A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA V.

Nem kronológiai helyzete, hanem kivételes kidolgozottsága miatt hagytuk áttekintésünk végére a kalocsai székesegyház késő középkori búzaszentelési ordóját. A szöveg mindössze egyetlen, kéziratos forrásban maradt ránk. A Missale Strigoniense 1498. évi kiadásának egyik, az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányát hátul, az utolsó, üresen maradt lapokon kézírásos toldalékokkal egészítették ki. E toldalékok közt az utolsó a kalocsai érseknek tett hűségeskü szövegmintáját tartalmazza, ezért gondoljuk, hogy a nyomtatvány eredetileg Kalocsán, mégpedig a székesegyház környezetében lehetett használatban. Saját misszálét a középkori Magyarországon mai tudásunk szerint csak Esztergom, Pécs és Zágráb nyomtatott, így nem meglepő, ha ezek valamelyikét találjuk meg más egyházmegyékben. A toldalék gondos, jól olvasható könyvírással készült, ami megerősíti, hogy jelentékeny, normatív igénnyel írt anyaggal van dolgunk. A szertartás szinte monumentális arányain kívül székesegyházi viszonyokat olvashatunk ki abból is, hogy — amint Egerben — a szöveg szubdiákonust és diákonusokat, sőt több áldozópapot és iskolamestert föltételez, ha a püspök jelenlétére nem is utal kifejezetten.


A rubrikák szerint Szent Márk miséje után a Clementissime „introitust” énekli a kar. Ez a tétel már a XIV. századi Esztergomban is az első processziós tételek közt volt, jellegét tekintve pedig a körmenetet indító, introitusszerű antifónák közé tartozik, mint amilyen az Exsurge vagy az Exaudi is. Ennek végeztével a processzió kimegy a templomból a búzaszentelés helyére. A forrás nem sorolja föl tételesen a processziós énekeket, így nem alkothatunk fogalmat azok mennyiségéről és válogatásáról. Csupán a Surgite sancti szerepel mint kezdő tétel: ennek kapcsolatáról az ereklyék hordozásával már szóltunk, itt azért kell mégis emlékeztetnünk rá, mert a kalocsai rendtartás az ereklyékről amúgy nem nyilatkozik. A szöveg a processzió visszatérő, búzaszentelés utáni szakaszáról (in redeundo) egyáltalán nem beszél, így rejtély marad, hogy vajon a XV—XVI. századi Kalocsán is háttérbe szorultak-e nagy processziós himnuszok (Humili prece, Aufer a nobis, Ardua spes), mint Esztergomban.

A szentelés helyére érkezve új elem hét zsoltár elmondása. Szentelést, szentségkiszolgáltatást megelőző zsoltározással máshol is találkozunk, így pl. a vízszentelésben vízkereszt vigíliáján vagy a felnőttkeresztelés római rendjében, sőt egyetlen zsoltár a magyar hagyomány szerinti házasságkötésnek is része, de az ismert búzaszentelők eddig nem tartalmaztak ilyet. A búzaszentelő zsoltárok egyértelműen a bor, a búza, és általában a föld termésének, Isten termékenységet hozó áldásának összefüggésében lettek összeválogatva, a hagyományos liturgia szellemisége számára magától értődően számsorrendben (Zsolt 4, 64, 84, 103, 144, 146, 147).

A zsoltárok után a szentelés helyén, tehát nem körmenetet kísérő, hanem konszekrációt bevezető funkcióban hangzott el a Mindenszentek litániája, benne elvileg két, bővülő invokációval („megadni és megőrizni méltóztassál — megadni és megőrizni és megsokasítani méltóztassál”). Bár a szöveg csak ezt a két invokációt adja meg, a párhuzamok és a három infinitivus alapján valószínű, hogy itt is három invokáció volt szokásban.


További, előzmény nélküli többlete a kalocsai ordónak egy olvasmányos rész. Három próféciából (ószövetségi olvasmányból) áll, amelyeket olvasmánytónusban az iskolamester (magister scholæ), majd egy-egy áldozópap énekel, valamint egy szentleckéből, amelyet episztolatónuson recitál egy szubdiákonus. Az első olvasmány a MTörv 28, 1—12 erős parafrázisa, a második Zak 8, 9—17, a harmadik Mal 3, 7—12. A három olvasmány kiválasztása egyéni lelemény: az éves miseliturgiában egyikük sem használatos, mindössze a Zakariás-szakasz van részleges fedésben a szeptemberi évnegyedes (ún. kántor-) böjt egyik lekciójával. A szentlecke viszont Szent Lőrinc ünnepének ismert és szép perikópája a szűkös vagy a megáldott vetésről, aratásról. (2 Kor 9, 6—10)

Csak ezek után érkezünk el a magyarországi búzaszentelő emblematikus jegyéhez, a négy égtáj felé olvasott evangéliumokhoz. Ezeket négy, dalmatikába öltözött diákonus folytatólagosan, tehát énektételek és imádságok közbeiktatása nélkül olvassa. A kezdő irány itt is napkelet, az első evangéliumi szakasz a János-prológus. Másodjára, mint korábban már elővételeztük, a húsvéti evangélium szólal meg dél felé (Mk 16, 1—7), majd az áldozócsütörtöki nyugat felé. (Mk 16, 14—20) A mennybemeneteli evangélium Esztergomban is kezdettől fogva szokásban volt, részben talán az ünnep közelsége miatt, másrészt viszont azért, mert ez szól legközvetlenebbül az evangélium minden teremtménynek és az egész világnak való hirdetéséről. A „minden teremtménynek” (omni creaturæ) kitétel már a korai Egyházat is zavarba ejtette: Nagy Szent Gergely az e napon Esztergomban is olvasott matutínum-homíliában részletesen cáfolja, hogy az evangéliumot élettelen tárgyaknak vagy ostoba állatoknak kellene hirdetni, de éppen részletes cáfolata jelzi, hogy a creatura fogalmában ezek is benne foglaltattak. Így a vonatkozó evangélium minden égtájra és teremtményre kiterjedő hirdetése különösen találó ekkor, amikor a fölolvasás „címzettjei” valóban nem emberek, hanem a föld, növények, állatok és meteorológiai jelenségek. A húsvéti szakaszt azonban merő szerkesztői ügyetlenségnek kell tartanunk. Jóllehet a Litania maior a húsvéti időhöz kötődik, ez a vonása nem hangsúlyos, de ami fontosabb: a négy különböző evangéliumot megszólaltató, ezért szimbolikusan teljes fölolvasás sérül vele, hiszen a két, majdnem folytatólagos márki részlet miatt Lukács evangéliuma egyáltalán nem kerül sorra. Negyedszerre Kalocsán is a Máté-genealógiát olvasták, észak felé.

Ekkor, arányaikban legföljebb a nagyszombati vigíliához mérhető előkészületek után érkeztek el a kalocsaiak a tulajdonképpeni konszekrációhoz. A pap ezt a Kyrie, a Miatyánk, az Üdvözlégy és az Apostoli Hitvallás elmondásával vezette be, miután a népet fölszólította, hogy letérdelve és csöndben végezze el ugyanezeket az imádságokat. Ezek után következett a szentelések előtt megszokott Adiutorium nostrum párvers, majd négy oráció. Ezek erős szövegváltozatban, de megegyeznek az Esztergomban használatosakkal: Benedic Domine creaturam istam frumenti, Creator et conservator generis humani, Omnipotens sempiterne Deus arbiter throni, Oramus pietatem tuam. Sorrendjük és válogatásuk azonban eltér az esztergomitól, amiből nyilvánvaló, hogy egykor csak lazán összefüggő készletet alkottak. Fontosabb ennél, hogy egymás után szólaltak meg, ahogyan az első esztergomi rituálékban és Eger gyakorlatánál is láttuk.

A negyedik oráció után következik a szentelési liturgia csúcspontja, a kalocsai ordó legkülönösebb mozzanata, a négyvonalas kottával végig ellátott búzaszentelő prex. Prexnek a liturgiatudomány azokat a terjedelmes, magas nyelvi színvonalon és gazdag teológiai tartalommal megfogalmazott imádságokat nevezi, amelyeket kifejezetten konszekrációs céllal, ünnepélyes prefációtónuson, a Per omnia sæcula sæculorum, Dominus vobiscum, Sursum corda, Gratias agamus Domino Deo nostro-dialógus után, a prefációk Vere dignum kezdetével énekelnek. Bízvást kijelenthető, hogy a prexek a keresztény római imaköltészet csúcsteljesítményei. A „tridenti” liturgiában e formulák jelentősége a püspöki ténykedésekre látszik korlátozódni. Ilyeneket találunk pl. a diákonus-, pap- és püspökszentelésnél, szüzek konszekrációjánál, templom- vagy krizmaszentelésnél. A nem püspök által mondott prexek közül csak kettőt tartott meg a római liturgia, ha nem tekintjük magát a prefációval bevezetett misekánont, amely műfajilag ugyancsak a prexekhez sorolandó: a húsvéti gyertya diákonus általi megáldását (Exsultet) és a keresztkút vizének megszentelését nagyszombaton (illetve az utóbbit pünkösd vigíliáján is). Régibb misszálékban és szerzetesrendi hagyományokban azonban látszik, hogy a prex valaha általánosabban elterjedt, és nem csak püspöknek fönntartott szentelési imádság volt. Ilyen pl. a gyertyák megáldása Gyertyaszentelőkor, az ágak megáldása virágvasárnap (ez utóbbi szövegszerű kapcsolatban áll a búzaszentelővel), de eredetileg az új asszony megáldása is a nászmisében. A prexek a keresztény euchológia kezdeteihez, sőt azok előttre vezetnek vissza. Ez az imatípus található meg a III. század elején a Traditio apostolicá-ban több helyen, és ez áll a legközelebb nyelvileg-stilisztikailag a késő antik pogányság imaköltészetének Apuleius, ifjabb Plinius vagy Firmicus Maternus révén fönnmaradt retorikájához.

A búzaszentelő kalocsai prexe nem marad el rokonai mögött, noha — amennyire megállapíthattuk — a lenyűgözően gazdag repertóriumokat és szövegkiadásokat használó liturgikus filológia egyáltalán nem ismeri előzményét vagy párhuzamait. A műfaj jellegzetes képviselője: ritmikus prózában, nagy ívű mondatokban szerkesztették meg, legnagyobb részét az anamnézisnek, vagyis megemlékezésnek nevezett, Istennek az üdvösség történetében az adott, szentelésre váró személlyel vagy tárggyal (itt a földműveléssel) kapcsolatos működését kifejtő szakasz tölti ki, rendszerint szentírási részletekkel, hivatkozásokkal. A bőven kifejtett megszólító rész, amelyben a visszatérő qui (aki) epanafora (ismétlődő sor- vagy kólonkezdet) jelenti a szövegszervező elemet, ősi jellegzetessége az imaszövegeknek — a tárgyak, élőlények, események eredetére, aition-jára való hivatkozás pedig valaminek a létrehozásakor vagy átalakításakor mint a fölötte való hatalom kifejezése vallástudományi univerzále. Ez az egyetlen körmondatból álló anamnetikus rész vezet a tulajdonképpeni áldáshoz vagy konszekrációhoz (szövegünkben ez végeredményben két nekirugaszkodással történik), amelyet az áldás remélt hatásának mértéktartóbb kifejtése zár le. A püspöki prexek a „tridenti” pontifikáléban is csöndesen, de a körülállóknak hallhatóan mondott konklúzióval zárulnak.

Egyedi volta miatt, és hogy a búzaszentelő teológiájából és esztétikájából is érzékeltessünk valamit, ezt a szöveget alább magyar műfordításban közöljük:

Valóban méltó és igazságos, illő és üdvös, hogy mindig és mindenkor hálát adjunk néked, mi Urunk, szentséges Atyánk, mindenható, örök Isten; ki a te jóságodnak mindenható erejével, midőn a semmiből mindeneket teremtettél, úgy rendelted, hogy a föld maghozó füvet teremjen, és más sarjadékokat, melyek emberek és állatok hasznára vannak, a földből születőkbe erősséget oltván, hogy mindannak, ami megterem, „magva légyen neme szerint önmagában a földön” (Ter 1, 11); ki úgy akartad, hogy az ősszülő a tiltott fa átka után a gyönyörűség helyéről kivettetvén, összes maradékával együtt orcájának verejtékével egye a fáradságnak kenyerét; ki apostolod által mondottad, hogy „sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem aki növekedést ad, az Isten” (1 Kor 3, 7); ki Fáraónak és az egyiptomiaknak, kiket az éhség szüksége kellett, hogy sújtson, előbb irgalmasan hét bő esztendőt engedtél, s hogy az Isten tisztelete híján az emberek a te fölséged hatalma felől tudatlanok ne legyenek, Józsefet, a te szolgádat, Fáraó álmainak magyarázóját és a jövendő éhínség üdvösséges gyógyítóját küldötted előre; ki a te prófétád, Illés szavára három esztendeig bezárt eget az ő imádságára ismét megnyitottad: nyisd meg nekünk is a te könyörületességed forrását, és megsokasítván az emberi munka és a természet termékenysége gyümölcsét, megvigasztalni méltóztassál népedet, ki neved segítségül hívása által a levegőnek kedvezőtlen mérsékletét és minden gonosz támadásnak ártalmát az ő vetéseitől és zöldellő hajtásaitól, melyek emberek és állatok hasznára vannak, messzire távoztatni reméli! Te a tanítványokat, kik az imádság szabályát kérték, Fiad által az Úr imádságára oktatni kívántad, melyben tőled, mennyei Atyától a mindennapi kenyeret kérjék; ki a te szent prófétád által mondottad, hogy „az embert és az állatot te tartod meg, mily drága a te irgalmasságod, Istenem”. (Zsolt 35, 7—8) Mert ismerjük, Urunk, és elménkben forgatjuk a te prófétádnak igaz szólását: „mindenek tőled várják, hogy eledelt adj nekik alkalmas időben” (Zsolt 103, 27), „föltárod a te szent kezedet, és betöltesz minden élőket áldásoddal”. (Zsolt 144, 16) Esedezve kérünk tehát, hogy aki Egyiptomból az ígéret földjére mentében a pusztában mannával etetni méltóztattál a te népedet, s hogy istenségednek hatalmát megmutasd, sok éveknek elforgása után hatalmas sereget kevéske kenyérből jóllakattál, a te szegényeidnek is, kik nevedhez híven fohászkodnak, vetéseiket és kezük munkáját a te mennyei áldásoddal megáldani + és megsokasítani + és megőrizni + méltóztassál, hogy dicsőíttessék a te szent neved, mely dicsőséges és mindörökké áldott! A következők egyszerűen mondatnak, lecketónusra váltva: Ki tökéletes Háromságban élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké. Ámen.

A prex a szenteléseknek olyan csúcspontját jelenti, amely után a nagy konszekrációs rítusok is rendszerint valami könnyebb „levezetést” igényelnek: a kalocsai búzaszentelőben ekkor következik két további oráció (Te Domine petimus et rogamus, Domine sancte Pater omnipotens æterne Deus emitte sanctum angelum tuum), amelyeknek szintén megvannak a megfelelői Esztergomban: ott ezek keretezik a négy evangéliumhoz kapcsolt orációkkal és responzóriumokkal végzett szentelést. A két könyörgés után a pap szenteltvizet hint, majd záró áldást mond. Ennek szövegével másutt nem találkoztunk. Mint már jeleztük, a körmenet visszaútjáról hallgat a forrás.