A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA I.

A római misekönyv saját (újabban megszüntetett) miseformulát közöl áldozócsütörtök vigíliája előtt In litaniis maioribus et minoribus, azaz „a nagyobb és a kisebb litániák” idejére. Közülük az előbbi, a Litania maior minden évben Szent Márk ünnepén, április 25-én, azaz a mai napon tartatik (kivéve, ha ez a nap húsvét vasárnapjával vagy hétfőjével esik egybe), és Magyarországon hagyományosan összekapcsolódik a vetések megáldásának régi szokásával. Az esztergomi örökség iránti érdeklődésünk jegyében ennek a rítusnak szentelünk most és a következőkben néhány bejegyzést. A történelmi múlt megbecsülésén túl, amit egyesek pusztán valami muzeális érdeklődésnek is tarthatnának, több, általános érvényű tanulság késztet a szokás bemutatására. Hadd szóljunk elöljáróban ezek egyikéről!


Amint látni fogjuk, a Litania maior egyike a római liturgia legnyilvánvalóbban pogány eredetű szokásainak, amelyekhez ráadásul hozzákapcsolódott a középkori agrártársadalmak számos, olykor a babonaságot súroló, bajelhárító rítusa. Az ún. tridenti rítust számtalanszor bélyegzik meg azzal, hogy diszkriminatív a szakadárokkal, eretnekekkel, zsidókkal, muzulmánokkal, pogányokkal, hitetlenekkel szemben. Valóban, ha a nagypénteki liturgiában elmondott tíz ünnepélyes könyörgés szövegét vagy a nemrég közzétett felnőttkeresztelési szertartás egyes részleteit, esetleg az eretnekek visszafogadásának imáit olvassuk, nem lehet kétséges előttünk, hogy az Egyház liturgiája más felekezetű vagy felekezeten kívüli testvéreinket az igazságtól különböző mértékben, de biztosan eltévelyedettnek vagy a kinyilatkoztatás megismerésének valamely lépcsőfokán megrekedtnek tartja. Ezzel a mindenkori katolikus hitet visszhangozza, ugyanazt, amelyet elméletileg a modern liturgia is, habár ez a közelmúlt és a jelenkor szellemében „politikailag korrektebb” megfogalmazásban teszi.

Vitathatatlan, hogy ez a „korrektség” nemcsak a hitérzék és a katolikus identitás gyöngüléséből, hanem néhány pozitív fejleményből is fakad. Egyikünk sem kívánja vissza az elmúlt századok állapotait, amikor a különféle felekezetek viszonyában gyakran fizikai erőszak, társadalmi kirekesztés, politikai küzdelem vagy akárcsak a szociális együttműködésre való képtelenség volt meghatározó. A közeledésnek, egymás jobb megértésének azonban éppen ezek: a társadalmi élet területei jelentik hiteles közegét. Ehhez képest a liturgia és a tőle elválaszthatatlan hittartalom nem emberi kapcsolatokat minősít, hanem végső igazságokat juttat kifejezésre. Tere nem a társadalmi nyilvánosság, hanem a hit misztériumaiba beavatottak zárt, nem elsősorban emberi, hanem isteni értelemben közösséggé vált gyülekezete. Ami a liturgiában elhangzik, nem tartozik a szélesebb értelemben vett társadalomra, de a keresztények szempontjából sem jelent kettős beszédet. Ha ugyanis van érdemi alapja a más-más felekezetűek közti párbeszédnek és kölcsönös megbecsülésnek, akkor az csakis egymás hitének és szokásainak éppen különbözőségükben való komolyan vétele lehet. A különbözőség tompítása vagy elhallgatása nem a párbeszédnek és a megbecsülésnek kedvez, hanem azt közvetíti, hogy mindezek a dolgok tulajdonképpen lényegtelenek.

A Litania maior azonban — és általában a hagyományos liturgia „pogány” rétege — mást, többet is mond. A modern liturgia, amikor tételesen szól pogányokról, zsidókról, eretnekekről és hasonlókról, szavaiban valóban sokkal enyhébb, kíméletesebb. De ha eltekintünk ezektől a közvetlen vonatkozásoktól, vajon közelebb áll-e az említettekhez, mint elődje? Egyértelműen nem. A liturgikus reform szisztematikusan eltüntetett szinte mindent a római liturgiából, ami érzékletesen, fölismerhetően közös volt az emberiség egyetemes vallási tapasztalatával, hogy helyette egy tájtól és kortól független (és éppen ezért a korszellemtől annyira függő), steril, intellektuális gyakorlatot hozzon létre. Hosszan lehetne írni arról, hogy melyek azok a közvetlen, antropológiai mozzanatok (és néha kidolgozottabb rituális elemek is), amelyeket a hagyományos liturgiában egy, az óegyházi örökséget részben őrző protestáns, egy orthodox, egy zsidó, egy hindu vagy akár egy egzotikus törzsi vallás követője otthonosnak talál.

Erre a meggyőződésre azonban csak e vallások és rítusok ismeretében, élő tapasztalatok és konkrét esettanulmányok révén lehet eljutni. Összefoglalóan mégis elmondhatjuk, hogy ha van valami, ami a katolicizmusban egyértelműen és megfoghatóan szentesíti e vallási kultúrák minden értékes mozzanatát, akkor az éppen a hagyományos, „diszkriminatív” liturgia. Ez a liturgia nem vetett el semmit abból, amit örökölt és amivel találkozott, és nem megromlott ezektől a kölcsönhatásoktól, hanem teljesebbé vált általuk. Átvételei nem kompromisszumok voltak, hanem természetes megnyilvánulásai egy igazságának tudatában nagyvonalú vallásos magatartásnak, amelytől éppen azért nem volt idegen semmi emberi, mert áttételek nélkül érintkezett az istenivel.

* * *

A Litania maior intézményéről első közvetlen forrásunk Nagy Szent Gergely idejéből, 592-ből való. A szent pápa ekkor már mint ismertre hivatkozik a „nagyobb litániára”, amelynek megtartására a közelmúlt csapásai miatt szólítja föl a rómaiakat.

Első liturgikus emlékünk, amely részletesen beszámol a processzió rendjéről, a XXI. Ordo Romanus. Ez a forrás tökéletesen megfelel a Sacramentarium Gregorianum-ban közölt imádságok sorrendjének és az elhangzásuk helyszíneire utaló címfeliratoknak. Eszerint a menet Szent Lőrinc központi bazilikájából (in Lucina) indul, a Via Latán (a mai Corsón, Róma északra vezető főútvonalán) halad, elhagyja a várost a Porta Flaminián keresztül (a mai Piazza del Popolo), stációt tart Szent Bálint-bazilikájánál (a kapu és a Milvius-híd között félúton) és a Milvius-hídnál („Molbi’” — a Tiberis kanyarulatánál). A városba visszatérőben egy ma nem azonosítható keresztnél volt stáció, majd a Szent Péter-bazilikába tért vissza a processzió, ahol a nap miséjét is bemutatták. (A topográfiai kérdésről ld. korábbi írásunkat.)

A gyülekezőtemplomban „introitus”-antifónát intonáltak (ez eredetileg a hamvazószerdán ugyanilyen szerepben ismert Exaudi nos Domine volt), majd a pápa kollektát imádkozott (de nem a napi mise kollektáját: ugyanez a gyakorlat maradt fönn más processziós alkalmak, pl. Gyertyaszentelő, hamvazószerda, vagy virágvasárnap esetében). A bűnbánati jellegű menetben legelöl a szegények vonultak egy festett fakereszttel, litániát énekelve. Utánuk hét körmeneti keresztet vittek, mindegyiken három-három égő gyertyával. Őket követték a püspökök, az áldozópapok és a szubdiákonusok, végül pedig a pápa, diákonusai kíséretében. Előtte szubdiákonusok vittek két keresztet és a pápai sekrestye gondnokai (mansionarii) tömjénezőket. A szkóla a pápát követte. A stációkat megfelelő antifónák és könyörgések jelölték.

A keresztény szertartás kezdetei a múltba vesznek; mindenesetre Ioannes Beleth, a XII. század nagy liturgiamagyarázója a IV. század közepén uralkodó Liberius pápára vezeti vissza.


A processziót minden ismert forrás szerint április 25-én végezték. Ez a tény és a fönt leírt útvonal vitathatatlanná teszi szoros kapcsolatát a Robigalia vagy Robiginalia pogány római ünnepével, amelyről a legrégibb ismert római naptár és számos antik szerző (pl. Servius, Paulus Festus, idősebb Plinius, Varro és Ovidius) tanúskodik. A pogány ünnep során menet vonult ugyanott, azaz a Via Flaminián a Milvius-hídnál lévő ötödik mérföldkőig, Robigus pogány istenség szent ligetéig, ahol Róma legősibb és legtekintélyesebb papi tisztségeinek egyike, a flamen Quirinalis mutatott be juh- és kutyaáldozatot. Az áldozat rendeltetése a vetés védelme, közelebbről a Robigus hatalmában lévő gabonabetegség, az üszög (robigo) elhárítása volt. A mezőgazdasági mozzanatot a Litania maior legkorábbi keresztény forrásai ugyan nem említik kifejezetten, de hogy tudatában voltak, annak nyilvánvaló jele, hogy a középkorban a processziót számos egyházban kiegészítették a vetések megáldásának szertartásával, amely Magyarországon nyomokban ugyan, de mindmáig megmaradt.


A Robigalia, és általa a Litania maior ugyanakkor összekapcsolódott két további pogány szokással. Egyikük a földek tisztító, engesztelő célú körüljárása, az Ambarvalia, amelynek a keresztény processzió bűnbánati jellege felel meg. Ez a város esetében megfelelt a város kerülete körüljárásának, az Amburbium-nak, amelyet — ha a város vagy a föld kerülete túl nagy volt — kijelölt pontokra való kivonulással helyettesítettek (ugyanígy a Litania maior és minor esetében is szokás [volt] stációk: templomok, kápolnák, szobrok vagy keresztek végiglátogatása). Az Ambarvaliá-val tévesen, de széles körben azonosították az Augustus által újraalapított papi testület, a fratres Arvales májusi ünnepét. Májusban már a római paraszti naptár föltünteti a vetés megtisztítását (segetes lustrantur), a fratres Arvales pedig — akiknek titokzatos, már a római császárkorban félreértett éneke egyike a pogány kor kevés fönnmaradt szertartásszövegének — ez alkalommal a Földdel azonosított Dea Diá-nak mutattak be agrárius áldozatot a Via Campana ötödik mérföldkövénél fekvő szent ligetben.