AZ IDŐK JELEI V.

Sorozatunkban az Egyház püspökeit vizsgáljuk, az ő krisztusi példájukból próbálunk következtetni az idők jeleire az Egyház mai válságos helyzetében, ezen belül a szent liturgia területén. Az előző három részben (itt, itt és itt) vezető vatikáni tisztségviselők kurrens liturgikus gyakorlatáról számoltunk be. Láttuk, hogyan él benne egymás mellett és hogyan hat egymásra a római rítus rendes és rendkívüli formája. Azt is láttuk, milyen fontos szerepet szán az Apostoli Szentszék a ma is elevenen ható hagyományos szertartásoknak a hívek liturgikus tudatosságának formálásában és a szent iránti érzékük gyarapításában. Ebben a részben áttérünk
a megyéspüspökök szerepére, és azokat a lehetőségeket mutatjuk be, amelyekkel élve az egyes részegyházak főpásztorai a maguk módján követhetik az Egyház vezetőitől származó útmutatásokat.

A folytonosság hermeneutikáját az új rítusban úgy lehet csak igazán képviselni, ha mellette pozitív módon megjelenik a régi rítus is, amellyel összevethető, amelynek fényében értelmezhető és gazdagítható. Éppen ezért nagyon fontosak az olyan alkalmak,
amikor a helyi ordinárius saját egyházmegyéjében maga ünnepli nyilvánosan a hagyományos római liturgiát. Az ilyen szertartásoknak számos módja van; mi itt a szentmisén való részvétel négy fő típusát ismertetjük a példák időrendjében, amely egyszersmind a prelátusi aktivitás csökkenő rendjét is jelenti.

1. A legteljesebb forma természetesen a megyéspüspök ünnepélyes főpapi szentmiséje (régen ezt hívták püspöki nagymisének), amely az új rítusban — mint láttuk — a missa stationalis ‘stációs mise’ elnevezést kapta. A régi rítusban ilyenkor a főpásztor részben saját liturgikus öltözetével, részben kísérőinek és segédkezőinek sokaságával az apostolutód tekintélyét és méltóságát, az alter Christusként értelmezett áldozópapság teljességét jeleníti meg. Nem a saját érdemeiért öltöztetik selyembe és aranyba, nem a személyes hatalma miatt füstölik meg tömjénnel, térdelnek le előtte és csókolják meg a kezét: Krisztust tisztelik benne, akit képvisel
— a felkent prófétát, a felszentelt papot és az örök királyt.

Szép példája ennek a szertartásnak az a missa sollemnis pontificalis, amelyet 2010 január 10-én Czesław Kozon, Koppenhága püspöke mutatott be saját székesegyházában, az FSSP és a helyi hívek Borromei Szent Károly Csoportja (Sankt Karl Borromæus Gruppen) közreműködésével. A szervezők beszámolója szerint a szentmisén 150 hívő vett részt, a hivatalos képek gyűjteménye itt látható. Íme, néhány ezek közül:


A szertartásról videófelvétel készült, amelyből egy rövid, reprezentatív összeállítás az interneten is elérhető:




2. A következő lehetőség az, amikor a püspök az egyszerűbb főpapi szentmise rítusát követi, vagyis segédkező pap (presbyter assistens), diakónus és szubdiakónus nélkül celebrál. Ennek a redukált formának a teljesebb változata az énekelt püspöki szentmise, amely a — rubrikálisan meglehetősen tisztázatlan — missa cantata pontifikális megfelelője. Ebben az esetben a szent szolgálattevők feladatát részben a ministránsok látják el, akik még így is szép számban veszik körül a püspököt.

Ezt a formát választotta Andrzej Dziuba, Łowicz püspöke 2010 január 18-án, amikor saját székvárosában, a ciszterci apácák templomában misézett. Az eseményről a lengyel NLM (Nowy Ruch Liturgiczny) adott hírt, az alábbi képek is onnan származnak.


3. Az énekelt misénél kisebb ünnepélyességű, bár rubrikálisan nem egyszerűbb a püspök által végzett párbeszédes mise (missa recitata) vagy csendes mise (missa lecta). Ezt a formát követték régen a püspökök a napi magánmiséikben, nyilvánosan pedig akkor, ha nem volt szükséges vagy lehetséges a teljes asszisztencia felvonultatása (Magyarországon a papi rendeket is gyakran ilyen püspöki kismisében adták fel).

Példánk ezúttal is Lengyelországból való: Józef Życinski, lublini metropolita érsek 2010 február 7-i recitált miséje, amelyben a főpásztor mellett egyházmegyei kancellárja és a helyi usus antiquior közösség plébánosa szolgált káplánként. A hír és a képek forrása szintén a Nowy Ruch Liturgiczny.


4. A püspöki részvétel legkevésbé aktív formája értelemszerűen az, amikor nem maga a főpásztor vezeti a szertartást. Ennek a lehetőségnek is több alesete van, amelyek közül itt a legünnepélyesebbet, a megyéspüspök liturgikus részvételét említjük meg. Ez az ún. missa coram pontifice, vagyis a főpap jelenlétében bemutatott szentmise, amikor az ordinárius nem a kórusban (még kevésbé a padokban, a nép között), hanem a szentélyben foglal helyet a saját trónján, liturgikus ruhákba öltözve és fogadva a rubrikákban előírt tiszteletadásokat (meghajlás, térdhajtás, tömjén). Ez a megoldás ünnepélyesebb ugyan a püspöki kismiséknél, magára a főpásztorra azonban kevés tennivalót ró, ezért főleg olyan ordináriusoknak ajánlható, akik nem mozognak annyira otthonosan a szentmise hagyományos rítusában.

Egy ilyen szertartásról csodálatos képeink vannak az NLM jóvoltából. 2010 március 6-án, Velencében az egyházmegyéjének kánoni látogatását végző Angelo Scola bíboros pátriárka — a mi prímásunk jó barátja és a Stephanus-díj 2006. évi kitüntetettje — felkereste az FSSP gondjaira bízott régi rítusú személyi plébániát, és részt vett a P. Konrad zu Loewenstein által celebrált ünnepélyes szentmisén. Az eseményről szóló részletes beszámoló és a főpásztor homíliája a Rinascimento sacro blogon olvasható.