási, ebből csak az vehet el, ha megállapítható, hogy más szöveget használtak, mint a ma ismert, maszoréta változat. Ez azonban, mint már írtam, itt nem valószínű. A Septuaginta kritikai kiadásában található szöveget („Sy de en hagiois katoikes, ho epainos Israél”) a többi régi görög fordító sem módosítja, holott némelyikük a héber szöveghez való rigorózus, az érthetetlenségig menő ragaszkodásáról híres. Legalábbis erről árulkodik a Hexapla XIX. századi kiadása (az újabb még csak előkészületben van). Eszerint Órigenés az egyes számú „en hagió” alakot hozza, míg a többes szám („en hagiois”) Symmachoshoz kötődik. A „ho epainos” Órigenés változata, míg a másik három görög fordító, Aquila, Symmachos és Theodotion a „hymnos” szót használja. Abban azonban megegyeznek, hogy a „szent” melléknév elé kiegészítik a „-ban/-ben” prepozíciót, így egyértelműen a „lakozol” igei állítmánynak rendelik alá. További adattal szolgálhatna a kairói geniza egyik híres lelete, a Hexapla kevés fönnmaradt, eredeti töredékének egyike, amelyen épp ez a zsoltár olvasható, de ennek másolatához vagy átírásához egyelőre nem jutottam hozzá.
Nem meglepő, hogy a régi latin fordítások (Vetus Latina, régebbi szóhasználattal Itala) szinte mindegyike a Vulgata Psalterium Gallicanum-ként ismert szövegét hozza: „Tu autem in sancto habitas, laus Israel”, hiszen ezek rendszerint a Septuagintát, és nem a héber szöveget vették alapul. A Brepols kiadó által digitális formában is közzétett Vetus Latina Database 32 forrást idéz. A különféle Itala-kódexek, többek között az angolszász, az ambrozián, a mozarab és a római hagyomány jellegzetes képviselői, valamint kivétel nélkül az összes, a 21. zsoltárt kommentáló egyházatya a közismert szöveget hozza, és ugyanígy tesz a római liturgia egyik legemlékezetesebb tétele, a virágvasárnapi misében énekelt Deus, Deus meus traktus is. Az eltérések az idézett források között abban merülnek ki, hogy a „szent” szót — a görög előzményekhez hasonlóan — egyes vagy többes számban („in sancto/sanctis”) ragozzák, illetve hogy némelyik a ragozott ige („habitas”) helyett a héberhez közelebb álló particípiumot („habitans”) alkalmazza.
A latin fordítások között mindössze két kivétel található, mindkettő a héber szöveg tudósan szöveghű, interlineáris fordítása igyekszik lenni. Egyikük a régi latin fordítás egy Monte Cassino-i kódexe: „Tu vero, sancte, inhabitans, laus Israel”, másikuk a jeromosi Vulgata Psalterium iuxta Hebræos változata: „Et tu, sancte, habitator, laus Israel”. Mindkettő megpróbálja elkerülni az értelmezést, mégis hozzáad valamit a héberhez azzal, hogy a „szent” melléknevet megszólító esetbe teszi. A „lakozó” particípiumot, illetve főnevet nem hozzák mondattani kapcsolatba sem a „dicséret”-tel, sem a „szent”-tel, a „szent”-tel való kapcsolatot azonban eleve kizárják a „szent” megszólításként való értelmezésével, ami viszont csak a latinban lehetséges, héberül nem. Lehet, hogy éppen ez a tudományosnak szánt fordítás az alapja a protestáns olvasatoknak? Mindenesetre jellemző, hogy a „dicséret” mindkét helyen egyes számban van. Nem föltételezem, hogy a héber szöveg lett volna más: a görög és a latin fordítók is gyűjtőfogalomnak tekinthették a „töhilajsz”, azaz „dicséretek” alakot, így a legszöveghűbb fordításokban is eltekintettek a többes szám visszaadásától.
A hagyományos görög-latin, illetve a tudós és protestáns fordítások közti feszültséget a ma legkorszerűbbnek számító bibliafordítás és -kommentár, a Yale University Press által megjelentetett The Anchor Bible oldja föl, méghozzá lényegileg az előbbieknek adva igazat. A sorozatban a Zsoltárok könyvének három kötetét Mitchell Dahood SI, a Pápai Biblikus Intézet egykori professzora jegyzi — az első, most minket érdeklő kötet 1965-ben jelent meg. Dahood előnye más hebraistákhoz képest az volt, hogy az ugariti nyelv és irodalom professzoraként első kézből ismerte azokat a sémi nyelvi és költői hagyományokat, amelyeknek fényében a zsoltárok kérdéses helyei is jobban megérthetők. Az ő, vállaltan értelmező fordítása szerint a vitatott vers angolul így hangzik: „While you sit upon the holy throne, the Glory of Israel.” Azaz igazolja a görög-latin fordítók azon álláspontját, hogy a „lakozó/trónoló” particípium — az újabb filológia egységesen a „trónoló” értelmezéshez vonzódik jobban — a „szent” melléknévvel áll szintaktikai kapcsolatban. Kommentárja szerint a szokatlan szerkezetet, vagyis azt, hogy egy melléknév legyen alárendelve egy particípiumnak a Zsolt 113/114, 2 és 10/11, 4 párhuzama alapján lehet megérteni. A melléknév metonímia révén a trónt magát jelenti, a melléknév főnévi használata pedig ilyen összetételekben egyértelmű ugariti és kánaánita párhuzamok alapján.
A dicsőséget jelentő szó a „hll” (ragyogni) gyökből van képezve, amint ebben az értelemben olvasható Jer 17, 14 és Hab 3, 3 versében is, ahol ugyanez a szó szerepel ragyogás, fény értelemben. Analóg vele, noha más szót használ Sám 15, 29 verse. A „töhilajsz” „dicséret” értelmezése tehát a görög „hymnus”-ra vezethető vissza, míg a héberben a semlegesebb „fényes dicsőség” (a görög „doxa” és a latin „gloria” is ennek felel meg az Ószövetségben) áll, amely nem dicséretmondást (vö. a lutheri „Lobgesang”-gal) jelent. Ennek értelmében a megragadó „zsoltár” fordítás (amely a héberben leginkább „mizmajr” lenne) sem tartható, habár igen kifejező és valóban szépen megerősíti a zsolozsmás lelkületet. Kárpótlásul viszont lefordítom Szent Ágostontól az Enarrationes in psalmos ide vonatkozó szakaszait (a 21. zsoltárhoz egy rövidebb és egy hosszabb magyarázatot is írt), bár ezek valamivel jobban kötődnek az előző vershez:
Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Te pedig a szent helyen lakol, és ezért a bűnök tisztátalan szavait nem hallgatod meg. Annak dicsősége vagy, aki lát téged, nem azé, aki az ő dicsőségét a tiltott eledel megízlelésében kereste, hogy miután testi szemei megnyíltak, el igyekezzék rejtőzni a te szemed elől.
Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Azokban lakol, akiket megszenteltél, és akikkel megérteted, hogy egyeseket javukra nem hallgatsz meg, míg a vesztükre hallgatsz meg másokat. Javára nem hallgattatott meg Pál, vesztére hallgattatott meg az ördög. Kikérte magának Jóbot, hogy megkísértse, és megengedtetett neki. A gonosz lelkek kérték, hogy a sertésekbe mehessenek, és meghallgattattak. A gonosz lelkek meghallgattatnak, az Apostol nem hallgattatik meg: de azok vesztükre hallgattatnak meg, míg az Apostol üdvösségére nem hallgattatik meg: mert nem figyelsz reám. Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Miért nem hallgatod meg még a tieidet sem? Miért mondom ezeket? Emlékezzetek meg róla, hogy mindig ezt mondjátok: Istennek legyen hála! Nagy sokaság van itt, akik egyébként nem szoktak eljönni, s most eljöttek. Mindenkinek mondom, hogy a szorongattatásba került keresztény megkísértetik, vajon elhagyta-e az ő Istenét. Mert amikor jól megy dolga az embernek, magára van hagyva a keresztény. Ám tűz kerül a kemencébe, és az aranyműves kemencéje nagy misztérium. Ott van az arany, ott van a salak – ott a tűz szorongatott, szűk helyen munkálkodik. Maga a tűz ugyanaz, és mégis mást és mást cselekszik: a salakot hamuvá alakítja, az aranyból eltávoztatja a szennyet. Így akikben Isten lakik, még a szorongattatásban is jobbá lesznek, mint a tűzben próbált arany. És ha éppen kikérné őket az ellenség, az ördög, és megengedtetnék neki: akár testi fájdalom, akár valami veszteség, akár övéiknek pusztulása által — szilárd szívvel ragaszkodjanak ahhoz, aki önmagát el nem veheti, és ha mintegy el is fordítja fülét a sírótól, mégis odahajtja az irgalmát kérőhöz. Tudja, mit tegyen, aki minket alkotott és újjá is tud alkotni minket. Jó az építő, aki a házat építette, és ha valami összeomlott benne, tudja, hogyan állítsa helyre.
F.M.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése