DOMINUS EST I.

Egy korábbi bejegyzésünkben már fölhívtuk a figyelmet Athanasius Schneider püspök Dominus est című könyvére, és magyar fordításban közöltük azt az előszót, amelyet Malcolm Ranjith érsek, az Istentiszteleti Kongregáció akkori titkára írt hozzá. A rövid könyv rendkívül jelentős és időszerű a szentáldozás módjával és az eucharisztikus fegyelemmel kapcsolatban; lelkipásztori és liturgikai szempontból is védelmébe veszi a hagyományos gyakorlatot, ugyanakkor szélesebb nyilvánosságot szólít meg, vagyis nem tekinthető kifejezetten "tradicionalista" írásnak. Egyházpolitikai értelemben vett fontosságát mutatja, hogy maga a vatikáni könyvkiadó jelentette meg egy magas kúriai méltóság ajánlásával. Tavaly Úrnapja óta XVI. Benedek pápa minden nyilvános szentmiséjén a hagyományos módon szolgáltatja ki a Szent Eucharisztiát, a közelmúltban pedig Canizares bíboros, az Istentiszteleti Kongregáció prefektusa (aki egyébként már magában a lateráni bazilikában celebrált régi rítusú szentmisét) nyilatkozta, hogy a Szentatya eljárását bárkinek módjában áll követni - maga a prefektus úr is bevezette ezt a gyakorlatot saját székesegyházában. Schneider püspök úr rövid könyvét P. Kovács Ervin Gellért OPraem, a CLSMA papi vezetője magyarra is lefordította. A fordításnak egy ideje - egyelőre sikertelenül - kiadót keresünk, de úgy döntöttünk, hogy addig is tanulságos lesz az írást kisebb részletekben közzétenni, hiszen ma egy szétszabdaltabb, internetes előzetes nem föltétlenül csökkenti a megjelent könyv iránti érdeklődést. Ajánljuk minél többek figyelmébe, és kérjük az olvasókat, terjesszék is a könyvet, különösen azok körében, akik csupán megszokásból vagy az elmúlt évtizedek téves ideológiáinak hatása alatt élnek a szentáldozásra vonatkozó újabb, erősen kifogásolható engedményekkel.

ATHANASIUS SCHNEIDER

Dominus est - Az Úr az
Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról

Előszó

A Jelenések könyvében Szt. János elmondja, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8). A fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek olyan gesztusa volt, amely Izráelben mindenkor szokásos volt az Úr jelenlétében. Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – felállt és harsány hangon megáldotta Izráel egész gyülekezetét” (1Kir 8,54–55). A könyörgő imádság alatti testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt.
Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is, ahol látjuk Pétert térdre borulni Jézus előtt (vö. Lk 5,8); hasonlóképpen Jairust, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41); a szamariait, aki visszajött Neki hálát adni, végül Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). A felséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14 és 19,4).
Ezzel a hagyománnyal szorosan összefügg az a meggyőződés, hogy a jeruzsálemi szent templom Isten lakóhelye, és ezért a templomba csakis olyan testtartással léphetünk be, amely az Úr jelenléte előtti mélységes alázat és hódolat magatartását fejezi ki.
Az Egyháznak is az a mély meggyőződése, hogy az Úr ténylegesen és valóságosan jelen van az eucharisztikus színek alatt, továbbá az Oltáriszentségnek a tabernákulumban való őrzésének egyre terjedő szokása, kifejlesztette azt a gyakorlatot, hogy az Eucharisztiában jelenlévő Urat alázattal térdre borulva imádjuk.
A trienti zsinat Krisztusnak az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenléte kapcsán a következőket tanítja: „a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember”. (DS 1651)
Aquinói Szt. Tamás a szent Eucharisztiát latens Deitas-ként (rejtőző Istenségként) jelöli meg (Aquinói Szt. Tamás: Adoro te devote). Tehát Krisztus az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenlétének hite már akkor a katolikus egyház hittanításának magjához tartozott és már akkor a katolikus identitás légyeges eleme volt. Világos volt az, hogy az Egyház nem épülhet fel, ha ezt a hitet akár a legkisebb mértékben is megsértik.
Következésképpen az Eucharisztiát, amely Krisztus Testévé lényegileg átváltozott kenyér és Krisztus Vérévé átváltozott bor, a köztünk élő Isten, csakis csodálattal és a lehető legnagyobb mértékű tisztelettel vehetjük magunkhoz, az alázatos imádást kifejező testtartásban. XVI. Benedek pápa Szt. Ágoston szavaira emlékeztet: „Senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta, vétkezünk ha nem imádjuk Őt” (Enarrationes in Psalmos 98,9: CCL XXXIX, 1385) és kihangsúlyozza a következőket: „az Eucharisztiát magunkhoz venni annyit jelent, hogy az imádás magatartásával közelítünk Ahhoz, Akit fogadunk (…) csak az imádásban érlelődhet meg egy mély és igazi befogadókészség” (Sacramentum caritatis, 66).
Ennek a hagyománynak alapján világos, hogy következetessé és elengedhetetlenné vált az olyan testi és lelki gesztusok és magatartásformák felvétele, amelyek szorgalmazzák a csendet, a belső összeszedettséget, saját kicsinységünk alázatos elismerését Annak mérhetetlen nagysága és szentsége előtt, Aki az eucharisztikus színekben előttünk áll. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus Úr iránt, az, hogy követjük Péter apostol példáját, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!”, ahogyan az evangélium elmondja nekünk. (Lk 5,8)
Manapság azonban egyes templomokban azt lehet tapasztalni, hogy ez a gyakorlat egyre inkább elvész, és hogy az illetékesek nem csak utasítják a híveket, hogy a Szent Eucharisztiát állva fogadják, hanem az összes térdeplőt is eltávolították, és így arra kényszerítik híveiket, hogy üljenek vagy álljanak, még akkor is, amikor az eucharisztikus színeket felemelik, és a híveknek imádásra felmutatják. Nagyon furcsa, hogy ezeket a rendeleteket az egyházmegyék liturgiáért felelős személyei vagy az egyes templomok plébánosai úgy bocsátják ki, hogy előtte egyáltalán nem kérdezik meg a híveket, pedig napjainkban bizonyos körökben többet beszélnek az Egyházon belüli demokráciáról, mint valaha.
Ugyanakkor a kézbeáldozás kapcsán el kell ismernünk, hogy ezt a gyakorlatot az egyes részegyházakban sietve és visszaélésként vezették be azonnal a zsinat után; ily módon megváltoztatva a korábbi évszázados gyakorlatot, az új gyakorlat pedig időközben az egész Egyházban szabállyá vált. Ezt a változást azzal az állítással akarták igazolni, mely szerint a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.
Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel mindkét testrész egyenlő méltósággal bír. Ennek a gyakorlatnak az igazolására idézik egyesek Jézus szavait: „Vegyétek és egyétek” (Mk 14, 22; Mt 26,26). Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem csukhatjuk be a szemünket azon dolgok előtt, amelyek világszerte történnek ott, ahol ezt a gyakorlatot bevezették. A kézbeáldozás elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás fokozatos és egyre erősödő gyengülését. A korábbi gyakorlat jobban megőrizte a tisztelet iránti érzéket. Most viszont beszüremkedett az általános figyelmetlenség szelleme és az összeszedettség riasztó mértékű hiánya. Ma gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. A legszétszórtabbak a gyerekek és a fiatalok. Sok esetben semmi nyoma sincs a komolyság szellemének és a belső csendnek, amelynek meg kellene jelennie a lélekben az Isten jelenlétében.
Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amikor egyesek emléktárgy gyanánt magukkal viszik a szent színeket; azokat áruba bocsátják, vagy ami még rosszabb, sátáni rítusokban megszentségtelenítik. Ilyen dolgok bizonyítottan előfordulnak. Még a nagy koncelebrációk alkalmával is, magában Rómában is többször a földre dobva találták meg a szent színeket.
Ebben a helyzetben el kell gondolkodnunk nemcsak a hitnek súlyos mértékű fogyatkozásán, hanem az Úr meggyalázásán és megsértésén is, aki azért méltóztatik közénk jönni, hogy találkozzék velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy bennünk is visszatükröződjék Isten szentsége.
A pápa nemcsak annak a szükségéről beszél, hogy az Eucharisztia igazi és mély jelentőségét megértsük, hanem arról is, hogy azt méltón és tisztelettel ünnepeljük. Azt mondja, hogy tudatosítanunk kell a gesztusok és a testtartás jelentőségét, mint amilyen pl. „az eucharisztikus ima kimagasló pillanatai alatti térdelés” (Sacramentum Caritatis, 65). Továbbá, amikor a szentáldozás vételéről szól, mindenkit arra buzdít, „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy ez a gesztus a maga egyszerűségében megfeleljen az Úr Jézus Krisztussal való személyes, szentségi találkozás értékének” (Sacramentum Caritatis, 50).
Ebben az összefüggésben kell értékelnünk azt a kis könyvet, amelyet Őexcellenciája Athanasius Schneider püspök úr, a kazahsztáni Karaganda segédpüspöke állított össze ezzel a sokatmondó címmel: Dominus est (Az Úr az). Ez a mű értékes hozzájárulás az időszerű vitához, amely az Eucharisztiáról, Krisztus kenyér és bor színe alatti valóságos és lényegi jelenlétéről szól. Különös jelentősége van annak, hogy Schneider püspök fejtegetéseit egy személyes beszámolóval kezdi, amelyben megemlékezik édesanyja és két másik nő mély eucharisztikus hitéről, arról a hitről, melyet nem tudott kioltani a sok szenvedés és áldozat, melyeket vállalnia kellett a kazahsztáni katolikus hívek kis közösségének a szovjet üldözés évei alatt. Ebből a személyes tapasztalatból kiindulva, mely benne nagy hitet, ámulatot és tiszteletet ébresztett az Eucharisztiában jelenlévő Úr iránt, egy történeti-teológiai fejtegetést tár elénk, amelyből világosan látszik, hogyan nyert elfogadást és vert gyökeret az Egyházban hosszú időn keresztül a szentáldozás térdelve és nyelvre történő vételének gyakorlata.
Azt hiszem, eljött annak az ideje, hogy a kézbeáldozás gyakorlatát felülvizsgáljuk, és, ha szükséges, beszüntessük, hiszen azt a Sacrosanctum Concilium (a II. Vatikáni Zsinat liturgikus konstitúciója) és a zsinati atyák valójában meg sem említik, csupán egyes országokban engedélyezték, miután visszaélésképpen bevezették. Ma jobban, mint valaha szükséges segíteni a híveknek, hogy megújítsák élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelenlévő Jézusban, azzal a céllal, hogy magának az Egyháznak élete megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelen helyzet folytonosan előidéz.
Ennek az indítványnak okai nem annyira akadémikusak, mint sokkal inkább lelkipásztoriak, spirituálisak és liturgikusak. A kérdés egyszerűen az, mi építi jobban a hitet. Schneider püspök ebben az értelemben dicséretreméltó bátorságról tett tanúságot, amikor megértette Szt. Pál szavainak igazi jelentését: „minden a ti épülésetekre történjék.” (1Kor 14,26)

+ MALCOLM RANJITH

Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára