A FALAKON KÍVÜLI SZENT LŐRINC-BAZILIKA AMBÓI

A mai nap, hetvenedvasárnap stációs temploma a Falakon Kívüli Szent Lőrinc-bazilika. A Rómából északkeletre vezető Via Tiburtina mentén áll, Róma hét főtemplomának egyike. Az egykori cimiterium subteglatum, azaz a városon kívül fekvő, állandó klérussal nem rendelkező sírtemplom, amely kizárólag a vértanú kultuszát és a sírja közelében temetkezőkhöz kapcsolódó rítusokat szolgálta (itt van Szent Cirják és Novatianus katakombája is), ma már Róma belterületén található, de kevéssé festői környezete miatt és azért, mert a városon belüli, közkedvelt turistaútvonalaktól távol esik, nem kapja meg a jelentőségéhez méltó figyelmet.


Jelentősége nem pusztán abból fakad, hogy az apostolfejedelmek után Róma lenagyobb liturgikus tiszteletben részesülő mártírjának nyugvóhelye, hanem abból is, hogy egyike annak a kevés római bazilikának, amely megőrizte a liturgikus tér ún. órómai elrendezését és az ahhoz jellemzően kapcsolódó tárgyakat. E térszerkezet ismerete pedig az egyik első föltétele annak, hogy megértsük a hagyományos római rítusban ma is szokásos mozgásokat, irányokat. Ezért hívjuk föl a figyelmet a mai nap stációjaként kitüntetett bazilikára, és mellette néhány további római templomra, így a ma közülük talán leglátogatottabb Szent Kelemenre, az aventinusi Szent Szabinára (amely a dominikánusok főtemploma is), valamint a legépebbre, a S. Maria in Cosmedin-bazilikára. Bizonyos szempontból többet mondanak Rómáról és a római liturgiáról, mint a Szent Péter vagy a Laterán, amelyeken éppen különleges méltóságuk miatt hagyott nyomot szinte az egész egyház- és művészettörténet. (Ez, más szempontból, persze éppoly sokatmondó lehet.)

A hagyományos római bazilikák jellegzetessége a háromhajós, keresztház nélküli alaprajz, a főhajótól kb. mellmagasságig érő korláttal (cancelli) elkerített kórus, amely hosszában, keleti és nyugati ajtajának köszönhetően átjárható, a kóruskorlát északi, illetve déli oldalán emelkedő ambók, az eredetileg oszlopos-függönyös szentélyrekesztő korlát, helyenként a vértanú sírjának helyet adó mélyedés (confessio), a cibóriumos oltár, az apszistrón. Fordítsuk most figyelmünket az ambók felé!

Az eredeti értelemben vett ambók vizsgálata egyrészt azért indokolt, mert az ambónak nevezett felolvasó állványok bevezetése a liturgikus antikvarianizmus egyik legnagyobb megtévesztése volt az újabb reformok után, de előtt is (ezt a bútordarabot ugyanis az új liturgián kívül is szinte minden, a francia tradicionalizmus hatása alatt lévő templomban megtaláljuk). Mint a megmaradt ambókból lemérhető, ezeknek az állványoknak sem mérete, sem jellege, sem művészi kidolgozása nem emlékeztet a hivatkozott előzményekre, viszont annál inkább közreműködnek abban, hogy a templomot előadó- vagy gyűlésteremhez tegyék hasonlóvá. Másrészt azért hasznos megismerkednünk az eredeti értelemben vett ambókkal, mert megvilágítják a szentlecke, az olvasmányközi énekek (graduále, Alleluja, traktus) és az evangélium liturgikus helyzetét, megmagyarázzák az olvasmányoknak a római szokás szerinti irányát.

Leckeambó

Az alacsonyabb, ún. leckeambó két emeletből áll. Közülük az első nyugat felé néz (ezt a S. Clemente kő könyvtartója mutatja), a magasabb keletnek. Az előbbi a pszalmista helye: innen énekelte eredetileg egy szólóénekes a misében a szentlecke és az evangélium közti tételeket, talán ezért kapta a „lépcsős válaszos ének”, azaz a responsum gradale a ma használatos graduále nevet (gradus: lépcső). Ezeket e tételeket a proprium és az ordinárium összes többi tételével szemben ambóról szólaltatják meg, ami kiemeli sajátos szerepüket: ezek olvasmányok, szemben a mise többi, akklamatív jellegű (ordinárium), illetve cselekményt kísérő (proprium) tételével. Többek között ez a magyarázata annak, hogy a Summorum Pontificum motu proprio értelmében a graduálét a nem ünnepi miséken mi is magyarul énekeljük. Kiváltképp fontos ezt hangsúlyozni mostanság, amikor sokakat megkísért az a tévedés, hogy az egyházi éneket aláfestő, átvezető mozzanatnak tekintsék. Nem, a miseliturgia alapvető, helyettesíthetetlen szövegelemeiről és rítusairól van szó. Legyünk ennek tudatában különösen ezen a napon, a hosszú olvasmányközi zsoltárok, a traktusok „szezonjának” kezdetén!

Apszistrón

A leckeambó következő emelete kelet, vagyis inkább az oltár felé néz. (Sokszor romantikus elképzeléseinkkel szemben Rómában rendkívül kevés a szabályosan keletelt templom: ennek oka a már az ókorban is sűrű városkép és a sok készen kapott, tehát eredetileg nem keresztény használatra szánt bazilika — a stilizált keletelés, vagyis az oltár által meghatározott tengelyesség mégis következetesen megvalósul.) A szentlecke az apostol szavainak megelevenítése, aki nem Isten nevében, hanem Istenről beszél. In medio ecclesiae: a gyülekezet közepében nyitja szólásra ajkát, és illő, hogy arra tekintsen, aki felé maga is fordul és fordítani kívánja hallgatóit. A középkori magyarázók, akik a római rítust már csak írott forrásokból, az építészeti kontextust nélkülöző rubrikákból ismerték, ebben a testhelyzetben Keresztelő Szent Jánost, a szubdiákonus tipológiai megfelelőjét vélték fölfedezni, aki az Úr útját egyengeti, aki rámutat a Magasságból Támadóra (oriens ex alto), a Napkeletre. Így a középkorban és főleg az újkorban a szentlecke keleti tájolása ugyan megmaradt, de mivel a felolvasó a szentélyben állt, ez azt jelentette, hogy a híveknek, sőt a karnak háttal, számukra sokszor nem érthetően recitál. A liturgia szövegeinek értékét újra fölfedező liturgikus megújulás ezért érthetően szorgalmazta már a zsinat előtt, hogy a szentleckét a nép felé (is) olvassák.

A rubrika tárgyi eredete azonban más megoldásra hívja föl a figyelmet. Jelzi, hogy a liturgikus tér nem korlátozódik a szentélyre: liturgikus tér az egész templom, sőt annak környezete is, így lehetséges a kórus és a hajó határán, fizikailag a templom közepén, a körülállóknak (circumstantes) látható és hallható módon hirdetni az apostoli szavakat. A rubrikák a kelet felé fordulást előírják, az oltártól való távolságot viszont nem részletezik. Ezért döntöttünk úgy a magunk szerény keretei között, leckeambó híján, hogy a szentleckét a hajóból, de hagyományosan kelet felé fordulva olvassuk.

Evangéliumambó

Az evangéliumambó maga az Úr hegye (mons Domini), ahová az örömhír-hirdetőnek (evangelizans) lába fölhág (vö. Is 52, 7 és Nah 1, 15). Háromszögletű alakjával ezt idézi, és tudnunk kell, hogy a patrisztikus exegézis szerint a hegy mindenkor az apostolok vagy evangelisták jelképe. Az evangéliumambó kiváltságos módon kötődik használójához, a diákonushoz (hiszen a teljes formájú, sollemnis miséken ő az evangélium olvasója), így elmaradhatatlan kiegészítője tőle jobbra, azaz nyugatra a húsvéti gyertya oszlopa. Nagyszombaton az evangéliumambóról diákonus énekelte a gyertyaszentelő imát, az Exsultet-et, Itáliában egykor az ún. Exsultet-tekercsről, amely a szöveg előrehaladásával egyre hosszabban lelógott az ambó tetejéről, és innen lobbantotta föl a megszentelt tűzzel, nádszálra (harundo) tűzött, hármas gyertyával a húsvéti lángot. A misében, az Alleluja éneklése alatt gyertyavivők és tömjénfüst kíséretében ide vonult az evangéliumoskönyvvel, és ennek tetejéről szólaltatta meg a napi szakaszt.

A jelenlegi rendtartás és a középkori magyarázók úgy tudják, hogy az evangéliumot észak felé kell olvasni. Ez az énekelt miséken csak a pap félfordulataként érvényesül, de sollemnis miséken ma is látható. Az északi irányt legtöbbször azzal magyarázzák, hogy észak (a mi féltekénken) a naptalan sötétség helye, a parasztházak és egyes templomok ablaktalan oldala, egyszersmind az egykor délről északra terjedő kereszténység szemében a pogányok lakóhelye. Feléjük, a sötétség hatalmai felé kell hirdetni tehát az evangéliumot. Más magyarázók azt emelik ki, hogy a templom déli oldala a férfiak, északi oldala a nők helye. Egyesek szerint a nők eleve kevésbé képesek az ige befogadására, ezért a déli irány a kívánatos, mások szerint a tulajdonképpeni evangéliumot, a föltámadás örömhírét először az apostolok apostola, Mária Magdolna, tehát éppen egy nő hallotta, így az északi irány felel meg neki jobban.

A római bazilikák azonban mást mondanak. A négy, föntebb idézett templom tanúsága szerint a lecke-, illetve az evangéliumambó elhelyezkedése nem megállapodott: kettőben az evangéliumambó délen, kettőben északon áll, a leckeambó természetszerűleg mindegyikben a túloldalt épült. Ami a felolvasás helyének kialakításából biztos, az az, hogy az evangéliumot minden esetben befelé (akár délre, akár északra van), tehát a templom közepe felé éneklik. Így ismét előttünk áll a tárgyi és a rubrikális hagyomány szintézise: a templom egésze liturgikus tér, a hagyományos, rubrikáknak megfelelő tájolás és a nép felé fordulás nem zárják ki egymást.

POST SCRIPTUM

A fönti bejegyzésre alig egy nappal tette közzé a NLM honlap liturgiatörténeti szempontból legkiválóbb munkatársa, Gregory DiPippo ezt az archív fölvételt a Szent Lőrinc-bazilika cibóriumos oltáráról és confessiójáról egy, a böjtelő stációs templomait tárgyaló cikkében. Hiába, a legidőszerűbb témák túllépik a nyelvi és földrajzi határokat.