2010. január 19.


ÚJABB TANULSÁGOK EGY SZOCIOLÓGIAI ELEMZÉSBŐL

Többen elismerően reagáltak a tegnapi bejegyzésre, egy kecskeméti barátunk — az ottani misék egyik szervezője — egyenesen még több ilyet kér. Pedig jóból is megárt a sok, ráadásul az említett cikk már eleve igen hosszúra sikeredett. Ezért a következő témával egy kicsit várnék, helyette inkább a már leírtakat szeretném kiegészíteni néhány gondolattal.

Szintén tegnap történt, hogy a Kossuth Rádió (a reform óta MR1 néven) reggeli műsorában (jelenlegi nevén a 180 percben) néhány roppant érdekes mondatra figyeltem fel. Ezek a mondatok a Tölgyessy Péterrel készült beszélgetés legvégén hangzottak el (a meghallgatható anyagban 15:52 és 16:32 között), akinek alapos és rendkívül éleslátó elemzéseit mindig nagy érdeklődéssel szoktam hallgatni. A tegnapi ezek között is kiemelkedett, mivel nem az állam és a pártok tevékenységével, hanem általában a mai magyar társadalommal, sőt mentalitással foglalkozott. Az elemzés utolsó mondatai azonban — pontosan úgy, ahogy Enniusnak Fabius Cunctatorról írt sorai a jelenlegi római pápára is vonatkoztathatók — annyira egybevágnak azzal, ahogy mi látjuk a liturgikus megújulás hazai állapotát, hogy érdemes őket szó szerint ide iktatnom, majd röviden kommentálnom:

„...nekünk újra a saját értékvilágunkra, saját hagyományainkra alapozva újra meg kell találni az előre vivő modellt. Az is világos, hogy ezt nem lehet felülről elrendelni. Az értékvilág változását nem lehet hittérítéssel, erőszakkal elérni. Az erőszakos hittérítés inkább csak árt. Itt példamutatásra volna szükség: a politikai elitek, a társadalmi elitek részéről, a közhatalom gyakorlásának a kiszámíthatóságára (a közhatalom nem cselezhet, a közhatalom nem csalhat, nem hazudhat), a bizalmat folyamatos, apró kis lépésekkel kéne újra építeni. Teljesen világos, hogy nagyon nehéz évek vannak előttünk, de egyre több magyar tudja, hogy így egyszerűen nem mehet tovább, különben elveszítünk mindent. És az is világos, hogy minden választás a reményt is adja.”

Nem kevesebb, mint nyolc elemre érdemes felfigyelnünk:

1. „Saját hagyományainkra alapozva”: Ez a mi szempontunkból a régi római rítust, azon belül is az esztergomi változatot jelenti. Úgy véljük, hogy az Egyház liturgiájának és általában egész életének megújulása leginkább ezen a talajon képzelhető el, mivel ez testesíti meg legjobban a hiteles szenthagyományt. A Novus Ordóval való kapcsolat természetesen nem jósolható meg előre, az viszont már most látszik, hogy a régi rítus képes magába integrálni a zsinat utáni reformok értelmes és hasznos eredményeit (pl. az emelkedett formájú népnyelvűséget), s így ahelyett, hogy puszta kincsestár maradna, amelyből az új rítus szép lassan magára aggathatja a hiányzó ékítőelemeket, könnyen válhatik annak életképes vetélytársává.

2. „Előre vivő modell”: Ez nagyon fontos szempont, hiszen a leggyakoribb vád a hagyományos liturgia követőivel szemben éppen az, hogy nosztalgikusok, hogy egy elavult, letűnt világot akarnak visszahozni. Akik ezt állítják, súlyosan tévednek, mivel saját (tulajdonképpen szintén elavult) ideológiájukból indulnak ki, és rendszerint nem veszik a fáradságot, hogy személyesen győződjenek meg róla, hogy néz ki manapság egy hagyományos római liturgia. Nálunk ugyanis nem az 1962-es vagy 1950-es világ áll vissza egy az egyben, a maga összes értékével és hibájával (ezt az idősebbek közül többen maguktól észrevették és jelezték is), hanem arra törekszünk, hogy a történeti múlt legjavát, egyfajta kvintesszenciáját nyújtsuk. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon az tapasztalható, hogy a hiteles hagyomány egy sajátosan letisztult formában újul meg a mai körülmények között és a mai emberek (gyakran fiatalok) által. Érdekes egybeesés, hogy ugyanerről a kérdésről tegnap részletes írás jelent meg az amerikai Fr Z blogján is.

3. „Nem lehet felülről elrendelni”: Erre a szempontra Cañizares Llovera bíboros nyomán már Andrea Tornielli utalt, s bizonyos mértékig a tegnapi cikk is ezt járta körül, de mivel a liturgia központi szabályozása, felülről való vezéreltsége a XVI. és a XX. század között annyira beleivódott a katolikus köztudatba, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni. Ebben az időszakban a centralizáció természetesen még betöltötte a maga szerepét, sőt másként nem is nagyon lehetett volna küzdeni az Egyházat marcangoló külső erők (protestantizmus, felvilágosodás) és belső erők (gallikanizmus, febronianizmus) ellen, a mi korunkra azonban a világ és benne az Egyház annyira megváltozott (Ady szavával, amelyet Tölgyessy is idéz: „minden egész eltörött”), hogy a merev egyformaság és annak központilag való előírása többet ártana, mint használna. És persze azt se felejtsük el, hogy a „tridenti korszak” eme uniformizmusának jegyében vezették be az egész világon vasszigorral és néhány év alatt a „zsinati liturgiát”, ami példátlan a teljes keresztény liturgiatörténetben. Sajnos mind ez a módszer, mind pedig a vele szolgált tartalom súlyos megosztásokhoz és kudarcokhoz vezetett, ezért a Szentatya érthetően nem akarja még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Központi utasítások helyett (amelyekből egyébként a Novus Ordón belül is van elég, csak éppen hiába) inkább a hagyományhű szellemiség újjáélesztésére kell törekedni. Ezt szolgálja egy — immár világméretű — új liturgikus mozgalom.

4. „Példamutatásra van szükség”: Úgy tűnik, hogy ez lesz az új és egyetlen módszer, amely a jog kétélű fegyvere helyett adatik. Látszólag kevésbé egyházias, hiszen roppant demokratikus: senkit sem kímél, mindenkire hatalmas terheket ró. Mert bizony nemcsak a pápa, a püspökök vagy a papok, hanem mindnyájan példát mutatunk, akár akarjuk, akár nem. Rajtunk áll, hogy ez a példa inkább jó vagy inkább rossz, ezért vallási és liturgikus életünket ezt felismerve, a korábbi századokénál sokkal tudatosabban kell alakítanunk. Szerencsére bátorítanak minket a történeti előzmények, az első századok vértanú és hitvalló egyháza, amely még keresztény minta nélkül, hosszú inkulturációs folyamatban alakította ki azokat a liturgikus formákat, amelyek időtlenségéről és — éppen ezért — mai időszerűségéről meg vagyunk győződve. Bátorít minket ezenkívül a legfőbb kortárs minta, amelyet XVI. Benedek pápa nyújt a római rítus rendes formájának méltó végzése során. S végül mi magunk is bátorítjuk liturgiáink résztvevőit a saját példánkkal, amelyben a hagyományos római rítus rendkívüliségét igyekszünk a szó legnemesebb értelmében megjeleníteni.

5. „Az elitek részéről”: A szocializmus egyik öröksége, hogy idegenkedünk ettől a szótól, de még inkább a tartalmától. Pedig elitje minden társadalomnak van, ez tudományos tény: nélküle az emberi csoportok olyanok lennének, mint a sejtmag nélküli prokarióta élőlények. A mi szempontunkból azonban az elitet nemcsak a hierarchia felső szintjein kell keresni (amelynek tagjai a kontraszelekció miatt ma gyakran éppen nem a szellemi elitet képviselik), még kevésbé az elmúlt évtizedek liturgikus establishmentjének meglehetősen exkluzív köreiben, hanem az egész Egyházban mindenütt: egyszerű papok, szerzetesek és világiak között. Az új liturgikus mozgalom, amely a felsorolt rétegek mindegyikéből komoly vezéralakokkal büszkélkedhetik, bevallottan elit-mozgalom, viszont nem elitista: a legmagasabb szintű felkészültség, képzettség birtokában, ugyanakkor válogatás nélkül mindenki számára igyekszik felmutatni és elérhetővé tenni az Egyház liturgiájának évezredes kincseit.

6. „A közhatalom gyakorlatának kiszámíthatósága” (a csalástól és a hazugságtól, amely sajnos az Egyházban sem ismeretlen, most tekintsünk el): Általános kívánalom, hogy végre legyen stabilitás a liturgiában, szűnjék meg mind a központilag katalizált állandó változás (ez egyébként Annibale Bugnini eredeti koncepciója volt, aki úgy tervezte meg az egész rendszert, hogy a liturgikus könyveket 10—15 évenként át kelljen dolgozni), mind pedig a hivatalos szövegeket eltorzító egyéni kreativitás, a plébániák, papok, sőt alkalamak szerinti változatok sokasága. Ezt a megnyugvást, lecsillapodást Ratzinger bíboros évtizedeken át szorgalmazta, az utóbbi időben pedig pápaként is ügyel rá, hogy a jobbító irányú változások lassan és fokozatosan vezettessenek be a római rítus rendes formájába. Ugyanezen ok miatt általános óhaj a hagyományhű katolikusok körében, hogy egy ideig a rendkívüli forma is maradjon változatlan, s csak lassan és fokozatosan induljon meg a szerves fejlődés útján, amely minden élő rítusnak sajátja.

7. „Folyamatos, apró kis lépések”: Ez az előző 6. pont következménye, hiszen csak így lehet lassan és fokozatosan haladni, de egyben a fönti 3. és 4. ponttal is összefügg, amelyek az átfogó központi törvényhozás helyett a gyakorlati példaadás szerepét hangsúlyozzák.

8. „Minden választás a reményt is adja”: Számunkra ez a választás 2005 április 19-ét jelenti, amikor a bíborosi testület aktív választójogú tagjai dékánjukat, Joseph Ratzingert emelték a pápai trónra. Elég körültekinteni a mai világban, hogy észrevegyük: az elmúlt öt évben jelentkezett egy új — nem is annyira életkori, mint inkább szellemi — generáció: a Ratzinger-generáció, amely minőségi eltérést képvisel a Wojtyła-generációhoz képest. Bizonyos mértékig abból ered, onnan táplálkozik, de a mai időknek megfelelően más céljai vannak és mások a módszerei is. Jó volna, ha az idősebb generáció, amely katolikus identitását II. János Pál személyében látja megtestesülni, felismerné, hogy ez a változás nem a méltán tisztelt (és most már egyházilag is tiszteletreméltó) pápa örökségének megtagadása vagy elárulása, hanem inkább szerves folytatása és kiteljesítése. Tekintettel arra, hogy Ratzinger bíboros egy negyedszázadon át volt Wojtyła pápa legközelebbi munkatársa, német teológusok Doppelpontifikatról, kettős pápaságról beszélnek, amelyben a két kiemelkedő egyházi személyiség mintegy megosztotta egymás között a katolikus világ vezetését. Az új pontifikátus tehát gyakorlatilag az előző továbbélése, csak éppen megváltozott módon egy megváltozott világban. Csak aki változik, marad hű önmagához — hirdeti a svájci biblikus teológus, Herbert Haag könyvének címe, amelyet a Bencés Kiadó jelentetett meg, s valóban: erre ma éppen a Benedek-féle Katolikus Egyház lehet a legjobb példa.

R.Z.

Nincsenek megjegyzések: