Jézus föltámadása után halat eszik az apostolokkal
(az ábrázolást — tévesen — az utolsó vacsorának szokás megfeleltetni).
VI. századi mozaik, Ravenna, Sant’Apollinare Nuovo
Cikksorozatunkban az egyházi év időszakaihoz, eseményeihez,
fordulópontjaihoz kötődő hosszabb olvasmányokat ajánlunk ízelítővel,
majd a teljes változatra mutató linkkel. A sorozat második darabja FÖLDVÁRY Miklós 2012-es konferencia-előadása (A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben és a húsvéti ételszentelés), megjelent a Convivium vallástudományi konferencia előadásait közlő kötetben. (Convivium: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 2012. november 6—7-én tartott vallástudományi konferencia előadásai. ELTE BTK Vallástudományi Központ, Budapest 2013. 135—146.)
—————————
A pászkavacsora emlékezete a kereszténységben és a húsvéti ételszentelés
I.
A
latin liturgikus évben legalább három megfelelője lehet a pászkavacsorának. A közfelfogás
ennek felelteti meg az utolsó vacsorát nagycsütörtökön, a történeti emlékezet
nagypénteket tartja az évfordulójának,
tipológiai értelemben viszont a nagyszombatra következő éjjel felel
meg az átvonulás idejének. A képletet tovább bonyolítja, hogy tényleges vacsorára egyiken sincs
lehetőség, mert mindhárom nap böjti fegyelemnek
van alávetve. Az sem elhanyagolható tényező,
hogy a pászkavacsora végső beteljesedése
keresztény szempontból az istentiszteleti élet csúcspontja, az eucharisztikus cselekmény: ehhez a „versenytárshoz” képest más
megemlékező szertartás csak nehezen határozhatná meg önmagát.
Az
egyik oldalon tehát az a késztetés áll, hogy a mitikus és történelmi emlékezet
legfontosabb időszaka, az illud tempus
eseményei megelevenedjenek a kultuszban. Valóban,
a nagyhét az egyetlen olyan hosszabb szakasza az egyházi évnek, amelyet a liturgia időarányosan jelenít meg, mondhatni
„egyenes adásban” közvetít. Míg például a karácsonyi ünnepkörben Jézus
életének egész évtizedei telnek el néhány hét alatt, a
nagyhéten az ősesemény egy-egy napjának, órájának a kultusz egy-egy napja, órája felel meg, és minden, a szent
elbeszélésben rögzített szónak vagy cselekedetnek van megfelelője a liturgiában. Így kellene, hogy legyen a
pászkavacsorával is.
A
másik oldalon azonban történeti, gyakorlati és elvi nehézségek állnak. A szinoptikus
evangéliumok valóban beszámolnak arról, hogy
Jézus virágvasárnap előreküldte tanítványait,
készítenék el neki a húsvétot, azaz a bárányt, és tudni lehet arról az emeleti teremről is, amely a vacsora
helyszínéül szolgált. Jóllehet az utolsó vacsorának egyik leírása sem
mondja ki egyértelműen, hogy ez a zsidók rituális peszahi vacsorája lett volna, szinoptikus
szövegkörnyezete, jelentősége és keresztény szempontból szertartásos
jellege (az Eucharisztia alapítása) ezt sugallja. Vannak formai jegyek is, amelyek alátámasztják: háziliturgiáról van
szó, tálból mártogatnak, megtörik a kenyeret, bort isznak, majd himnusz
(a Hallél?) éneklésével fejezik be az étkezést, mielőtt kimennének az Olajfák
hegyére.
Ugyanakkor
nagypénteket az evangéliumok és a liturgia is a paraskeué, a készület napjának mondják.
A János szerinti passióban, amelyet a liturgia nagypénteken használ (ezért befolyása a keresztény
nyilvánosságra a legnagyobb), a zsidók azért nem mennek be Pilátushoz, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvétot.
Jánosnál a megfeszítettek lába szárát is
azért törik meg, hogy ne maradjanak a kereszten az ünnep (és egyben a szombat) bejövetele után, és
Jézust is azért helyezik egy közeli sírba, hogy még az ünnep beállta
előtt végezzenek.
Bár a mai zsidó gyakorlat valóban két széderestét tart, ez csak a diaszpórában
van így, ezért nem oldja föl a nagycsütörtöki és a nagypénteki pászkavacsora
közti feszültséget. A történeti kritikai elemzés János időzítését tartja
valószínűbbnek,
és az nem idegen a szimbolikus nézőponttól
sem. Keresztény értelemben Jézus a húsvéti bárány előképének beteljesedése, antitípusa, halála engesztelő
áldozat, vére az a vér, amely megjelöli a választott nép hajlékainak
felső küszöbét, és megmenti őket a pusztító angyaltól. Ezért alkalmazza Jézusra
János evangelista a rituális előírást: „csontot ne törjetek benne”. Hiányzik azonban a kommúnió, a Bárányból való
részesedés. A nagycsütörtöki és a
nagypénteki események csak egymásra vetítve értelmezhetők, nemcsak teológiai
értelemben, hanem a pászkavacsora keresztény olvasataként is.
A pascha a héber pesaḥ latin megfelelője, amely egyaránt jelenti a húsvétot, a
húsvétkor levágandó áldozati bárányt és jelentésbővüléssel olykor a kovásztalan
kenyeret. Eredeti jelentése ’ugrás’ vagy ’átlépés, átvonulás’. Zsidó
összefüggésben azzal a mozzanattal azonosítják, amikor a pusztító angyal „átugrotta”,
azaz kihagyta az izráeliták házait, keresztény összefüggésben kiterjed az
Egyiptomból az ígéret földjére, azaz a halálból a föltámadásba való
átvonulásra, de szokás összefüggésbe hozni a tavaszi legelőváltással is. A
pászkavacsora a kivonulás éjjelének rituális vacsorája, más néven a széderest,
amikor eredetileg (a jeruzsálemi Templom lerombolásáig) a peszahi áldozati bárányt
fogyasztották.
A
terminust a Mircea Eliade által
bevezetett értelemben használom, ld. Uő
(ford. Pásztor Péter): Az örök
visszatérés mítosza. Európa, Budapest 1998. 40 és passim. A tanulmány
témájához csak közvetve kapcsolódó művekre az egyszerűség kedvéért itt és a
továbbiakban is a legkönnyebben hozzáférhető magyar kiadásukkal hivatkozom.
Néhány
mozzanat ott is időarányos, így pl. kiskarácsony (Jézus Körülmetélése) valóban
nyolc, Gyertyaszentelő (Jézus Bemutatása és Mária Tisztulása) pedig valóban
negyven nappal van karácsony után. Mégis, a
napkeleti bölcsek látogatása (vízkereszt), a menekülés Egyiptomba és a betlehemi
gyermekgyilkosság (Aprószentek), a hazaköltözés Názáretbe (vasárnap karácsony
nyolcadában vagy vízkereszt vigíliája), Jézus megtalálása a templomban
(vasárnap vízkereszt nyolcadában), Jézus megkeresztelkedése (vízkereszt
nyolcadnapja) és a kánai menyegző (vasárnap vízkereszt nyolcada után) egy hagyományosan
harmincévesnek tartott időszak eseményeit vonultatja föl legföljebb egy szűk hónap
alatt.
Mt 26,17–30; Mc 14,12–26; L 22,7–38 (az utolsó
vacsorához ld. még 1K 11,23 skk.). A szinoptikus passiók a római rítusban
virágvasárnap, nagykedden, illetve nagyszerdán szólaltak meg, a korinthusi
levél vonatkozó részlete nagycsütörtök szentleckéje volt.
A széderest
rituális szabályozásáról ld. többek között Naftali Kraus útmutatóját és kommentárjait: Az őrködés éjszakája. Peszáchi
hágádá. Új magyar fordítás útmutatóval és kommentárokkal (ford.
Gréda József). Magyar Könyvklub —
Chábád Lubavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egyesület, Budapest 1999. Kevésbé részletes, de talán áttekinthetőbb
összefoglalás: Simon Philip
De Vries (ford. Jólesz László): Zsidó rítusok és jelképek. Talentum,
Budapest 2000. 130.
J
13,1; 18,28; 19,14; 19,31–37; 19,42
Arra
hivatkozva, hogy a passiótörténet nehezen lenne elképzelhető peszah napján (a
főpapok ezt Mt 26,5 és Mc 14,2 szerint kifejezetten el is akarták kerülni). A
beláthatatlan kommentárirodalmat érzékeltetendő ld. Daniel J. Harrington SI jegyzetét: Jeromos Bibliakommentár II. Az Újszövetség
könyveinek magyarázata. Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest
2003. 88–89. (92. pont, Mc 14,12–16-hoz).
|
.jpg)
