2009. november 19.


EGY MÁSIK ÉVFORDULÓ:
VI. PÁL PÁPA AZ ÁLTALA BEVEZETETT ÚJ RÍTUSRÓL I.


Úgy látszik, az évfordulók — akárcsak a „római lázak” (vö. Petrus Damiani szavait e poszt végén) — nem hagynak nyugtot az embernek. Bár nem kívánunk mindent egyfolytában ünnepelni, hiszen ez magát az ünnep lényegét üresítené ki, most mégis egy igen fontos dologról van szó. Negyven évvel ezelőtt, ádvent I. vasárnapján lépett hatályba az az „új miserend” (nem hivatalos latin megjelöléssel: novus ordo missae, rövidítve NOM), amelyet ma az egész világ a Katolikus Egyház hivatalos liturgiájaként ismer és amelyet ezért XVI. Benedek pápa jogi szakkifejezéssel a római rítus rendes formájának nyilvánított. Az új Missale Romanum kihirdetője, VI. Pál pápa közvetlenül e nagy jelentőségű esemény előtt két rövid beszédben foglalkozott a liturgikus változásokkal, amelyeket a szerdai általános kihallgatások alkalmával olvasott fel az előtte megjelent híveknek. Az első beszédet 1969 november 19-én, a másodikat november 26-án tartotta.

Ma, negyven évvel később sokan nem értik, mi szükség van rá, hogy az új liturgia mellett ismét megjelenjék a régi mint a római rítus rendkívüli formája. Mások ezzel szemben éppen azt nem értik, mi szükség volt egyáltalán egy teljesen új rítusra, amely — Ratzinger bíboros szavait idézve (Das Fest des Glaubens. Versuche über die kirchliche Liturgie, Einsiedeln 1981, 77) — „úgy lett kiadva, mintha egy professzorok által újonnan kidolgozott könyv volna, nem pedig a folyamatos növekedés egyik fázisa”. VI. Pál erre a kérdésre próbál meg választ adni. Érvelése, következtetései eltérnek attól, amit mai utóda, XVI. Benedek tanításában olvashatunk, viszont pontosan kifejezik azokat a szándékokat és motivációkat, amelyek a hatvanas évek végén az egész Egyházat áthatották. E szövegek tehát értékes forrásai a Katolikus Egyház jelenkori történetének, s minden eddigi szakmunkánál jobban segítenek megérteni, hogyan és miért alakult olyanná a liturgia, amilyennek ma általában ismerjük.

A két beszédnek eddig még nem készült magyar fordítása, de külföldön sem született olyan tudományos munka, amely részletesen összevetette volna a konkrét pápai szándékokat és várakozásokat a későbbi valósággal (ami érthető is, hiszen ez a kérdés egészen a közelmúltig tabunak számított). Itt most csak az előbbi hiányt kívánjuk pótolni, az érdemi kommentárhoz ugyanis külön monográfiára volna szükség.


POST SCRIPTUM

A megjegyzések alapján úgy tűnik, mégsem hagyhatjuk a forrást teljesen kommentár nélkül. Az évfordulóra való tekintettel e beszédekkel is foglalkozik a tradicionalista blogoszféra doyenja, az amerikai Father Z(uhlsdorf), akinek az első beszédről szóló hang-posztja (podcast) itt hallgatható meg. A német Summorum Pontificum Blog szintén közli a szöveg fordítását némi kommentárral.

* * *

VI. Pál pápa: Vogliamo richiamare beszéd az 1969 november 19-i általános kihallgatás alkalmával

(az olasz eredetit l. itt, a L’Osservatore Romanóban közölt
angol fordítást pedig itt)


Szeretett Fiaink és Leányaink!

Szeretnénk felhívni a figyelmeteket valamire, ami a közeljövőben történik majd a latin katolikus egyházban és amit kötelezően alkalmazni kell az olasz egyházmegyékben a most következő első ádventi vasárnaptól kezdve, amely ebben az évben november 30-ára esik: ez pedig a mise új rítusának bevezetése a liturgiába. A misét olyan formában fogjuk ünnepelni, amely meglehetősen eltér attól, amelyben négy évszázada, vagyis a Tridenti Zsinat utántól, V. Szent Pius óta ünnepelni szoktuk.

Ebben a változásban van valami meglepő, valami rendkívüli, hiszen úgy tartottuk, hogy a mise vallásos kultuszunknak és hitünk hitelességének hagyományos és érinthetetlen kifejezésmódja. Feltehetjük a kérdést: miért e változás? És miben áll ez a változás? Milyen következményekkel jár a szentmisén részt vevők számára? A válaszokat e kérdésekre, és a többi hasonlóra, amelyek egy ilyen jelentős újdonsággal kapcsolatban felmerülnek, megkapjátok majd minden templomban, s bőven találkozhattok velük minden vallásos kiadványban, minden iskolában, ahol a keresztény tanítást oktatják. Arra buzdítunk benneteket, hogy figyeljetek ezekre, és ügyeljetek rá, hogy ily módon némileg világosabb és mélyebb képet kapjatok a mise bámulatos és titokzatos értelméről.


A ZSINAT SZÁNDÉKA

Addig is ebben a rövid és egyszerű beszédben megpróbáljuk eloszlatni lelketekben az első természetes nehézségeket, amelyeket ez a változás okozna, mégpedig három kérdés vonatkozásában, amelyek elsőként juthatnak róla eszünkbe.

Miért e változás? A válasz: azért, mert ez volt a kifejezett szándéka a nemrég tartott egyetemes zsinatnak. A zsinat ezt mondja: „A szentmise rendjét úgy kell felülvizsgálni, hogy világosabban kitűnjék az egyes részek sajátos jelentése és kölcsönös összefüggése, és hogy könnyebbé váljék a hívek áhítatos és tevékeny részvétele. Ezért a szertartásokat — lényegük hűséges megőrzésével — tegyék egyszerűbbé, hagyják el mindazt, ami az idők folyamán megkettőződött vagy kevésbé hasznosként járult hozzájuk, néhány elemet viszont, amelyek az idők mostohasága folytán kivesztek, állítsanak helyre a szent atyák ősi szabályai szerint, ahogy az alkalmasnak vagy szükségesnek látszik” (Sacrosanctum Concilium, 50. p.).

A készülőben levő reform eszerint az Egyház egy tiszteletet parancsoló rendelkezését valósítja meg; az engedelmesség cselekedete; olyan cselekedet, amellyel az Egyház önmagához való következetességét fejezi ki; egy lépés előre a hiteles hagyományban; a hűség és az életerő megnyilvánulása, amelyeket mindnyájunknak készségesen magunkévá kell tennünk. Nem önkényes cselekedet. Nem mulandó vagy szabadon választható kísérlet. Nem valamely dilettáns rögtönzése. Törvény, amelyet a szent liturgia tekintélyes művelői gondoltak ki, amelyet hosszasan megvitattak és tanulmányoztak; jól tesszük tehát, ha örömteli érdeklődéssel fogadjuk, s pontosan és egységesen megtartva alkalmazzuk. Ez a reform véget vet a bizonytalanságoknak, a vitáknak, az önkényes visszaéléseknek; és arra a rituális és érzelmi egyöntetűségre szólít fel minket, amely a Katolikus Egyház sajátja, amely örököse és folytatója annak az első keresztény közösségnek, amely teljesen „egy szív és egy lélek” volt (ApCsel 4, 32). Az egyházi imádság korális jellege az Egyház egységének és katolicitásának egyik jele és egyik erőssége. A küszöbön álló reform nem rombolhatja szét és nem is zavarhatja meg ezt a korális jelleget: inkább meg kell erősítenie és új lélekkel, ifjúi lelkülettel kell megszólaltatnia.


VÁLTOZATLAN TARTALOM

Egy másik kérdés: miben áll ez a változás? Meg fogjátok látni; sok új rituális előírásban áll, amelyek — különösen kezdetben — némi odafigyelést és egyfajta gondosságot igényelnek. A személyes áhítat és a közösségi érzés könnyűvé és kedvessé teszik majd számotokra ezeknek az új előírásoknak a megtartását. Világosan kell látni azonban, hogy semmi sem változott meg a mi hagyományos misénk lényegében. Egyeseket talán megzavarhat a szertartás egy részlete vagy egy újólag hozzáfűzött rubrika, mintha az valami változást vagy valami csökkenést jelentene vagy leplezne a katolikus hit végérvényesen megszerzett és tekintélyileg megállapított igazságaiban, s mintha ennek eredményeként az imádság törvénye, a lex orandi és a hit törvénye, a lex credendi közötti azonosság szenvedne csorbát.

Ez azonban nem így van. Egyáltalán nem. Először is mert a rítus és a neki megfelelő rubrika önmagában még nem dogmatikai meghatározás, a teológiai minősítésük is különböző értékű lehet a liturgikus kontextus alapján, amelyre vonatkoznak; olyan gesztusok és kifejezések ezek, amelyek az isteni jelenlét kimondhatatlan misztériumában megélt és abból élő vallásos cselekményre utalnak, amely nem mindig azonos formában valósul meg és amelyet csak a teológiai kritika képes elemezni és kifejezni logikailag kielégítő hittani formulákban. Azután mert az új rend szerinti mise ugyanaz a mise és az is marad, mint amelyet mindig ismertünk, még ha ez az azonosság bizonyos tekintetben egyértelműbbé lett is téve. Az egységet az utolsó vacsora, a keresztáldozat és e kettőnek a misében való képviseleti megújítása között az új rend ugyanolyan sérthetetlen módon állítja és ünnepli, mint a megelőző. A mise Krisztus utolsó vacsorájának emléke és az is marad, amelyben az Úr, átváltoztatva a kenyeret és a bort saját testévé és vérévé, megalapította az új szövetség szentségét, és azt akarta, hogy ez az ő papságának erejénél fogva, amellyel az apostolokat felruházta, legyen megújítva a maga azonosságában, csak éppen más módon, vagyis vértelen és szentségi módon felajánlva, az ő örök emlékezetéül, amíg az idők végén vissza nem tér (vö. De la Taille: Mysterium Fidei, Elucid. IX).


NAGYOBB RÉSZVÉTEL

És amikor úgy találjátok majd, hogy az új rítusban világosabban jelenik meg az igeliturgia és a tulajdonképpeni eucharisztikus liturgia kapcsolata, mintha az utóbbi az előbbit megvalósító válasz volna (vö. Bouyer), vagy amikor észreveszitek, hogy mennyivel jobban hívja részvételre az eucharisztikus áldozat ünneplésében a hívek gyülekezetét, akik a misében teljesen az „Egyház” és annak is érzik magukat, vagy amikor a mi misénk más csodálatos sajátosságai tárulnak fel előttetek, ne higgyétek, hogy mindezzel meg akarnánk változtatni annak eredeti és hagyományos lényegét; inkább tanuljátok meg értékelni azt, ahogy ezen új és kiterjedtebb nyelvezet révén az Egyház hatékonyabbá kívánja tenni liturgikus üzenetét, s közvetlenebb és lelkipásztoribb módon akarja azt közelebb hozni minden gyermekéhez és Isten egész népéhez.

Így tehát válaszolhatunk a harmadik kérdésre, amelyet feltettünk magunknak: milyen következményekkel jár ez a szóban forgó újítás? Az előirányozott, jobban mondva a szándékolt következmény az, hogy a hívek nagyobb értelemmel, gyakorlatibb módon, jobban átélve és megszentelődve vegyenek részt a liturgikus misztériumban, vagyis Isten Igéjének hallgatásában, amely él és visszhangzik az elmúlt századokban és mindnyájunk lelkében, továbbá Krisztus szentségi és engesztelő áldozatának misztikus valóságában.

Nem „új miséről” beszélünk tehát, hanem inkább az Egyház életének „új korszakáról”. Apostoli áldásunkkal.

Fordította: R.Z.