XVI. BENEDEK PÁPA: A PAP MINT ALTER CHRISTUS
A FOLYTONOSSÁG HERMENEUTIKÁJÁBAN

Laetare vasárnap elmúltával, amely Rómában valaha az utolsó nap volt a háromhetes nagyböjt előtt, most újra a komolyabb témák felé fordulunk. A prelátusok után a papságról szeretnénk szólni, mégpedig a Szentatya szavaival, aki az elmúlt héten két fontos beszédben kapcsolta össze a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezését az Egyház és az áldozópapok hiteles önképével.

2010 március 10-én a szerdai katekézist XVI. Benedek pápa ismét kedves középkori szerzőjének, a ferences Bonaventura bíborosnak szentelte. Gondolatainak összefoglalása magyarul is olvasható, egy bekezdést azonban szó szerint idéznünk kell tőle, mert újabb fontos elemmel gazdagítja a folytonosság hermeneutikájának tanítását:

„Ezen a ponton talán érdemes elmondani, hogy ma is vannak olyan víziók, amelyek szerint az Egyház egész második évezredbeli története folytonos hanyatlás lett volna, sőt egyesek ezt a hanyatlást már rögtön az Újszövetség utántól számítják. A valóságban azonban Opera Christi non deficiunt, sed proficiunt, Krisztus művei nem csökkennek, hanem gyarapszanak. Mi lett volna az Egyházzal a ciszterciek, a ferencesek és a domonkosok új lelkisége nélkül, vagy Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János meg a többiek lelkisége nélkül? Ez a megállapítás ma is érvényes: Opera Christi non deficiunt, sed proficiunt, előrehaladnak. Szent Bonaventura megtanít minket a szükséges — és egyúttal komoly — ítélőképesség egészére, amellyel felismerhetjük a józan realizmust és a nyitottságot az új karizmákra, amelyeket Krisztus ajándékoz a Szentlékben az Ő Egyházának. És miközben megismétlődik a hanyatlásnak ez a gondolata, ugyanígy ismétlődik a másik gondolat is, a «spiritualisztikus utópizmusé» [amelyet a pápa korábban, Gioacchino da Fioréról szólva már említett]. Jól tudjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat után egyesek meg voltak győződve arról, hogy minden megújult, hogy egy új Egyház jött létre, hogy a zsinat előtti Egyház véget ért és egy másik lépett a helyére, egy teljesen «más». Micsoda anarchikus utópizmus! De Istennek hála a péteri bárka bölcs kormányosai, VI. Pál pápa és II. János Pál pápa egyfelől megvédték a zsinat újdonságát, másfelől viszont megvédték az Egyház egyedüliségét és folytonosságát is, amely mindig a bűnösök Egyháza és mindig a kegyelem helye marad.”

Csütörtökön és pénteken a Szentatya két olyan rendezvény résztvevőit fogadta, amelyek a Papság Évébe illeszkedtek. Az első az Apostoli Penitenciária kurzusa volt a belső fórumról, vagyis a gyóntatás gyakorlatáról, a második pedig egy teológiai konferencia, amelyet a Kléruskongregáció szervezett. Az utóbbi kihallgatás alkalmával XVI. Benedek pápa ismét visszatért a folytonosság hermeneutikájára, ezúttal a papok életére és hivatására alkalmazva azt. Ebből a 2010 március 12-i beszédből három bekezdést szeretnénk idézni:

„A papi identitás kérdése, amely konferenciátok első napjának témája, meghatározó jelentőségű a szolgálati papság jelenlegi és jövőbeli gyakorlása számára. Egy olyan korban, mint a miénk, amely ennyire «multicentrikus» és hajlamos rá, hogy elmossa az önazonosság minden lehetséges felfogását, amelyet sokan a szabadsággal és a demokráciával ellentétesnek tartanak, fontos, hogy tisztában legyünk a felszentelt szolgálat teológiai sajátosságával, mert csak így állhatunk ellen a kísértésnek, amely a papságot az uralkodó kulturális kategóriákból akarja levezetni. A kiterjedt szekularizáció kontextusában, amely egyre jobban kizárja Istent a közéletből és — tendencia-szerűen — a társadalmi köztudatból is, a papot gyakran a közfelfogástól «idegennek» tartják, mégpedig éppen szolgálatának legalapvetőbb szempontjai miatt, amelyek értelmében a szent dolgok (sacrum) emberének kell lennie, aki ki lett véve a világból, hogy a világ érdekében járjon közbe, s aki ezt a küldetést Istentől és nem az emberektől kapta (vö. Zsid 5, 1). Ezért túl kell lépni az olyan veszélyes redukcionista felfogásokon, amelyek az elmúlt évtizedekben — inkább funkcionális, mint ontológiai kategóriákat alkalmazva — a papot mintegy «szociális munkásként» írták le, azt kockáztatva, hogy ezzel elárulja Krisztus saját papságát. Amint egyre sürgetőbbnek tűnik a folytonosság hermeneutikája a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat szövegeinek megfelelő értelmezésében, hasonló módon szükségesnek tűnik egy olyan hermeneutika, amelyet «a papi folytonosságénak» nevezhetnénk, vagyis amely a Názáreti Jézusból, az Úrból és Krisztusból kiindulva végighalad mindannak a nagyságnak és szentségnek, mindannak a kultúrának és jámborságnak a kétezer éves történetén, amelyet a papság írt bele a világba, hogy végül egészen napjainkig jusson el.

Kedves paptestvéreim, a mai időkben különösen fontos, hogy elhivatásunk a felszentelt szolgálatra, vagyis a Krisztus egyetlen papságában való részesülésre ismét felvirágozzék a «prófécia karizmájában»: nagy szükség van olyan papokra, akik Istenről beszélnek a világnak és akik bemutatják Istennek a világot; olyan emberekre, akik nincsenek kitéve a kultúra eseti divatjainak, hanem képesek hitelesen megélni azt a szabadságot, amelyet egyedül az Istenhez tartozás biztonsága tud megadni. Amint konferenciátok is hangsúlyozta, manapság a legszükségesebb prófétai tulajdonság a hűség, amely Krisztusnak az emberiséghez való hűségéből kiindulva az Egyházon és a szolgálati papságon keresztül elvezet saját papságunk megéléséhez a Krisztushoz és az Egyházhoz való teljes ragaszkodásban. A pap ugyanis többé már nem önmagáé, hanem a megkapott szentségi pecsét által (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1563. 1582. p.) Isten «tulajdona». Ezt a «valaki Más tulajdonaként való létezését» kell felismerhetővé tennie mindenki számára a maga világos tanúságtételével.

A papnak gondolkodásmódjában, nyelvezetében, a világ eseményeiről való ítéletalkotásában, szolgálatában és szeretetében, a más személyekhez való viszonyulásában, sőt ruházatában is a maga szentségi hovatartozásából, legbenső lényegéből kell prófétai erőt merítenie. Ezért mindenáron azon kell lennie, hogy kivonja magát az uralkodó mentalitás alól, amely a szolgálattevő értékét nem a lényegével, hanem a szerepével hajlamos összekötni, félreismerve ezáltal Isten művét, amely a legmélyebben érinti a pap személyének identitását, amikor véglegesen a saját képére formálja őt (vö. uo. 1583. p.).”

A papot tehát Isten a saját képére formálja — így lesz belőle Krisztus (kép)mása, egy „másik Krisztus”, elsősorban és leginkább a szent liturgiában. Nagyon szépen mutatja be ezeket a gondolatokat a modern kor mozgóképi nyelvén az a félórás DVD, amelyet a Kléruskongregáció állított össze Alter Christus címmel. A videó három részre bontva nemrég a YouTube-ra is fölkerült. Mi itt csak az angol változatot közöljük, saját honlapjáról azonban az olasz, a francia, a spanyol és a német is közvetlenül elérhető.