Egy kedves olvasónk jelzésére, aki a Búcsúk kézikönyvében utalást talált a stációs templomokra, az alábbiakkal szeretnénk kiegészíteni az előző bejegyzést, amelynek bevezetését ennek megfelelően pontosítottuk.
Az Enchiridion indulgentiarum 1999. évi negyedik kiadásában valóban ezt olvashatjuk (33. búcsúengedély: Szent helyek látogatása, 2. §): „Teljes búcsút nyerhet az a hívő, aki bármely stációs templom saját napján részt vesz szent szertartáson; egyéb időpontokban az ilyen templom meglátogatása részleges búcsúval jár.” (Diós István ford.) Ezek szerint mégis vannak stációk az új római liturgiában?
A válasz némileg ellentmondásos: vannak is, meg nincsenek is.
Első lépésként nézzük meg az idézett kézikönyv korábbi kiadását (Enchiridion indulgentiarum. Preces et pia opera in favorem omnium christifidelium vel quorundam coetuum personarum indulgentiis ditata et opportune recognita. Editio altera, Typis Polyglottis Vaticanis 1952, 599—600 [App. VIII, conc. 780]): „Azoknak a híveknek, akik az év meghatározott napjain, amint azokat a Római Misekönyv megjelöli” — és itt következik a), b) és c) alpontban három külön eset a maga búcsúlehetőségével (ezek lényegét foglalja össze az MKPK honlapján szereplő, azonosítatlan eredetű gyűjtemény 55. pontja, amely következésképpen a ma már nem hatályos szabályozást tartalmazza). Az említett napokat a régi misekönyv valóban jelölte, az új viszont már nem jelöli, vagyis a stációk azonosítása, egy-egy naphoz rendelése nincs benne a római rítus legfontosabb liturgikus könyvében. Ilyen értelemben tehát a megreformált Missale Romanumban valóban nincsenek stációk.
Maga a stációs liturgia ugyanakkor az új rítusban sem ismeretlen, de teljesen más értelemben használatos, mint korábban. Érdemes szó szerint idézni az ide vonatkozó rendelkezéseket, félkövérrel kiemelve a legrelevánsabb szövegrészt.
A) VI. Pál misekönyvének első mintakiadása (Missale Romanum ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum, auctoritate Pauli PP. VI promulgatum. Editio typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1970, 177):
„Nagyon ajánlatos, hogy megőrizzék és támogassák legalább a nagyobb városokban és az egyes helyeknek megfelelő módon, különösen pedig a nagyböjt idején a helyi egyház római «stációk» módjára való összejövetelének hagyományos formáját. A hívek ilyen jellegű csoportja összegyűlhet — elsősorban az egyházmegye Pásztorának elnökletével — vasárnaponként vagy a hét más alkalmasabb napjain, akár a szentek sírjainál, akár a város jelentősebb templomaiban vagy szentélyeiben, akár pedig bizonyos kegyhelyeken is, amelyeket az egyházmegyében nagyobb mértékben látogatnak.”
Ezek szerint: (1) nem stációs liturgiák vannak, hanem rendszeres összejövetelek, amelyek a római stációk mintáját követik; (2) ezek nemcsak Rómában, hanem bármelyik városban lehetnek; (3) a hét bármely napján lehetnek, de konkrét napok nincsenek kitűzve;
(4) gyakorlatilag bármely szent helyen lehetnek, de konkrét helyek nincsenek kitűzve. Amint az előző bejegyzésben láttuk, ezt a megoldást a római liturgia is ismerte — a Kr. u. V. században, utána azonban már nem, hiszen szervesen fejlődött tovább. Az új misekönyv szerkesztőinek nyilván az lehetett a szándékuk, hogy ebbe az idealizált későókori állapotba forgassák vissza az idő kerekét, a római rítus eme klasszikus aranykorára állítsák vissza a liturgikus órát. Ritual archaeologism at its best.
B) II. János Pál misekönyve, amely a VI. Pál-félének harmadik mintakiadása (Missale Romanum ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum, auctoritate Pauli PP. VI promulgatum, Ioannis Pauli PP. II cura recognitum. Editio typica tertia, Typis Vaticanis 2002, 196):
„1. Nagyon ajánlatos, hogy megőrizzék és támogassák legalább a nagyobb városokban és az egyes helyeknek megfelelő módon, különösen pedig a nagyböjt idején a helyi egyház római «stációk» módjára való összejövetelének hagyományos formáját.
A hívek ilyen jellegű csoportja pedig összegyűlhet — elsősorban az egyházmegye Pásztorának elnökletével — vasárnaponként vagy a hét más alkalmasabb napjain, akár a szentek sírjainál, akár a város jelentősebb templomaiban vagy szentélyeiben, akár pedig bizonyos kegyhelyeken is, amelyeket az egyházmegyében nagyobb mértékben látogatnak.
Ha az ilyen összejövetelkor bemutatott mise előtt a helyi körülményeknek megfelelően körmenetre kerül sor, akkor a gyülekezést (collecta) egy kisebb templomban kell tartani, vagy más alkalmas helyen azon templom mellett, ahová a körmenet tart.
A nép üdvözlése után a pap elmondja a kollekta-könyörgést (oratio collecta) a Szent Kereszt misztériumáról (vö. lent, 1161—1162. old.) vagy a bűnök bocsánatáért (vö. lent, 1139—1140. old.), vagy az Egyházért, kiváltképp a helyi egyházért (vö. lent, 1079—1080. old.), vagy az egyiket a nép fölötti könyörgések (orationes super populum) közül. Ezután történik a körmenet abba a templomba, ahol a misét bemutatják, miközben a szentek litániáját éneklik. A megfelelő helyen pedig be lehet iktatni a védőszenthez vagy alapítóhoz, illetve a helyi egyház szentjeihez szóló invokációt.
Miután a körmenet megérkezett a templomba, a pap az oltárnál tiszteletadást végez és — ha alkalmas — megfüstöli. Ezután a bevezető rítusokat és — ha alkalmas — a Kyriét elhagyva a mise kollektáját (collecta) mondja, majd a szokott módon folytatja.
2. Azokon [sic!] az összejöveteleken mise helyett Isten igéjének bizonyos ünneplése is lehetséges, különösen azon bűnbánati szertartások módjára, amelyeket a nagyböjti időre a Római Rituále javasol.
3. Ebben az időben [ti. a nagyböjtben] a hétköznapokon lehetőség szerint alkalmazható a mise végén, a záróáldás előtt a nép fölötti könyörgés (oratio super populum), amelyet [a misekönyv] minden napra megad.”
Látható, hogy a rubrikák alaposan kibővültek: az eredeti 1970-es szöveget az első két bekezdés tartalmazza, amelyhez a szerkesztők további öt újabb bekezdést csatoltak. Az 1. pont öt bekezdése a stációs misék általános leírását adja, a 2. pont a mise helyetti igeliturgiákról szól, a 3. pedig az 1970-ben eltörölt, de 2002-ben ismét bevezetett oratio super populum lehetőségére hívja fel a figyelmet.
Ezek a változtatások ugyan a hagyományos római rítus stációs liturgiáinak több elemét is visszahozzák a gyakorlatba (kollekta-templom, processzió, nép fölötti könyörgés), a lényegen azonban nem változtatnak: a stációs templomok rendje sem alakilag (cím szerinti felsorolással), sem anyagilag (a rítusszövegekre való hatásában) nem része a misekönyvnek. Sőt ki kell emelni, hogy az oratio super populumnak is csak a puszta műfaja támadt fel, maguk a rítusból törölt ősi könyörgések nem, ezek helyére ugyanis a szerkesztők részben vagy egészben más (jobbnak tartott?) szövegeket iktattak be. A hamvazószerdai könyörgés példáján:
Missale Romanum (1969-ig) | Missale Romanum (2002-től) |
Inclinántes se, Dómine, maiestáti tuæ, propitiátus inténde: ut, qui divíno múnere sunt refécti, cæléstibus semper nutriántur auxíliis. Per Dóminum nostrum. | Super inclinántes se tuæ maiestáti, Deus, spíritum compunctiónis propítius effúnde, et [sic!] prǽmia pæniténtibus repromíssa misericórditer cónsequi mereántur. Per Christum. |
Tekints, Urunk, kegyesen a Fölséged előtt megalázkodókra, hogy akiket az isteni ajándék táplált, a mennyei segítség mindenkor eltöltse. A mi Urunk. | Áraszd ki kegyesen a töredelem lelkét, Istenünk, a Fölséged előtt megalázkodókra, és [sic!] a bűnbánóknak megígért jutalmat irgalmasságodból kiérdemelhessék. Krisztus. |
Kérdés azonban, helyénvaló-e egyáltalán „stációs miséről” beszélni az új rítusban. Az előbb áttekintettük a sedes materiaet, amelyből látható, hogy ezeket a liturgiákat az 1970-es misekönyv szerkesztői nem nevezik „stációs misének”, hanem csak annyit mondanak róluk, hogy „a római stációk módjára történnek”. A szöveget a 2002-es misekönyv szerkesztői utóbb kibővítették, de a terminológián nem változtattak. Ugyanakkor a 2002-es Institutio generalis Missalis Romani (= IGMR) 203. pontjában új elemként feltűnik a missa stationalis ‘stációs mise’ kifejezés, amely az első azon koncelebrációk sorában, amelyet a megyéspüspök az egyházmegye papságával végez. Ez a stációs mise nyilván nem azonos a „római stációk módjára történő”, előbb látott misével, hiszen ott a rubrikák csak tanácsolják a főpásztor elnökletét, az együttmisézésről pedig említést sem tesznek.
A missa stationalis ilyen értelmű használata a liturgikus könyvekben az 1984-ben kiadott új Caeremoniale Episcoporumra vezethető vissza, amely a II. rész I. fejezetében tíz oldalon keresztül tárgyalja ezt a liturgikus formát (119—170. p.) . A 119. pont meghatározása szerint „a helyi egyház legfőbb megnyilvánulása az, amikor a püspök, mint nyájának nagy pásztora, az Eucharisztiát ünnepli, kiváltképp a székesegyházban, áldozópapjainak testületétől és a szolgálattevőktől körülvéve, Isten egész szent népének teljes és tevékeny részvételével. Ezt a misét stációs misének nevezzük [...].” A 120. pont szerint „a misének ezt a formáját kell megtartani különösen az év nagyobb ünnepei alkalmával”, és itt következik egy felsorolás, amelyet az új IGMR 203. pontja is átvesz, sőt újabb elemekkel bővít. A missa stationalis kifejezést a korábbi Caeremoniale Episcoporum (első és utolsó mintakiadása: 1886) nem ismeri, a szerkezeti megfelelésekből azonban egyértelmű, hogy az új fogalom a hagyományos missa sollemnis pontificalist volt hivatva felváltani.
A fentieket összefoglalva három alapvető megfigyelést tehetünk:
1. A római rítus rendes formájának szöveganyaga semmilyen konkrét módon nem kapcsolódik a rendkívüli formára jellemző stációs rendszerhez.
2. A rendes forma rubrikás anyagában a nagyböjt elején szerepel egy olyan liturgia leírása, amelyet a szöveg a „római stációkhoz” hasonlít, ezt azonban nem nevezi „stációs misének” vagy „liturgiának”.
3. Amit a rendes forma liturgikus könyvei „stációs misének” neveznek, az a rendkívüli formában a megyéspüspök által a saját székesegyházában az év jeles alkalmaival bemutatott ünnepélyes nagymise (missa sollemnis pontificalis), amely csak nagyon-nagyon távoli történeti kapcsolatban áll a hagyományos római stációs liturgiával.
Ezek az elsődleges tények. Még fontosabb azonban a belőlük összeálló másodlagos tény, hogy ti. mind a „stációs mise” új fogalmának bevezetése, mind pedig a római stációs liturgiának az egész világra való analóg kiterjesztése teljesen felszámolja a stációs liturgia hagyományos római rendszerét. Ami ugyanis eddig évszázadokon át egyszerre Urbis et orbis, „a Városé és a földkerekségé” volt, az most egyetlen város — bár a katolikus kereszténység legfontosabb városa, de jogilag mégis csak egy város — helyi liturgikus hagyományává lett lefokozva, miközben az összes többi püspöki székhely arra kapott buzdítást, hogy egy formailag hasonló, de tartalmában teljesen független saját liturgikus hagyományt alakítson ki (konkrét példaként l. az olaszországi albenga-imperiai egyházmegye megoldását).
Ez lenne vajon „a római rítus alapvető egységének megőrzése”, amelyet a II. Vatikáni Zsinat a hiteles inkulturáció feltételeként megkívánt (Sacrosanctum Concilium rendelkezés, 38. p.), és amelyre az újabb szentszéki dokumentumok (pl. Varietates legitimae instrukció, 36. p.; vö. IGMR, 397—399. p.) szintén előszeretettel hivatkoznak? Vagy talán mégis a pogány költő látta jól, aki Augustus császár idején így énekelt (Ovidius: Fasti, II 683—684; Gaál László ford.):
Gentibus est aliis tellus data limite certo:
__Romanae spatium est Urbis et orbis idem.
„Más országoknak szorosan kijelölve határa;
__ám ez a földi világ s római föld tere — egy!”
R.Z.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése