A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA IV.

Valamiféle felületes, genealogikus szemlélet alapján úgy ítélhetnénk, hogy a búzaszentelő Esztergomban kései, XVI. századi hozzáadás, amely a rítus peremterületeiről szivárgott be a központi gyakorlatba. Valóban, az említett kalocsai forráson kívül az 1509-ben, majd 1514-ben kiadott Egri ordináriuskönyv tartalmazza elsőként. A szanktoráléban, Szent Márk napjánál szereplő leírás szerint a processzió az evangelista ünnepi miséjét követő szexta után kezdődött a Surgite sancti tétellel, amelyet a Regina cæli és a Vita sanctorum himnusz követett. Az előbbi a Boldogságos Szűz kommemorációs antifónája a húsvéti időben, a második a szenteknek kifejezetten a húsvéti időben használatos, közös zsolozsmahimnusza. Mindhárom tétel a mindenszentek segítségül hívásához, így az ereklyék hordozásához kapcsolódik. Az ordinárius ezzel összhangban előírja, hogy négy, dalmatikába öltözött diákonus vigye a menetben az ereklyetartókat, mégpedig ugyanazok, akik majd a négy evangéliumi szakaszt is énekelni fogják. Rajtuk kívül négy akolitusról esik szó, akik az éneket vezetik, valamint arról, hogy a menetben szükség van tömjénre és szenteltvízre.

Amikor a szentelés helyére érnek (ezt közelebbről nem határozza meg a könyv), térden állva eléneklik a litániát. Ennek jelentősége az, hogy a litánia, amely mindeddig a menetben énekelt szöveg volt, átértelmeződik a konszekrációt bevezető aktussá, amint az más szentelésekkor is lenni szokott. Ezt a változást teszi egyértelművé, hogy a litánia záró szakaszába immár tényleg beékelődik a püspök (vagy a pap) háromszori „Ut segetes istas, fructus et vineas benedicere” (Hogy e vetéseket, terményeket és szőlőket megáldani [méltóztassál]) invokációja. Egy bevezető oráció és antifóna után a négy diákonus kelettel kezdve a négy égtáj felé fölolvassa a négy evangélium kezdetét, majd a pap mindegyik után ugyanazon égtáj felé könyörgést mond. A könyörgések incipitjét nem adja meg a könyv, de a későbbi, esztergomi párhuzamok alapján ezek ugyanazok lehettek, mint a fönt említettek. Az evangéliumok után a püspök (vagy pap) megkezdi a vetés konszekrációját „amint a könyvben van”. A könyv, amelyet Egerben használtak, nem maradt ránk, így nem alkothatunk pontos képet arról, hogy itt a XVI. század első felének esztergomi forrásaiból ismert egyszerűbb, vagy a kalocsai függelékből ismert nagyobb szabású szentelésről volt-e szó.

A szentelés után a celebráns négy égtáj felé szenteltvizet hint és tömjénez, majd visszatérésre megkezdődik az Aufer a nobis antifóna és a Humili prece himnusz. A várba való belépéskor éneklik a De Patre Verbum himnuszt: ez az egyetlen közvetlen utalás arra, amit egyébként sejteni lehetett, hogy a processzió itt is a falakon kívülre vonult. A székesegyházba való belépéskor ismét a Regina cæli-t énekelték. Az egri rendtartás különleges vonása, hogy mind a hagyományos, hosszú processziós tételek, mind a litánia, mind a konszekráció szerepelnek benne. Ilyen együttállásra a többi forrásban nem találunk példát.

A négy evangélium kezdetének éneklése az evangéliumok összességét jelentette. A szokás dél-német területeken már a XIV. századtól megjelenik a rossz időjárás elhárítása érdekében, különös tekintélyt élvezett a János-prológus (János a „Mennydörgés Fia”, a Boanergés), amely nemcsak utolsó evangéliumként, hanem más szentségek-szentelmények befejezéseképpen is használatban volt.


Ugyanez Esztergomban (azaz tulajdonképpen Nagyszombatban) először Telegdi Miklós 1580-as Ordinarium-ában, majd 1583-as Agendarius-ában tűnik föl. Rendje azonban sem a kalocsai, sem az egri rendtartásnak nem felel meg tökéletesen. Ennek és a korábbi esztergomi forrásokkal való összevetésnek alapján vagy arra gondolhatunk, hogy Esztergom csak ekkor, de mindjárt módosítva alkalmazta ezt a rítust, vagy — és ez a valószínűbb — föltételeznünk kell, hogy korábban is létezett, csupán a fönnmaradt források hallgatnak róla. A Telegdi-féle könyvek máskor is arról árulkodnak, hogy az 1580-as években a nagyszombati felelősök erőfeszítéseket tettek az esztergomi rítus megmentésére. A székvárost a török rég elfoglalta, esztergomi liturgikus könyveket az 1520-as évek után nem nyomtattak, Oláh Miklós viszont az 1550-es években megkezdte az egyházi élet helyreállítását. Így az Oláh és Telegdi nevéhez fűződő kiadványok éppen az esztergomi örökség megőrzésének szándékát képviselik, és nem valószínű, hogy tartalmi újításokat kívánnának bevezetni. Hogy a búzaszentelő esztergomi rendje nem a kor szülötte, azt valószínűvé teszi még egy tény, mégpedig az, hogy az 1500 és 1560 közötti rituále több ponton német szertartásrendek közvetlen átvételének bizonyult. A kérdés tisztázása mindenesetre alaposabb vizsgálatot érdemel.

A Telegdi-féle könyvekben a processzió közvetlenül Szent Márk miséje után kezdődik. Kifejezetten elő van írva, hogy célpontja a városon kívül legyen. A processzió kezdőtétele a Surgite sancti, habár az ereklyékről nincs szó, majd himnuszok következnek: az Egerben is említett Vita sanctorum és a nálunk húsvéti kompletóriumhimnuszként élő Ad cenam Agni. A város kapujában a nép (itt a Telegdi-féle könyvek jól érzékelhető „pasztorális” fogékonysága ütközik ki) a Christus surrexit (a mai is énekelt Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából, de a Föltámadt Krisztus e napon strófikus, hosszú szövegével) kanciót énekli.

Amikor a vetésekhez érnek, az áldás a következő módon történik. Előbb megemlékezéseket (szuffrágiumokat) végeznek húsvétról, a Szent Szűzről, Szent Péterről és Pálról, Szent Adalbertről, minden szentekről, a bűnökért, a királyért, a pogányok ellen, esőért vagy derült időért, békéért. Ekkor következik a litánia három betoldott invokációval, az Egerben megismert formában. A bevezető könyörgés ugyanaz, mint Egerben, de nincs antifóna. A négy evangélium éneklése keleten nem Mátéval, hanem Jánossal kezdődik. Ezt követi a Mennybemenetel evangéliuma Márk szerint dél felé, a Máté-genealógia nyugatnak, végül a Lukács-evangélium kezdete északi irányba. (A kalocsai forrás húsvét, illetve szintén áldozócsütörtök [Mennybemenetel] evangéliumát adja meg a 2. és a 3. helyen.) További különbség, hogy az evangéliumok után, a megfelelő könyörgés előtt a szakaszhoz tartalmában illő responzóriumot énekelnek: a Verbum caró-t (karácsony, a János-prológusból), az Ite in orbem-et (áldozócsütörtökről), a Felix valdé-t (Máriáról [Nagyboldogasszony], a genealógia miatt) és az Inter natos mulierum-ot (Szent Ivánról, Lukács evangéliumának megfelelően). Az utolsó evangélium-responzórium-könyörgés egység után további két oráció hangzik el, amelyeknek végén áldóformula és Benedicamus szerepel.

A menet ismért a Christus surrexit kancióval indul vissza, a klérus és az iskolások pedig a két húsvéti szekvenciát, a Victimæ paschali-t és a Mundi renovatió-t éneklik. A templomhoz közeledve elkezdik a Te Deum-ot, majd megérkezve szuffrágiumot énekelnek a Boldogságos Szűzről.


Mindezt a ma is érvényben lévő, 1625-ben Pázmány Péter által kiadott Rituale Strigoniense részben rövidítette, részben összehangolta a Litania maior római rendjével, egyébként viszont, alapvonásaiban érintetlenül hagyta. Megmaradt a litániában a három papi invokáció, néhány kihagyással az összes könyörgés, és az evangéliumok, illetve a responzóriumok is ugyanazok, mint a Telegdi-féle könyvekben voltak. A processzió viszont a Rituale Romanum rubrikáival indul, de az Exsurge Domine helyett (ezt Esztergom pl. a húsvéti körmenet elején használta) a hamvazószerdai Exaudi nos Domine szolgál „introitus”-ként. Nem marad el a kollekta-imádság, viszont a körmenetet ismét a római rubrikák határozzák meg. A jellegzetes processziós tételek visszaszorulása, amely már a Telegdi-féle könyvekben is érzékelhető volt az Aufer a nobis, a Humili prece és az Ardua spes elmaradásával, itt még teljesebbé lesz az ereklyékre utaló tételek elhagyása miatt. Másodlagos szabályok azonban előírják, hogy ha ereklyét is visznek, azt a celebráns hordozza és ez esetben fedetlen fejjel vonuljon. Ebből egyértelmű, hogy az ereklyehordozás középkori szokása helyenként megérte a XX. századot.

A litánia ismét a menetet kísérő énekké vált, befejezése viszont — az invokációk miatt — a szentelés helyéhez van kötve. A befejezésnek még a rubrikái is a Telegdi-féle Agendarius-t idézik, de az énektételek pontos megjelölésétől már tartózkodnak. Mindössze a Te Deumról szólnak, illetve a Boldogságos Szűz szuffrágiumáról, amelyet a templom patrónusáról mondott megemlékezés is kiválthat.

Majdnem ugyanezt a rendet tartja meg az 1961-es Collectio rituum egyrészt azzal a különbséggel, hogy a gregorián tételek mellett vagy helyett népénekeket közöl. Így az Exaudi nos előtt a Hallgasd meg, Hallgasd meg kezdetűt, a négy responzórium helyett pedig a következőket (két-két strófával, ugyanabból az énekből): Aki gondolsz a madárra; Te ki hinted igéd magvát; Kik bajukkal hozzád futnak; Úr Jézus ki azt hirdetted.

Másrészt különbségek fedezhetők föl a négy evangéliumnál. A könyv — a modern liturgiában elburjánzó magyarázó-buzdító elemek előzményeként — minden evangélium előtt rövid papi exhortációt ír elő. Az olvasások észak felé kezdődnek. (Hogy ebben térképészeti szempontokon túl mi motiválhatta a szerkesztőket, talán mindörökre rejtély marad.) Az evangéliumi szakaszok minden előző változathoz képest teljesen lecserélődnek, mivel tartalmi kapcsolatot keresnek a búzaszenteléssel: Lk 12, 22—30 (a mezők liliomairól), Mk 4, 3—8 (a magvető), Mt 14, 13—20 (a csodálatos kenyérszaporítás), Jn 15, 1—7 (az igaz szőlőtő). Ez az eljárás már nem elsődleges megszentelő funkciót tulajdonít az evangéliumoknak, hanem afféle igeliturgiát alkot belőlük, a vetéssel és aratással kapcsolatos épületes olvasmányként kezeli őket. Mondanunk sem kell, hogy a szertartás századokon át alakuló, de motívumaiban egységes logikájával szakítva. Az imaszövegek egyébként ugyanazok, mint a Rituale Strigoniensé-ben, de mint más szövegekhez, a könyv ezekhez is párhuzamosan közli a magyar fordítást.