A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA II.

A Litania maior szigorú értelemben vett római rendjét ma a Rituale Romanum tartalmazza, amely az áldozópap által is kiszolgáltatható szentségek és szentelmények rítusain kívül az éves processziókat és egy áldásokat tartalmazó függeléket is közöl. A római rítus kuriális változatától megszokott módon a Litania maior e leírása meglehetősen visszafogott. Mint más, hasonló esetekben, ez részben a pápai liturgia mértéktartó, olykor szinte száraz austeritas-ára visszanyúló, ősi vonás, másrészt viszont annak következménye, hogy a pápai kúria kápolna volt, így minden elsősége dacára korlátozottabb szertartási életet élt (különösen, ami a rítusnak a hívő néppel legközvetlenebb kapcsolatban álló rétegeit illeti), mint bármelyik európai székesegyház, sőt plebánia. Sajátos módon a Tridenti Zsinatot követő egységesedés hatására ez a „kápolnaliturgia” vált meghatározóvá az egész nyugati kereszténységben.

A Rituale Romanum rubrikái a bűnbánati jelleget hangsúlyozzák. A nép és a klérus alázatos és megtört szívvel gyülekezik reggel a templomban, ahol rövid ideig térden állva imádkoznak. (Hogy a húsvéti időben mi a jelentősége ennek a töredelemnek, arra már a középkori liturgiamagyarázók is nehezen találtak választ. Legtöbbször a nagyböjti önsanyargatást hirtelen felváltó húsvéti öröm káros hatásairól, a nép körében elhatalmasodó tavaszi könnyelműségről értekeztek, de ezek a gondolatok meggyőzőbben alkalmazhatók a kisebb litánia [Litania minor vagy Rogationes], az ún. keresztjáró napok lelkületére.)

A pap karingben és lila stólában, nagyobb ünnepélyesség esetén a processziók rendes öltözetében, azaz vállkendőt, albát, cingulust, lila stólát és palástot öltve vonul, míg a többi klerikusok és ministránsok reverendában (talárban) és karingben vesznek részt a körmeneten. A körmenetet az órómai örökséggel összhangban az Exsurge Domine kvázi-introitus nyitja, majd két klerikus vezetésével a Mindenszentek litániája kezdődik. Ezt a litániát az Egyház rendszerint afféle nekifohászkodásként énekli nagy horderejű kegyelmi ténykedések, elsősorban szentelések előtt. A litánia éneklését említik az órómai források is, de mind azokból, mind a rituáléból hiányzik a litániát betetőző konszekráció, amely viszont megjelenik a búzaszentelés magyarországi rendjében.

A litániát szokásosan térden állva éneklik, majd a Sancta Maria ora pro nobis szavakra fölkelnek, és megindul a menet. Figyelemreméltó egyezés a római rítus mai („rendkívüli”) formája és több mint ezer évvel korábbi leírásai között a körmenetek rendje. A szubdiákonus által vitt kereszt, amely a tömjénező füstjében, két gyertya között halad, egyike a legősibb mozzanatoknak. Érdemes tekintetbe venni, hogy egyes tárgyak vagy személyek megtömjénezése Rómában évszázadokig ismeretlen volt; a tömjént rendszerint vonulásokban használták, hogy afféle füst- vagy felhőoszlopként haladjon szent tárgyak vagy személyek (kereszt, evangéliumoskönyv, püspök) előtt és illatos ködbe borítsa útjukat (amint Isten a zsoltárokban is sokszor felhőben jelenik meg).

Ha a processzió hosszabb utat jár be, a litániák megismételhetők, illetve kiegészíthetők a bűnbánati vagy zarándokzsoltárok némelyikével vagy akár mindegyikével. Himnuszok, népénekek és más, a húsvéti örömre utaló tételek éneklését ugyanakkor — szokott szigorával — tiltja a rituále. Ha a processzió stációt tart, azaz betér egyes, útjába eső templomokba, a résztvevők szuffrágiumot mondanak, azaz antifónát és verzikulust énekelnek, majd a pap könyörgést mond a templom titulusáról. A helyi plebános vagy templomigazgató karingben fogadja és szenteltvízzel hinti meg őket. A litánia záró szakasza a kiindulási templomba visszatérve hangzik el.

Jellemző, hogy a rítus, habár megmaradt, mennyit szegényedett órómai állapota óta. Elmaradt a körmenetet indító kollekta-imádság, és általánossá, fakultatívvá váltak a stációk, amelyeket a római szakramentáriumok még jól azonosítható helyszínekhez rendelnek. A processziót lezáró, a misszáléban olvasható miseformula már csak általában beszél a kérő imádságról és a kérések meghallgatásáról, az ünnep eredendően földművelői aspektusa teljesen háttérbe szorul. E szempontra csak egyes, a XX. század 60-as éveinek elején született döntvények utalnak. Ekkor ugyanis néhány területen (pl. Brazíliában vagy Ausztráliában), ahol a vetés és az aratás ideje jelentősen eltér az európaitól, engedélyezte a Szentszék a litániák áthelyezését.

Általánosan elterjedt, a II. Vatikáni Zsinatot megelőző alakjában tehát a Litania maior nem egyéb homályos jelentésű, elcsökevényesedett, bűnbánati-kérő körmenetnél a húsvéti idő kezdetén vagy közepe táján. Nem csodálkozhatunk, hogy mint afféle diszfunkcionális elemet, amely csak zavarja az egyházi év menetének áttekintését, kiküszöbölték a liturgikus reform során. Ha azonban — pogány előzményeinek szerves keresztény folytatásaként — úgy tekintünk rá, mint olyan szertartásra, amely megszentelni hivatott a kozmoszba mélyen gyökerezett ember lakóhelyét (a várost és a földet), illetve táplálékát (a föld termését, mindenekelőtt a Mennyei Kenyérnek is anyagául szolgáló gabonát), akkor világossá válik mély antropológiai, történeti és teológiai értelme. Hogy így tekinthessünk rá, ahhoz jelent segítséget a búzaszentelő Magyarországon dokumentált, Európában valószínűleg legteljesebb alakja.