KARÁCSONY ÉS VÍZKERESZT IDŐPONTJA A KORAI KERESZTÉNYSÉGBEN

Az előző bejegyzésben láttuk, hogy a változó ünnepek kihirdetése hagyományosan vízkeresztkor, vagyis január 6-án történik. Vízkereszt a római rítusban a karácsonyi időbe tartozik és Krisztus születésével tartalmilag is összefügg, a bizánci hagyományban pedig egyenesen a második legnagyobb ünnep a húsvét után. Ugyanakkor pl. az örmény apostoli egyház nem ismeri a karácsonyt, s így január 6-án Urunk születéséről és megkeresztelkedéséről egyszerre emlékezik meg.

E liturgikus különbségek mögött a szóban forgó ünnepek kialakulásának és változásainak hosszú történeti folyamata áll, amelynek kezdeteit elég nehéz pontosan rekonstruálni. Egy újkori elmélet, amely mára a populáris kultúra részévé vált, december 25-e keresztény megünneplését a sol invictus római kultuszából, vagyis külső forrásból eredezteti. Ezzel szemben először Louis Duchesne vetette fel a XIX. század végén, hogy az Egyház inkább belső okokból, bizonyos naptári számítások következtében helyezte erre a napra a karácsonyt, s hipotézisét azóta újabb források igazolták. Noha egységes tudományos álláspontról ma sem beszélhetünk, érdemes egy kicsit részletesebben megismerni az utóbbi magyarázatot, amely a karácsony időpontjának a vízkeresztével való összefüggéseit is megvilágítja. A kérdésről megbízható és — bonyolultságához képest — elég olvasmányos összefoglalás jelent meg az amerikai Touchstone magazin 2003 decemberi számában, amelynek fordítását az alábbiakban közöljük.

* * *

KARÁCSONY KISZÁMÍTÁSA
William J. Tighe a december 25-e mögötti történetről

Sok keresztény úgy gondolja, hogy azért ünneplik Krisztus születését december 25-én, mert az egyházatyák e célból egy pogány ünnep időpontját sajátították ki. Ez szinte senkit sem zavar, leszámítva néhány csoportot az amerikai evangéliumi egyházak margóján, akik láthatólag úgy vélik, hogy karácsony ettől maga is pogány ünneppé válik. Talán nem árt azonban tudni, hogy a korai keresztények választása azért esett december 25-ére, mert Jézus születésének időpontját naptári számításokkal próbálták meghatározni, amelyeknek semmi közük nem volt a pogány ünnepekhez.

Ezzel szemben a „győzhetetlen nap születésének” [dies natalis solis invicti] pogány ünnepe, amelyet Aurelianus római császár 274 december 25-én vezetett be, szinte biztosan arra irányult, hogy pogány alternatívát teremtsen egy olyan időpontnak, amelynek már volt valami jelentősége a római keresztények szemében. A „karácsony pogány eredete” tehát valójában történeti alapokat nélkülöző legenda.


Tévedés

Az időpont pogány eredetének gondolata két tudósra vezethető vissza, akik a XVII. század második és a XVIII. század első felében éltek. Paul Ernst Jablonski német protestáns teológus [1693—1757] azt szerette volna kimutatni, hogy Krisztus születésének december 25-i ünneplése egyike volt a kereszténység „elpogányosítását” célzó számos aktusnak, amelyet az Egyház a IV. században örömmel hajtott végre mint egy újabbat ama számos „elfajzás” között, amelyek a tiszta apostoli kereszténységet katolicizmussá alakították át. Dom Jean Hardouin bencés szerzetes [1646—1729] azt próbálta meg kimutatni, hogy a Katolikus Egyház anélkül tett magáévá pogány ünnepeket, hogy elpogányosította volna az evangéliumot.

A Julián-naptárban, amelyet Iulius Caesar Kr.e. 45-ben vezetett be, a téli napforduló december 25-ére esett, s ezért Jablonski és Hardouin kézenfekvőnek találta, hogy e napnak pogány szempontból is jelentőséggel kellett bírnia, mielőtt keresztény szempontból fontossá vált volna. Csakhogy az időpontnak a római ünnepi naptárban egészen Aurelianus koráig nem volt vallási jelentősége, és őelőtte a nap kultusza sem játszott kiemelkedő szerepet Rómában.

Rómának két naptemploma volt: az egyik (ezt az a klán tartotta fenn, amelyben Aurelianus született vagy ahová adoptálták) augusztus 9-én ülte meg a maga felszentelési ünnepét, a másik felszentelését augusztus 28-án ünnepelték. A II. századra azonban, amikor Rómában egyre inkább a keleti napkultuszokat, mint pl. a Mithrász-vallást, kezdték követni, a két korábbi kultusz hanyatlásnak indult. Egyébként pedig egyik napkultusznak — sem réginek, sem újnak — nem volt olyan ünnepe, amely a napfordulókhoz vagy a napéjegyenlőségekhez kapcsolódott volna.

Történetesen úgy alakult, hogy Aurelianus, aki 270-től 275-ben történt meggyilkolásáig uralkodott, ellenséges volt a kereszténységgel szemben, és úgy tűnik, hogy azért vezette be és terjesztette el a „győzhetetlen nap születésének” ünnepét, hogy a Római Birodalom különféle pogány kultuszait ezzel az eszközzel egyesítse a nap éves „újjászületéséről” való megemlékezés keretében. Aurelianus olyan birodalomnak állt az élén, amelyet összeomlás fenyegetett a belső nyugtalanság, a provinciai lázadások, a gazdasági hanyatlás, valamint északon a germán törzsek, keleten pedig a Perzsa [pontosabban Szászánida] Birodalom ismételt támadásai miatt.

Az új ünnep létrehozásával a császárnak az volt a szándéka, hogy december 25-e — mint a világosság hosszabbodásának kezdete és a sötétség hosszabbodásának vége — a Római Birodalom reménybeli „újjászületésének” avagy örökös megifjodásának szimbólumává váljék, márpedig ezt azon istenek kultuszának megőrzése biztosítja, akiknek pártfogása (ahogy a rómaiak gondolták) Rómát naggyá és a világ úrnőjévé tette. Ha a keresztény ünnepet is sikerül magába olvasztania, azzal az egész csak még tökéletesebb lesz.


Melléktermék

Igaz ugyan, hogy Rómában először csak valamivel Aurelianus után, Kr.u. 336-ból vannak adataink arról, hogy a keresztények az Úr születését december 25-én ünnepelték, a források azonban arról is tanúskodnak, hogy Krisztus születésének időpontját a keresztények mind a görög keleten, mind pedig a latin nyugaton már jóval azelőtt megpróbálták kiszámítani, mint hogy liturgikusan ünnepelték volna. A forrásokból történetesen arra lehet következtetni, hogy e dátum rögzítése december 25-ére pusztán mellékterméke volt annak a törekvésnek, hogy meghatározzák, mikor kell ünnepelni Krisztus halálát és feltámadását.

Hogyan történt mindez? Az Úr haláláról beszámolva a szinoptikus evangéliumok és János evangéliuma szemlátomást ellentmondanak egymásnak. Úgy tűnik, hogy ezt a szinoptikusok a pészah napjára teszik (miután az Úr az előző éjjel elfogyasztotta a pészah-vacsorát), János viszont a pészah előestéjére, amikor a jeruzsálemi templomban levágták a pészah-bárányokat az ünnep számára, amely aznap este, napnyugtával vette kezdetét.

A probléma megoldásának része az a kérdés, hogy az Úr utolsó vacsorája pészah-vacsora volt-e, vagy egy másik, egy nappal korábban tartott vacsora, ennek részleteibe azonban itt nem bocsátkozhatunk. Elég lesz megállapítanunk, hogy a korai Egyház a szinoptikusok helyett Jánost követte, s ezért úgy tartotta, hogy Krisztus halálára a zsidó lunáris naptár szerint niszán hónap 14-én került sor. (A mai kutatók egyébként abban egyetértenek, hogy Krisztus halálának éve csak Kr.u. 30 vagy 33 lehetett, mivel csak ebben a két évben esett a pészah péntekre, a két időpont tehát 30 április 7-e vagy 33 április 3-a.)

Amikor azonban a korai Egyház a kényszer hatására elszakadt a judaizmustól, egy olyan világba lépett be, amelyben különböző naptárak éltek, s így kellett kijelölnie a maga időpontját az Úr szenvedésének megünneplésére, nem utolsó sorban azért is, hogy ne függjön többet a pészah dátumának rabbinikus számításmódjától. A zsidó naptár ugyanis lunáris alapú volt: a tizenkét holdhónap mindegyike harminc napból állt, ezért a szanhedrin határozatával bizonyos időközönként egy tizenharmadik hónapot kellett beiktatni, hogy a naptár szinkronban maradjon a napéjegyenlőségekkel és a napfordulókkal, és hogy az évszakok ne „kóboroljanak el” a hozzájuk nem illő hónapokba.

Attól a nehézségtől eltekintve, amelyet a keresztények számára a pészah időpontjának évenkénti követése — vagy inkább az erről való megfelelő értesülés — jelentett volna, egy saját tervezésű lunáris naptárnak az a hátránya is megvolt, hogy mind a zsidókkal, mind pedig a pogányokkal szembefordította volna őket, és nagy valószínűséggel egymás között is végeláthatatlan vitákhoz vezetett volna. (A II. században komoly viták folytak arról, vajon a húsvétnak mindig vasárnapra kell-e esnie, vagy inkább essék arra a mindenkori hétköznapra, amely két nappal követi artemiszion/niszán hónap 14-ét. Egy lunáris naptár e problémákat csak tovább súlyosbította volna.)

Ezek a nehézségek különböző irányú megoldásokhoz vezettek a birodalom keleti felében a görög keresztényeknél és nyugaton a latin keresztények között. Úgy tűnik, hogy a görög keresztények szerették volna megtalálni niszán 14-e megfelelőjét a maguk szoláris naptárában, és mivel niszán volt a tavaszi napéjegyenlőség hónapja, artemiszion hónap 14. napját választották, mert naptáruk szerint a tavaszi napéjegyenlőség kivétel nélkül mindig ebbe a hónapba esett. Kr.u. 300 körül a görög naptárt felváltotta a római, s mivel e két rendszerben a hónapok első és utolsó napjai nem estek egybe, artemiszion 14-éből április 6-a lett.

Ezzel szemben a II. század latin keresztényei Rómában és Észak-Afrikában láthatólag azt a történeti időpontot szerették volna megállapítani, amikor az Úr Krisztus meghalt. Tertullianus idejében végül arra jutottak, hogy Krisztus a 29. év márciusának 25. napján, pénteken halt meg. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ez lehetetlen: 29 március 25-e nem pénteki nap volt, és 29-ben a pészah-előeste nem esett sem péntekre, sem pedig március 25-ére, sőt egyáltalán nem is márciusban volt.)


Teljes életkor

Így hát a dátum keleten április 6-a, nyugaton pedig március 25-e lett. Ezen a ponton be kell vezetnünk egy zsidó vélekedést, amely Krisztus korában ugyan igen elterjedt volt, mivel azonban a Biblia sehol sem tanítja, a keresztény köztudatból mégis teljesen kiveszett. A nagy zsidó próféták ún. teljes életkoráról (integral age) van szó, vagyis arról, hogy Izráel prófétái ugyanazon a napon haltak meg, mint amelyen születtek vagy megfogantak.

Ez a fogalom adja meg a kulcsot annak megértéséhez, hogyan jutottak egyes korai keresztények arra a meggyőződésre, hogy Krisztus születésének időpontja december 25-e. A korai keresztények ezt a gondolatot Jézusra alkalmazták, s így március 25-e és április 6-a nemcsak Krisztus halálának voltak feltételezett dátumai, hanem a fogantatásának vagy születésének is. Bizonyos források szerint átmenetileg legalább néhány I. és II. századi keresztény úgy gondolta, hogy március 25-e vagy április 6-a Krisztus születésének időpontja volt, ám elég gyorsan uralkodóvá vált az a felfogás, amely március 25-ét Krisztus fogantatásának dátumaként rögzítette.

Ez az a nap, amelyről a keresztények szinte egyetemesen mint az Angyali Üdvözlet ünnepéről emlékeznek meg, amikor Gábor arkangyal hírül adta Szűz Máriának a Megváltó születésének örömhírét, majd az ő beleegyezésével Isten Örök Igéje („Világosság a Világosságtól, Valóságos Isten a Valóságos Istentől, aki az Atyától született az idők kezdete előtt”) rögvest megtestesült szűzi méhében. Mennyi ideig tart a terhesség? Kilenc hónapig. Adjunk hozzá kilenc hónapot március 25-éhez, és megkapjuk december 25-ét; adjuk hozzá ezt április 6-ához, és megkapjuk január 6-át. December 25-e karácsony, január 6-a pedig vízkereszt.

Karácsony (december 25-e) nyugati eredetű keresztény ünnep. Úgy tűnik, hogy Konstantinápolyban 379-ben vagy 380-ban vezették be. Aranyszájú Szent János egy beszédéből, aki ekkor még elismert aszkéta és hitszónok volt szülővárosában, Antiochiában, úgy tűnik, hogy ott 386 december 25-én ülték meg először. Ezekből a központokból azután elterjedt az egész keresztény keleten: Alexandriában 432 körül vették át, Jeruzsálemben pedig csak egy évszázad múlva vagy annál is később. Az ókori keresztény egyházak közül egyedül az örmények nem fogadták el soha, ezért ők a mai napig január 6-án ünneplik Krisztus születését, a napkeleti bölcsek előtti megnyilvánulását és megkeresztelkedését.

A nyugati egyházak ugyanakkor fokozatosan átvették keletről a vízkereszt január 6-i ünnepét, Rómában erre valamikor 366 és 394 között került sor. Nyugaton azonban ez az ünnep általában úgy jelent meg, mint a napkeleti bölcsek látogatása a gyermek Krisztusnál, és mint ilyen, fontos volt ugyan, de nem a legfontosabbak egyike — éles ellentétben keleten élvezett helyzetével, ahol az egyházi év második legfontosabb ünnepe, csak a húsvét nagyobb nála.

A vízkereszt jelentősége keleten messze felülmúlja a karácsonyét. Ennek az az oka, hogy Krisztusnak a Jordánban való megkeresztelkedését ünnepli, vagyis azt az alkalmat, amikor mind az Atya hangja, mind pedig a Szentlélek leszállása először nyilvánította ki a halandó embereknek a Megtestesült Krisztus istenségét és a Személyek Háromságát az Egy Istenségben.


Keresztény ünnep

Így tehát december 25-e mint Krisztus születésének időpontja szemmel láthatóan nem származtatható az egyházi gyakorlatot Nagy Konstantin alatt vagy után ért pogány hatásokból. Igen kevéssé valószínű, hogy ez volna Krisztus születésének valódi dátuma, viszont teljesen azokból a törekvésekből ered, amelyekkel a latin keresztények megpróbálták meghatározni Krisztus halálának történelmi időpontját.

Az a pogány ünnep pedig, amelyet Aurelianus császár vezetett be ugyanerre a napra a 274. évben, nemcsak azt célozta, hogy a téli napforduló segítségével politikai nyilatkozatot tegyen, hanem szinte biztosan arra is irányult, hogy pogány jelentést adjon egy, a római keresztények szemében már akkor fontos dátumnak. A keresztények ugyanakkor egy későbbi időpontban maguk is kisajátíthatták a „győzhetetlen nap születésének” pogány szimbólumát, hogy Krisztus születésének alkalmával a „Megváltás Napjára” vagy az „Igazságosság Napjára” [sol iustitiae, vö. Mal 4, 2] utaljanak vele.

Az érdeklődő olvasókat a szerző Thomas J. Talley „The origins of the liturgical year” című könyvéhez utalja (2. kiadás, The Liturgical Press, Collegeville, Min. 1991). A jelen cikk egy korábbi vázlata megjelent a „Virtuosity” levelezőlistán.

William J. Tighe egyetemi docens a Muhlenberg College történettudományi tanszékén Allentownban (Pennsylvania, USA), és a katolikus egyetemi lelkészség kari konzultora; a Szent Jozafát ukrán katolikus parókia tagja Bethlehemben (Pennsylvania, USA);
a „Touchstone” egyik meghívott szerkesztője.

Fordította: R.Z.