A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA VI.

Foglaljuk most össze a Litania maior „fejlődéstörténetét” az ismertetett források alapján! A kezdeteknél egy procesziót találunk, amely meghatározott útvonalon vonul egy meghatározott célhoz. A célnál és az odavezető út egyes pontjain a processzió megáll és stációt tart: azaz kifejezetten az adott megálláshoz rendelt imádságokat mond, talán egy-egy énektétellel bevezetve. A menet közben litániát és zsoltárokat énekelnek. A processzió útvonala és időpontja megegyezik egy korábbi, pogány római szertartáséval, amely más, hasonló szerkezetű és indíttatású pogány rítusokat is fölidéz. E rítusok meghatározó motívumai (1) a mezőgazdasági cél, (2) a település szakrális védelme és (3) az engesztelés. Ezekre emlékeztet, hogy a processzió végállomása a természeti tájban van; hogy a menet a városon kívülre vonul, azaz szimbolikusan körüljárja azt; és hogy bűnbánati-közbenjáró jellegű. A jelzett mozzanatokra azonban a liturgikus szövegek nem utalnak: a litánia, a zsoltárok és a stációs könyörgések is általános tartalmúak.

A hagyomány bővülésének első lépcsőfoka a processzió énekanyagának kidolgozása saját, újonnan komponált szövegek és dallamok segítségével. Ez két következménnyel jár: egyrészt nyilvánvalóbbá teszi az engesztelő-közbenjáró jelleget, másrészt megnöveli, vagy legalább megnövelhetővé teszi a processzió időtartamát és így az általa bejárható kerületet. Ismert megvalósulások fényében okkal föltételezzük, hogy ez lehetőleg a település teljes körüljárását jelentette. E bővüléseknek az előzményhez való viszonya figyelemreméltó. A legfontosabb, legjellegzetesebb új énektételek az eredeti litánia verses parafrázisai, kiegészítései, trópusai. Vagy azt kiegészítve, vagy azt fölváltva szólalnak meg. A korábban csak bennfoglalt, pogány előzmények ismeretében kikövetkeztethető engesztelő mozzanatot nyomatékosítják. A terjedelmi növekedés lehetővé teszi, hogy a település rituális körüljárása (rendszerint újraalapító és szakrális védelmet biztosító cselekedet), az Amburbium tényleg megvalósuljon. Mint jeleztük, ez egykor Rómában csupán a város nagysága miatt vált stilizálttá.

A hagyomány bővülésének második lépcsőfoka a búzaszentelő szertartása. E szokást e naphoz rendelve és legjellegzetesebb mozzanatával, a négy evangéliumi szakasz négy égtáj felé való fölolvasásával kiemelve csak az egykori magyar egyháztartományban találjuk meg, legalábbis sem Edmond Martène-nek az egyházi év ősi rítusaihoz kapcsolódó, mindmáig leggazdagabb összefoglalása, sem Adolph Franznak a középkori áldásokról és szentelésekről írott monográfiája nem tud róla. A búzaszentelő megtartja mind a litánia ősi római formáját, mind — legalábbis potenciálisan — a körmeneti tételek középkori bővülését, de kiegészíti őket a processzió térbeli célját és logikai csúcspontját jelentő szenteléssel. A szentelés a szokásos imákon kívül a négy égtáj felé olvasott perikópákkal, esetleg énektételekkel egészül ki. A litánia átértelmeződik a szentelést előkészítő mozzanattá, legünnepélyesebb formájában pedig bevezető olvasmányokkal és tulajdonképpeni, konstitutív imájával, a prexszel teljesedik ki.

A búzaszentelő elsődlegesen mezőgazdasági rendeltetésű: a bajok, károk elhárítását és a termékenység biztosítását kéri, de jelenti a teljes kozmosz (omnis creatura) megszentelését is a négy égtájnak megfelelően. A négy égtáj ugyanis a legkülönbözőbb helyzetekben a rendezett világ jelölője — az alaktalan, kaotikus tér átalakítása kozmikus, rendezett térré. Középre és a négy égtáj felé öt keresztet tűz le és áld meg a püspök a templom alapkőletételénél. Kereszt alakban szórják föl hamuval a megépült templom padlóját és írják a hamuba az értelmet adó görög és latin ábécét. Legalább a megfogalmazás szintjén negyedekre osztjuk ma is a városokat, de ténylegesen is a kolostorok kerengőjét (a középről, egy forrásból fakadó négy folyótól tagolt paradicsomkert mintájára). Ugyanígy épült a rómaiak katonai tábora, de még az óegyiptomi hieroglif írásban is négy egyenlő cikkre osztott kör jelöli a várost és determinatívumként a renddel, szervezettséggel kapcsolatos fogalmakat. Az evangéliumok megszentelő hatása tehát kiegészíti az Amburbium-ot, a város körüljárását az Ambarvaliá-val, a földek szimbolikus körüljárásával. Az imádságok pedig, és különösen a búzaszentelő prex a teljes üdvtörténet összefüggésébe helyezik a földművelést, amelyet számos ősi hiedelem még az anyaföld megsértésének, valamiféle ősbűnnek fogott föl. Ezzel szemben a keresztény gyakorlat itt adja a legnyilvánvalóbb kifejezését azon meggyőződésének, hogy a földdel és annak termékenységével kapcsolatos emberi fáradozás, jóllehet eredetileg a bűn következménye, mint felix culpa, azaz Isten magasabb tervében nagyobb jóra vezető vétek eredménye teszi lehetővé a vegetáció, a természeti világ és az azzal összhangban lévő emberi létezés megszentelését. És bár a szövegek tételesen nem hivatkoznak rá, lehetetlen nem gondolnunk ezek végső beteljesedéseként az eucharisztikus színekre, amelyekben a vegetáció megszentelődése a legmagasabb szinten teljesedik be.

Előzményeivel összevetve a búzaszentelés nem egyéb, mint a Milvius-hídi stáció kidolgozása. Nem állíthatjuk, hogy közvetlenül római eredetű, de állíthatjuk, hogy kongeniális módon gondolja tovább és bontja ki az abban rejlő lehetőségeket. Ott egészíti ki a hagyományt, ahol az a kiegészülés lehetőségét eleve magában hordozza. A középkori hozzáadások nem egy kezdeti, az órómai korban teljesebb állapot torzulásai, csökevényesedései, hanem kifejtései olyan tartalmaknak, amelyek az órómai állapotban még csak kifejtetlenül, csíraszerűen voltak jelen. Kifejtései — mondhatjuk —, de az órómai korra kialakult szertartási elemek mindenfajta sérelme nélkül. Végeredményben azt tapasztaljuk, hogy az órómai, a pogányságot még történelmi közelségben tudó állapot tartózkodóbb volt a pogány tartalmak liturgikus megfeleltetésével szemben, míg a kereszténység győzelme és elterjedése lehetővé tette ezek félelem nélküli, alkotó újraértelmezését.

A modern, egyre mesterségesebb környezetben élő kor növekvő, nosztalgiával vegyes fogékonysággal fordul a föld, a természet, a test, általában az organicitás felé. A korábbi évszázadok természetkultusza után a nép és a táj romantikus eszméje még hangsúlyosabbá, még kiterjedtebbé vált a XX. század első fele vezető művészeinek, gondolkodóinak eszme- és érzésvilágában. Ez a számos torzulástól fenyegetett, de eredetében természetes emberi érzület vált zsákmányává számos pusztító ideológiának, újabban pedig a New Age gyűjtőfogalma alatt összefoglalt okkult-panteisztikus, vagy a Magyarországon egyre népszerűbb újpogány (táltos-, sámán-) kultuszoknak. Ugyanennek az érzékenységnek ártalmatlanabb tünete a természetesség, szervesség iránti növekvő érdeklődés az életmód vagy az esztétikum területén. Téved tehát, aki azt hiszi, hogy a vegetációs kultuszok „megkeresztelése” — nem a merev elutasítás, nem is a külsődleges hatástalanítás, hanem a hitelesen katolikus újraértelmezés formájában — a pogányság és a kereszténység késő ókori küzdelmének mára aktualitását vesztett kérdése. És a hagyományos liturgia a maga ember- és természetközeli, erőteljes gesztusaival ennek (is) alkalmasabb közege, mint városias-érzékietlen, a 60-as és 70-es évek műanyagvilágában fogant utódja.

Ami pedig a liturgiatörténeti megközelítést illeti, a Litania maior története meggyőző példája az ún. szerves fejlődés sokszor félreértett vagy félremagyarázott jelenségének. Míg tradicionalista körök gyakran meg vannak győződve a liturgia legteljesebb történeti változatlanságáról, és ha véletlenül mégis változással találkoznak, azt — korának megfelelően — antikvarianizmusnak vagy modernizmusnak bélyegzik, addig a modern liturgia történetileg iskolázott hívei nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy a liturgiatörténet régebbi „reformjaira” hivatkozva kimutassák: a XX. századi reformok megközelítőleg sem előzmény nélküliek. E két vélemény között áll a szerves vagy organikus fejlődés bizonytalanul megítélhető fogalma. A szervesség azonban nem definíciókkal leírható kategória, hanem valamiféle tapasztalat, érzet, benyomás, amelyre csak a liturgiatörténet valóságos ismeretében, konkrét jelenségek, változások és változatlanságok tanulmányozásával lehet szert tenni. A Litania maior történetének áttekintése egy ilyen tapasztalathoz kívánta hozzásegíteni olvasóinkat. (Vége)

F.M.