AZÉRT GYÜMÖLCSEIKRŐL ISMERITEK MEG ŐKET...

Amikor ezekben a napokban a Summorum Pontificum motu proprio hatásait vizsgáljuk, prófétai erővel szólal meg a mai evangéliumban az Úr figyelmeztetése (Mt 7, 20): Igitur ex fructibus eorum cognoscetis eos — „Azért gyümölcseikről ismeritek meg őket”. A jó és a rossz fa megkülönböztetésének fő ismérve tehát a gyümölcs minősége. Nem a mennyisége: a minősége — amelyet leginkább azon a személyes elköteleződésen lehet lemérni, amellyel ki-ki egyénileg magáévá teszi és igyekszik valóra váltani Krisztus tanítását az ő Egyházának közösségében. Amikor tehát ezeket a gyümölcsöket próbáljuk számba venni, nem annyira szertartásaink gyakoriságára vagy látogatottságára gondolunk, noha nyilván ezek is jelzik a hagyományos rítus képességét arra, hogy sokakat vezessen el — avagy vissza — a katolikus hit megvallására és gyakorlására, hanem inkább azokat a rendkívüli alkalmakat szeretnénk kiemelni, amelyekben ez a Krisztus és az Egyház melletti egzisztenciális döntés ünnepélyes és rituális formában is kifejeződik. Egyéni szempontból gyümölcsök a jócselekedetek, az egész Istennek tetsző és szentségre törekvő élet, közösségi szempontból viszont a kiváltképpeni gyümölcs minden olyan lélek, akivel Krisztus Teste, az Egyház gyarapszik. Ezekért a jó gyümölcsökért szeretnénk most hálát adni a jelen rövid áttekintésben annak, aki a növekedést adta (vö. 1 Kor 3, 7).

1. Az első és legalapvetőbb elköteleződés természetesen a keresztség. A motu proprio 9. cikkelyének 1. §-a lehetővé teszi „a régi Rituále használatát” e szentség kiszolgáltatásában, ami nemcsak az egész latin egyházban törvényesen használható Rituale Romanumot jelenti, hanem az összes többi jóváhagyott rituálét is — a mi esetünkben tehát az esztergomi rítusváltozat saját szerkönyvét.
2007 óta összesen 8 keresztelési szertartást tartottunk ennek alapján: a 7 gyermekkeresztelés a szülők erős hitéről tanúskodott, amelyet gyermekeiknek is csorbítatlanul át kívánnak adni, eddigi egy felnőtt keresztelendőnk viszont az előírt szertartásrend szerint hosszú felkészülés után saját nevében tett hitvallást.

A káptalani archívumban csak a legelső keresztelőről vannak képek, ezekből közlünk most kettőt illusztráció gyanánt (nagyon hálásak lennénk azonban, ha a többi szertartáson készült fotók közül is kaphatnánk néhányat emlékbe).


2. A megkereszteltek — a latin egyház újabb gyakorlata szerint egy későbbi időpontban — a Szentlélek ajándékát is megkapják a bérmálás szentségében. A motu proprio 9. cikkelyének 2. §-a lehetővé teszi, hogy ez a „a régi Római Pontifikále szerint” történjék. Varga Lajos váci segédpüspök úr, aki e szertartások elvégzésére vállalkozott, 2007 óta 3 alkalommal bérmált meg összesen 9 jelentkezőt, akik ezzel azt is kifejezésre juttatták, hogy katolikus hitüket — lehetőség szerint — a hagyományos római rítusban kívánják megélni.

A legutolsó ilyen bérmálás 2010 június 20-án volt; ekkor készült ez a két kép, amelyeken a püspök úr és a bérmálkozók láthatók (akik közül ketten a káptalani szkólában is énekeltek).


3. A keresztelés és a bérmálás után a Krisztus Testébe való betagozódást egykor az Eucharisztia vétele tette teljessé. A latin egyházban ez a mozzanat idővel elvált a két beavató szentségtől, X. Pius pápa reformjai óta pedig gyakorlatilag a bérmálás előttre helyeződött. Az elsőáldozás nem külön szentség, ezért a motu proprio nem rendelkezik róla, viszont a felnőttkeresztséghez és a bérmáláshoz hasonlóan kifejezi azt a személyes elköteleződést, amellyel az Oltáriszentséghez járuló megvallja hitét és az Egyházzal való közösségét. A káptalan liturgiáin 2007 óta 5 alkalommal került sor elsőáldozásra.

Mivel minden esetben egy-egy felnőttről volt szó, nem alkalmaztuk a gyermekeknél megszokott külsőségeket, és fotók sem készültek. Hogy azonban mégis illusztráljuk, milyen ünnepélyesebb formát lehet adni ennek a fontos életeseménynek, álljon itt egy friss példa az FSSP római személyi plébániájáról (forrás: John P. Sonnen).

4. Azokat, akik a keresztséget nem a Katolikus Egyházban nyerték el, oda később mégis megtérnek, mielőtt az Eucharisztia és a bérmálás szentségéhez járulnának, be kell fogadni az egyházi közösségbe. Ez az esemény, a konverzió szintén nem szentség, viszont van önálló szertartása, amelyet a rituálék külön fejezetben tartalmaznak (De absolutione ab excommunicatione in foro exteriori, nálunk Ordo recipiendi haeretici). A rítus a személyes elköteleződés kifejezésére hitvallás letételét írja elő (esetünkben ez a Tridenti Zsinat hitvallását jelenti). 2007 óta három nem katolikus keresztény testvérünket fogadtuk be az Egyház közösségébe, közülük azóta ketten elsőáldozók voltak, egy pedig bérmálkozott is.

Az utolsó megtérés éppen a mai szentmise előtt történt; az alábbi képek ebből örökítik meg a Szentlélek segítségül hívását és a hitvallás letételét.

5. A személyes elköteleződés legmagasabb foka az, amikor valaki magát teljes egészében az Úrnak ajánlja fel. Férfiaknál ez gyakran a papi hivatással jár együtt, amely logikusan a papszenteléshez vezet, erről a szentségről azonban — mivel kiszolgáltatása nem a híveket megillető jogok, hanem az Egyház szuverén döntése alapján történik — a motu proprio nem rendelkezik. Ennek megfelelően a szent rendeknek a régi rítusban történő kiszolgáltatására jelenleg csak olyan klerikusi intézményekben (pl. FSSP, ICRSS, IBP, tradicionalista apátságok) vagy egyházmegyékben (pl. Fréjus-Toulon) van lehetőség, amelyek ezt a formát a maga teljességében gyakorolják, illetve ahol a főpásztor ezt a szentelendőknek rendes lehetőségként felkínálja. Úgy tűnik, hogy ezek közül Magyarországon egyelőre egyiknek sincs realitása.

A közvetlenül Istennek szentelt élet másik formája a szerzetesség. Ha ezt a szempontot vesszük figyelembe, büszkén mondhatjuk el, hogy a laikus káptalan csekély méretéhez képest örvendetes számú szerzetesi hivatás kialakulásához járult hozzá: két rendes tagunk tavaly egy-egy kontemplatív apácarendhez csatlakozott, egy másik pártoló tagunk pedig nemsokára megkezdi jelöltidejét az egyik hazai férfiszerzetben. Bár a hagyományos római rítussal való kapcsolatukat innentől saját közösségük liturgikus preferenciái fogják meghatározni, a káptalannak továbbra is tagjai maradnak, s az imádság közösségében velünk együtt folytatják a megkezdett utat.

Az imént írtakból következően a gyümölcsöknek erről a fajtájáról nem tudunk olyan saját illusztrációs anyagot bemutatni, amely a régi rítus valamely szertartásához volna köthető. Ezért hadd zárjuk ezt az áttekintést egy filmrészlettel (H. M. Robinson A bíboros című regényének szabad feldolgozásából), amely a valóság helyett reményeink tárgyát — s egyúttal az Egyház jövőjének zálogát — ábrázolja.

RIPORTFILM A KÁPTALANRÓL (FOLYTATÁS) [FRISSÍTVE]

A káptalanról készült riportfilm második részét holnap, azaz vasárnap 9 óra 40 perces kezdettel vetítí a Magyar Televízió 1-es csatornája a Világi apostolok című műsor keretében, ismétlése 12 óra 40 perckor lesz a 2-es csatornán.

(A műsor jellegének és a készítők elgondolásának megfelelően néhány magántermészetű fölvétel is készült a családomról és rólam, de kérem, hogy az általam [is] képviselt liturgikus álláspont hitelességét a nézők se most, se a jövőben ne hozzák közvetlen összefüggésbe az én — akár pozitív, akár negatív — személyiségjegyeimmel, életpéldámmal. F.M. [Az említett fölvételek végül nem kerültek adásba, így a megjegyzés a jelen esetre vonatkozólag tárgytalan.])

A film mostantól az MTV videótárában, illetve a Gloria.tv-n online is megtekinthető.

A MOTU PROPRIO TITKA

A Sentinelle del Mattino (magyarul „hajnali őrszemek”) egy utcai evangelizációval foglalkozó ifjúsági program Olaszországban, a nálunk is ismert Alpha-kurzusok támogatója. 1999-ben indította el Don Andrea Brugnoli, veronai egyházmegyés pap, s azóta több mint 30 olasz egyházmegyében működik. Elsődleges célja, hogy megtanítsa a fiatalokat arra, hogyan tudják különféle eszközökkel evangelizálni saját kortársaikat. Egy ilyen eszköz pl. a felfújható templom-sátor, amelyet nagy forgalmú üdülőhelyeken állítanak fel, hogy vallási programokat, köztük szentségimádást tartsanak bennük:



Mi köze ennek a láthatóan II. János Pál szellemében fogant újraevangelizálási mozgalomnak a Benedek-féle liturgikus megújuláshoz? Ez derül ki abból a videóból, amelyre
a Messainlatino.it blog mai bejegyzése felhívja a figyelmet.

A videón Andrea Brugnoli, a mozgalom vezetője beszél az őrszemek által szervezett Cafè Teologico („teológiai kávéház”) első évadának záróelőadójaként, 2010 június 22-én. A sorozat olyan alapvető vagy aktuális témákat boncolgat, mint hogy van-e Isten, az ember a majomtól származik-e, valódi-e a torinói lepel, vagy hogy ellenzi-e az Egyház a szexet. A tizenkettedik előadás címe a következő: „La messa antica è moderna?” — „Modern dolog-e a régi mise?” És Don Andrea a templomot megtöltő olasz átlagfiataloknak több mint egy órán keresztül lebilincselően, szellemesen és hitelesen elmagyarázza, hogy az:

Sajnos egy ilyen élő prezentációt nem lehet igazán írásban lefordítani, legföljebb feliratozni volna érdemes. Az előadó egyébként is nagyrészt olyan dolgokat mond, amelyek a mi olvasóinknak nem jelentenek újdonságot, hiszen olyanok előtt beszél, akik már a megújított római liturgiában nőttek fel és semmit nem tudnak a régi rítusról. A részletek helyett ezért magát az előadás tényét és annak személyes hátterét kívánjuk hangsúlyozni.


Először is gondoljunk bele: vajon milyen hatása lenne a mi magyar egyházi miliőnkben, ha egy 42 éves, energikus és közismert prédikátor, valamelyik lelkiségi mozgalom vagy dinamikus ifjúsági közösség vezetője felállna, és egy órán keresztül magyarázná az övéinek, miért akarja a Szentatya a hagyományos szentmisét újra a katolikus istentisztelet széles körben elterjedt formájává tenni? Hasonló kezdeményezést láttunk már Fr. Barsi Balázs OFM esetében, ezzel az igen alapos (a keleti imairányra, a nyelvre áldozásra és a latinra mint szakrális nyelvre részletesen kitérő) előadással viszont csak egy olyat lehetne párhuzamba állítani, amilyet Balázs atya vasárnap esténként ádventben és nagyböjtben szokott tartani Budapesten. Reméljük, hogy ő — vagy valaki más — nemsokára vállalkozik rá, hogy immár ne gombostűvel, hanem faltörő kossal üssön lyukat a hallgatás falán.

A másik fontos megfigyelés, amelyet ebből az alkalomból tenni szeretnénk, arra a személyes okra vonatkozik, amely Don Andrea Brugnolit, ezt a láthatóan nem tradicionalista beállítódású papot a régi rítus irányába fordította. Valójában egy roppant egyszerű dologról van szó, mégis azt kell mondanunk, hogy ebben áll a motu proprio megértésének titka. Érdemes tehát szó szerint idéznünk (a videón 4:28-tól 5:06-ig):

„Tehát már ez a tény [ti. a motu proprio kifejezés etimológiája] is elárulja, hogy maga a pápa akarta ezt a dolgot. És ha -- tudjátok, hogy ő egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember... Az a gondolatom támadt, amikor a pápa kihirdette ezt a motu propriót három évvel ezelőtt -- a következő szeptember 14-én lesz éppen három éve, hogy elkezdődött ez az új forma -- és az a gondolatom támadt, hogy ha a pápa, egy ilyen intelligens valaki kihirdette ezt a motu propriót, hogy visszaállítsa ezt a régi liturgiát -- a pápa nem egy idióta, nem tesz olyasmit, ami visszatérés lenne a múltba...”

És akkor Don Andrea elgondolkodott: Miért akarhatja a pápa, hogy ismét használható legyen a liturgikus reform előtti rítus? Vajon ellentétben áll ez a II. Vatikáni Zsinattal? A választ a Szentatya híres karácsonyi beszédében találta meg, amelyben a zsinat helyes értelmezését adja a folytonosság hermeneutikája szerint. A fiataloknak tartott előadását így azzal kezdi, hogy bemutatja a zsinat hiteles tanítását a liturgiáról, majd Castrillón Hoyos bíboros londoni nyilatkozatát idézi, amely szerint a pápa azt szeretné, ha minden plébánián lenne régi rítusú szentmise.

Mit hallhattak ezzel szemben a magyar hívek? Beer Miklós váci megyéspüspök 2008 elején egy hosszú interjúban a „latinul misézéssel” kapcsolatos kérdésre így reagált:

„Persze, hogy kellenek szabályok, előírások, ezt én vallom, de én, én csak erre gondolok, hogy egy olyan kedves, egy olyan idős embernek a kedves kis vicce -- haha --, hogy megvicceli a világot, hogy hát ő most fölvesz egy ilyen régebbi miseruhát, vagy, vagy most, azt hiszem, hogy a legutóbb, nem is tudom, hogy hol volt, hogy háttal misézett, na, valahol Rómában...”

Ebből a nézőpontból a Szentatya egy kedves, idős ember, aki a motu proprióval csak viccelődött. Fel sem merül a gondolat, amely az olasz pap számára annyira természetes: A pápa egy rendkívül intelligens, nagyon művelt ember, a pápa nem egy idióta... Ha tehát így rendelkezett, biztosan komoly oka lehetett rá: próbáljunk meg rájönni, mi motiválhatta! És Don Andrea megfejti a talányt, az előadás végén pedig szavakba is önti: a pápa nem egyszerűen a rítus, a szép liturgikus formák újrafelfedezése céljából támogatja a régi szentmisét, hanem hogy az emberek ismét megtalálják a hitet!

Nyilvánvaló, hogy egy püspök nem akarhatja a katolikus hit pusztulását. A probléma tehát abban állhat, hogy nem érti, mit akar pontosan a pápa. No de hogy nem lehet ezt megérteni? Hiszen még egy mezei pap is képes volt magától rájönni! Valószínű, hogy az első lépést a legnehezebb megtenni: elfogadni a tényt, hogy a pápa nem egy idióta. A többi ebből már magától következik.

Érdekes adalékkal szolgál a problémához Veres András szombathelyi megyéspüspök esete, aki nem sokkal a Beer-féle interjú után egy papi találkozón kijelentette, hogy nem érti, hogyan támogathat a Szentatya egy ilyen idejétmúlt, degenerált rítust, amelyet maga az Egyház vetett el a II. Vatikáni Zsinat után. Ebből aztán levonta a következtetést: nem érti, tehát nem is követi a pápai motu propriót. Veres püspök úr rendkívül egyenes és határozott személyiség, ezért teljesen kizárt, hogy ha igazán akarta volna, ne tudta volna megérteni, mi lehet a pápa célja a régi rítussal. 2008 augusztusában erről a témáról négynapos konferenciát tartottunk Budapesten, amelyet a bíboros államtitkár levele útján maga XVI. Benedek pápa üdvözölt, két apostoli nuncius pedig aktívan részt vett a rendezvényen. Minden magyar püspök személyesen meg volt híva, de csak kevesen éltek a lehetőséggel, és közülük is mindössze egy vette a fáradságot, hogy egy egész nap előadásait végigülje. Talán nem véletlen, hogy két évvel később ő volt az, aki az első régi rítusú ünnepélyes főpapi szentmisét bemutatta.

Mi tehát a motu proprio titka? Hogy megértsük a pápa szándékát. És mi ennek a legfontosabb feltétele? Hogy gyermeki szeretettel és engedelmességgel úgy tekintsünk rá, mint amelyet az összes krisztushívő legfőbb pásztora és tanítója saját elhatározásból, érett megfontolással hirdetett ki az egész Egyházban érvényes törvényként. Vagyis nem viccből, vagy politikai manőver gyanánt.

A motu proprio elutasításának gyökerénél tehát a zsinati szellem egyik legfőbb vonása húzódik meg, amelyet Hans Urs von Balthasar szavaival Róma-ellenes indulatnak nevezhetünk. Aki azonban komolyan veszi Róma püspökét, és veszi a fáradságot, hogy megértse az ő akaratát, fel fogja ismerni, hogy a Summorum Pontificum motu proprio az eddigi legnagyobb ajándék, amelyet Benedek pápa a megújulás után sóvárgó Egyháznak adott. Azokban pedig, akik a maguk erejéből nem jutnának el erre a felismerésre, az engedelmesség és az alázat hangjának kell megszólalnia: „Bár nem értem, mégis megteszem, mert a Szentatya így akarja.” Adja Isten, hogy minél több pap és püspök hallja meg magában ezt a hangot!

R.Z.

KONVERZIÓ ÉS MOZART-SZONÁTÁK MOST VASÁRNAP

Július 11-én vasárnap — amely egyébként Szent Benedek ereklyeátviteli ünnepe és a régi premontrei naptár szerint Szent Norbert rendalapító főünnepe is — tartjuk a mise Asperges-e után egy új megtérő hitvallástételének (ordo recipiendi haeretici) szertartását. A szentmisében a sokak tetszését elnyerő úrnapi előzmény után ismét elhangzik W. A. Mozart két templomi szonátája felajánlásra, illetve úrfelmutatás után. Az orgonával kísért két hegedűre írt darabokat ismét Várföldi Anna és Kruppa Bálint szólaltatja meg.

HÁROM HETES — HÁROM ÉV — HÁROM SZENTMISE

Így lehetne röviden összefoglalni a három évvel ezelőtt, 2007 július 7-én (07.07.07) kiadott Summorum Pontificum motu proprio hazai hozadékát, ha pusztán abból az átfogó jegyzékből indulnánk ki, amelyet a kanadai Peter Karl T. Perkins állított össze a Rorate caeli blogon a legalább vasárnapi rendszerességgel bemutatott hagyományos rítusú szentmisékről. Mert hiszen Magyarországon jelenleg tényleg csak három egyházmegye van (az esztergom-budapesti, a szeged-csanádi és a veszprémi), amelynek egy-egy templomában minden héten ebben a formában ünnepelhetik az Úr napját azok, akik ennek érdekében vállalják a kedvezőtlen — délutáni vagy esti — időponttal és a hely esetleges távolságával járó nehézséget.

Valójában persze sokkal többről van szó: minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ez a három szentmise a jéghegynek csak a csúcsa, pontosabban — államcímerünk szellemében — három csúcsa. Blogunk rendszeres olvasói az elmúlt években nyomon követhették, mi minden történt még a hazai liturgikus és egyházi életben, ami közvetlenül vagy közvetve XVI. Benedek pápa motu propriójának köszönhető. A mostani évforduló viszont azzal emelkedik ki a megelőzők és a rákövetkezők sorából, hogy Szentatyánk a dokumentum kísérőlevelében ezt az első három évnyi időtartamot jelölte ki a rendelkezései megvalósulásáról szóló beszámolók alapjául. Ezt írta a püspököknek: „Ezenkívül felkérlek Benneteket, kedves Testvéreim, hogy három évvel a jelen motu proprio hatályba lépése után számoljatok be a Szentszéknek tapasztalataitokról. Ha valóban komoly nehézségek adódnának, azokra is megoldást lehet keresni.”

A hivatalos jelentések benyújtásának határideje tehát szeptember 14-e, a visszaszámlálás azonban mostantól, július 7-étől kezdődik. A hátralevő bő két hónapban megpróbáljuk — a Kurt Koch érsek által kellően megvilágított kifejezéssel élve — teljes körűen (uneingeschränkt) összefoglalni a hagyományos római rítus magyarországi helyzetét, valamint áttekinteni az e téren mutatkozó eredményeket és problémákat. Olyan professzionális közvélemény-kutatáshoz, amilyet Európa számos országában és az Egyesült Államokban szerveztek, sajnos nincsenek meg az anyagi és az emberi forrásaink, így csak a személyesen szerzett értesüléseinkre támaszkodhatunk. Jó kiindulási alapot nyújt azonban a nagyböjti szolidaritási akció, ezért elsőként ennek eredményéről szeretnénk beszámolni.

Az elmúlt hónapok alatt számos témában sok publikálandó anyag halmozódott fel, de rajtuk kívül is kaptunk olyan kérdéseket, amelyeket érdemes rendszeres formában és több egymást követő bejegyzésben megválaszolni. Így a nyári vakáció idejére — az aktuális hírek visszaszorulását ellensúlyozandó — különféle sorozatokat tervezünk, amelyekben igyekszünk minél gazdagabban bemutatni a Szentatya liturgikus reformjának látható eredményeit a római rítus mindkét formájában.

Ám mielőtt ezekbe belekezdenénk, a mai napot szánjuk az ünneplésre! Ebből a célból a sok videómontázs közül, amelyeket eddig a Summorum Pontificum motu proprio tiszteletére készítettek, továbbra is a legelsőt érdemes felidézni. Szerzője az a Tim Finigan atya a dél-angliai Southwark Főegyházmegyéből, aki blogjának sajátos címével először propagálta az interneten a folytonosság hermeneutikáját (kiérdemelve ezzel az első számú papi bloggertől, az amerikai Fr Z-től a His Hermeneuticalness — „Ő Hermeneutikussága” címet). A videó nem egy korábbi évfordulónak, hanem magának a pápai törvény megjelenésének állít emléket, ezért kellően dokumentálja a rendelkezés hátterét és a hosszúra nyúlt várakozási időt is. A zenei aláfestés egyik poénja (1:02-nél) arra utal, hogy a közzététel végül — kissé váratlanul — egy szombati napra esett. Az összeállításnak annyiban magyar vonatkozása is van, hogy az egyik képen (1:33-nál) Alácsi Ervin János látható, amint szubdiakónusként szolgál az oxfordi Merton College kápolnájában 2006 szeptember 15-én bemutatott ünnepélyes szentmisén, az utolsó kép pedig egy olyan liturgikus alkalommal készült (2005 augusztus 10-én, a Iuventutem főpapi szentmiséjén az ottobeureni bencés apátságban), amelyen a formálódó káptalan tagjai is énekeltek (amint pl. ez és ez a kép tanúsítja). Nil agitur prorsus, sine nobis quod peragatur!

„LATINTÁBOR” 2010

Július 18. és 24. között tartjuk a 2003 óta hagyományos, úgynevezett latintábort Gödöllőn. A tábor kezdetben adott nevével ellentétben nem nyelvi alapon szerveződik, akár latin nyelvtudás nélkül is lehetséges és gyümölcsöző rajta a részvétel. Gerincét a hagyományos római-esztergomi rítus szerint bemutatott mindennapos misék és az egész nap folyamán végzett zsolozsmák alkotják. Közöttük délelőttönként a régi egyházi irodalomnak az adott évre kijelölt témához kapcsolódó szemelvényeit olvassuk-kommentáljuk, délutánonként pedig gyakorlatiasabb tanulmányokra vagy közösségi programokra kerül sor. Idén a tábor középpontjában a zsolozsma elmélete, gyakorlata és lelkisége áll majd; különös tekintettel kívánunk lenni a témában egyelőre avatatlan érdeklődőkre. A szövegolvasások anyagát a IX—XIII. századi liturgiamagyarázók műveiből válogatjuk. Érdeklődni és jelentkezni lehet Földváry Miklósnál a „Kapcsolat” kategória alatt megadott címen.

ÚJABB ŐRSÉGVÁLTÁSOK A RÓMAI KÚRIÁBAN

A Péter-Pál ünnep után, amelyen az elmúlt egy évben kinevezett 38 metropolita érsek átvette a palliumot, XVI. Benedek pápa újabb személyi változásokról döntött a Római Kúriában. A döntések egy része már régóta érlelődött, hiszen a dikasztériumok vezetőinek felső életkorát (75 év) elérő Walter Kasper bíboros több mint két, Giovanni Battista Re bíboros pedig több mint egy éve nyújtotta be lemondását. Lehetséges utódaikról az olasz és nemzetközi sajtóban a legkülönfélébb spekulációk kaptak lábra, amelyekről eddig nem kívántunk beszámolni. És nem minden ok nélkül: Re bíboros helyére ugyanis sokáig a szintén bíboros George Pell, Sydney érseke tűnt befutónak, ő azonban az utolsó pillanatban (már miután lakást is kapott Rómában, a nemrég elhunyt Paul Augustin Mayer OSB bíborosét) — megfigyelők szerint az ellene szervezett kampány hatására — visszalépett. A legújabb pápai döntéseket, amelyek véget vetnek a gyakran egészen fantasztikus találgatásoknak, szokás szerint a Benedek-féle megújulási törekvések, különösen pedig a liturgia szempontjából értékeljük.

1. A döntések közül a legfontosabb a Püspöki Kongregáció új prefektusára vonatkozik: a Szentatya 2010 június 30-án a távozó Re bíboros helyére Marc Ouellet PSS bíborost, Québec érsekét és Kanada pírmását nevezte ki. Egy korábbi elemzésünkben már hangsúlyoztuk, hogy az Egyház egyre látványosabb válsága mennyire összefügg a püspökök válságával, így ez a dikasztérium, amely az új püspökök kinevezésével és a hivatalban levők felügyeletével foglalkozik, a katolikus tanítás épségén őrködő Hittani Kongregációval együtt a legfontosabb szentszéki kormányszervnek tekinthető (nem véletlen, hogy elődeiknek egészen a VI. Pál-féle reformokig maga a pápa volt a prefektusa). A XXI. század első évtizedében a kongregációt az a Re bíboros vezette, aki karrierjét a — hozzá hasonlóan bresciai származású — Montini pápa jobbkezének, Giovanni Benellinek titkáraként kezdte, és főnökének idővel mind a hivatalát (a helyettes államtitkári tisztséget), mind pedig a befolyását megörökölte. Mint a hagyományos római rítus esküdt ellensége, kúriai szövetségeseivel összefogva fontos szerepet játszott abban, hogy az 1986-os bíborosi bizottság javaslatainak megvalósításával több mint két évtizedet — és egy újabb pápát — kellett várni.

Az új prefektus, Marc Ouellet (nevének kiejtése — amint ezen a videón saját szájából hallható — [wel'et]) 66 éves, tehát várhatóan egy évtizedig lesz aktív a Római Kúriában, amely korántsem ismeretlen terep a számára. 2001-től egy éven át titkárként dolgozott a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában, s mivel korábban Rómában tanult, majd szulpiciánus missziós papként Dél-Amerikában tanított, a francia és az angol mellett az olasz, spanyol és portugál nyelvet is kitűnően beszéli. Ehhez járul még a német nyelv(terület) ismerete, és az a tény, hogy doktori értekezését Hans Urs von Balthasar vezetésével készítette el, akinek tanítványaként a Communio folyóirat szellemi köréhez csatlakozott (jelenleg is a szerkesztő bizottság tagja). Az elmúlt hét évben Ouellet bíboros Québec érseke volt, s ezzel a nyugati világ egyik legszekularizáltabb poszt-keresztény országának prímása. Sok társától eltérően ő nem futamodott meg, nem húzta meg magát, hanem a szekularista vallás dogmáival szemben bátran hirdette az evangéliumi tanítást akár (politikailag) alkalmas volt, akár nem.

Érdemes kiemelni az istentisztelet és a szentségi fegyelem körében — e terület római kongregációjának tagjaként — végzett munkásságát: a szentségimádás újraélesztését, az egyéni gyónás bevezetését az abúzusként élő közösségi feloldozás helyébe és a gregorián ének támogatását. A Summorum Pontificum motu proprio kihirdetése után nem sokkal személyi plébániát hozott létre a régi rítushoz kötődő hívek számára, amelyet a Szent Péter Papi Testvérületre bízott. Tavaly decemberben önálló templommal látta el a közösséget, és bejelentette, hogy idén augusztus 26-án részt fog venni a templombúcsú napjának szentmiséjén — abban az egyszerűbb formában, amelyet a velencei Scola bíboros esetében már láttunk (ő egyébként Ouellet bíborosnak szerkesztőtársa a Communióban).

A liturgiával kapcsolatban néhány gondolatot érdemes szó szerint is idézni a Szentatya új munkatársától, amelyekből szellemi közelségük is kiviláglik. Bíborosi kinevezése alkalmából 2003-ban Marc Ouellet hosszú interjút adott a 30Giorni olasz havilapnak, amelyben többek között így nyilatkozott:

Papszentelése után [1968-ban] két évig plébánoshelyettesként szolgált Val d’Orban...
— Csodálatos idők voltak. A plébános hatvan éves volt és jól tudtunk együtt dolgozni. Elsősorban az iskolai pasztorációval foglalkoztam, meg a zene és a liturgia szolgálatával, amely ebben az időben különösen kaotikus állapotokat élt át...

[...]

Az interjú elején utalt a zsinat utáni liturgikus káoszra. Gondolja, hogy szükség van a liturgikus reform reformjára?
— A II. Vatikáni Zsinatot egy erősen eltúlzott, progresszista liturgikus mozgalom követte, amelynek hatására eltűntek a hagyomány kincsei, mint pl. a gregorián ének. Ezeket a kincseket vissza kell szerezni. Mindenekelőtt azonban — amint Joseph Ratzinger bíboros mondja — vissza kell szerezni a szent iránti érzéket a liturgiában, annak megérzését, hogy a liturgia nem egy általunk barkácsolt dolog, amelyet változó ízlésünk szerint újra meg újra összerakhatunk, hanem valami olyasmi, amit befogadunk, amit ajándékba kapunk. Ezért a liturgikus formák objektivitásának megvan a maga jelentősége. Azt hiszem, hogy Ratzinger bíborosnak ezek a figyelmeztetései fontosak. Azt hiszem, hogy a II. Vatikáni Zsinat jó rendelkezést adott ki a szent liturgiáról, a Sacrosanctum Concilium címűt. A liturgikus reform megvalósítása azonban nem volt — mindig — ezzel egy színvonalon. Vissza kellene térni a Sacrosanctum Concilium betűjéhez.

2. A másik fontos személyi változásra a Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsában került sor: a távozó elnök, Walter Kasper bíboros helyét 2010 július 1-jétől Kurt Koch, a svájci Bázel püspöke veszi át, akit a Szentatya emeritált címének megtartásával érseki rangra emelt. Kasper bíboros (akit annak idején Marc Ouellet váltott fel ugyanezen dikasztérium titkári posztján) szintén közel egy évtizedig vezette a Római Kúria ökumenizmussal foglalkozó csúcsszervét. Szembenállása a jelenlegi pápával kevésbé volt markáns, mint Re bíborosé, és a politikai-ideológiai különbségek helyett inkább teológiai okok húzódtak meg a háttérben. Annyi mindenesetre biztos, hogy a volt rottenburg-stuttgarti püspök nem tartozik a Benedek-féle reform hívei közé, ezért maradhatott ki olyan látványosan a visszatérő anglikánok befogadásának előkészítéséből.

A dikasztérium új elnöke, Kurt Koch még Ouellet bíborosnál is fiatalabb: 60 évével jó esélye van rá, hogy egy teljes negyedszázadon át legyen befolyásos vezető a Római Kúriában. Pályáját világi teológusként kezdte, és szintén a Communio folyóirat köréhez tartozik. A luzerni egyetemen többek között a liturgika professzora is volt, mielőtt 1995-ben — a Svájcban még szokásos módon — a baseli székeskáptalan püspökké választotta. 2007 és 2010 között országa püspöki konferenciájának elnöke volt. Az ökumenizmus kérdésével számos publikációban foglalkozott, megvalósításában pedig az ortodoxokkal és a protestánsokkal tárgyaló vegyes bizottság tagjaként személyesen is részt vett, kinevezését ezért minden oldalról üdvözölték, a zsidó szervezeteket is beleértve.

Mentalitását megint csak a liturgia szempontjából szeretnénk kissé részletesebben bemutatni. A Summorum Pontificum motu proprio megjelenésekor szinte azonnal — és a vezető főpásztorok közül az egész világon egyedüliként — részletes liturgikus teológiai kommentárt tett közzé, amelyben pontról pontra megfelelt a pápai rendelkezéssel szembeni kritikákra. Érdemes volna ezt a dokumentumot magyar fordításban a hazai püspökök között is terjeszteni. Még érdekesebb azonban egy 2009 júliusi szókimondó írása (a püspökség honlapján megjelent havi pásztorlevelek egyike), amely lerántja a leplet a „zsinat szellemének” képviselőiről. Ezt különleges jelentősége miatt teljes terjedelmében idézzük.

Mi foglalkoztat engem?
Több tisztességet, kérem!

Az elmúlt hetekben újságírói, de lelkipásztori oldalról is sokszor mondtak ítéletet Benedek pápa fölött. Ezek között számos féligazság, igaztalanság és rágalom is előfodult. A legkomolyabb vád szerint a pápa vissza akarna térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe. Ez a vád azért súlyos, mert azt a benyomást sugallja, hogy az egyetemes egyházi tanítóhivatal birtokosa alá akarná ásni egy zsinat tekintélyét. Ez a vélemény azonban teljes tévedés. XVI. Benedek már fiatal teológusként is sok mindenben járult hozzá a zsinathoz. Ha valaki nemcsak a médiából értesül róla, hanem el is olvassa, amit most pápaként mond, észreveheti, hogy egész tanítóhivatala a zsinat felé orientálódik. No de akkor hogy kell értenünk ezt az említett vádat?

Nem kevés azok száma, akik aláírtak egy petíciót, amely a zsinat teljes körű elfogadására szólít fel. Engem már maga a megfogalmazás irritál, mivel senki olyat — magamat is beleértve — nem ismerek, akire ez a vaskos „teljes körűen” igaz lenne. Elég felhozni néhány önkényesen kiválasztott példát:
— A zsinat nem törölte el a latin nyelvet a liturgiában. Sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy a latin nyelv használatát a római rítusban, amennyiben ez nem ellentétes a részleges joggal, fenn kell tartani. Vajon melyik nagyhangú zsinatvédő tartja magát ehhez „teljes körűen”?
— A zsinat kijelentette, hogy az Egyház a gregorián éneket tekinti „a római liturgia saját énekének”, és ezért annak „az első helyet kell kapnia“. Vajon melyik plébánián valósítják meg ezt „teljes körűen”?
— A zsinat kifejezetten arra kérte a világi hatóságokat, hogy önként mondjanak le a püspökválasztásban való részvételük történetileg kialakult jogairól. Vajon melyik zsinatvédő lép fel ennek érdekében „teljes körűen”?
— A zsinat a liturgia lényegét mint a Pászka-misztérium ünneplését és az Eucharisztia áldozatát „megváltásunk műve beteljesítésének” nevezte. Hogyan egyeztethető össze ezzel az a tapasztalatom, amelyet különböző plébániákon kellett szereznem, hogy az áldozati gondolat teljesen eltűnt a liturgikus nyelvből, és hogy a misében csak valami lakomát vagy a „kenyérben való részesedést” látnak? Milyen jogon hivatkoznak ennek az igen súlyos változásnak az igazolásaként a zsinatra?
— Talán egyetlen más hivatalt sem hangsúlyozott annyira a zsinat, mint a püspökökét. Hogy értsük akkor ennek a hivatalnak a zsinatra hivatkozó messzemenő relativizálását a svájci egyházban — pl. amikor Hans Küng teljesen elvitatja a püspököktől a tanítóhivatalt, és csak a vezetés lelkipásztori hivatalát hagyja meg nekik?

Ezt a litániát könnyen lehetne még folytatni. De már így is jól illusztrálja, miért kérek a zsinattal kapcsolatos mai vitákban több tisztességet. Ahelyett, hogy másokat, sőt egyenesen a pápát vádolnánk, hogy a zsinat előtti időkbe akar visszatérni, mindenki jobban tenné, ha saját magán kezdené a dolgot, és megnézné, hogyan is áll maga a zsinathoz. Mert nem minden, amit a zsinat után mondtak vagy tettek, lesz ettől magától a zsinatot követő (= a zsinat szerinti) dolog — még a bázeli püspökségben sem. Az elmúlt hetek mindenesetre megmutatták, hogy a jelen helyzet fő problémája a zsinat hiányzó és részben igen egyoldalú befogadása — még azon katolikusok és lelkigondozók körében is, akik „teljes körűen” védik a zsinatot. E tekintetben mindnyájunkak — ismét engem is beleértve — jócskán van még tennivalója. Ezért ismét határozottan hívok fel mindenkit: Több tisztességet, kérem!

+ Kurt Koch
bázeli püspök

Kemény, de igaz szavak — amelyek persze nem fogják meghatni az említett nyilatkozat aláíróit, köztük azt a néhány „katolikus” értelmiségit sem, akik magyar részről csatlakoztak hozzájuk. Ezt a vitát ugyanis nem észérvekkel, még csak nem is teológiai bizonyítással vívják, hanem ideológiai-politikai alapon. A cél természetesen a hatalom megtartása azok — egyháziak és világiak — kezében, akik a szakadás hermeneutikáját hirdetik és képviselik, és akiknek nagy részük van az Egyház jelenlegi válságában. Elég vigyázó szemünket — ezúttal nem Párizsra, hanem — Belgiumra vetnünk (a legújabb ottani eseményekről leginkább a barnabita P. Giovanni Scalesének a szokásosnál is éleslátóbb és keserűbb elemzését tudjuk ajánlani). Vigasztalásul álljon itt egy részlet Koch érseknek egyházmegyéjéhez intézett búcsúleveléből, amelyben az imént kifejtett álláspontját immár a Római Kúria vezető tisztségviselőjeként is megerősíti:

Remélem, hogy a Szentatya meghívásának készséges elfogadásával annak a viszonynak a javulásához is hozzá tudok járulni, amely Svájc helyi egyházai és a pápának az egyetemes Egyház iránti felelőssége között feszül. Az elmúlt években a svájci egyházban egyre erősödő Róma-ellenes érzelmeket, sőt egy XVI. Benedek pápa személyétől való aggasztó elidegenedést voltam kénytelen tapasztalni. Az a vád, hogy Benedek pápa vissza akar térni a II. Vatikáni Zsinat előtti időkbe, széles körben elterjedt a közbeszédben, akár tudatlanságból, akár pedig egyes teológusok szándékos közreműködésével, akik pedig ezt jobban (kellene hogy) tudják, nyilvánosan azonban nagy hangon az ellenkezőjét képviselik. Márpedig ennél a vádnál egy súlyos félreértésről van szó. Ha valaki nem elégszik meg a különféle médiák — részben rendkívül szelektív és tendenciózus — tudósításaival, hanem maga néz utána annak, amit a pápa valóban mond és tesz, abban felötlik a következtetés: XVI. Benedek pápa nem akar semmiféle „visszatértést”, hanem inkább mélyebbre akarja vezetni a mi Egyházunkat. Nem pusztán egyes reformokra törekszik, hanem arra, hogy a hit és az Egyház alapjai és közepe kerülhessen újra napfényre. Mivel a pápa a jól sikerült reformáció mintáját egyháztörténeti szempontból a „ferences reformációban” találja meg, ezért ma is az Egyház belülről való re-forma-tióján munkálkodik, hogy ti. visszanyerhesse hiteles formáját, amint azt már a II. Vatikáni Zsinat megvalósította.

3. Végül megemlítünk még egy harmadik kinevezést is, jóllehet ezúttal egy olyan személyről van szó, aki nem újonnan érkezett a Római Kúriába. A Szentatya 2010 június 28-án, a Péter-Pál ünnep első vesperása közben jelentette be, hogy új dikasztériumot hoz létre az Új Evangelizáció Elmőmozdításának Pápai Tanácsa néven. Június 30-án ennek elnökévé nevezte ki Salvatore Fisichella érseket, a Pápai Életvédő Akadémia eddigi elnökét és a Pápai Lateráni Egyetem eddigi rektorát, aki korábban Róma város egyik segédpüspöke is volt.

Fisichella érsek személye az utóbbi időben heves viták középpontjába került az Államtitkárság egy szerencsétlen húzásának következtében, amely bizonyos diplomáciai előnyök fejében feláldozni látszott a katolikus tanításnak az abortuszra vonatkozó egyértelmű tilalmát. Másfelől azonban örömmel állapíthatjuk meg, hogy az 59 éves olasz prelátus egyike a hagyományos római rítus vatikáni híveinek, aki maga is többször mutatott be ünnepélyes főpapi szentmisét (a kép a Krisztus Király Intézet két papjának 2009 szeptember 29-i felszentelésekor készült). Ő és a másik két új dikasztérium-vezető tovább növeli azok arányát a Római Kúriában, akik a folytonosság hermeneutikáját követve készek aktívan közreműködni a Benedek-féle re-forma-tio megvalósításában.

R.Z.