ÚJABB ŐRSÉGVÁLTÁSOK A RÓMAI KÚRIÁBAN

A Péter-Pál ünnep után, amelyen az elmúlt egy évben kinevezett 38 metropolita érsek átvette a palliumot, XVI. Benedek pápa újabb személyi változásokról döntött a Római Kúriában. A döntések egy része már régóta érlelődött, hiszen a dikasztériumok vezetőinek felső életkorát (75 év) elérő Walter Kasper bíboros több mint két, Giovanni Battista Re bíboros pedig több mint egy éve nyújtotta be lemondását. Lehetséges utódaikról az olasz és nemzetközi sajtóban a legkülönfélébb spekulációk kaptak lábra, amelyekről eddig nem kívántunk beszámolni. És nem minden ok nélkül: Re bíboros helyére ugyanis sokáig a szintén bíboros George Pell, Sydney érseke tűnt befutónak, ő azonban az utolsó pillanatban (már miután lakást is kapott Rómában, a nemrég elhunyt Paul Augustin Mayer OSB bíborosét) — megfigyelők szerint az ellene szervezett kampány hatására — visszalépett. A legújabb pápai döntéseket, amelyek véget vetnek a gyakran egészen fantasztikus találgatásoknak, szokás szerint a Benedek-féle megújulási törekvések, különösen pedig a liturgia szempontjából értékeljük.

1. A döntések közül a legfontosabb a Püspöki Kongregáció új prefektusára vonatkozik: a Szentatya 2010 június 30-án a távozó Re bíboros helyére Marc Ouellet PSS bíborost, Québec érsekét és Kanada pírmását nevezte ki. Egy korábbi elemzésünkben már hangsúlyoztuk, hogy az Egyház egyre látványosabb válsága mennyire összefügg a püspökök válságával, így ez a dikasztérium, amely az új püspökök kinevezésével és a hivatalban levők felügyeletével foglalkozik, a katolikus tanítás épségén őrködő Hittani Kongregációval együtt a legfontosabb szentszéki kormányszervnek tekinthető (nem véletlen, hogy elődeiknek egészen a VI. Pál-féle reformokig maga a pápa volt a prefektusa). A XXI. század első évtizedében a kongregációt az a Re bíboros vezette, aki karrierjét a — hozzá hasonlóan bresciai származású — Montini pápa jobbkezének, Giovanni Benellinek titkáraként kezdte, és főnökének idővel mind a hivatalát (a helyettes államtitkári tisztséget), mind pedig a befolyását megörökölte. Mint a hagyományos római rítus esküdt ellensége, kúriai szövetségeseivel összefogva fontos szerepet játszott abban, hogy az 1986-os bíborosi bizottság javaslatainak megvalósításával több mint két évtizedet — és egy újabb pápát — kellett várni.

Az új prefektus, Marc Ouellet (nevének kiejtése — amint ezen a videón saját szájából hallható — [wel'et]) 66 éves, tehát várhatóan egy évtizedig lesz aktív a Római Kúriában, amely korántsem ismeretlen terep a számára. 2001-től egy éven át titkárként dolgozott a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában, s mivel korábban Rómában tanult, majd szulpiciánus missziós papként Dél-Amerikában tanított, a francia és az angol mellett az olasz, spanyol és portugál nyelvet is kitűnően beszéli. Ehhez járul még a német nyelv(terület) ismerete, és az a tény, hogy doktori értekezését Hans Urs von Balthasar vezetésével készítette el, akinek tanítványaként a Communio folyóirat szellemi köréhez csatlakozott (jelenleg is a szerkesztő bizottság tagja). Az elmúlt hét évben Ouellet bíboros Québec érseke volt, s ezzel a nyugati világ egyik legszekularizáltabb poszt-keresztény országának prímása. Sok társától eltérően ő nem futamodott meg, nem húzta meg magát, hanem a szekularista vallás dogmáival szemben bátran hirdette az evangéliumi tanítást akár (politikailag) alkalmas volt, akár nem.

Érdemes kiemelni az istentisztelet és a szentségi fegyelem körében — e terület római kongregációjának tagjaként — végzett munkásságát: a szentségimádás újraélesztését, az egyéni gyónás bevezetését az abúzusként élő közösségi feloldozás helyébe és a gregorián ének támogatását. A Summorum Pontificum motu proprio kihirdetése után nem sokkal személyi plébániát hozott létre a régi rítushoz kötődő hívek számára, amelyet a Szent Péter Papi Testvérületre bízott. Tavaly decemberben önálló templommal látta el a közösséget, és bejelentette, hogy idén augusztus 26-án részt fog venni a templombúcsú napjának szentmiséjén — abban az egyszerűbb formában, amelyet a velencei Scola bíboros esetében már láttunk (ő egyébként Ouellet bíborosnak szerkesztőtársa a Communióban).

A liturgiával kapcsolatban néhány gondolatot érdemes szó szerint is idézni a Szentatya új munkatársától, amelyekből szellemi közelségük is kiviláglik. Bíborosi kinevezése alkalmából 2003-ban Marc Ouellet hosszú interjút adott a 30Giorni olasz havilapnak, amelyben többek között így nyilatkozott:

Papszentelése után [1968-ban] két évig plébánoshelyettesként szolgált Val d’Orban...
— Csodálatos idők voltak. A plébános hatvan éves volt és jól tudtunk együtt dolgozni. Elsősorban az iskolai pasztorációval foglalkoztam, meg a zene és a liturgia szolgálatával, amely ebben az időben különösen kaotikus állapotokat élt át...

[...]

Az interjú elején utalt a zsinat utáni liturgikus káoszra. Gondolja, hogy szükség van a liturgikus reform reformjára?
— A II. Vatikáni Zsinatot egy erősen eltúlzott, progresszista liturgikus mozgalom követte, amelynek hatására eltűntek a hagyomány kincsei, mint pl. a gregorián ének. Ezeket a kincseket vissza kell szerezni. Mindenekelőtt azonban — amint Joseph Ratzinger bíboros mondja — vissza kell szerezni a szent iránti érzéket a liturgiában, annak megérzését, hogy a liturgia nem egy általunk barkácsolt dolog, amelyet változó ízlésünk szerint újra meg újra összerakhatunk, hanem valami olyasmi, amit befogadunk, amit ajándékba kapunk. Ezért a liturgikus formák objektivitásának megvan a maga jelentősége. Azt hiszem, hogy Ratzinger bíborosnak ezek a figyelmeztetései fontosak. Azt hiszem, hogy a II. Vatikáni Zsinat jó rendelkezést adott ki a szent liturgiáról, a Sacrosanctum Concilium címűt. A liturgikus reform megvalósítása azonban nem volt — mindig — ezzel egy színvonalon. Vissza kellene térni a Sacrosanctum Concilium betűjéhez.

2. A másik fontos személyi változásra a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában került sor: a távozó elnök, Walter Kasper bíboros helyét 2010 július 1-jétől Kurt Koch, a svájci Bázel püspöke veszi át, akit a Szentatya emeritált címének megtartásával érseki rangra emelt. Kasper bíboros (akit annak idején Marc Ouellet váltott fel ugyanezen dikasztérium titkári posztján) szintén közel egy évtizedig vezette a Római Kúria ökumenizmussal foglalkozó csúcsszervét. Szembenállása a jelenlegi pápával kevésbé volt markáns, mint Re bíborosé, és a politikai-ideológiai különbségek helyett inkább teológiai okok húzódtak meg a háttérben. Annyi mindenesetre biztos, hogy a volt rottenburg-stuttgarti püspök nem tartozik a Benedek-féle reform hívei közé, ezért maradhatott ki olyan látványosan a visszatérő anglikánok befogadásának előkészítéséből.

A dikasztérium új elnöke, Kurt Koch még Ouellet bíborosnál is fiatalabb: 60 évével jó esélye van rá, hogy egy teljes negyedszázadon át legyen befolyásos vezető a Római Kúriában. Pályáját világi teológusként kezdte, és szintén a Communio folyóirat köréhez tartozik. A luzerni egyetemen többek között a liturgika professzora is volt, mielőtt 1995-ben — a Svájcban még szokásos módon — a baseli székeskáptalan püspökké választotta. 2007 és 2010 között országa püspöki konferenciájának elnöke volt. Az ökumenizmus kérdésével számos publikációban foglalkozott, megvalósításában pedig az ortodoxokkal és a protestánsokkal tárgyaló vegyes bizottság tagjaként személyesen is részt vett, kinevezését ezért minden oldalról üdvözölték, a zsidó szervezeteket is beleértve.

Mentalitását megint csak a liturgia szempontjából szeretnénk kissé részletesebben bemutatni. A Summorum Pontificum motu proprio megjelenésekor szinte azonnal — és a vezető főpásztorok közül az egész világon egyedüliként — részletes liturgikus teológiai kommentárt tett közzé, amelyben pontról pontra megfelelt a pápai rendelkezéssel szembeni kritikákra. Érdemes volna ezt a dokumentumot magyar fordításban a hazai püspökök között is terjeszteni. Még érdekesebb azonban egy 2009 júliusi szókimondó írása (a püspökség honlapján megjelent havi pásztorlevelek egyike), amely lerántja a leplet a „zsinat szellemének” képviselőiről. Ezt különleges jelentősége miatt teljes terjedelmében idézzük.

Mi foglalkoztat engem?
Több tisztességet, kérem!

Az elmúlt hetekben újságírói, de lelkipásztori oldalról is sokszor mondtak ítéletet Benedek pápa fölött. Ezek között számos féligazság, igaztalanság és rágalom is előfodult. A legkomolyabb vád szerint a pápa vissza akarna térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe. Ez a vád azért súlyos, mert azt a benyomást sugallja, hogy az egyetemes egyházi tanítóhivatal birtokosa alá akarná ásni egy zsinat tekintélyét. Ez a vélemény azonban teljes tévedés. XVI. Benedek már fiatal teológusként is sok mindenben járult hozzá a zsinathoz. Ha valaki nemcsak a médiából értesül róla, hanem el is olvassa, amit most pápaként mond, észreveheti, hogy egész tanítóhivatala a zsinat felé orientálódik. No de akkor hogy kell értenünk ezt az említett vádat?

Nem kevés azok száma, akik aláírtak egy petíciót, amely a zsinat teljes körű elfogadására szólít fel. Engem már maga a megfogalmazás irritál, mivel senki olyat — magamat is beleértve — nem ismerek, akire ez a vaskos „teljes körűen” igaz lenne. Elég felhozni néhány önkényesen kiválasztott példát:
— A zsinat nem törölte el a latin nyelvet a liturgiában. Sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy a latin nyelv használatát a római rítusban, amennyiben ez nem ellentétes a részleges joggal, fenn kell tartani. Vajon melyik nagyhangú zsinatvédő tartja magát ehhez „teljes körűen”?
— A zsinat kijelentette, hogy az Egyház a gregorián éneket tekinti „a római liturgia saját énekének”, és ezért annak „az első helyet kell kapnia“. Vajon melyik plébánián valósítják meg ezt „teljes körűen”?
— A zsinat kifejezetten arra kérte a világi hatóságokat, hogy önként mondjanak le a püspökválasztásban való részvételük történetileg kialakult jogairól. Vajon melyik zsinatvédő lép fel ennek érdekében „teljes körűen”?
— A zsinat a liturgia lényegét mint a Pászka-misztérium ünneplését és az Eucharisztia áldozatát „megváltásunk műve beteljesítésének” nevezte. Hogyan egyeztethető össze ezzel az a tapasztalatom, amelyet különböző plébániákon kellett szereznem, hogy az áldozati gondolat teljesen eltűnt a liturgikus nyelvből, és hogy a misében csak valami lakomát vagy a „kenyérben való részesedést” látnak? Milyen jogon hivatkoznak ennek az igen súlyos változásnak az igazolásaként a zsinatra?
— Talán egyetlen más hivatalt sem hangsúlyozott annyira a zsinat, mint a püspökökét. Hogy értsük akkor ennek a hivatalnak a zsinatra hivatkozó messzemenő relativizálását a svájci egyházban — pl. amikor Hans Küng teljesen elvitatja a püspököktől a tanítóhivatalt, és csak a vezetés lelkipásztori hivatalát hagyja meg nekik?

Ezt a litániát könnyen lehetne még folytatni. De már így is jól illusztrálja, miért kérek a zsinattal kapcsolatos mai vitákban több tisztességet. Ahelyett, hogy másokat, sőt egyenesen a pápát vádolnánk, hogy a zsinat előtti időkbe akar visszatérni, mindenki jobban tenné, ha saját magán kezdené a dolgot, és megnézné, hogyan is áll maga a zsinathoz. Mert nem minden, amit a zsinat után mondtak vagy tettek, lesz ettől magától a zsinatot követő (= a zsinat szerinti) dolog — még a bázeli püspökségben sem. Az elmúlt hetek mindenesetre megmutatták, hogy a jelen helyzet fő problémája a zsinat hiányzó és részben igen egyoldalú befogadása — még azon katolikusok és lelkigondozók körében is, akik „teljes körűen” védik a zsinatot. E tekintetben mindnyájunkak — ismét engem is beleértve — jócskán van még tennivalója. Ezért ismét határozottan hívok fel mindenkit: Több tisztességet, kérem!

+ Kurt Koch
bázeli püspök

Kemény, de igaz szavak — amelyek persze nem fogják meghatni az említett nyilatkozat aláíróit, köztük azt a néhány „katolikus” értelmiségit sem, akik magyar részről csatlakoztak hozzájuk. Ezt a vitát ugyanis nem észérvekkel, még csak nem is teológiai bizonyítással vívják, hanem ideológiai-politikai alapon. A cél természetesen a hatalom megtartása azok — egyháziak és világiak — kezében, akik a szakadás hermeneutikáját hirdetik és képviselik, és akiknek nagy részük van az Egyház jelenlegi válságában. Elég vigyázó szemünket — ezúttal nem Párizsra, hanem — Belgiumra vetnünk (a legújabb ottani eseményekről leginkább a barnabita P. Giovanni Scalesének a szokásosnál is éleslátóbb és keserűbb elemzését tudjuk ajánlani). Vigasztalásul álljon itt egy részlet Koch érseknek egyházmegyéjéhez intézett búcsúleveléből, amelyben az imént kifejtett álláspontját immár a Római Kúria vezető tisztségviselőjeként is megerősíti:

Remélem, hogy a Szentatya meghívásának készséges elfogadásával annak a viszonynak a javulásához is hozzá tudok járulni, amely Svájc helyi egyházai és a pápának az egyetemes Egyház iránti felelőssége között feszül. Az elmúlt években a svájci egyházban egyre erősödő Róma-ellenes érzelmeket, sőt egy XVI. Benedek pápa személyétől való aggasztó elidegenedést voltam kénytelen tapasztalni. Az a vád, hogy Benedek pápa vissza akar térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe, széles körben elterjedt a közbeszédben, akár tudatlanságból, akár pedig egyes teológusok szándékos közreműködésével, akik pedig ezt jobban (kellene hogy) tudják, nyilvánosan azonban nagy hangon az ellenkezőjét képviselik. Márpedig ennél a vádnál egy súlyos félreértésről van szó. Ha valaki nem elégszik meg a különféle médiák — részben rendkívül szelektív és tendenciózus — tudósításaival, hanem maga néz utána annak, amit a pápa valóban mond és tesz, abban felötlik a következtetés: XVI. Benedek pápa nem akar semmiféle „visszatértést”, hanem inkább mélyebbre akarja vezetni a mi Egyházunkat. Nem pusztán egyes reformokra törekszik, hanem arra, hogy a hit és az Egyház alapjai és közepe kerülhessen újra napfényre. Mivel a pápa a jól sikerült reformáció mintáját egyháztörténeti szempontból a „ferences reformációban” találja meg, ezért ma is az Egyház belülről való re-forma-tióján munkálkodik, hogy ti. visszanyerhesse hiteles formáját, amint azt már a II. Vatikáni Zsinat megvalósította.

3. Végül megemlítünk még egy harmadik kinevezést is, jóllehet ezúttal egy olyan személyről van szó, aki nem újonnan érkezett a Római Kúriába. A Szentatya 2010 június 28-án, a Péter-Pál ünnep első vesperása közben jelentette be, hogy új dikasztériumot hoz létre az Új Evangelizáció Elmőmozdításának Pápai Tanácsa néven. Június 30-án ennek elnökévé nevezte ki Salvatore Fisichella érseket, a Pápai Életvédő Akadémia eddigi elnökét és a Pápai Lateráni Egyetem eddigi rektorát, aki korábban Róma város egyik segédpüspöke is volt.

Fisichella érsek személye az utóbbi időben heves viták középpontjába került az Államtitkárság egy szerencsétlen húzásának következtében, amely bizonyos diplomáciai előnyök fejében feláldozni látszott a katolikus tanításnak az abortuszra vonatkozó egyértelmű tilalmát. Másfelől azonban örömmel állapíthatjuk meg, hogy az 59 éves olasz prelátus egyike a hagyományos római rítus vatikáni híveinek, aki maga is többször mutatott be ünnepélyes főpapi szentmisét (a kép a Krisztus Király Intézet két papjának 2009 szeptember 29-i felszentelésekor készült). Ő és a másik két új dikasztérium-vezető tovább növeli azok arányát a Római Kúriában, akik a folytonosság hermeneutikáját követve készek aktívan közreműködni a Benedek-féle re-forma-tio megvalósításában.

R.Z.