OSZTIE ZOLTÁN A PAPSÁG ÉS A LITURGIA LÉNYEGÉRŐL

Áprilisban volt a bemutatója Osztie Zoltán friss interjú-kötetének, amely Házadért való buzgóság címmel a Kairosz Kiadó „Miért hiszek?” sorozatában jelent meg. Osztie atya, aki a Belvárosi Nagyboldogasszony-templom plébánosaként a mi vasárnapi szentmiséinket befogadta, ebben a könyvében az Egyház és a liturgia válságáról is beszél. Gondolatai a probléma lényegére tapintanak rá és a Papság Évében különösen aktuálisak, ezért örömmel osztjuk meg ezt a részletet (69—73. oldal) olvasóinkkal.

A részlet közzétételének különös aktualitást ad, hogy Osztie Zoltán már jóval a hagyományos liturgia jogainak pápai deklarálása és valamivel a káptalan megalakulása előtt kinyilvánította rokonszenvét a „tridenti” rítus iránt. Pontosan hét évvel ezelőtt, 2003 Cantate-vasárnapján ugyanis szintén ő tette lehetővé a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékének szervezésében celebrált missa sollemnist, amelynek átengedte saját, a szokásos miserendben szereplő, este 6 órai miseidőpontját a Belvárosi Főplébániatemplomban, és saját aláírásával vállalta a szertartásra invitáló hirdetést. Különös bátorságra vallott ez akkor, hiszen — itt nem részletezendő, kedvezőtlen előzmények miatt — a szervezők nem kértek engedélyt a szentmisére, ami az akkori jogszokás szerint fegyelmi vétségnek számított (az érseki főhatóság egyébként némi rosszallással utólag jóváhagyta az eseményt; megkönnyebbüléssel vehettük tudomásul négy évvel később, hogy csupán egy soha be nem tiltott gyakorlatot követtünk). A szentmisére nagy érdeklődődés mellett került sor. A celebráns ft. Robert A. Skeris amerikai pap és egykor a római kúriában működő, meghatározó egyházzenei tekintély volt. Presbyter assistensként egy magyar származású ciszterci kollégája szolgált Texasból. Szerpapként P. Balogh P. Piusz OPraem, alszerpapként Földváry Miklós István működött közre. A Schola Hungaricát, amely a gregorián éneket biztosította, Dobszay László irányította, aki a megfelelő részeken orgonán is játszott. A szentmiséről videófelvétel is készült (1., 2., 3.). A 2003 május 18-i missa sollemnis mindenesetre olyan elővételezése volt Osztie Zoltán és a hagyományos liturgia együttműködésének, amelynek kiteljesedéséről annak idején nem is álmodtunk volna. Köszönjük a plébános úr jóindulatát, rokonszenvét és értünk való kiállását akkor és az elmúlt években egyaránt!

* * *

A zsinat után az egyházban olyan folyamatok indultak volna el elsősorban a liturgiában, ennek következményeként az egyházi élet minden területén, amelyek éppen az egységet, a töretlen apostoli folytonosságot bontották meg és kezdték ki?

Igen. Gondoljunk magára a liturgiára, hogy az az egység, ami megvolt a közös liturgikus nyelv, a latin használatában a szi-[70]-gorúan szabályozott rítus segítségével, hogyan bomlott meg a zsinat után, és hogyan váltotta fel a Krisztus-központúságot a negatív klerikalizmus. Én igazán azok közé számítom magam, akik a szentségi papságot nagyra értékelik, tisztelik. Sajnos rendkívül negatívvá vált az a klerikalizmus, amely középpontba állította a zsinat után a liturgiában a pap személyét és teljesítményét. Ugyanis a régi rítusban a pap elszemélytelenedik. Azáltal, hogy az oltár felé tekint, az áldozat bemutatása a lényeg, nem a prédikáció. Ez a teológiai súlypontokat tekintve is mutatja az elcsúszást, hiszen korábban teljesen egyértelmű volt — és ezt a tridenti zsinat gyönyörűen kifejtette —, hogy mit jelent az áldozati jelleg dominanciája, lényege. Ehelyett ma, ha megfigyeljük a hívek gondolkodásmódját, azt tapasztaljuk, hogy ha jól prédikál a pap, akkor mennek a szentmisére, ha nem jól, akkor nem, vagy teljesen elmaradnak. Ha tetszik a pap, akkor megtelik a templom, ha nem tetszik, ha unalmas, ha nem a gyerek szája íze szerint prédikál, ha nem eléggé változatos a liturgia, akkor üresek a padsorok. Ilyen elképzelhetetlen volt a régi rítusban, mert nem a pap személye volt a lényeg, ugyanis a szentmise nem az ő teljesítménye. Hogyan jelent meg a spontaneitás? Úgy, hogy ma a közös-[71]-ség csinálja az ünnepet. De ne feledkezzünk meg arról, hogy a vallást és a rítust nem találhatja ki az ember, az isteni rendelés. Benne van a harmadik kánonban, hogy ahogyan Ő meghatározta, aszerint ünneplünk. Ez Jézus rendelése, nem pedig az egyes ember vagy a pap személyes kreativitása. Ha az embertől függene, akkor szubjektívvé válna, és pontosan az objektivitását veszítené el.

Katolikus hitünknek, liturgikus életünknek két legfontosabb vonása, hogy egyetemes, tehát mindenki számára immár saját imádsággá lehet, és objektív, ami megmutatkozik magukban a szentségi jelekben is, amelyek objektív tárgyi jelek. Krisztus személye és áldozata jelenik meg bennük, ezért nincs helye a szentmisében a pap kreativitásának, spontaneitásnak, szubjektivizmusának. El kell személytelenednie, egyéniségének, individuumának háttérben kell maradnia. Ne tolja magát Krisztus elé! Ez színészkedés a pap részéről. Ma sokszor ezt látjuk a papi magatartásban, attitűdben megjelenni, aminek egészen pusztító a hatása. Nem véletlen, hogy a templomok kiürülnek.

Egyébként a gall liturgiában — ez az egyik nagy liturgiacsalád — kezdődött el, hogy a pap a kánont a szentmisén fogalmazta meg, tehát egyéni imádsággá vált a kánonimád-[72]-ság. Így színvonaltalan lett, sürgősen abba is hagyták ezt a formát. S uralkodóvá vált a római rítus, ahol nagyon szigorúan szabályozott, jogilag is helyén való, teológiailag is mélységes, kötött imádság vált a szentmise központi imájává, és nincs semmiféle tere, létjogosultsága a szubjektivizmusnak vagy az érzelgősségnek.

A templomépítészetben is érvényesül ma ez az eltolódás a liturgia kárára?

Igen, mert ahogy a liturgiában fölborult ez a struktúra, úgy fölborult a szent térben is ez a rend, és fölborult a hierarchia is. Érdemes megnézni a templomépítészet modern irányát, ami meggyőződésem szerint zsákutca, ugyanis lassan a templom már nem szent tér, középpontjában az eucharisztikus Krisztussal. Mi került a helyébe? Középpontba került a pap és egyre inkább a vacsora jelleg, vagyis a közösségi jelleg vált dominánssá: üljük körül az oltárt, és a templom máris konferenciateremmé válik. Láttam Svájcban meg Németországban ilyen templomokat, abszolút riasztó. A liturgikus tér, tehát a szent tér és a liturgiában szolgálatot tevők rendje, elhelyezkedése megjeleníti az egyházat, annak fölépítését. Ha ez fölborul, fölborul az egyház rendje is. Relativizálódik minden, márpedig ha a liturgia, az egyház rendje és általa a hit [73] rendje, biztonsága, tisztasága, épsége veszélyeztetett helyzetbe kerül vagy elvész, fölborul az egész világ.

Miért borulna föl a liturgia veszélyeztetésével az egész világ?

Ne felejtsük el, nincs két külön világ: egy profán meg egy szakrális. Azáltal, hogy Krisztus beletestesült emberi világunkba, a kegyelem áthatja az egészet. Nem szabad a kettőt semmiképpen sem egymással szembefordítani. Ez megint a liberalizmus sajátos, pusztító vonása, hogy ezzel a nagy szekularizációval valóban két világot alkotott, ami teológiailag egyszerűen nem állja meg a helyét. A megtestesülés pontosan az a titok, amelynek révén nyilvánvalóvá vált, hogy a kegyelem rendje áthatja a teremtett világ rendjét. A kettő összhangban van Isten akarata és rendelése szerint. Most ez az összhang nemcsak hogy fölbomlott, hanem szét is hasadt. Ez a hasadék tátong ma a szakrális és a profán között. Márpedig ha nincs jelen a szakrális, akkor a világ a maga pőre, deszakralizált, puszta evilágiságában egyszerűen belevész a saját börtönébe. Ebből valóban ki kell szabadítani az emberiséget. Ezért van szükségünk ma is szabadítóra.