Szent Ágnes a vértanú szűzek sorában, lábánál bárány

az 504-ben felszentelt S. Apollinare nuovo bazilika mozaikján, Ravennában

SZENT ÁGNES KULTUSZÁNAK IRODALMI EMLÉKEI

Január 21-e a római naptárban Szent Ágnes szűz és vértanú ünnepe, akihez számos irodalmi, történelmi és művészeti emlék, valamint liturgikus obszervancia kapcsolódik. Az ismert amerikai blogger, Fr John T. Zuhlsdorf a mai napon menetrendszerűen közzéteszi gondosan összeállított gyűjteményét, amelyben ezek mindegyikéből ad egy kis ízelítőt (l. 2008-as, 2009-es és 2010-es bejegyzéseit). Szent Ágnes iránti tisztelete a minnesotai St Paul város hasonnevű templomának és néhai plébánosának, Msgr Richard J. Schulernek köszönhető. Msgr Schuler, a Joseph és Georg Ratzinger által jól ismert és becsült egyházzenész rengeteget tett azért, hogy a gregorián énekkultúra és vele együtt a hagyományos liturgia szellemisége az elmúlt négy szűkös évtized alatt is fenn tudjon maradni az Egyesült Államokban. Mivel Szent Ágnes iránt — bár más okból — én is régi devóciót ápolok, erre az alkalomra olyan képekkel és szövegekkel készültem, amelyek nem szerepelnek Fr Z összeállításában s így jól kiegészíthetik azt.

Úgy tűnik azonban, hogy a magam ásta gödörbe estem, mivel az NLM blog, amelyről baráti együttműködéssel rendszeresen veszünk át anyagokat, ma reggeli bejegyzésében pontosan azokat a képeket és ugyanazt a verset közölte, amelyeket erre e célra választottam. Pereant, qui ante nos nostra dixerunt!* Így hát nem maradt más hátra, mint alaposan átdolgozni az eredeti bejegyzést, amelyet az olvasók már csak holnaptól tudnak élvezni. Cserébe igyekszem az irodalmi forrásokat, amelyekre most a fő hangsúly esik, változatos képekkel illusztrálni, s ezúttal talán a terjedelem sem okoz gondot, hiszen Ágnest mint kiemelkedő szentjét a római egyház nem egyetlen napig, hanem egész oktávával ünnepli (igaz, hogy a legegyszerűbb típusúval, amelyben csak a nyolcadik napon van róla liturgikus megemlékezés S. Agnetis secundo néven).

_____________________________

* Ady Endre fordításában (1909): „Vesszenek, akik elmondták előlünk a mi mondanivalóinkat!” A kontextushoz l. Szent Jeromos egy megjegyzését (in Eccles. 1): Hinc quid simile sententiae et comicus ait: «Nihil est dictum, quod non sit dictum prius.» [Ter. Eun. prol. 41; a mai kritikai kiadások szövegében: Nullum est iam dictum, quod non dictum sit prius.] Unde praeceptor meus Donatus cum ipsum versiculum exponeret: «Pereant,» inquit, «qui ante nos nostra dixerunt.» — „Ezért valami e véleményhez hasonlót mond a komédiaszerző [ti. Terentius] is: «Semmit sem mondtak, amit ne mondtak volna már korábban.» Tanárom, Donatus, amikor ezt a verset magyarázta, így fakadt ki: «Vesszenek, akik előttünk mondták el azt, amit mi mondtunk volna!»”

* * *

S. Agnese fuori le mura, 1815 (kép forrása)

A három irodalmi emlék, amelyet be szeretnék mutatni, a Szent Ágnes sírja körüli templomokhoz kapcsolódik. A korábbi ókeresztény katakomba mellett az első bazilikát — amely nem kultuszhelyként, hanem fedett temetőként szolgált — Constantina, Nagy Konstantin császár leánya emeltette 337 és 351 között, később pedig I. Symmachus pápa (498—514) újította fel (ma ennek csak a romjai láthatók). Maga Constantina is ide temetkezett, a bazilika mellé épült mauzóleumába. Szent Ágnes sírja közben egyre jelentősebb zarándokhellyé vált, ezért I. Liberius (352—366), majd utóda, I. Damasus (366—384) gazdagon felékesítette, végül pedig I. Honorius (625—638) bazilikát emelt fölé, amely többszöri átépítés és felújítás után most is áll mint Róma bíborosi címtemplomainak egyike (jelenlegi titulárisa Camillo Ruini).


1. Constantina fogadalmi verse

A legkorábbi irodalmi emlék az az akrosztikus hexameterekből álló vers, amelyet Constantina helyezett el bazilikájának apszisában. Az eredeti felirat már a VII. századra elpusztulhatott, a kortársak azonban lemásolták és így a kézirati hagyomány megőrizte. Modern kiadását l. pl. F. Buecheler: Anthologia Latina sive poesis Latinae supplementum. Pars posterior: Carmina Latina epigraphica, I, Lipsiae 1895, 146 (n. 301), hasznos kommentárt ad I. B. De Rossi: Inscriptiones Christianae Urbis Romae septimo saeculo antiquiores, II 1, Romae 1888, 44—45 (n. 12). A kutatás mai állásához l. H. Jones: Agnes and Constantia: domesticity and cult patronage in the “Passion of Agnes”, Religion, dynasty, and patronage in early Christian Rome, 300—900, ed. by K. Cooper — J. Hillner, Cambridge 2007, 115—139. Magyar nyelven jó összefoglalás olvasható Sághy Marianne könyvében: Versek és vértanúk. A római mártírkultusz Damasus pápa korában 366—384 (Catena monográfiák 3), Budapest 2003, 201—209. Innen idézzük a vers műfordítását is (208), a latin eredeti a S. Gallen-i Stiftsbibliothek 136. számú kódexének 103. oldaláról származik:


Constantina, az Istent félő, krisztusi asszony
Oly sok pénzt elköltvén, és felajánlva a lelkét
Nagy segedelmével s erejével Krisztus Urunknak
Szent Ágnes szűznek szentelt fel templomot, oltárt.
Templom e földön nem volt még soha ily gyönyörű szép,
Annyi arany szolgál díszéül fenn a tetőkön,
Nem szolgál mást mégsem, mint Krisztus neve hírét,
Tartarosz és a halál erejét egyedül ki letörte,
Isteni szent diadalt egyedül szerzett, s ki a mennybe
Névben s testben is Ádámot s valamennyi utódját,
Azt, ki lakott a halál vak mélyében, fölemelte.
Dús javaim méltó adományát hosszu időkig
Élvezd, Krisztusnak felajánlott vértanu úrnő,
Oh, boldog szűz, szent emlékezetű s nevü Ágnes!

Fordította: Révészné Bartók Gertrud


2. Damasus pápa epigrammája

Nem sokkal az előző után született és sokáig ugyancsak kézirati úton maradt fenn az a rövid hexameteres vers, amelyet Damasus pápa helyezett el Szent Ágnes általa felújított sírja fölött. 1728-ban aztán megtalálták az eredeti feliratot, amely ma kívül, a bazilika oldalfalán a többi ókeresztény emlék között látható. A pápa ebben a versben a szűz leány vértanúságának történetét adja elő, így a szöveg az Ágnes-legenda egyik legkorábbi írott forrása. A magyar műfordítás Sághy Marianne említett könyvéből való (202—203).


Így mondták régen szülei s így tartja a híre:
Ágnes, hallva a kürt baljós hangú recsegését,
dajkájának ölét — kislány volt még — odahagyta,
önként megvetvén a dühödt zsarnok fenyitését.
Majd amikor testét lánggal perzselni akarták,
óriás félelmet győzött le e csöppnyi erővel,
s hosszu hajával vette körül ruha nélküli testét:
Isten szentélyét a halandó arca ne lássa.
Ó, követendő szűzi erény áldott aranyéke,
hallgasd meg Damasust, kérlek, te erőskezü mártír.

Fordította: Révészné Bartók Gertrud — R.Z.


3. Prudentius himnusza Szent Ágnes vértanúságáról

A harmadik vers már az V. század elejéről származik, és szerzője, a hispániai Prudentius személyes tapasztalatait is tükrözi, amelyekre 400 és 405 között római zarándokútján tehetett szert. A Persitephanon („Mártírkoszorúk”) című gyűjtemény 14. darabja Szent Ágnes passióját dolgozza fel, többek között Szent Damasus pápa idézett epigrammája és Szent Ambrus híres himnusza nyomán (amely Babits Mihály műfordításában itt olvasható). Prudentius művészetéről az utóbbi időben igen sokat írtak, a vértanú-versekről gyorsan hozzáférhető M. J. Roberts monográfiája: Poetry and the cult of the martyrs. The “Liber Peristephanon” of Prudentius (Recentiores: Later Latin texts and contexts), Ann Arbor 1993.

Prudentius verse, bár nem liturgikus használatra készült, Hispániában igen népszerű volt, s így némi szövegromlással a mozarab rítusba is bekerült mint Szent Ágnes ünnepének vesperás- és laudes-himnusza. A szöveget a középkorban széles körben ismerték és másolták, egyes kéziratokban pedig a végére fölvették Constantina és Damasus eredetileg feliratos epigrammáit is. Ennek azonban a fordítottja is megtörtént, amikor Honorius pápa az általa építtetett új bazilikában az apszis ívére a Prudentius-vers záró fohászának első két sorát íratta fel. Ugyanígy két sort idéz — az egész himnusz kezdő mondatát — XXIII. János pápa annak a brévéjének az elején, amellyel a bazilikát stációs titulussá emelte.

Prud. perist. 14, 124—125 (Cod. Colon. Lat. 81 [s. X/XI], fol. 29r)

Róma, S. Agnese fuori le mura, apszis

Prudentius latin szövege, amely nyelvileg sem könnyű olvasmány, helyenként némi tartalmi magyarázatra szorul. Az alábbiakban csak a magyar műfordítást közöljük, amelyhez kommentárként Pierre-Yves Fux francia disszertációjának utolsó fejezetét vagy Sr M. Clement Eagan CCVI angol műfordításának jegyzeteit tudjuk ajánlani. A kéziratos illusztráció a S. Gallen-i Stiftsbibliothek 135. számú kódexének 200. oldaláról származik.


Prudentius: Vértanúkoszorúk 14
ÁGNES SZENVEDÉSE

Ágnest a sírban római föld fedi,
bátor leány volt, nagynevü vértanú.
Tornyos falakról látszik a nyughelye,
melyből a nagy szűz védi a római
polgárok üdvét, s óvja, ki arra jár
és tiszta szívvel s hittel imádkozik.
Kettős az érdem, mely koronája lett:
bűntől megóvott isteni szűziség,
majd mit magának kért, a dicső halál.
Gyermek leányzó volt, fiatalka még
nászágyra, mondják, ámde a Krisztusért
lángolva bátran szembeszegült a gaz
s átkos paranccsal, hogy ne gyalázza meg
bálványimádó tettel a szent hitet.
Számos kisértés ostroma érte már:
hol csalfa bíró nyájas igérete,
hol vad pribékek fegyveres öklei,
ám ő kitartón, sziklaszilárdan állt,
s önként kinálván gyermeki tagjait
kínzásra, kész volt még a halálra is.
Így szólt a zsarnok: „Hogyha a büntetést
könnyű viselned s tűröd a kínokat,
megvetve hitvány életedet, vajon
szűz tisztaságod drága-e még neked?
Bordélyba vetjük márpedig ezt a lányt,
oltárainknál hogyha nem áldozik
kérvén Minervát s esdve bocsánatát,
kit mint szüzet szűz lelke ma megvetett:
rárontanak mind akkor a férfiak
s új tárgyra lelnek benne a vágyaik.”
„Nem fordul el”, szólt Ágnes, „övéitől
Krisztus, ki bennünk őrzi a tisztaság
mennybéli kincsét, és soha nem hagy el;
tisztákat óvó karja nem engedi
szent szűzi ékünk sárba lerántani.
Fertőzd meg inkább vérrel a kardodat,
nem ronthatók meg vággyal a tagjaim.”
Így szólt a szűz, kit zsarnoka bosszuból
nyílt utca sarkán veszni kiállitott.
Áll, s visszahőköl tőle a csődület,
másmerre fordul mind, nehogy élveteg
vágyból szemérmét érje tekintetük.
Egy köztük éppen mégis a lány felé
fordítja arcát és meri vakmerőn
szemlélni sóvár szemmel a külsejét.
És íme, villan lángszerü tűzsugár,
mint nyári mennykő, és a szemére sújt:
káprázva roskad földre a vak legény
és út porában rángnak a tagjai.
Félhulla testét társai felveszik
és úgy siratják, mint aki már halott.
Indult a szűz lány, ment diadalmasan,
szent énekével zengve Atyát s Fiút,
mert bár gyalázat rút mocsarába szállt,
ép tisztaságát prostituáltan is
megtartva, győzött végül a szűz erény.
Mondják, a kérő szóra imádkozott
Krisztushoz, adná vissza az elbukott
bűnös világát: ekkor az ifjuban
új élet ébred s vak szeme látni kezd.
Ágnesnek első lépte a menny felé
volt ez csupán, s már itt van a második
lépcsőfok is; hisz vad dühe hergeli
mérgét, s „Legyőznek!”, nyög fel az üldöző,
„Menj, fogd a kardod, római harcos, és
tedd, mit parancsolt fényes uralkodónk!”
Látván a lány, mily marcona férfiú
vár rá a karddal, boldogan így kiált:
„Örvendezem, mert jobb, ha a végzetem
fegyverrel, őrült módra, vadul jön el,
mint hogyha gyengéd, elragadó, szelíd
s illatban úszó ifju jelenne meg,
hogy tisztaságon győzve veszítsen el.
Megvallom, ily kell, ily szerető nekem;
bősz támadómnak gyorsan elé futok
s nem tarthatom már vissza a vágyamat:
keblembe zárom végig a pallosát,
pengéje mélyen szántsa a mellemet.
Így mint aráját Krisztus az ég sötét
ködfellegén át felvisz az éterig.
Ó, nagy Királyunk, tárd ki a földlakók
népétöl elzárt menny aranyajtaját,
és hívd be, Krisztus, lelkem, amely veled
volt szűz, s Atyádnak lett nemes áldozat!”
Így szólt; fejet hajt s térdre ereszkedik
Krisztust imádván, és hogy a rácsapó
kardot nyakával szófogadón vegye.
Ily szép reményt nem hagy neki férfikéz,
mert egy csapással kész lefejezni őt,
s megvonja kínját tőle a gyors halál.
Testből kibomló lelke viszont ragyog,
s mint mely szabad már, szökken a légbe föl,
kísérik útján hószinü angyalok.
Ámul, milyen csöpp lába alatt a föld,
szemléli fentről lent a sötét eget,
és jót nevet, hogy kört tesz a napkorong,
hogy mit takargat s forgat a nagyvilág,
hogy vak viharban zajlik az életünk,
hogy mit sodornak földi hiú szelek:
rangot, hatalmat, zsarnokot és királyt,
s balgán üreslő állami címeket,
gaztettek által nyert arany és ezüst
árját, mit áhít állati szomjuság,
pompával épült lakhelyek ezreit,
festett ruhákban csalfa hivalkodást,
félelmet és düht, vágyakat és veszélyt,
hosszabb borút most, majd rövidebb derűt,
rágó irigység kormos öröktüzét,
melytől sötét lesz emberi mű s remény,
és azt, mi szörnyebb átok a többinél:
ocsmány pogányság bűnteli fellegét.
Ágnes ma mindezt lába alá veti
s állván a sárkány durva fejére lép:
mely fékhetetlen hint be a mérgivel
mindent a földön, sőt a pokolra küld,
most szűzi lábtól megszelidülve és
meghajtva szépen lángtüzes üstökét
felnézni sem mer, mint ki legyőzetett.
Isten kezéből két koronát nyer el
ott fenn a szűz és vértanu homloka:
egyikre hatszor fonva a tízszeres
bérből örök fény szórja sugárait,
másik gyümölcsből százszorosat terem.
Ó, szűz, te boldog, ó, nemes és dicső,
mennybéli várban székedet elnyerő,
fordítsd felénk, így kér ez a söpredék,
kettős fejéktől drága tekinteted,
hisz csak tenéked adta meg Alkotónk,
hogy még a bordélyt is ragyogásba vond.
Megtisztulásom lesz, ha megengeded,
hogy drága fényed töltse be szívemet.
Tisztán ragyog föl minden, amit lemos
áldó kezed s szent lábad amin tapos.

Fordította: R.Z.