HETVENEDVASÁRNAPI MATUTÍNUM

2010. január 30-án, szombaton este 7 órai kezdettel hetvenedvasárnapi matutínumot imádkozunk az esztergomi rítus szerint Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban. A szertartás anyagát tartalmazó füzetet a helyszínen 300 Ft-os áron lehet megvásárolni.

Hetvenedvasárnappal (Septuagesima, régiesen: Kilenchagyó) megkezdődik a böjtelő, a nagyböjtre való előkészület időszaka. A liturgiamagyarázók a húsvét előtti hét hetet hagyományosan a hetven évig tartó babiloni számkivetéssel hozták összefüggésbe, ahol a 136. zsoltár szavai szerint a fűzfákra akasztjuk lantjainkat, mert nem énekelhetjük az Úr énekét idegen földön: ezért lép életbe már ezen a vasárnapon az Alleluja böjti tilalma, amelyet számos rítusváltozatban ünnepélyes ún. allelujabúcsúztató előzött meg: így az első vesperás antifónáinak Alleluja-szöveggel való kiváltása vagy az általunk is rendszeresen énekelt Cantemus cuncti („Most énekeljünk mindnyájan így”) szekvencia éneklése a misében, esetleg a himnusz helyén a zsolozsmában.

Hetvenedvasárnap jelentőségének másik lehetséges oka, amelyre utalásszerűen már a korábbi években is kitértünk, hogy a matutínumban, vagyis az éjszakai, virrasztó zsolozsmában ekkor kezdődik meg a Szentírás folyamatos olvasása. E kezdet jelentősége olyan nagy, hogy például Amalarius, a IX. századi metzi püspök és a liturgikus kommentárirodalom klasszikusa e nappal kezdi az egyházi év tárgyalását híres Liber officialis-ában. Ha a hagyományos rítusban erőltetés nélkül, a modern programliturgiák ártalmát elkerülve keressük a Szentírás tulajdonképpeni vasárnapját (és az újkori, zsinat előtti és utáni katolikus élet jogosan nehezményezett hátránya, hogy a Szentírás teljességének ismerete és használata aligha jellemző ránk: egy ma befolyásos szerző egyenesen Isten igéjének száműzetéséről beszél), akkor hetvenedvasárnapban találjuk meg az alkalmas időpontot e szempont hangsúlyozására. Annál is inkább, mert a liturgikus keretbe ágyazott lectio divina, a bibliai könyvek imádságos olvasása mindenekelőtt a matutínumban valósul meg. Ezt a funkciót vitte át a liturgikus reform minden történelmi előzmény nélkül az új mise hétköznapi és részben vasárnapi perikóparendjére, holott ott éppen a szakaszok állandósága, kivágat-jellege érzékeltette egykor, hogy nem olvasásról, hanem ható, a misztériumot fölvezető és megjelenítő szövegekről van szó. (Amint Pius Parsch fogalmaz: „... elsősorban nem tanítást, nem gondolatokat akarnak adni, hanem képek és hasonlatok a szentmise hatásáról. Ez az értelme a sok gyógyítási csodának, halottfeltámasztásnak ... A liturgia egyáltalán nem tanítást akar adni a perikópákban, hanem misztériumképeket akar rajzolni: így működik Krisztus az Eucharisztiában!”) De hogy a teljesebb, imádkozva tanító olvasási mód is része a keresztény liturgikus örökségnek, az egyértelműen kiderül a zsolozsma olvasmányrendjének vizsgálatából. Ennek érzékeltetésére alább egy nemrégiben megjelent tanulmányom részletét közlöm.

* * *

Az első adatok, amelyek a zsolozsma olvasmányrendjének megszilárdulására vonatkoznak, a bibliai olvasmányok éves ciklusát érintik. Közvetlen forrásnak tekinthető a 13–14. Ordo Romanus,[1] amelyek a Laterán és a Szent Péter-bazilika gyakorlatát közvetítik, valószínűleg legalább a VIII. századra visszamenőleg. Közvetett forrás Ama­larius metzi püspök beszámolója 831-es, Rómában tett látogatásáról, amelynek során Teodor római fődiákonustól tájékozódott a nyári-őszi matutínumok olvasmányaihoz rendelt responzóriumokról, és így magukról az olvasmányokról is.[2] Ezzel van szoros összefüggésben egy másik forrásanyag, mégpedig azoknak az antifónáknak és res­ponzóriumoknak a gyűjteménye, amelyek szövegüket a párhuzamosan olvasott bibliai könyvekből veszik.[3] E tételek elrendezése a bibliai olvasmányanyag elrendezésének egy meghatározott állapotát rögzítette, sőt merevítette meg igen hosszú időre.

A Laterán és a Szent Péter-bazilika majdnem egykorú olvasmányrendje közül[4] a La­­teráné gyakorolt maradandó hatást a római zsolozsma későbbi történetére, de a Szent Péter-bazilikáé őriz archaikusabb vonásokat. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy az utóbbi nem tesz említést az ádvent és a böjtelő újabb keletű előkészületi időszakáról. Kezdjük tehát a valamivel későbbi, de kezdetlegesebb 14. Ordo Romanus (Szent Péter-bazilika) áttekintésével, amely a római egyház zsolozsma-lekcionáriumának legkorábbi, még megközelíthető állapotába nyújt betekintést![5]

Eszerint a bibliai olvasmányok ciklusa a nagyböjttel kezdődik. A nagyböjt folyamán, tehát feketevasárnapig kell végigolvasni a teljes Pentateuchust, Józsue és a Bírák könyvét. A Szenvedés idejében Izaiás próféta és a Siralmak kerülnek sorra. A húsvéti idő olvasmányanyagát az Újszövetség nem evangéliumi szövegei adják a következő sorrendben: páli és egyéb levelek, Apostolok Cselekedetei, Apokalipszis. A pünkösd utáni időszak nyári szakaszára a Királyok négy könyvét (azonosak a ma Sámuel, illetve a Királyok két-két könyveként számon tartottakkal) és az úgynevezett Liber Sa­pi­en­tiae-t (az öt salamoni könyv: Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke, Bölcsesség, Sirák fia) rendeli az ordó. Ősszel Judit és Eszter, a Makkabeusok és Tóbiás könyvei olvastatnak, végül télen a próféták könyvei a következő sorrendben: Izaiás, Jeremiás, Dániel, Ezékiel, a kispróféták, majd a szintén prófétának tekintett Jób. A 14. Ordo nem tér ki a téli olvasmányoknak a karácsonyhoz fűződő viszonyára.

A beosztásból két általános következtetést lehet levonni. Egyrészt azt, hogy az ordó a zsoltárok és az evangéliumok kivételével a teljes bibliai szöveganyagra kitér, mindössze Rút, Esdrás-Nehemiás és Báruk könyveit nem említi kifejezetten, amelyeket viszont nyugodtan a megelőzőkhöz kapcsolhatunk: Rút könyvét a Bírákéhoz, Esd­rás-Nehemiást talán a Krónikákhoz, Bárukot pedig Jeremiáshoz. Másrészt azt, hogy az elosztás nem kifejezetten a liturgikus évet veszi tekintetbe, hanem évszakonként oszlik egységekre; ezek — ősi római szokás szerint — tavasszal kezdődnek.[6] A liturgiához egyedül Izaiás könyvének kétszeri előfordulása köthető. Valószínűnek tartom, hogy a könyvet tulajdonképpen a téli időszakban olvasták a többi prófétákkal együtt, míg a Szenvedés idejében a Szenvedő Szolgáról szóló helyeket használták pe­ri­­kó­pa­szerűen. Ha a tartalmi alapon kiválasztott könyvektől eltekintünk, egy olyan sorozathoz jutunk, amely — a bibliai kánon sorrendjének többi változatával összevetve — akár a régi latin bibliafordítások valamelyikének kánoni sorozata is lehet.[7]

Ehhez a rendszerhez képest másodlagos a 13. Ordo Romanus (Laterán) olvasmányrendje, amelyet mindenben megerősít Amalarius tanúsága és a responzóriumok klasszikussá vált elrendezése is. A lateráni olvasmányrend lényegében nem tűnik másnak, mint a Szent Péter-bazilikából adatolt rendszer szigorúbb alkalmazásának a liturgikus évhez. A két beosztás rokonsága nyilvánvaló, az alábbiakban a főbb változásokat emelem ki. A lateráni lekcionárium tavaszi szakasza szintén a Pentateuchusszal, de ezúttal már hetvenedvasárnap kezdődik. A Deuteronomium utáni könyvek olvasásáról nem szól az ordó, ezért vagy némi rövidítést, a további könyvek elhagyását lehet föltételeznünk, vagy azt, hogy a mózesi könyvekhez eleve hozzáértették Józsue, a Bírák és Rút könyveit. Az elolvasásukra szánt idő mindenesetre legalább három héttel hosszabb lett. A Szenvedés idejében Izaiást fölváltotta Jeremiás, bizonyára összefüggésben Izaiás ádventi kiemelésével. A Siralmak megőrizték sajátos helyzetüket. Az Újszövetség nem evangéliumi könyvei megmaradtak a húsvéti időben, de egy részük — a páli levelek — átkerültek a vízkereszt utáni időszakba. Ez részben talán a mennyiség csökkentését szolgálta, de összefüggésben lehetett azzal is, hogy az Újszövetség olvasása a ma­­tutínumban a kiemelt, ünnepi időszak jellegzetessége volt. Miután a karácsonyi ünnepkört egy, a nagyböjthöz hasonló készülettel, az ádventtel tüntették ki, indokoltnak látszott egy, a húsvéti időhöz hasonló ünnepi időszak bevezetése vízkereszttől a böjt­előig. Ez azóta is csak rejtetten érvényesül,[8] mindenesetre az újszövetségi szövegek ilyetén elosztása is a vízkereszt utáni idő ünnepi jellegét erősítette. A többi újszövetségi könyv megmaradt a húsvéti időben, pusztán kisebb sorrendcsere történt: az Apostolok Cselekedetei a Lateránban megelőzték az apostoli levelek olvasását (később a sorrend a bibliaival éppen ellentétessé vált). A nyári időszak olvasmányrendje változatlan maradt. Jób könyve nem illeszkedett többé a próféták közé, hanem az őszi időszak elejére került. Judit, Eszter és a Makkabeusok könyvei változatlanul maradtak, de Tóbiás a sorozat vége helyett immár az elején szerepelt. A nagy próféták közül csak Ezékiel és Dániel maradt meg, mivel Jeremiás a Szenvedés idejének, Izaiás pedig az ádventnek lett olvasmánya. Ugyanakkor Izaiás eredeti helyéről árulkodik, hogy a prófétai könyvekhez rendelt responzórium-sorozat kezdő tétele, a Vidi Do­mi­num az egész középkoron és újkoron keresztül Izaiás-idézet maradt.[9] A kispróféták megtartották eredeti helyzetüket. Bár a két olvasmányrend között nem biztos, hogy közvetlen az összefüggés, és a kisebb eltérések történelmileg akár párhuzamosak is lehetnek, egyértelmű, hogy a Szent Péter-bazilikáé egy ősibb, kevésbé liturgizált változat. A lateráni ordó a legfontosabb módosításokat a téli olvasmányanyag átcsoportosításával végzi el, ami vélhető összefüggésben van az ádvent és a karácsonyi ünnepkör nagyobb fokú kidolgozásával. Ezért úgy gondolom, hogy az eredeti elképzelés a Biblia évenkénti végigolvasása volt a matutínumban, éppen úgy, ahogyan a Zsoltárok végigmondása volt a hetenkénti zsolozsma gerince.

__________________________

[1] Michel Andrieu: Les Ordines Romani du haut moyen âge. Peeters Publishers, Louvain 1931–1961. (Spi­­ci­le­gium Sacrum Lovaniense 11, 23, 24, 28, 29) II. 467skk., ill. III. 23skk.
[2] Ioannes Michael Hanssens: Amalarii Episcopi Opera Liturgica Omnia III. Li­ber de ordine anti­pho­na­rii. Biblioteca Apostolica Vaticana, Città del Vaticano 1950. (Studi e Testi 145) 13–14. (Prologus). An­drieu: i. m. II. 476. tévesen száz évvel korábbra teszi Amalarius utazását.
[3] A responzóriumok rendje változatlanul megmaradt a Breviarium Romanum utolsó, az 1960-as években megjelent kiadásaiig. A responzóriumanyag magyarországi forrásokra épülő összkiadása várhatóan az idén jelenik meg a MTA Zenetudományi Intézete kutatóinak köszönhetően.
[4] A 13. ordó első változata a 700–750, a 14. ordóé 750–787 közötti időszakból származik.
[5] Az összehasonlító táblázatot ld. a függelék 1. mellékletében!
[6] Cyrille Vogel: Medieval Liturgy. An In­tro­duction to the Sources. Revised and Translated by William Storey and Niels Rasmussen. Pastoral Press, Portland—Oregon 1986. 310. szerint a római nagyböjt eleinte három hetet számlált. Mivel a húsvét legkorábbi lehetséges időpontja március 22-én volt, a nagyböjt kezdete egybeesett a római időszámítás szerinti újévvel.
[7] Ld. a függelék 3. táblázatát. A kánoni könyvek sorrendjéhez ld. Peter Katz: „The Old Testa­ment Canon in Palestine and Alexandria”, Zeitschrift für die Neutestamentliche Wissenschaft XLVII (1956)/IL (1958) 191–217. A liturgikus sorrend afrikai kánonra emlékeztet (uo. 198.). A Septuagintára (alexandriai kánon) emlékeztető jellegzetessége, hogy a próféták zárják az ótestamentumi kánont. Jób besorolása bizonytalan (próféták, bölcsességi vagy történeti könyvek?), de helyzete a 13. és a 14. ordóban is eltér. A deuterokanonikus könyvekről ld. Albert C. Sundberg: „The Old Testament Christian Canon”, Catholic Biblical Quarterly XXX (1968) 143–155. Mindkét idézett tanulmány megtalálható Sid Z. Leiman (szerk.): The Canon and the Masorah of the Hebrew Bible. An Introductory Reader I. című gyűjteményében. A korai keresztény kánonokhoz általában ld. Julio Trebolle Barrera: The Jewish Bible and the Christian Bible. An Introduction of the History of the Bible. (Ford. Wilfred G. E. Watson). Brill, Leiden—New York—Köln/Eerdmans, Grand Rapids—Cambridge 1998. 147–257; Albert C. Sundberg: The Old Testament of the Early Church. Cambridge 1964. (Harvard Theological Studies 20). A szakirodalom megtalálásában nyújtott segítségéért köszönettel tartozom Kelenhegyi Andornak.
[8] A liturgia másodlagos vonásai révén a középkortól napjainkig érvényesül a karácsony hatása a Gyertyaszentelőig tartó időszakban, noha vízkereszt nyolcada után a liturgia elsődleges vonásai évközi jellegűvé válnak.
[9] Is 6,1.


A TANULMÁNY TELJES VÁLTOZATA:

Földváry Miklós István: „A magyarországi zsolozsma-lekcionárium temporáléjának jellegzetességei I. Bevezetés”, Magyar Egyházzene XVI (2008/2009) 143–154.