BENEDICTUS CUNCTATOR

Az új év első heteiben sok fontos dolog történt, amelyek a mi olvasóink érdeklődésére is számot tarthatnak. Nem volna jó azonban, ha a blogoszféra e csöndes kis liturgikus sarkát elborítaná a napi hírek áradata. Ezért az elkövetkező hetekben számos rövidebb beszámolót tervezünk, egy-két alapvető, de hosszú szöveget pedig részletekben fordítunk le és teszünk közzé. Ám mielőtt még belekezdenénk a sorozatba, hadd emeljük ki a legfrissebb és talán a legfontosabb hírt, amelynek hátterében az egész eseménysor új — és lényegesen reménytelibb — megvilágítást nyerhet.

A Szentszék sajtóterme ma délben tette közzé, Andrea Tornielli azonban már néhány napja előre jelezte, hogy Szentséges Urunk, XVI. Benedek pápa, elfogadva Godfried Daneels bíboros lemondását, André-Mutien Léonard namuri püspököt nevezi ki mechelen-brüsszeli érsekké és Belgium prímásává. Mit jelent ez a változás? Azt, hogy egy olyan főpaptól, aki Suenens bíboros kiszemelt utódjaként igen fiatalon került a prímási székbe és ennek következtében kerek harminc évig állott a belga egyház élén, egy közel húszéves püspöki tapasztalattal rendelkező, sokszorosan kipróbált férfi veszi át a vezetést, mégpedig várhatóan csak öt-hat évre. Leo Joseph Suenens bíborosról tudni kell, hogy a XX. századi egyháztörténet egyik legjelentősebb személyisége volt: az ő nevéhez fűződik a II. Vatikáni Zsinat ún. progresszív szárnyának megszervezése, vezetése, majd a zsinat utáni időkben a hagyományos katolikus tanítás szisztematikus lebontása. Művei és munkássága alapján elmondható, hogy az ún. „zsinati szellem”, amelynek katasztrofális hatására XVI. Benedek pápa többször felhívta a figyelmet, gyakorlatilag Suenens szelleme, benne tisztelhetjük a „szakadás hermeneutikájának” egyik kortárs szülőatyját.

Természetesen ez volt az az út, amelyet a tanítvány Daneels is követett egész pályáján, noha kissé óvatosabban (emlékezetes egy 2007-es amerikai előadása, amelyben rendkívül disztingváltan közelített a liturgia mai helyzetéhez, l. erről az NLM kommentárját). Ennek ellenére a városmisszionáló bíboros úgy vonul be az egyháztörténelembe, mint aki alatt a belga katolikus egyház szinte teljesen felszámolta magát. Itt nem volt kommunista diktatúra, amely kívülről próbálkozott volna a kereszténység eltörlésével, a statisztikák mégis sokkal rosszabb képet mutatnak. Vini Ganimara francia Vatikán-szakértő, az Osservatore Vaticano című francia blog szerkesztője tavaly hosszú sorozatban számolt be a belga katolicizmus helyzetéről, részletesen számba véve Daneels bíboros lehetséges utódait; a nagy visszhangot kiváltó cikkeket a Messainlatino.it blog olaszul is közölte (a teljes sorozatot l. itt). Ugyanezt írta meg az Il Foglio vatikanistája, Paolo Rodari is rövid, de tömény összefoglalásban, amelynek már a címe is sokkoló: „Daneels prímás távozik, a nyomában «temető» és viszály.”

E helyzetben a pápának nem maradt sok választása, hiszen az egyetlen ratzingeriánus jelölt Mgr Léonard volt. A sajtó és saját liberális tiszttársai által ókonzervatívnak minősített főpap az elmúlt két évtizedben semmi mást nem tett, mint hogy az Egyház romlatlan tanítását hirdette. Ez azonban városmisszió nélkül is elég volt ahhoz, hogy felvirágozzék a hitélet és maguktól teremjenek a hivatások: a 10 milliós lélekszámú Belgiumban, amelynek 47%-a vallja magát katolikusnak, ma összesen 71 szeminarista van, akiknek éppen a fele: 35 fő a kis namuri egyhézmegyében készül a papságra. Ezek után nyilván nem meglepő, hogy Mgr Léonard nagy szeretettel karolta fel a Szentatya kezdeményezését a hagyományos római liturgia helyreállítására, meghívta területére az FSSP-t és maga is több alkalommal celebrált a régi rítus szerint:

FSSP-s papok szentelése Wigratzbadban 2007 június 30-án

Régi rítusú szentmise a torontói eucharisztikus kongresszuson 2008 június 21-én

Ilyen prímást adott hát a pápa Belgiumnak január 18-án, amely a hagyományos naptárban Szent Péter római katedrájának ünnepe. Az öröm mellett már csak irigykedni tudunk.

Van azonban ennek az ügynek egy mélyebb tanulsága is, amelynek levonása hosszabb távon jóval nagyobb haszonnal jár, mint maga a konkrét kinevezés: ez pedig az a mód, ahogy a Szenatya azt végrehajtotta. Mgr Léonard-t, e valóban oroszlánszívű belga főpapot ugyanis már 2008 júniusában, Daneels bíboros 75. életévének betöltésekor (vö. CIC 401. k., 1. §) ki lehetett volna nevezni a mechelen-brüsszeli székbe, a pápa mégis úgy döntött, hogy az aktuális érseket egy évre meghosszabbítja hivatalában, amihez tavaly még egy további fél év járult. Ez azonban nem egyedi döntés volt, hanem XVI. Benedek pápaságának egy fontos sajátosságát, sőt mondhatni jellegzetes gyakorlatát tükrözi.

A pápa elsősorban a bíborosokat, de néha más fontos tisztségek betöltőit is hivatali idejük lejárta után nem váltja le azonnal, hanem hosszú haladékot (időnként teljes éveket) ad még nekik. Így hagyta meg először államtitkári székében Angelo Sodanót, amikor pedig utódját, Tarcisio Bertonét kinevezte, újabb fél évet hagyott az előd méltó távozásához. Ugyanígy csak szép lassan cserélődött ki az államtitkárság felső vezetőinek köre, a második szinten a változások egészen 2009-ig várattak magukra. A Római Kúriában a Szentatya mindössze két dikasztérium titkárát távolította el viszonylag gyorsan és ötéves ciklusuk lejárta előtt (mindkettő a ratzingeri irányvonal esküdt ellensége volt), miközben 76 évesen még mindig aktív Walter Kasper és Raffaele Farina SDB, 75 évesen pedig Giovanni Battista Re, Cláudio Hummes OFM, Paul Josef Cordes és Franc Rodé bíboros. Az egyházmegyés főpásztorok közül két bíboros: Severino Poletto torinói és Dionigi Tettamanzi milánói érsek hivatali idejét a pápa 2010-ig, ill. 2011-ig kifejezetten meghosszabbította, és egyelőre nem fogadta még el további tizenhárom, 75—79 éves bíboros lemondását sem. Ugyanez fokozott mértékben a puszta püspöki kinevezéseknél is megfigyelhető egyrészt a határozott vagy határozatlan időre meghosszabbított főpásztorok, másrészt a püspök nélkül maradt egyházmegyék tekintetében.

Az első kézenfekvő magyarázat erre a jelenségre az, hogy nehéz megfelelő utódot találni. A püspökök esetében ez gyakran így is van, bíborosi pozícióra azonban csak viszonylag kevés jelölt jön szóba, és keresgélésük is elég korán megkezdődik. A valódi ok a halasztásra sokkal inkább politikai-diplomáciai természetű, amint arra a mai kinevezés apropóján a Messainlatino.blog rendkívül éleslátó elemzése is rávilágít. Ennek szerzője helyesen állapítja meg, hogy Mgr Léonard kinevezése akár egy-két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna a helyi liberális egyház és sajtó tiltakozásai miatt. A hosszabbításnak tehát a távozó bíboros személyes megtisztelésén túl az volt a fő célja, hogy elfogadhatóvá, megvalósíthatóvá tegye a változást a közvélemény felkészítésével. XVI. Benedek megtanulta a varsói leckét, a média-előkészítésben pedig nagy segítségére voltak azok a fent idézett hagyomány- és pápahű újságírók, akik gondosan a világ elé tárták a progresszista belga egyház helyzetét.

Mint tudjuk ugyanis, a mai világban nem elég becsületesnek lenni: annak is kell látszani. Ezt a bölcsességet a sikerdíjáról elhíresült jogásznő esetével kapcsolatban egy időközben Brüsszelbe távozott MSZP-s politikusnő fogalmazta meg, s azóta a magyar közélet ismert közhelyévé vált. Kissé közelebbről megnézve ez egy elképesztően álságos kijelentés, hiszen ha valaki egyszer tisztességes, egy tisztességes világban ennél semmi többet nem kell tennie, mivel természetes módon látszik olyannak, amilyen valójában. Ámde ebben a világban, ahol a média a feketét is könnyedén fehérnek, a fehéret pedig feketének festheti le, maga a valóság immár teljesen érdektelen: ami számít, az egyedül annak földi mása. Ezt pedig azok mondják meg, akiknek hatalmuk van a gépezet fölött. Illyés Gyula még azt írta a zsarnokságról: „ő mondja meg, ki voltál”, ma viszont a médiahatalom már azt is megmondja, ki vagy, sőt ki leszel (vagy lehetsz). Hiába tehát az alsóbb szervek (nuncius, kongregáció) hosszas előkészítő-egyeztető eljárása, majd végül a legfelső pápai kinevezés: még a legalkalmasabb személy is elcsúszhat — akár utólag — egy apró banánhéjon, ha a média éppen úgy akarja (elég itt a linzi segédpüspök tavalyi ügyére utalnunk), a valóban alkalmatlanokról (mint az egynapos varsói érsek) nem is beszélve.

És ugyanez érvényes még szélesebb körben, gyakorlatilag minden pápai kijelentésre (pl. a regensburgi beszédre vagy az afrikai interjúra) és minden pápai aktusra (pl. az SSPX vagy az anglikánok felé való nyitásra). A felsorolt példák azt mutatják, hogy a pápa és munkatársai az elmúlt négy évben folyamatosan tanultak a kommunikációs csapásokból, s a későbbi ügyeket a korábbiakhoz képest sokkal jobban előkészítették. P. Federico Lombardi SI személyében a Szentszék még külön személyt is tart arra, hogy szükség esetén kategorikusan cáfolja vagy elködösítse az igazságot (ezen igazán nem kell megütköznünk, hiszen ősi hagyományról van szó: Bacci bíboros szerint a pápai diplomácia akkor született, amikor Szent Péter háromszor megtagadta az Urat). Ezekhez a hivatalos és félhivatalos csatornákhoz (pápa, államtitkárság, ill. szentszéki sajtóterem) járul még egy harmadik, külső kör, amelyben a kellően tájékoztatott újságírók az üzenet szétkürtölése közben véleményformáló erejüknél fogva maguktól gondoskodnak a tartalom be- és elfogadásáról.

Mindez azzal a szomorú tanulsággal szolgál a hagyományos liturgia iránt elkötelezett híveknek, hogy e téren egyelőre hiába remélnek komolyabb fellépést a Szentatya részéről. Sokan ugyanis régóta várják, mikor fog a pápa nyilvánosan a régi rítusban misézni vagy hogy mikor tesz végre olyan nyilatkozatot, amilyet közvetlen munkatársaitól egyre gyakrabban hallunk. A fentiek fényében azonban meg kell értenünk, hogy ezek az aktusok nemcsak a pápa közismert személyes meggyőződésének és hivatalos tanításának természetes folyományai lennének, hanem egyben a szentszéki kommunikációnak is részei, és nem lehet megakadályozni, hogy mások is ekként értelmezzék őket. Márpedig a fenti személyi problémákat látva és ismerve a Summorum Pontificum motu proprio szabotálását szerte a világon, nem nehéz megjósolni, milyen reakciókat váltana ki egy ilyen nem kellően előkészített esemény. A motu proprio 2007-ben jelent meg, és fogadtatása alapján az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság már 2008-ra kidolgozta azt az értelmező instrukciót, amely az összes ellenvetést és akadályt elhárította volna. A pápa azonban másként döntött: hosszú ideig pihentette (akárcsak magát a motu propriót, amellyel Castrillón bíboros két évig vajúdott), majd a múlt ősszel, amikor az államtitkárságon már a közeli publikációt rebesgették, Mons. Pozzo egy interjújában alaposan lehűtötte a várakozásokat.

Apró jelek természetesen mindig vannak, amelyekkel — mint egy magas torony vékony, rácsos ablakából — a Szentatya rendszeresen megpróbál üzenni a világnak: elsősorban a kifinomult ars celebrandi, amellyel a római rítus rendes formáját ünnepli, különös tekintettel a liturgikus kelet mint imairány hangsúlyozására és a térdelve, nyelvre való áldoztatásra; azután a liturgiáról, annak istenközpontúságáról előadott gyakori és szép gondolatai; végül közeli és távoli munkatársainak példája — az ő egyre hosszabb sorukba állt most be Mgr Léonard is mint leendő bíboros.

A liturgia iránt érzékeny átlagkatolikus, akinek szomorú tapasztalatai vannak saját részegyházában és aki csak igen keveset lát a világegyház egészéből (sajnos a rosszat könnyebben is, mint a jót), el sem tudja képzelni, mekkora ellenállással kell megbirkóznia XVI. Benedek pápának, mégpedig főleg az Egyházon belül. Az átlagos hívőt a hosszú várakozás is nagyon megviseli: elcsügged, reményét veszti, megharagszik, felelősöket keres. Pedig ez sehova sem vezet, hiszen neki nem áll hatalmában megoldani a problémákat, viszont annál könnyebben súlyosbíthatja őket. Itt az ideje, hogy megértsük a pápai késlekedések valódi okát, és hogy tanuljuk meg türelemmel és szeretettel elfogadni őket. A Szentatyát talán nem viselte meg, hogy két és fél éven keresztül kellett magára öltenie Mons. Piero Marini liturgikus giccseit, amelyek képei nemcsak azonnal bejárták az egész világot, hanem még ma, a pápai szertartások két évnyi radikális fejlődése után is folyton úgy bukkannak fel a sajtóban, mint a katolikus liturgia hiteles mintái?

Őszentségének súlyos oka lehetett rá, hogy az elődjétől örökölt szertartásmestert az ötéves ciklus lejárta után még másfél évig maga mellett tartotta (úgy hírlik, vagy egy fél tucat püspökséget elutasított, mivel mindenáron a Kúriában akart maradni, a tűz közelében). Miután azonban eltávozott, a pápa egy tollvonással a szertartásmesteri hivatal összes korábbi konzultorát lecserélte (természetesen a ciklusuk lejártával), ami elég példátlan a kúriai gyakorlatban. Egyes tradiconalistáknak — köztük a lefebvristák Williamson-féle szárnyának, amely még a Szentszékkel folyó tárgyalásokat is rosszallóan nézi — sajnos ez nem elég: mindent akarnak és mindent azonnal akarnak. Róma püspöke szerencsére jobban ismeri az egyetemes Egyház és a Kúria helyzetét, és jól tudja, hogy maga Róma sem egy nap alatt épült fel, sőt hogy ez a nagy késleltető stratégia is végső soron római eredetű.

Az előző mondatot elolvasva egykor minden, gimnáziumban érett felnőttnek Ennius híres sorai jutottak volna eszébe, amelyeket mi is megfontolhatnánk. Ma persze ki hallott Enniusról? Nem csoda, hogy elfeledtük, hiszen még csak nem is aranykori szerző: az archaikus római irodalom nemzeti költője volt. Muraközy Gyula mesélte egyszer, hogy a gimnáziumi magyaróráin fellelkesült diákokat ezzel a buzdítással kezdte latinra oktatni: „Olvassunk Vergiliust, ő a római Arany János!” Találó megjegyzés, amelynek nyomán Enniust a római Zrínyinek nevezhetnénk. Nagyapáink azonban nem emiatt ismerték, hanem mert Cicero, mint valami reformkori értelmiségi, akinek még nem adatott meg, hogy új klasszikusként Vergiliust olvashassa, lépten-nyomon a régi klasszikust, Enniust idézi. A minket érdeklő sorok a Cato maior című dialógusban — amelynek főszereplője, az idősebb M. Porcius Cato annak idején maga hozta Rómába a költőt — arról a Q. Fabius Maximus Cunctatorról szólnak, aki „a fiatalosan heves Hannibált megzabolázta türelmével” (Cic. Cat. mai. 4, 10; Enn. ann. 363—365 Skutsch):

Unus homo nobis cunctando restituit rem:
non enim rumores ponebat ante salutem,
ergo postque magisque viri nunc gloria claret.

„Egy ember halogatva emelte fel újra hazánkat,
mert jó hírénél a köz üdvét többre becsülte,
így neve egyre dicsőbb már most és lesz ezután is.”

Megpróbáltam a lehető legpontosabb fordítást adni, mivel minden szó számít, különösen a párhuzam szempontjából, amely miatt e verset idézem. Az első sorban a restituit szót Némethy Géza (1916/1987) a „menté meg”, Szabó György (1987) pedig a „védte meg” formában adja vissza. Az eredeti ennél többet mond: a római állam ugyanis gyakorlatilag már elbukott (gondoljunk a cannaei csatára, amely a rómaiak számára a mi Mohácsunkkal ért fel, gyásznapjáról még évszázadok múlva is megemlékeztek), Fabius tehát nem pusztán megóvta, hanem helyreállította, visszaadta eredeti nagyságát és méltóságát. Ráadásul mindezt egyedül, egyetlen emberként (unus homo) tette, a római katonai és polgári elit értetlensége és ellenkezése közepette. Nos, ez a leírás tökéletesen illik a Szentatyára, a hagyományos katolikus identitás helyreállítójára, akinek közismert magányossága szokatlan bátorsággal párosul.

A második sorban a nép üdvét (salus populi) a hamis népszerűség homályosítja el, amire azért fontos rámutatni, „mert nem mindenki képes a rosszindulatú híresztelésekkel szemben olyan szilárd és állhatatos magatartást tanúsítani, mint egykor Q. Fabius, aki inkább beleegyezett, hogy vezéri hatáskörét a nép állhatatlansága miatt korlátozzák, semhogy a népszerűség kedvéért rosszul szolgálja az állam érdekeit” (Liv. 44, 22, 10; Muraközy Gyula fordítása). Manapság sokan kritizálják a Szentatyát azért, mert nem lép fel nyíltan és közvetlenül az Egyházban eluralkodott szekularizmus erőszakos képviselőivel szemben, s ezzel tulajdonképpen lemond az őt megillető, isteni jogú pápai főhatalom gyakorlásáról. Látni kell azonban, hogy ezt egy nagyobb jó: a lelkek üdvössége (salus animarum, vö. CIC 1752. k.) érdekében teszi, hiszen a jelen helyzetben sokkal többet ártana az Egyháznak azzal, ha erélyesen fellépve de iure is felfedné egyes részegyházak de facto skizmáját. Ehelyett, akárcsak Fabius, inkább visszavonul, hogy a fennmaradás érdekében megőrizze a belső egységet, megtévessze és kifárassza az ellenséget, majd kellő előkészítés után biztos terepen arasson fölötte győzelmet.

Bizonyára tudatában van annak, hogy a végső győzelmet már nem fogja megérni. Lelkileg nekünk is fel kell rá készülnünk, hogy sokáig fog tartani, amíg egy új Scipio kiűzi Hannibál szellemét Itáliából. A mostani, hálátlan szerep egyelőre a Cunctatoré, aki az alapot teremti meg a dolgok helyreállításához. Hogy legyen majd, aki egykor elmondhatja Ennius harmadik sorát keresztény hangszerelésben: Benedictus Cunctator — áldott a Késlekedő!

R.Z.