NAGY SZENT LEÓ PÁPA BESZÉDE URUNK MENNYBEMENETELÉRŐL

Elhangzott: 444 június 1-jén.
Kiadása: 73. beszéd (PL 54, 394—396),
ill. 73. traktátus (CCSL 138A, 450—454).
Fordítása: Praeconia 1 (2006) 159—160
[az alábbiakban némileg átdolgozva].

1. A mi Urunk Jézus Krisztus boldog és dicsőséges feltámadása után, amikor Istennek igaz templomát, amelyet a zsidók hitetlensége lerontott, az isteni hatalom három nap alatt újraalkotta, ma telt be, szeretteim, a szent napok negyvenes száma, amely szentséges elrendezéssel megállapítva a mi okulásunknak munkálta hasznát, hogy amíg az Úr testi ittlétének tartama erre az időre kiterjed, a feltámadás hitét a szükséges bizonyítékok erősítsék meg. Krisztus halála ugyanis igen megrendítette a tanítványok szívét, s a kereszten való kínszenvedése, lelkének kilehelése, élettelen testének eltemetése miatt szomorúságtól elcsüggedt elméjükbe valami béna bizalmatlanság furakodott be. Ezért mikor a szent asszonyok — amint az evangéliumi történet elmondja — hírül adták, hogy a sír elől el van hengerítve a kő, hogy a test nincs a sírban és hogy angyalok tanúsítják: él az Úr, szavukat az apostolok és a többi tanítvány üres fecsegéshez vélte hasonlónak. Márpedig ezt az emberi gyengeségből ingadozó bizonytalanságot az igazság Lelke semmiképpen nem engedte volna hirdetőinek szívében lakozni, ha tétova buzgalmuk és aggodalmas késlekedésük nem éppen a mi hitünk alapját próbálta volna megvetni. Így az apostolokban a mi zavarodottságunk, a mi veszedelmünk kapott segítséget, mi lettünk e férfiak által az istentelenek ármánykodásaival és a földi bölcsesség érveivel szemben kiképezve, minket fegyverzett fel a tekintetük, minket tanított ki a hallásuk, minket erősített meg a tapintásuk. Adjunk hálát emiatt az isteni rendelésnek és a szent atyák szükséges lassúságának. Azért kételkedtek ők, hogy mi ne kételkedjünk.

2. Ezek a napok tehát, szeretteim, amelyek az Úr feltámadása és mennybemenetele között elteltek, nem üres lefolyással múltak el, mivel nagy szentségek lettek bennük megerősítve, nagy misztériumok lettek kinyilatkoztatva. Ezekben árasztja ki leheletével az Úr az összes apostolra a Szentlelket, s bízza a többiek fölött a boldog Péter apostolra a királyság kulcsai után a nyájáról való gondoskodást is. Ezekben a napokban szegődik az Úr a két tanítványhoz az úton harmadik társul, és kétségeink minden homályát eltörölve megfeddi a reszketők és tétovák lomhaságát. Megvilágosult szívükben kigyúl a hit lángja, és miközben az Úr feltárja a Szentírást, langyosságuk izzásba vált át. A kenyértörésben végül visszatér az együtt étkezők szemvilága, és sokkal szerencsésebben nyílik meg emezek látása, akiknek természetük megdicsőülése lett kijelentve, mint emberi nemünk azon fejedelmeié, akiknek törvényszegésük zavartsága lett szemére hányva.

3. Midőn pedig e csodák s más hasonlók közepette a tanítványok gondolataikban tétován ingadoztak, megjelent köztük az Úr és azt mondta: „Békesség néktek!” S nehogy az maradjon a véleményük, amire ott hajlott a szívük — úgy vélték ugyanis, hogy szellemet látnak, nem testet —, megcáfolva gondolataikat, melyek nem fértek össze az igazsággal, kétkedő szemük elé tárta kezén és lábán a kereszttől ott hagyott jeleket, s hívta őket, hogy gondosabban tapogassák meg, hiszen a szögek és a lándzsa nyomai a hitetlen szívek sebeinek begyógyítására maradtak meg, hogy ne kétes hittel, hanem a legbiztosabb tudással vallják: az a természet fog az Atyaisten trónjára fellépni, amelyet nemrég a sírba fektettek.

4. Így hát, szeretteim, ebben az egész időben, amely az Úr feltámadása és mennybemenetele között lepergett, azon munkálkodott az isteni gondviselés, arra tanította, arra késztette az övéit szemükkel s szívükkel, hogy elismerjék: az Úr Jézus Krisztus valóban feltámadt, aki valóban megszületett, szenvedett és meghalt. Ezért a boldogságos apostolokat s az összes tanítványt, akik a kereszthalál miatt nemrég még tétovák, a feltámadás hitében pedig ingatagok voltak, annyira megerősítette a jól látható igazság, hogy mikor az Úr megindult a mennyek magasába, nemcsak minden szomorúságtól maradtak mentesek, hanem nagy öröm töltötte el őket. És valóban nagy és kimondhatatlan ok volt az örömre, midőn a szent sokaság szeme láttára a mi emberi nemünk természete az összes mennyei teremtmény méltóságán túlra hágott fel, s átlépve az angyali rendeken és a főangyalok köreit megelőzve felemelkedésének semmi magasság nem állta korlátját, míg az örök Atya gyülekezetébe fogadva annak dicsőségéhez nem társult a trónuson, akinek természetével egyesült a Fiúban. Mivel tehát Krisztus mennybemenetele a mi felemelkedésünk, és ahova előrement a fő dicsősége, oda kap meghívást a testnek reménye, méltó örömmel örvendjünk, szeretteim, és kegyes hálaadással vigadozzunk. Ma ugyanis nemcsak a paradicsom birtokában lettünk megerősítve, hanem Krisztusban a mennyek magasságán is áthatoltunk, többet szerezve Krisztus kimondhatatlan kegyelméből, mint amit elvesztettünk az ördög irigységéből. Mert akiket a mérgező ellenség első lakhelyük boldogságából kitaszított, azokat saját testébe befogadva Isten Fia az Atya jobbjára állította, aki a mindenható Atyaistennel és a Szentlélekkel együtt él és uralkodik mindörökkön örökké. Ámen.

Fordította: R.Z.