A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA III.
A puritán, római elemekhez járuló drámaibb, megragadóbb szertartási mozzanatokat a liturgiatörténet közhelyszerűen gallikanizmusnak, az Alpoktól északra élő népek szervetlen, hatásvadász hozzáadásának tekinti — kimondva vagy kimondatlanul, de a római szellemtől idegen romlásként tartja őket számon. Ha ismerték volna, nyilván hasonlóan vélekedtek volna a XX. századi liturgisták a búzaszentelő magyarországi hagyományáról is: fetisizmus, tárgykultusz, apotropaikus szertartás, amely népi babonák eredményeképpen épült be a liturgia magasabb szintű, szellemibb rendjébe. Hogy azonban nem erről van szó, arra érzékletes bizonyítékot találunk, ha a magyarországi búzaszentelőt nem a „tridenti” rítus, hanem annak órómai előzménye, és még inkább pogány római eredete környezetében értelmezzük.
A szokás teljes történetéről nem adhatunk itt megalapozott, tudományos elemzést: ehhez széles körű forrásfeltárásra lenne szükség. Amíg a rituále anyagához tartozó szertartások teljes európai hagyományáról nincs legalább megközelítőleg teljes képünk, azt sem állíthatjuk biztonsággal, hogy a szokás kifejezetten magyar sajátosság. Jelenlegi tudásunk alapján mégis kijelenthető, hogy a consecratio segetum kidolgozott alakja az egykori magyar egyháztartományban, azaz a jelenlegi Magyarország, Szlovákia és Horvátország területén mutatható ki. Minden forrásra kiterjedő ismertetésre még e szükebb körben sem vállalkozhatunk. Kiemelhetjük viszont a rendelkezésünkre álló emlékek legfontosabb jellegzetességeit és a köztük tapasztalható módosulásokat.
Az általános római rendtartáshoz képest az egyik terület, ahol jelentős bővüléssel találkozunk, a processzió énekanyaga. Mint láttuk, ezt eredetileg a Mindenszentek litániája és zsoltárok alkották. Az 50-es és 60-as évek rubrikareformjáig a litániákat duplikálták, azaz minden invokációt egyszer az előénekesek, másodszor az egész gyülekezet énekeltek el. Ezt a népi környezetben és búcsúkon ma is ismert, diktáló énekmódot részben a menet közben, szabad térben való éneklés sajátos körülményei, részben a processzió tág időkeretének kitöltése indokolták. A magyar hagyományban ezekhez képest számos további processziós tétel hangzik el, sőt nekik köszönhetően a litánia helyzete is megváltozik és átértelmeződik.
Legjelentősebb középkori miseforrásunk, a ma Pozsonyban őrzött, de esztergomi székesegyházi eredetű Missale notatum Strigoniense (1341 előttről) „In maiori letania” cím alatt előbb az Exaudivit de templo kezdetű, ismert miseformulát közli a temporáléban megszokott helyen, majd könyörgéseket és énektételeket ad a processziókhoz (elméletileg nem a Litania maior, hanem a Litania minor napjaira, de a processzió mindkét esetben azonos rendet követett). Elsőként az Exsurge Domine szólal meg, amelyet már az órómai források is mint introituspótló antifónát adnak meg a szertartás kezdetén. Hasonló szerkezetű a második antifóna, a Clementissime Domine. Ezt követi egy könyörgés (Deus qui misericordiæ ianuam), amely a körmenetet indító órómai kollektának felel meg.
Maga a processzió a Surgite sancti tétellel kezdődik. Ennek szövegét (Keljetek föl, szentek, hajlékaitokból…) csak a szertartás összefüggésében érthetjük meg. Később ismertetendő források és még modern előírások is utalnak arra, hogy a Litania maior alkalmával szokás volt ereklyéket vinni a körmenetben. Az ereklyék megszentelő hatása, illetve a zarándokló és a megdicsőült Egyház általuk megjelenített egysége mellett az ereklyék mintegy érzékletesen képviselik a szentek litániában megszólított seregét. Ugyanezt az antifónát rendszerint az ereklyék hordozásakor volt szokás énekelni, így pl. templomszenteléskor, amikor az oltárokba beépítendő ereklyéket ünnepélyesen a templomhoz vitték abból a sátorból vagy kápolnából, ahol a megelőző éjszaka virrasztva őrizték őket. A szentek segítségéről, az Úr velük végbevitt, nagy tetteiről és a szent városról, Jeruzsálemről szólnak az ezt követő processziós antifónák is.
A misszále ezután öt további könyörgést ad meg, amelyeket az órómai stációk emlékének tekinthetünk. Ezek közé illesztve találjuk a litániák legjellemzőbb tételét, az először a X. században dokumentált, talán Szent Gallenből származó Humili prece himnuszt. Ez a hosszú, egykor közkedvelt tétel szerkezetében és tartalmában is a Mindenszentek litániájának verses kibővítése. Ugyanilyen szerepű a könyvben előtte szereplő Ardua spes mundi. Mindkét tétel az Alpokon túli rítusterület kreatív, de mindig a római ősmintát továbbgondoló magatartásának szép emléke. Az orációk közti, csak kezdőszavakkal jelölt áttekintésben e tételek mint „Letania” szerepelnek, a teljes, kottázott részben viszont — amely 14 oldalon keresztül közli a processziós antifónákat és himnuszokat — „In redeundo” fölirattal, vagyis mint a stációtól (a búzaszentelés helyétől) visszatérőben éneklendő anyagok.
Esztergomban tehát a búzaszentelő processzió hűségesen őrizte a római hagyományt, de sokszorosan kibővítette annak énekanyagát. Megjelent az ereklyék hordozásának motívuma, a tételek mennyiségéből és terjedelméből pedig belátható, hogy nagyszabású, a városból kivonuló, sőt talán azt körüljáró menetről volt szó. Közvetlenül a búzaszentelésre ugyanakkor nem történik utalás, és a stációs könyörgések — éppúgy, mint a Sacramentarium Gregorianum-ban — szintén nem tartalmaznak földművelési vonatkozásokat.
A misszále tételjegyzékét nem értelmezik rubrikák, így a processzió rendjét és az énekek, könyörgések azon belül betöltött szerepét csak további források segítségül hívásával lehet értelmezni. Ezek közül kiemelkedik a magyar búzaszentelő időben legkorábbi forrása, az 1498-ban nyomtatott Missale Strigoniense egyik, ma az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányának kéziratos függeléke. Jóllehet a misekönyv esztergomi, a kéziratos függelék az utolsó lapok tanúsága szerint a kalocsai székesegyház szokását tükrözi. Erre az időrendben most következő forrásra azonban különös értéke miatt vizsgálódásunk lezárásaképpen szeretnénk kitérni.
Óvatosságra int az is, hogy maga a búzaszentelő nemcsak az 1341 előtti esztergomi misekönyvben nem szerepel, de az 1500 és 1560 között változó címen (Baptismale, Obsequiale, Ordo et ritus), de azonos tartalommal megjelenő esztergomi rituálékban sem nyeri el kifejlett alakját. E könyvek „Segetum consecratio in die sancti Marci Evangeliste. Primo Letania legatur” címmel egy meglehetősen mértéktartó, a többi termény más napokra előírt megáldásánál nem jelentékenyebb szertartást írnak le. A Mindenszentek litániája a szokásos rendet követi, processziós tételeknek nyoma sincs. Ugyanakkor a litánia vége előtt, ahol a celebráns pap más szentelések alkalmával is három saját invokációt iktat be, megjelenik az „Ut fructus terræ nobis dare et conservare digneris” (Hogy a föld terméseit nekünk megadni és megszentelni méltóztassál) sor. Hármas invokáció viszont nem olvasható, és arra sem találunk utalást, hogy ezt a sort — amely egyébként nem különösebben válik ki a szövegösszefüggésből — a pap recitálta volna. Megérkezéskor a pap a szokásos Kyrie, Pater noster, Ave Maria bevezetés után négy orációt mond (terjedelmükben és tartalmukban ezek pl. a hamu- vagy a gyertyaszentelés „tridenti” formuláira emlékeztetnek), és ezzel fejeződik be a teljes szertartás. Az orációk egyébként részben megtalálhatók az előbb hivatkozott, kalocsai szertartásban is.
Ez a közvetlenül a termés megszentelésére vonatkozó rész jelenti az órómai rendhez képest a másik bővülést, ebben a formájában azonban nem nevezhető kiemelkedőnek, hiszen a bab, a szőlő, a zab, gyümölcsök, magvak és füvek megáldása egyes ünnepekhez rendelve egyébként és egész Európában is szokásban volt. A búzaszentelő itt elemzett, magyarországi rendjének azonban legfőbb, a többi terményszenteléstől megkülönböztető vonása négy evangéliumi szakasz fölolvasása a négy égtáj felé. Ezt kifejezetten esztergomi forrásban nem találjuk meg a XVI. század második fele előtt (ekkor pedig már Esztergom csak név, hiszen a székeskáptalan Nagyszombatban működik és könyveit is vagy itt, vagy Bécsben nyomtatják).
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA III.
A puritán, római elemekhez járuló drámaibb, megragadóbb szertartási mozzanatokat a liturgiatörténet közhelyszerűen gallikanizmusnak, az Alpoktól északra élő népek szervetlen, hatásvadász hozzáadásának tekinti — kimondva vagy kimondatlanul, de a római szellemtől idegen romlásként tartja őket számon. Ha ismerték volna, nyilván hasonlóan vélekedtek volna a XX. századi liturgisták a búzaszentelő magyarországi hagyományáról is: fetisizmus, tárgykultusz, apotropaikus szertartás, amely népi babonák eredményeképpen épült be a liturgia magasabb szintű, szellemibb rendjébe. Hogy azonban nem erről van szó, arra érzékletes bizonyítékot találunk, ha a magyarországi búzaszentelőt nem a „tridenti” rítus, hanem annak órómai előzménye, és még inkább pogány római eredete környezetében értelmezzük.
A szokás teljes történetéről nem adhatunk itt megalapozott, tudományos elemzést: ehhez széles körű forrásfeltárásra lenne szükség. Amíg a rituále anyagához tartozó szertartások teljes európai hagyományáról nincs legalább megközelítőleg teljes képünk, azt sem állíthatjuk biztonsággal, hogy a szokás kifejezetten magyar sajátosság. Jelenlegi tudásunk alapján mégis kijelenthető, hogy a consecratio segetum kidolgozott alakja az egykori magyar egyháztartományban, azaz a jelenlegi Magyarország, Szlovákia és Horvátország területén mutatható ki. Minden forrásra kiterjedő ismertetésre még e szükebb körben sem vállalkozhatunk. Kiemelhetjük viszont a rendelkezésünkre álló emlékek legfontosabb jellegzetességeit és a köztük tapasztalható módosulásokat.
Az általános római rendtartáshoz képest az egyik terület, ahol jelentős bővüléssel találkozunk, a processzió énekanyaga. Mint láttuk, ezt eredetileg a Mindenszentek litániája és zsoltárok alkották. Az 50-es és 60-as évek rubrikareformjáig a litániákat duplikálták, azaz minden invokációt egyszer az előénekesek, másodszor az egész gyülekezet énekeltek el. Ezt a népi környezetben és búcsúkon ma is ismert, diktáló énekmódot részben a menet közben, szabad térben való éneklés sajátos körülményei, részben a processzió tág időkeretének kitöltése indokolták. A magyar hagyományban ezekhez képest számos további processziós tétel hangzik el, sőt nekik köszönhetően a litánia helyzete is megváltozik és átértelmeződik.
Legjelentősebb középkori miseforrásunk, a ma Pozsonyban őrzött, de esztergomi székesegyházi eredetű Missale notatum Strigoniense (1341 előttről) „In maiori letania” cím alatt előbb az Exaudivit de templo kezdetű, ismert miseformulát közli a temporáléban megszokott helyen, majd könyörgéseket és énektételeket ad a processziókhoz (elméletileg nem a Litania maior, hanem a Litania minor napjaira, de a processzió mindkét esetben azonos rendet követett). Elsőként az Exsurge Domine szólal meg, amelyet már az órómai források is mint introituspótló antifónát adnak meg a szertartás kezdetén. Hasonló szerkezetű a második antifóna, a Clementissime Domine. Ezt követi egy könyörgés (Deus qui misericordiæ ianuam), amely a körmenetet indító órómai kollektának felel meg.
Maga a processzió a Surgite sancti tétellel kezdődik. Ennek szövegét (Keljetek föl, szentek, hajlékaitokból…) csak a szertartás összefüggésében érthetjük meg. Később ismertetendő források és még modern előírások is utalnak arra, hogy a Litania maior alkalmával szokás volt ereklyéket vinni a körmenetben. Az ereklyék megszentelő hatása, illetve a zarándokló és a megdicsőült Egyház általuk megjelenített egysége mellett az ereklyék mintegy érzékletesen képviselik a szentek litániában megszólított seregét. Ugyanezt az antifónát rendszerint az ereklyék hordozásakor volt szokás énekelni, így pl. templomszenteléskor, amikor az oltárokba beépítendő ereklyéket ünnepélyesen a templomhoz vitték abból a sátorból vagy kápolnából, ahol a megelőző éjszaka virrasztva őrizték őket. A szentek segítségéről, az Úr velük végbevitt, nagy tetteiről és a szent városról, Jeruzsálemről szólnak az ezt követő processziós antifónák is.
A misszále ezután öt további könyörgést ad meg, amelyeket az órómai stációk emlékének tekinthetünk. Ezek közé illesztve találjuk a litániák legjellemzőbb tételét, az először a X. században dokumentált, talán Szent Gallenből származó Humili prece himnuszt. Ez a hosszú, egykor közkedvelt tétel szerkezetében és tartalmában is a Mindenszentek litániájának verses kibővítése. Ugyanilyen szerepű a könyvben előtte szereplő Ardua spes mundi. Mindkét tétel az Alpokon túli rítusterület kreatív, de mindig a római ősmintát továbbgondoló magatartásának szép emléke. Az orációk közti, csak kezdőszavakkal jelölt áttekintésben e tételek mint „Letania” szerepelnek, a teljes, kottázott részben viszont — amely 14 oldalon keresztül közli a processziós antifónákat és himnuszokat — „In redeundo” fölirattal, vagyis mint a stációtól (a búzaszentelés helyétől) visszatérőben éneklendő anyagok.
Esztergomban tehát a búzaszentelő processzió hűségesen őrizte a római hagyományt, de sokszorosan kibővítette annak énekanyagát. Megjelent az ereklyék hordozásának motívuma, a tételek mennyiségéből és terjedelméből pedig belátható, hogy nagyszabású, a városból kivonuló, sőt talán azt körüljáró menetről volt szó. Közvetlenül a búzaszentelésre ugyanakkor nem történik utalás, és a stációs könyörgések — éppúgy, mint a Sacramentarium Gregorianum-ban — szintén nem tartalmaznak földművelési vonatkozásokat.
A misszále tételjegyzékét nem értelmezik rubrikák, így a processzió rendjét és az énekek, könyörgések azon belül betöltött szerepét csak további források segítségül hívásával lehet értelmezni. Ezek közül kiemelkedik a magyar búzaszentelő időben legkorábbi forrása, az 1498-ban nyomtatott Missale Strigoniense egyik, ma az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányának kéziratos függeléke. Jóllehet a misekönyv esztergomi, a kéziratos függelék az utolsó lapok tanúsága szerint a kalocsai székesegyház szokását tükrözi. Erre az időrendben most következő forrásra azonban különös értéke miatt vizsgálódásunk lezárásaképpen szeretnénk kitérni.
Óvatosságra int az is, hogy maga a búzaszentelő nemcsak az 1341 előtti esztergomi misekönyvben nem szerepel, de az 1500 és 1560 között változó címen (Baptismale, Obsequiale, Ordo et ritus), de azonos tartalommal megjelenő esztergomi rituálékban sem nyeri el kifejlett alakját. E könyvek „Segetum consecratio in die sancti Marci Evangeliste. Primo Letania legatur” címmel egy meglehetősen mértéktartó, a többi termény más napokra előírt megáldásánál nem jelentékenyebb szertartást írnak le. A Mindenszentek litániája a szokásos rendet követi, processziós tételeknek nyoma sincs. Ugyanakkor a litánia vége előtt, ahol a celebráns pap más szentelések alkalmával is három saját invokációt iktat be, megjelenik az „Ut fructus terræ nobis dare et conservare digneris” (Hogy a föld terméseit nekünk megadni és megszentelni méltóztassál) sor. Hármas invokáció viszont nem olvasható, és arra sem találunk utalást, hogy ezt a sort — amely egyébként nem különösebben válik ki a szövegösszefüggésből — a pap recitálta volna. Megérkezéskor a pap a szokásos Kyrie, Pater noster, Ave Maria bevezetés után négy orációt mond (terjedelmükben és tartalmukban ezek pl. a hamu- vagy a gyertyaszentelés „tridenti” formuláira emlékeztetnek), és ezzel fejeződik be a teljes szertartás. Az orációk egyébként részben megtalálhatók az előbb hivatkozott, kalocsai szertartásban is.
Ez a közvetlenül a termés megszentelésére vonatkozó rész jelenti az órómai rendhez képest a másik bővülést, ebben a formájában azonban nem nevezhető kiemelkedőnek, hiszen a bab, a szőlő, a zab, gyümölcsök, magvak és füvek megáldása egyes ünnepekhez rendelve egyébként és egész Európában is szokásban volt. A búzaszentelő itt elemzett, magyarországi rendjének azonban legfőbb, a többi terményszenteléstől megkülönböztető vonása négy evangéliumi szakasz fölolvasása a négy égtáj felé. Ezt kifejezetten esztergomi forrásban nem találjuk meg a XVI. század második fele előtt (ekkor pedig már Esztergom csak név, hiszen a székeskáptalan Nagyszombatban működik és könyveit is vagy itt, vagy Bécsben nyomtatják).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése