EGY MÁSIK ÉVFORDULÓ:
VI. PÁL PÁPA AZ ÁLTALA BEVEZETETT ÚJ RÍTUSRÓL II.

Mint alapvető forrást az új liturgia bevezetésének jobb megértéséhez, magyar fordításban közzétesszük VI. Pál második beszédét, amelyet pontosan negyven évvel ezelőtt szentelt ennek a témának (az elsőt egy héttel korábban mondta el, továbbiakat pedig nem tartott). A beszéd elhangzásakor már csak négy nap volt hátra ádvent I. vasárnapjáig, amikor az új misekönyv és a hozzá tartozó hároméves olvasmányrend kötelezően felváltotta az eucharisztia ünneplésének hagyományos formáját.

Ezek a beszédek másként hatottak akkor, a 60-as évek végének turbulens politikai és kulturális légkörében, és másként hatnak most, amikor negyven év távlatából egy egész emberöltő eseményeire tekinthetünk vissza az Egyház életében. Magától értődő, hogy ha szerzőjük ma is élne, nem mondhatná el még egyszer ugyanezt. Valószínű, hogy nemcsak az időközben történelemmé vált tényeket venné figyelembe (pl. a reform tényleges megvalósulását az új latin mintakiadások népnyelvű fordításaiban és alkalmazásukat a liturgikus gyakorlatban), hanem ezek alapján saját akkori reményeit, bizakodásait is átértékelné, esetleg felülvizsgálná. Éppen ezért nem sok értelme van ezekkel a gondolatokkal úgy vitába szállni, mintha egy kortárs személy fogalmazta volna meg őket (ami persze nem jelenti azt, hogy ne volnának ma is olyanok, akik változatlanul ugyanezt mondják, most azonban nem őket idézzük). Ez az egyik oka annak, amiért józan mértéktartást kérünk azon olvasóinktól, akik nagyon nem értenek egyet e pápai beszédek tartalmával.

A másik ok az illő tisztelet, amely az Egyház felsőbb/legfőbb hatóságának minden katolikus részéről kijár. Superior/Suprema Ecclesiae Auctoritas: ezt a kifejezést használja a kánonjog a pápára, amikor nem a személyét, hanem a hivatalát állítja előtérbe — mint pl. a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium rendelkezéséhez fűzött magyarázó megjegyzés bevezetésében, amelyet Pericle Felici érsek, a zsinat főtitkára 1964 november 16-án a 123. általános gyűlésen felolvasott: „Superiore dein Auctoritate communicatur Patribus nota explicativa praevia…” Ezzel a Nota Explicativa Praeviával, amely azóta nagybetűs fogalommá vált (ennek ellenére a rendelkezésnek az MKPK honlapján közölt fordításában nem szerepel), VI. Pál véglegesen lezárni vélte a vitát, amely a püspöki kollegialitás és a pápai primátus viszonyáról a zsinaton kirobbant (valójában a vita teológiai körökben máig zajlik, rendszeres megszólalásra késztetve a Hittani Kongregációt). Öt évvel később ugyanígy járt el VI. Pál abban a vitában is, amelyet az új misekönyv általános rendelkezéseinek hasonló szellemiségű egyoldalúságai keltettek: utasítására az eredeti szöveghez a végleges változatban hosszas előszót (Prooemium) csatoltak (ezért volt ennek egészen a legújabb 2000/2002-es kiadásig önálló számozása), amely kellően kidomborítja a szentmise áldozati jellegét, hangsúlyozva, hogy ez a tanítás az új rítusban is töretlenül érvényesül. A kiegészítés, amely a misekönyv többi részét érintetlenül hagyta, a bírálóknak természetesen nem volt elég, s így a viták e liturgikus kérdésről ugyanúgy tovább folynak, mint a kollegialitás és a primátus helyes dogmatikai értelmezéséről (azzal a különbséggel, hogy e téren viszont az illetékes kongregáció egészen a közelmúltig sokatmondóan hallgatott).

Láthatjuk tehát, hogy VI. Pál pápa következetesen elkötelezte magát egy olyan értelmezési gyakorlat mellett, amelyre a kiegészítés, a pontosítás, a „nemcsak …, hanem … is” logikája jellemző. Úgy vélte, ha röviden és világosan elmagyarázza, milyen szándékkal történnek ezek a reformok az Egyház életében, mi a céljuk, mi az üzenetük a korabeli katolikusok számára, azok nemcsak az okaikat fogják megérteni, hanem ahhoz is minden segítséget megkapnak, hogy a hagyománnyal összhangban váltsák valóra őket. Ezek a beszédek tehát joggal tekinthetők a liturgikus reformok olyan hiteles értelmezésének, amelyet nekik az Egyház legfőbb hatósága abban az időben adni kívánt. És éppen emiatt fölösleges velük negyven év távlatából vitába szállni, hiszen az Egyház legfőbb hatósága ma már nem ezt az értelmezést hirdeti. XVI. Benedek pápa, akit VI. Pál tett érsekké és bíborossá, számos alkalommal kritizálta mind a zsinat egyoldalú értelmezéseit, mind pedig a liturgikus reform gyakorlati megvalósítását. Az előbbi problémára híres karácsonyi beszédével adott választ (olasz szövegét l. itt, magyar összefoglalóját itt), az utóbbit pedig a reform reformjával kívánja orvosolni (erről l. korábbi bejegyzéseinket itt és itt).

Ez az a kontextus, amelyben az itt közölt forrásokat olvasni érdemes. A szövegek által megkívánt kommentárok, mint említettük, szétfeszítenék e műfaj kereteit, ezért elmaradnak (az érdeklődőknek egy angol és egy német helyet tudunk ajánlani). Helyettük érjük be egy megállapítással: ezek itt VI. Pál beszédei 1969-ből, akit 2009-ben XVI. Benedeknek hívnak.

* * *

VI. Pál pápa: Ancora noi vogliamo beszéd az 1969 november 26-i
általános kihallgatás alkalmával

(az olasz eredetit l. itt, a L’Osservatore Romanóban közölt
angol fordítást pedig itt)

Szeretett Fiaink és Leányaink!

Szeretnénk, ha figyelmeteket ismét arra a liturgikus újdonságra fordítanátok, amelyet a mise új rítusa képvisel: a következő vasárnappal, ádvent első vasárnapjával kezdődően, amely november 30-ára esik, megújított formában fogunk vele találkozni, amikor csak a szent áldozatot ünnepeljük. A mise új rítusa: egy változás, amely évszázados tiszteletreméltó hagyományt érint, s vele együtt azt az ősi vallási örökséget is, amelyről úgy éreztük, hogy érinthetetlenül szilárdnak kell maradnia és hogy őseink és szentjeink imádságát kell az ajkunkra adnia, hogy vigasztalást merítsünk belőle a szellemi múltunk iránti hűségben, amely múltat éppen azzal tettünk jelenvalóvá, hogy továbbadtuk az eljövendő nemzedékeknek. Egy ilyen alkalommal jobban megértjük azt az értéket, amelyet a történeti hagyomány és a szentek közössége jelent. A változás érinti a mise szertartásrendjét; s talán némi bosszúsággal vesszük majd észre, hogy már nem ugyanazokkal a szavakkal és gesztusokkal történnek a dolgok az oltárnál, amelyeket annyira megszoktunk, hogy már szinte nem is figyeltünk rájuk. A változás érinti a híveket is, hiszen arra irányul, hogy érdekeltté tegyen minden jelenlevőt, kizökkentve őket megszokott magánájtatosságukból vagy szokásos fásultságukból.

Fel kell készülnünk erre a többirányú kellemetlenségre, amely egyébként minden újdonságra jellemző, amely felborítja mindennapi szokásaink rendjét. Megfigyelhetjük, hogy éppen az ájtatosak lesznek a leginkább megzavarva, hiszen nekik megvan a maguk tisztes misehallgatási módja, s úgy érzik majd, hogy kizökkentik őket megszokott gondolataikból azért, hogy a másokéit kövessék. Talán maguk a papok is némi bosszúságot fognak érezni e tekintetben.


FELKÉSZÜLÉS A VÁLTOZÁSOKRA

Mit tegyünk e különleges és történelmi pillanatban?

Mindenekelőtt: készüljünk fel. Ezek az újdonságok nem kis dolgok; nem szabad megengednünk, hogy meglepjen bennünket a látvány, sőt talán kellemetlenség, amelyet a külső formáik okoznak. Mint értelmes embereknek, mint lelkiismeretes híveknek tájékozódnunk kell a szóban forgó újdonságokról. Annyi jó egyházi és kiadói kezdeményezés van, hogy ez nem is nehéz. Amint egy más alkalommal mondtuk, érdemes számot vetni azokkal az okokkal, amelyek e súlyos változás bevezetését indokolták: ezek a zsinatnak való engedelmesség, amely most átalakul a püspöknek való engedelmességgé, akik értelmezik ls végrehajtják az utasításait; és ez az első ok nem egyszerűen kánonjogi jellegű, vagyis a külső paranccsal kapcsolatos, hanem összekapcsolódik a liturgikus cselekmény karizmájával, vagyis az egyházi imádság hatalmával és hatékonyságával; ennek az imádság a legnagyobb tekintéllyel a püspökben szólal meg, utána pedig a papokban, akik segítik őt szolgálatában és akik, mint ő maga is, in persona Christi [Krisztus személyében] cselekszenek (vö. Ant. Szt. Ignác, Ad Eph., 4): Krisztus akarata, a Szentlélek fújása az, ami erre a változtatásra serkenti az Egyházat. Fel kell ismernünk a prófétai pillanatot, amely Krisztus misztikus testében, vagyis az Egyházban végbemegy, s amely megrázza, amely felébreszti, amely arra kötelezi, hogy megújítsa imádságának rejtélyes művészetét, mégpedig azzal a szándékkal, amely — mint említettük — a reform másik oka: hogy közvetlenebb és hatékonyabb módon egyesítse a hívők gyülekezetét, akik fel vannak ruházva a „királyi papsággal”, vagyis az Istennel való természetfölötti beszélgetés képességével akár az igeliturgia, akár az eucharisztikus áldozat hivatalos rítusában, amelyek együtt a misét alkotják.


AZ ÁTTÉRÉS A BESZÉLT NYELVEKRE

Nyilván e téren vehetjük majd észre a legnagyobb újdonságot: a nyelv megváltozását. Többé nem a latin lesz a mise elsődleges nyelve, hanem az, amelyen beszélünk. Aki ismeri a latin szépségét, erejét, kifejező szakralitását, annak a beszélt nyelvekre való áttérés bizonyára nagy áldozatot fog jelenteni: elhagyjuk a keresztény századok nyelvezetét, szinte profán betolakodókká válunk a szakrális nyelv irodalmi felségterületén, s így jelentős részét elveszítjük annak a nagyszerű és egyedülálló szellemi műalkotásnak, amely a gregorián ének. Igen, megvan az okunk a szomorkodásra, akár még az értetlenkedésre is: ugyan mivel helyettesíthetnénk ezt az angyali nyelvet? Egy felbecsülhetetlen értékű kincset áldozunk fel. De miért? Mi érhet többet, mint Egyházunk ezen kiemelkedő értékei? A válasz banálisnak és prózainak tűnik, mégis helytálló: mert emberi, mert apostoli. Többet ér, hogy értjük az imádságot, mint hogy azokba az ősi selyemruhákba öltözzék, amelyeket eddig királyi módra hordott; többet ér a nép részvétele, ezé a modern népé, amelynek lételeme a könnyen érthető és mindennapi érintkezésére átfordítható beszéd. Ha az isteni latin nyelv elválasztana minket a gyermekektől, az ifjúságtól, a munka és a közügyek világától, ha inkább homályos üveg volna, semmint áttetsző kristály, vajon helyesen tennénk-e mi, a lelkek halászai, ha továbbra is egyeduralkodóként őriznénk meg az imádság és a vallás nyelvi világában? Mit is mondott Szent Pál? Olvassuk csak el a Korintusiakhoz írt első levél 14. fejezetét (19 skk): „Inkább szólok öt érthető szót a gyülekezetben azért, hogy másokat tanítsak, mint tízezer szót az elragadtatás nyelvén.” Úgy tűnik, hogy ezt magyarázza Szent Ágoston, amikor így ír (Serm. 37 [10, 14]: PL 38, 228; vö. még Serm. 299 [6]: PL 38, 1371): „Amíg mindenki tanul, senki ne féljen a tanítótól” [Ágoston szavainak az eredetiben közölt olasz fordítása pontatlan, az idézés módja pedig megtévesztő, l. a fordítói megjegyzést a poszt végén]. Egyébként viszont az új miserítus előírja, hogy „a hívek tudják «latinul együtt énekelni legalább a miseordinárium részeit, különösen a hitvallást és az Úr imádságát, a miatyánkot»” (19. p.). De — mintegy figyelmeztetésként és vigasztalásul — emlékezzünk csak rá: a latin ettől még nem fog eltűnni Egyházunkból; megmarad, mint az Apostoli Szentszék hivatalos iratainak nemes nyelve; megmarad, mint az egyházi tanulmányok eszköze és mint kulcs ahhoz az örökséghez, amelyet vallási, történeti és humanisztikus kultúránk jelent; és fénye, ha lehetséges, még inkább felvirágzik.


RÉSZVÉTEL ÉS EGYSZERŰSÉG

És végül, ha jól megnézzük, láthatjuk, hogy a mise alapvető váza továbbra is a hagyományos szerkezet marad, nemcsak teológiai, hanem szellemi jelentésében is; sőt ha a rítust úgy végzik, ahogy kell, még jobban megjeleníti a maga gazdagságát, amelyet nyilvánvalóvá tesz a szertartások nagyobb egyszerűsége, a szentírási szövegek változatossága és bősége, a különféle szolgálattevők közös cselekvése, a csönd, amely a rítus egyes mélyebb pillanatait jellemzi, és mindenekelőtt két nélkülözhetetlen követelmény: minden egyes résztvevő belső részvétele és a lélek kiáradása a közösségi szeretetben. Ennek a két követelménynek kell minden korábbinál jobban a lelki mélység iskolájává és a keresztény szociológia csendes, de igényes nevelőhelyévé tennie a szentmisét. A léleknek Krisztussal és testvéreivel való kapcsolata ily módon új és éltető erővel telik meg. Krisztus, az áldozat és a pap, az Egyház szolgálatán keresztül megújítja és felajánlja a maga megváltó áldozatát az ő utolsó vacsorájának szimbolikus rítusában, amely a kenyér és a bor színe alatt az ő testét és az ő vérét hagyja ránk, hogy személyes és lelki táplálékunkká váljék és az ő megváltó szeretetének és az ő halhatatlan életének egységébe olvasszon bennünket.


NORMATÍV ÚTMUTATÁSOK

De van még egy gyakorlati nehézség, amelyet a szent rítus kiemelkedő volta igencsak fontossá tesz. Hogyan fogjuk majd ünnepelni ezt az új rítust, ha még nincs a kezünkben egy teljes misekönyv, és annyi bizonytalanság lengi körül az alkalmazását? Nos, nem lesz haszontalan befejezésül felolvasni nektek néhány útmutatást, amelyeket az illetékes műhelytől, az Istentiszteleti Szent Kongregációtól kaptunk. Íme:

„Ami a rítus kötelező voltát illeti:

1. A latin szövegre nézve: azok a papok, akik latinul celebrálnak, magánmiséikben, de a jogszabályok által megállapított esetekben nyilvánosan is, 1971 november 28-áig használhatják akár a Római Misekönyvet, akár az új rítust.

Még ha a Római Misekönyvet használják is, alkalmazhatják a három új anaforát és a római kánont, az utolsó szöveg[változat]ban lehetővé tett rövidítésekel (egyes szentek, konklúziók elhagyása stb.). Ezenkívül népnyelven mondhatják az olvasmányokat és a hívek könyörgését.

Ha az új rítust használják, a hivatalos szöveget kell követniük a népnyelvnek fent tett engedményekkel.

2. A népnyelvű szövegre nézve. Olaszországban mindazoknak, akik a néppel miséznek, a következő november 30-ától kezdve az Olasz Püspöki Konferencia vagy más nemzeti konferencia által kiadott Miserítust kell használniuk.

Az ünnepek olvasmányait a következő helyekről kell venni:
— vagy a Centro Azione Liturgica által kiadott lekcionáriumból,
— vagy az eddig használt ünnepnapi Római Misekönyvből (Messale Romano festivo).

A hétköznapokon továbbra is a három évvel ezelőtt kiadott feriális lekcionáriumot kell használni.

Annak, aki magánmisét végez, semmi problémája nem támadhat, mivel latinul kell celebrálnia. Ha részleges engedély alapján népnyelven celebrál, a szövegekre nézve a fent, a néppel végzett misével kapcsolatban mondottakat kell alkalmaznia; a rítusra nézve azonban az Olasz Püspöki Konferencia által kiadott megfelelő Ordót kell követnie.”

Mindenesetre, és minden körülmény közepette, emlékezzünk rá, hogy „a mise Misztérium, amelyet a Szeretet halálában kell megélni. Isteni valósága felülmúl minden szót… A mise a kiváltképpeni Cselekmény, maga a megváltás műve abban az Emlékben, amely megjeleníti” (Zundel). Apostoli áldásunkkal.

Fordította: R.Z.

* * *

Fordítói megjegyzés a Szent Ágoston-idézethez

A szöveg szerzője (aki ezen a ponton nem feltétlenül azonos VI. Pál pápával, hiszen a pápai beszédeket ekkorra már több tagú szakértői csoport készítette elő) kissé hajánál fogva rángatja ide Szent Ágostonnak ezt a helyét (Sermones, 37, 10, 14: PL 38, 228). Az eredeti latin szöveg így szól: Dum omnes instruantur, grammatici non timeantur, ezzel azonban Augustinus egyáltalán nem az előbbi Szent Pál-idézetet (1Kor 14, 19) kommentálja, hiszen az ő 37. beszéde a Példabeszédek könyvének egy részletéről szól (31, 10—31). A Patrologia Latina 38. kötetének 228. hasábján Ágoston ezt a verset magyarázza (Péld 31, 20): manus autem suas aperuit pauperi, fructum autem porrexit inopi — „kezeit pedig megnyitotta a szegénynek, gyümölcsét pedig átadta a szűkölködőnek”. Az egyházatya ekkor így kiált fel: Eia, non nos pudet lanificium sanctum docere vos. Videte, si quis habet plenum sacculum, plenum horreum, plenam apothecam: omnia ista in colo sunt, transeant in fusum. Videte, quemadmodum neat, immo videte, quemadmodum neiat (dum omnes instruantur, grammatici non timeantur). — „Hej, nem szégyellünk szent fonásra tanítani titeket! Nézzétek csak, akiknek közületek tele van a zsákja, tele a magtára, tele az éléstára: mindez ott van a rokkán, most menjen át az orsóra. Nézzétek, hogyan fon, sőt nézzétek, hogyan foun (amíg mindenki tanul, ne féljünk a grammatikusoktól!).”

Miről van tehát szó? A pápa által idézett dum omnes instruantur, grammatici non timeantur nem a Szentírás kommentárja, hanem egy spontán kiszólás, amellyel Ágoston a nyelvvédő grammatikusokkal szemben saját magát mentegeti, amiért az irodalmi latin neat helyett az alcsonyabb stílusértékű, megbélyegzett neiat igealakot használta. Azt akarja mondani, hogy nyugodtan élhetünk helytelennek tartott nyelvi formákkal is, amíg a nép tanul belőle. Ezt a kijelentést tehát nem Ágoston vonatkoztatja Szent Pál szövegére, hanem a pápai beszéd írója, aki ráadásul a latin grammaticus szót a némileg mást jelentő olasz professore ‘tanár’ szóval helyettesítette — nyilván azért, hogy jobban megfeleljen a Szent Pál-féle tanítói aktusnak. Erről az érdekes szociolingvisztikai problémáról, amelynek semmi köze nincs a liturgiához vagy a teológiához, l. Robert A. Kaster alapvető monográfiáját: The guardians of language. The grammarian and society in late antiquity (The transformation of the classical heritage 11), Berkeley—Los Angeles—Oxford 1997, Ágostonról és e forráshelyről különösen: 85—86.

A másik hely, amelyet a pápai szöveg szerzője csak meghivatkozott (Sermones, 299, 6: PL 38, 1371), ugyanerre a nyelvhasználati kérdésre vonatkozik, ám egy sokkal híresebb, filológusok és teológusok által gyakran idézett példával, amely viszont még érintőlegesen sem köthető Szent Pálhoz, hiszen nincs szó benne a tanításról: «Christus», inquit, «Iesus», id est, Christus Salvator. Hoc est enim Latine Iesus. Nec quaerant grammatici, quid sit Latinum, sed Christiani, quam verum. Salus enim Latinum nomen est. Salvare et salvator non fuerunt haec Latina, antequam veniret Salvator: quando ad Latinos venit, et haec Latina fecit. — „«Krisztus», mondja [ti. az evangelista], «Jézus», vagyis Krisztus, a Megváltó (Salvator). Ezt jelenti ugyanis latinul a Jézus. Ne keressék a grammatikusok, mennyire latin [ez a szó], hanem [keressék] a keresztények, mennyire igaz. A salus ‘egészség, üdvösség’ ugyanis latin szó. A salvare ‘üdvözíteni’ és a salvator ‘üdvözítő’ nem voltak azok, mielőtt eljött a Megváltó: amikor a latinokhoz érkezett, ezeket is latinná tette.” Ágoston itt azzal érvel, hogy a grammatikusok által helytelenített szavak a keresztény nyelvhasználatban bevett szakkifejezésnek számítanak, amelyeket el kell fogadni. Ez hasonló, de nem teljesen azonos szempont azzal, amikor a vulgáris nyelvtani jelenségeket vette védelmébe (a grammatika és a lexika a nyelvi rendszer két eltérő szintjét alkotja).