HÚSVÉT LEZÁRÁSA
A bizánci rítusú keresztények számára az áldozócsütörtök előtti szerda a húsvéttól való elbúcsúzás ünnepe (apodoszisz tész heortész tu Paszkha), ekkor zárul le a húsvéti idő. Ez a gondolat az ősi római hagyományban is megvolt, csak éppen egy rövidebb időszakra vonatkoztatva: a fehérvasárnap előtti szombat a szűkebb értelemben vett húsvétot zárta le, ezt hívták clausum paschaenak. A római rítus kifejlett formájában a húsvéti idő egészen pünkösdig tart, áldozócsütörtököt pedig a keresztjáró napok előzik meg, ezért ezt az alkalmat a búcsúzás helyett inkább a húsvét történeti gyökereinek bemutatására szeretnénk felhasználni.
Ugyanakkor viszont lezárjuk azt a sorozatunkat, amelyben William J. Tighe segítségével eredtünk nyomába a legfontosabb Krisztus-ünnepek kialakulásának. Az első cikk karácsony és vízkereszt kapcsolatát vizsgálta az angyali üdvözlettel való összefüggésük szempontjából, a második pedig a nagyböjt keletkezésének történetét adta elő a húsvét felől visszatekintve. Ebben a harmadik írásban (eredeti megjelenése: Touchstone 2010, március/április) most magához a húsvéthoz jutunk el, amelyet nem ok nélkül nevez a szerző a keleti hagyomány szép kifejezésével az „ünnepek ünnepének”.
* * *
William J. Tighe
A PÉSZACHTÓL HÚSVÉTIG
A keresztény Egyház elsődleges ünnepének eredetéről
Vasárnap vs. niszán 14-e
Meglehetősen jól ismert, hogy a II. század folyamán nagy vita zajlott az Egyházban a pászka megtartásának időpontjáról (a továbbiakban ezt a kifejezést használjuk az ünnepre). A szakirodalomban általános volt az a feltételezés, hogy ez a vita azzal az időponttal kapcsolatos, amikor az ünneplés a csúcspontjára ér, vagyis hogy arra vasárnapra kell-e esnie, amely követi (talán közvetlenül követi) a zsidó pészachot, vagy a hét bármely olyan napjára, amelyet a zsidó niszán 14-e keresztény megfelelőjének tartottak. Az utóbbi álláspont híveit, mivel ez az időpont igen jelentős volt a számukra, quartodecimanusoknak, vagyis tizennégyeseknek nevezték el.
Nos, ezek voltak a lehetőségek, amikor Viktor pápa uralkodásának kezdetén (189—199) nagy hévvel kirobbant a vita. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy e vita forrását a római egyház és a Rómában élő ázsiai keresztények egy csoportja közötti konfliktus jelentette. Ezeknek az ázsiaiaknak, noha „békében és közösségben” voltak a római egyházzal, egészen addig megengedték, hogy saját számítási módjuk szerint ünnepeljék a pászkát. A valódi belviszály azután támadt, hogy a pápa levelet küldött az egész mediterrán világ katolikus püspökeihez, amelyben kikérte a véleményüket a helyes gyakorlatról.
A püspökök az egyes régiókban zsinatokat tartottak, hogy megvizsgálják a kérdést. Ezek többsége — Itáliában, Galliában, Észak-Afrikában, Egyiptomban, Palesztínában, Mezopotámiában és máshol — a vasárnapi pászka mellett foglalt állást (még ha ezek az egyházak nem is mind ugyanazt a módszert alkalmazták a kiszámítására, ami azzal járt, hogy bizonyos években egyes vidékeken különböző vasárnapokon ünnepelték). Azok viszont, akik a római Asiából (tehát a mai Kisázsiából, vagyis Törökország ázsiai részének nagyobbik feléből) származtak, s így Epheszosz és akkori püspöke, Polükratész primátusa alatt álltak, jelezték, hogy kitartanak a maguk tizennégyes pászkájának ünneplésében, és kijelentették, hogy ezt a hagyományt még annak idején János apostol adta tovább nekik.
Viktor pápa válaszul kiközösítette az ázsiai egyházakat, annak ellenére, hogy lyoni Szent Irenaeus levélben próbálta meggyőzni őt ennek visszatartásáról, ill. talán visszavonásáról. Hogy ezek után pontosan mi történt — vagyis hogy az ázsiaiak alávetették-e magukat Viktor pápának, ill. hogy ő visszavonta-e a kiközösítést (és ha igen, vajon feltétel nélkül-e, vagy csak egyfajta kompromisszum árán) —, a források hiánya miatt sajnos nem tudjuk. Mikor azonban a Niceai Zsinat 325-ben elítélte a tizennégyes pászkát, úgy tűnik, hogy ezt a számítási módot már csak néhány „szélsőséges csoport” követte Ázsiában, miközben másutt ismeretlenné vált.
Egy nem követett szokás
Viktor pápa és az ázsiai egyházak súlyos konfliktusának azonban volt egy hosszabb előzménye, és ez az a terület, ahol az elmúlt negyedszázad során „megingott” a tudományos konszenzus. Az idős Polükarposz, Szmürna püspöke egy alkalommal — valószínűleg hosszú életének vége felé — felkereste Rómát. Ez Anikétosz pápa idején történt, akinek uralkodását hagyományosan kb. 150 és 168 közé teszik. Irenaeus szerint (akinek Viktor pápához írott, nagyjából 20-30 évvel későbbi levele a történet forrása) Polükarposz és Anikétosz számos kérdésben nem értettek egyet, s ezek között volt a pászka megtartása is, miután azonban egyikük sem tudta meggyőzni a másikat saját egyháza szokásainak elsőbbségéről, megegyeztek, hogy nem fognak veszekedni. A jeles látogató iránti tisztelet jeleként a pápa átengedte Polükarposznak az eucharisztia ünneplését, amely vélhetőleg a római keresztények legfőbb vagy egyetlen vasárnapi istentisztelete volt.
Amikor Irenaeus Viktor pápának az ázsiai egyházakkal szembeni döntése ellen érvelt, nemcsak Polükarposz és Anikétosz példájára hivatkozott, akik „egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet”, hanem azt is állította, hogy a két főpap a vitában „nagyobb ellentétben állt” egymással, mint amekkora Viktor és az ázsiaiak között volt. A gyakorlatban való különbségeik ellenére mégis békében éltek egymással és ugyanabban a hitben osztoztak. Amint Irenaeus írta Viktornak [Fr. 3, PL 7, 1239 B—1232 A = Euseb. Hist. eccl. 5, 24, 14—15]:
Irenaeus láthatólag aról beszél, hogy a római püspökök Xüsztosztól egészen Anikétoszig, vagyis nagyjából 117-től 168-ig, nem követtek valamilyen szokást, ugyanakkor békében éltek mind az ázsiai keresztényekkel, mind pedig a Rómában élő ázsiai gyülekezetekkel, amelyek a tizennégyes pászkát követték. Ezek a római püspökök még azt is megtették, hogy küldtek egy-egy darabot a saját eucharisztiájukon megszentelt színekből a Rómában élő ázsiai gyülekezeteknek (a római egyháznak ezt a szokását hívjuk fermentumnak).
Mi volt az a szokás, amelyet ezek a római püspökök „nem követtek”? Viktor idejében nem követték a tizennégyes pászkát, amellyel szemben a vasárnapi pászka volt a gyakorlatuk, ha azonban ez volt a helyzet korábban is, Szótér pápa ideje (kb. 168—175) előtt, nehezen volna érthető, miért olvassuk azt erről a szokásukról, hogy „nagyobb ellentétben állt”, mint az, amely Viktor idején vezetett a vitához.
Ezek a megfontolások számos kutatót annak feltételezésére indítottak, hogy a római egyház Szótér pápa ideje előtt semmilyen pászkát nem ünnepelt, és így a kérdés, amely Polükarposz és Anikétosz eldöntetlen vitájának alapjául szolgált, amikor az előbbi Rómába látogatott, valójában az volt, hogy vajon meg kell-e tartani a pászkát egyáltalán, nem pedig az, hogy pusztán mikor kell megtartani. Később, talán Szótér püspöksége idején, a római egyház tényleg elkezdte ünnepelni az éves vasárnapi pászkát, ezért aztán — ahogy Irenaeus érvelni látszik — Viktor és Polükratész gyakorlatilag közelebb voltak egymáshoz, mint Anikétosz és Polükarposz.
Az átalakult pészach
Ez a radikális megoldás ellentétben áll azzal az igen régi hittel (vagy feltételezéssel), amely szerint az Úr szenvedésének, halálának és feltámadásának évenkénti megünneplése eredeti és egyetemes gyakorlat volt a keresztények között. Ugyanakkor ez a hipotézis megmagyaráz számos elszórt információelemet, ezenkívül pedig jól illusztrálja a zsidó- és pogánykeresztények egymásra való hatását nagyjából száz évvel azután, hogy az apostolok és nemzedékük letűnt a színről.
Jóllehet Szent Pál számára nem volt teljesen érdektelen az a saját gyakorlata, amellyel megtartotta a zsidó ünnepeket (ApCsel 20, 16; 1 Kor 16,8), és a megtérőknek adott tanításai is minden bizonnyal sok mindent tartalmaztak „Krisztus, a mi pászkánk” feláldozásáról (1 Kor 5, 7), mégis egyáltalán nem biztos, hogy a Pál által alapított egyházak (az „egy másik férfi alapította” egyházakkal együtt, amilyen a római egyház is volt), amelyek tagsága elsősorban a pogányokból került ki, kezdetben bármilyen időbeli ciklust is követtek volna az Úr feltámadásáról hetente való vasárnap reggeli megemlékezésen kívül, amely talán az egész éjjeli virrasztás csúcspontja volt. Hiszen nem évente, hanem „valahányszor csak” az eucharisztiát ünneplik, emlékeznek meg Krisztus haláláról és hirdetik az Ő feltámadását (1 Kor 11, 26).
Gyakorlatilag azonban biztosra vehető, hogy az apostolok nemzedékének zsidókeresztényei és az utánuk következők továbbra is megtartották a pészach ünnepét, noha ezt ekkorra már átformálta a megszabadulás emléke — mégpedig nemcsak az egyiptomiak bilincseiből, hanem a bűn és a halál súlyosabb kötelékeiből való megszabadulásé, amelyet Krisztusnak a halálból az életbe való „átvonulása” (pészachja-pászkája) végzett el.
A jánosi befolyás
Kr.u. 66 és 73 között, az első zsidó felkelés alatt, amely végül a jeruzsálemi templom lerombolásához vezetett 70 szeptemberében, a zsidókkal együtt a zsidókeresztények is nagy szétszóratást szenvedtek. Bár néhány zsidókeresztény a felkelés leverése után visszatért Jeruzsálem környékére, úgy tűnik, hogy sokan közülük Kisázsia városaiba szóródtak szét, amelyek közül több — elsősorban Szmürna és Epheszosz — virágzó zsidó közösségeknek volt az otthona. Ez utóbbiak közé tartozhatott János apostol és a Boldogságos Szűz Mária is, akik valószínűleg Epheszosz városában vagy annak közelében telepedtek le.
Úgy tűnik tehát, hogy egy ilyen „Pál utáni János-féle befolyás” — ha élhetünk kissé szabadon e szakkifejezésekkel — vezethetett oda, hogy a pászka éves keresztény megtartása (kiegészítve a vasárnapnak mint a „feltámadás napjának” egyetemes megtartását) e régió egyházainak tartós jellemzőjévé vált, még azokénak is, amelyeket eredetileg Szent Pál alapított vagy szervezett meg.
Mi volt az a pászka, amelyet ezek az ázsiai egyházak megtartottak? Egy olyan pászka volt, amely az Úr megváltó tevékenységének egészéről — megtestesüléséről, szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról — megemlékezett, amelynek megünneplése azonban arra a dátumra összpontosult, amelyről azt tartották, hogy az Ő kereszthalálának az évfordulója avagy ennek a megfelelője, innen származik az az ősi hagyomány, amely a pászkát a görög paszkhein ‘szenvedni’ igéből származtatja.
Az ázsiai pászka
Mely időpontban ünnepelték? Niszán 14-én, pontosabban azon a napon, amelyet ennek megfelelőjeként tartottak számon a római naptár görög változatában, amelyet az egész hellenisztikus világban bevezettek a Krisztus előtti utolsó század vége felé. Ez egy szoláris, nem pedig lunáris naptár volt, amelynek hónapjai kilenc nappal korábban kezdődtek, mint a római naptár hónapjai a latin nyugaton, és a nevük is más volt. E naptár első hónapja, artemiszion, amelyre a tavaszi napéjegyenlőség esett, a naptár latin változatában március 24-ének megfelelő naptól az április 22-ének megfelelőig terjedt.
Artemiszion többé-kevésbé egybeesett a zsidó niszánnal, csakhogy legalább Kr.u. 100-ra a keresztények és a zsidók annyira elhidegültek egymástól, hogy a keresztények többé nem kívánták követni a zsidó naptárt, különösen azután, hogy az ünnepek időpontjainak meghatározása, amely korábban a templomi papság előjoga volt, a jamniai rabbinikus közösség kezébe került át — egy olyan rabbinikus közösségébe, amely rendkívül ellenséges volt a keresztényekkel szemben. Így az ázsiai keresztények (vagy nagyobb részük — úgy tűnik, voltak bizonyos szekták, amelyek más számítási módot követtek) egyszerűen úgy vették, hogy artemiszion hónap 14-e niszán hó 14-ének felel, és az Úr pászkáját ezen a napon ünnepelték.
Hogyan ülték meg az ázsiaiak az ő pászkájukat? Magán az ünnepnapon szigorú böjtöt tartottak, amelyet éjjel is folytattak egészen a kakasszóig (kb. hajnali 3 óráig), s ekkor ért véget az eucharisztia ünneplésével. Ez semmilyen értelemben nem volt az Úr feltámadásának „történeti” megünneplése, hiszen — modern számítás szerint — csak két napra terjedt ki, nem pedig háromra, ahogy később a nagypéntek, nagyszombat és húsvét vasárnap alkotta triduum. Ehelyett inkább a zsidó pészach keresztény adaptálásának és reorientálásának tekinthetjük, amelynek az volt célja, hogy a Krisztus által elvégzett megváltás teljességéről megemlékezzék, megtestesülésétől kezdve halálán át feltámadásáig és mennybemeneteléig.
(A böjt kiterjesztését az éjszakára egészen kakaskukorékolásig valószínűleg úgy kell értékelni, mint a keresztények böjtölését, amíg a zsidók ünnepeltek, vagyis mintegy a zsidó nép nevében való böjtölést, amely — a korai keresztények szemében — „elszalasztotta az alkalmat”, amikor vezetői átadták Krisztust a rómaiaknak, hogy feszítsék keresztre, és valószínűleg ez az eredete annak, miért ragaszkodtak a keresztények később annyira ahhoz, hogy húsvétnak mindig a zsidó pészach után kell következnie.)
A vasárnapi pászka
A pászka vasárnapi megülését Rómában 160 körül vezethették be, Szótér pápa alatt. Valószínű azonban, hogy nem itt keletkezett, hanem — amint Karl Holl először felvetette — inkább Jeruzsálemben, ahol minden körülmetélt férfi halálbüntetés terhe alatti kitiltása a Hadrianus által 135 körül, a Bar Kochba felkelés leverése után alapított új római városból megszüntette az ottani zsidókeresztény egyházat, amely egészen odáig fennmaradt, ezután viszont egy teljesen pogány eredetű egyház lépett a helyébe. Később a palesztínai püspökök azon a zsinaton, amelyben támogatták Viktor pápa döntését a vasárnapi pászka mellett, azt is megjegyezték, hogy régóta szoros levelezésben állnak az alexandriai egyházzal, s így lehetséges, hogy ők és az egyiptomi keresztények ugyanazon a vasárnap tartják a pászkát.
Eleinte ez a vasárnapi pászka az ázsiaiak módszerét követte, vagyis a szombatot niszán 14-e megfelelőjének tekintették, egész napos böjtöt tartottak, amely alaposan belenyúlt az éjszakába és az eucharisztia vasárnap reggeli ünneplésével érte el csúcspontját. E csúcspontot azonban vasárnap reggelre kerülése a feltámadás rendes vasárnapi megünneplésének különösen ünnepélyes, évente visszatérő „felnagyításává” avathatta, s így a megemlékezést nem sokkal ezután visszafelé is kiterjeszthették , hogy magába foglalja a pénteket mint Krisztus szenvedésének napját. Mindez annál könnyebben megeshetett, hiszen a péntekek, akárcsak a szerdák, már az apostoli kor óta böjti napok voltak, amint azt a Didakhé is tanúsítja.
Ma a legtöbb keresztény hagyományban, a reformáció előttiek közül pedig mindegyikben nagypéntek szigorú böjti nap, nagyszombaton viszont kevésbé szigorú a böjt. Irenaeus, Hippolytus és Tertullianus szerint azonban az első időkben a helyzet épp ennek fordítottja volt: a szombati húsvéti böjtöt szigorúbbnak tekintették, mint a megelőző péntekét. Mindazonáltal a III. század első évtizedeire már mindkettő olyan böjti nap volt, amely a következő vasárnap reggelének húsvéti ünneplésére irányult.
Ugyanezen évszázad közepére, amint azt a Didascalia Apostolorum és más kortárs források tanúsítják, egyes keleti vidékeken, jelesül Szíriában és Egyiptomban, a húsvét előtti böjtöt kiterjesztették egészen a mai nagyhét elejéig, látszólag az ősi esszénus naptár továbbélésének hatására, amely szerint az Úr a pészach-vacsorát tanítványaival együtt kedd este fogyasztotta el, amint maga a Didascalia állítja. Ez a visszafelé való kiterjesztés volt az oka annak, hogy keleten Lázár szombatja és virágvasárnap elválasztotta egymástól a nagyhét húsvéti böjtjét és a nagyböjti idő ezt megelőző böjtjét, míg e kiterjesztés hiánya Rómában oda vezetett, hogy amikor a római egyház a IV. században bevezette a negyven napos nagyböjtöt, az nagycsütörtökön, vagyis közvetlenül szent háromnap előtt ért véget.
Ötven napnyi öröm
A húsvéti ünnepeket mind a tizennégyes, mind pedig a vasárnapi pászka követőinél a megszakítatlan örvendezés ötven napos időszaka követte, amelynek során szigorúan tilos volt a böjtölés és a térdeplő imádkozás, és bár a IV. századból van egy kevés forrásunk arra, hogy néhány egyház kiemelten ünnepelte a húsvétvasárnap utáni első hetet, a többiben egyáltalán nem volt ilyen megkülönböztetés. A Niceai Zsinat 20. kánonja 325-ben „kodifikálta” a térdeplés tilalmát ez alatt az ötven nap alatt.
Maga az időszak nem keresztény találmány, hanem a zsidók ünnepi periódusának keresztény célzatú adaptálása. Ez eredetileg a pészach után hét hétig és még egy napig tartott, és sabuóthnak, azaz „hetek”-nek hívtak. Az utolsó, ötvenedik napon a zsidó periódus csúcspontjaként megünnepelték a Törvény átadását és a szövetséget, amelyet Isten Noéval, Ábrahámmal és Mózessel kötött.
A keresztény változat a Krisztus mennybemenetelének és a Szentlélek megadásának egyidejű megünneplésével ért véget. A IV. század végére azonban a mennybemenetelt egyre inkább az időszak negyvenedik napján kezdték ünnepelni: ezt gyakran egy böjti nap előzte meg, utána pedig ismét elkezdődött a rendes szerdai és pénteki böjtök sora — a legutóbbi azonban némi vita tárgyát képezte, Jeruzsálem és Egyiptom pedig sokáig ellenállt ennek a fejlődésnek.
A megőrzött zsidó gyökerek
Visszatekintésként elmondhatjuk, hogy a keresztény pászka eucharisztikus csúcspontjának vasárnapra helyezése valószínűleg biztosította, hogy lassan megváltoztatja természetét egy kereszténnyé formált, a Krisztusban való megváltásra és megszabadításra fókuszáló pészachból egy azon eseményekről való történeti megemlékezéssé, amelyek által Krisztus átformálta őket. Krisztus összes többi ünnepe az év folyamán — angyali üdvözlet, karácsony, vízkereszt, mennybemenetel és pünkösd, akárcsak a nagyböjt maga is — ezzel az „ünnepek ünnepével” és az általa maghatározott dátumokkal összefüggésben keletkezett.
Kétségtelen, hogy ez a hosszú folyamat előnyökkel és hátrányokkal járt együtt, amelyek túl sokan vannak ahhoz, hogy felsorolhassuk őket, és túl bonyolultak ahhoz, hogy számot vessünk velük. Ha azonban van valami „tanulság” , amelyet levonhatunk ebből a folyamatból — eltekintve a szemlélőt lenyűgöző összetettségétől, továbbá attól a cizelláltságtól és kifinomultságtól, amellyel a keresztények annyi mindent egyszerre megőriztek és átalakítottak a zsidó örökségből anélkül, hogy az egészet elvetették volna —, az talán abban áll, hogy óvatosságra inti mindazokat, akik akár dicsérő, akár rosszalló szándékkal a kereszténység „hellenizálódását” és „zsidó gyökereinek” „elvesztését” hangsúlyozzák. Valójában ezek a gyökerek — a fent látott módon átalakulva — ma is élnek, és a történeti kereszténység liturgikus időszámításának szilárd alapjait képezik.
Mindez azonban, hogy egy konkrét példát is mondjunk, feladja a kérdést azoknak a keresztényeknek, akik az utóbbi évtizedekben azt a keresett szokást vették fel, hogy „keresztény széder estéket” tartanak, nem véve tudomást róla, hogy az Úrnak a tanítványaival együtt elfogyasztott saját utolsó vacsoráját (függetlenül attól, hogy pészach-vacsora volt-e vagy sem) a kereszténység kezdeteitől fogva a nagyhét, leginkább pedig a húsvéti nagy vigília liturgikus gyakorlata örökítette át.
A cikk forrásai többek között Colin J. Humphreys és W. G. Waddington „Dating the crucifixion” című cikke (Nature 306. kötet, 1983 december 22/29., 743—746); Stuart Hall „The origins of Easter” című tanulmánya (Studia Patristica 15 [1984], 554—567); különösen pedig Thomas J. Talley „The origins of the liturgical year” című könyve (2. kiadás, The Liturgical Press, Collegeville, Min. 1991). Talley ide vonatkozó nézeteinek egyszerűbb és tömörebb kifejtése megtalálható „Worship: Reforming Tradition” című gyűjteményes kötetének (Pastoral Press, 1990) 6. fejezetében: „History and eschatology in the primitive Pascha.”
William J. Tighe egyetemi docens a Muhlenberg College történettudományi tanszékén Allentownban (Pennsylvania, USA), és a katolikus egyetemi lelkészség kari konzultora; a Szent Jozafát ukrán katolikus parókia tagja Bethlehemben (Pennsylvania, USA);
a „Touchstone” egyik meghívott szerkesztője.
William J. Tighe
A PÉSZACHTÓL HÚSVÉTIG
A keresztény Egyház elsődleges ünnepének eredetéről
Manapság minden kereszténynek, aki megtartja a „liturgikus évet”, ennek az évnek a csúcspontja a Krisztus szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról való megemlékezés a nagyhét végén. Nagypéntek az Úr szenvedését és halálát idézi a hívők emlékezetébe, és a keresztény hagyományok többségében aszketikus gyakorlatokkal, különösen böjtöléssel jár együtt. Nagyszombat Krisztus sírba tételének és pokolra való alászállásának állít emléket, s így szintén aszketikus nap. Húsvétvasárnap ezzel szemben az Ő feltámadásának és benne az emberiség feltámadásának örömteli megünneplése.
E három elkülönült „epizód” ellenére azonban a legtöbb keresztény egyházi vagy felekezeti hagyományban még mindig megvan a nyoma annak az ősi felfogásnak, hogy amit e három nap során ünneplünk, inkább egy folyamat, mint három elkülönült esemény: az Úr „átvonulása” az életből a halálon át az új és örök életbe, amely egyszerre megvalósulás és ígéret azok számára, akik a hitben és a keresztségben Krisztus tagjaivá váltak. Régóta vitatkoznak róla, hogyan kezdte el az Egyház évenként megülni ezt az „ünnepek ünnepét”, és a véleménykülönbségek köre az utóbbi évtizedekben még jobban kiterjedt — vagy legalábbis erőteljesen kétségessé vált egy régóta fennálló tudományos konszenzus.
A „húsvét” természetesen magyar szó [az angolban: Easter], amelyben nincs meg a szélesebb körben használt „pászka” szó többértelműsége. Ez a kifejezés, amelynek különböző nyelvek különböző formáit ismerik, végső soron a héber pészachból vagyis „átvonulás”-ból [angolul: Passover] származik, amely ezért egyaránt jelenheti kimondottan a „húsvétot” és általánosabban a nagypéntek, nagyszombat és húsvétvasárnap alkotta háromnapos időt, triduumot.
A keresztrefeszítés datálása
Különféle történeti és csillagászati megfontolások (többek között a pászka évenkénti időpontját meghatározó holdciklusok) alapján úgy tűnik, hogy az Úr keresztrefeszítése vagy Kr.u. 30 április 7-én, pénteken, vagy pedig Kr.u. 33 április 3-án, pénteken történt. És ha Jóel próféciája, amely szerint „a nap sötétséggé változik, a hold pedig vérré” (Jóel 2, 31 [= 3, 4]) Krisztus halálakor — amire Szent Péter utalt az Apostolok Cselekedeteiben (2, 20) —, valóban úgy teljesedett be (amint egyes tudósok, köztük F. F. Bruce tartják), hogy egy khamszin homokvihar támadt az arab sivatagból, amely elsötétítette a Napot, a megfogyatkozott Holdat pedig Jeruzsálemből nézve vérvörös színbe vonta, az időpontot tovább szűkíthetjük Kr.u. 33-ra. Jeruzsálemből ugyanis egy ilyen holdfogyatkozást Kr.u. 30-ban nem lehetett volna megfigyelni, Kr.u. 33 április 3-án azonban igen.
A zsidók természetesen nem a római szoláris naptárat követték, hanem a maguk hold-alapú, lunáris naptárát, ebben pedig a pészach napja niszán hónapra (a mi március-áprilisunkra) esett, amely az év első hónapja is volt a zsidó vallási ünnepek számításának rendjében. A négy evangéliumból nem világos, hogy a keresztrefeszítés vajon a pészach előestéjén történt, amint János evangéliuma állítja (ez esetben zsidó dátuma niszán 14-e, péntek lenne), vagy magára a pészach napjára esett, ahogy a szinoptikus evangéliumok tanúsítják (ekkor niszán 15-e lett volna az időpontja). Az előbbi esetben az utolsó vacsora nem lenne pészach-vacsora, az utóbbiban viszont azt volna.
Mások úgy érveltek, igencsak elégtelen bizonyítékok alapján, hogy az Úr és az Ő tanítványai a qumráni esszénus naptárt követték (az esszénusok egy zsidó szekta volt, amely minden kapcsolatot elutasított a jeruzsálemi templommal és annak papjaival). Ebben az esetben a pészach-vacsorát kedd este tartották volna, erre következett volna szerda hajnalban az Úr elfogatása, majd a kétnapos kihallgatás és bírósági eljárás, hogy végül az egész a megfeszítésbe torkolljon pénteken, niszán 14-én, amely a „hivatalos naptár” pészachjának előestéje volt.
Az olyan szentírási részletek, mint pl. „Krisztus, a mi pászkánk feláldoztatott” (1 Kor 5, 7) tovább erősíthetik annak valószínűségét, hogy a keresztrefeszítés napja niszán 14-e volt, s úgy tűnik, hogy az ókeresztények többsége — némi kivétellel (mint Tertullianus és Szent Cyprianus) — ezt a jánosi kronológiát követte vagy feltételezte.
Vasárnap vs. niszán 14-e
Meglehetősen jól ismert, hogy a II. század folyamán nagy vita zajlott az Egyházban a pászka megtartásának időpontjáról (a továbbiakban ezt a kifejezést használjuk az ünnepre). A szakirodalomban általános volt az a feltételezés, hogy ez a vita azzal az időponttal kapcsolatos, amikor az ünneplés a csúcspontjára ér, vagyis hogy arra vasárnapra kell-e esnie, amely követi (talán közvetlenül követi) a zsidó pészachot, vagy a hét bármely olyan napjára, amelyet a zsidó niszán 14-e keresztény megfelelőjének tartottak. Az utóbbi álláspont híveit, mivel ez az időpont igen jelentős volt a számukra, quartodecimanusoknak, vagyis tizennégyeseknek nevezték el.
Nos, ezek voltak a lehetőségek, amikor Viktor pápa uralkodásának kezdetén (189—199) nagy hévvel kirobbant a vita. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy e vita forrását a római egyház és a Rómában élő ázsiai keresztények egy csoportja közötti konfliktus jelentette. Ezeknek az ázsiaiaknak, noha „békében és közösségben” voltak a római egyházzal, egészen addig megengedték, hogy saját számítási módjuk szerint ünnepeljék a pászkát. A valódi belviszály azután támadt, hogy a pápa levelet küldött az egész mediterrán világ katolikus püspökeihez, amelyben kikérte a véleményüket a helyes gyakorlatról.
A püspökök az egyes régiókban zsinatokat tartottak, hogy megvizsgálják a kérdést. Ezek többsége — Itáliában, Galliában, Észak-Afrikában, Egyiptomban, Palesztínában, Mezopotámiában és máshol — a vasárnapi pászka mellett foglalt állást (még ha ezek az egyházak nem is mind ugyanazt a módszert alkalmazták a kiszámítására, ami azzal járt, hogy bizonyos években egyes vidékeken különböző vasárnapokon ünnepelték). Azok viszont, akik a római Asiából (tehát a mai Kisázsiából, vagyis Törökország ázsiai részének nagyobbik feléből) származtak, s így Epheszosz és akkori püspöke, Polükratész primátusa alatt álltak, jelezték, hogy kitartanak a maguk tizennégyes pászkájának ünneplésében, és kijelentették, hogy ezt a hagyományt még annak idején János apostol adta tovább nekik.
Viktor pápa válaszul kiközösítette az ázsiai egyházakat, annak ellenére, hogy lyoni Szent Irenaeus levélben próbálta meggyőzni őt ennek visszatartásáról, ill. talán visszavonásáról. Hogy ezek után pontosan mi történt — vagyis hogy az ázsiaiak alávetették-e magukat Viktor pápának, ill. hogy ő visszavonta-e a kiközösítést (és ha igen, vajon feltétel nélkül-e, vagy csak egyfajta kompromisszum árán) —, a források hiánya miatt sajnos nem tudjuk. Mikor azonban a Niceai Zsinat 325-ben elítélte a tizennégyes pászkát, úgy tűnik, hogy ezt a számítási módot már csak néhány „szélsőséges csoport” követte Ázsiában, miközben másutt ismeretlenné vált.
Egy nem követett szokás
Viktor pápa és az ázsiai egyházak súlyos konfliktusának azonban volt egy hosszabb előzménye, és ez az a terület, ahol az elmúlt negyedszázad során „megingott” a tudományos konszenzus. Az idős Polükarposz, Szmürna püspöke egy alkalommal — valószínűleg hosszú életének vége felé — felkereste Rómát. Ez Anikétosz pápa idején történt, akinek uralkodását hagyományosan kb. 150 és 168 közé teszik. Irenaeus szerint (akinek Viktor pápához írott, nagyjából 20-30 évvel későbbi levele a történet forrása) Polükarposz és Anikétosz számos kérdésben nem értettek egyet, s ezek között volt a pászka megtartása is, miután azonban egyikük sem tudta meggyőzni a másikat saját egyháza szokásainak elsőbbségéről, megegyeztek, hogy nem fognak veszekedni. A jeles látogató iránti tisztelet jeleként a pápa átengedte Polükarposznak az eucharisztia ünneplését, amely vélhetőleg a római keresztények legfőbb vagy egyetlen vasárnapi istentisztelete volt.
Amikor Irenaeus Viktor pápának az ázsiai egyházakkal szembeni döntése ellen érvelt, nemcsak Polükarposz és Anikétosz példájára hivatkozott, akik „egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet”, hanem azt is állította, hogy a két főpap a vitában „nagyobb ellentétben állt” egymással, mint amekkora Viktor és az ázsiaiak között volt. A gyakorlatban való különbségeik ellenére mégis békében éltek egymással és ugyanabban a hitben osztoztak. Amint Irenaeus írta Viktornak [Fr. 3, PL 7, 1239 B—1232 A = Euseb. Hist. eccl. 5, 24, 14—15]:
„Közöttük a Szótér előtti presbiterek, akik annak az egyháznak voltak az elöljárói, amelyet most te vezetsz, vagyis Anikétosz, Piosz, Hüginosz, Teleszphorosz és Xüsztosz, ők sem tartották meg ezt a szokást, és nem is kényszerítették rá azokra, akik velük voltak, és bár ők nem tartották meg, azért még nem éltek kisebb békességben azokkal, akik olyan egyházközségekből érkeztek hozzájuk, ahol viszont megtartották ezt a szokást. Mégis nagyobb botrányt jelentett a szokás megtartása azoknak, akik nem tartották meg. Soha senkit nem utasítottak vissza e miatt a viselkedés miatt, hanem a te presbiter-elődeid, jóllehet nem tartották meg ezt a szokást, maguk küldték el az eucharisztiát azoknak, akik olyan egyházközségekből jöttek, ahol megtartották.” [Ókeresztény írók, IV 233—234, Baán István ford.]
Irenaeus láthatólag aról beszél, hogy a római püspökök Xüsztosztól egészen Anikétoszig, vagyis nagyjából 117-től 168-ig, nem követtek valamilyen szokást, ugyanakkor békében éltek mind az ázsiai keresztényekkel, mind pedig a Rómában élő ázsiai gyülekezetekkel, amelyek a tizennégyes pászkát követték. Ezek a római püspökök még azt is megtették, hogy küldtek egy-egy darabot a saját eucharisztiájukon megszentelt színekből a Rómában élő ázsiai gyülekezeteknek (a római egyháznak ezt a szokását hívjuk fermentumnak).
Mi volt az a szokás, amelyet ezek a római püspökök „nem követtek”? Viktor idejében nem követték a tizennégyes pászkát, amellyel szemben a vasárnapi pászka volt a gyakorlatuk, ha azonban ez volt a helyzet korábban is, Szótér pápa ideje (kb. 168—175) előtt, nehezen volna érthető, miért olvassuk azt erről a szokásukról, hogy „nagyobb ellentétben állt”, mint az, amely Viktor idején vezetett a vitához.
Ezek a megfontolások számos kutatót annak feltételezésére indítottak, hogy a római egyház Szótér pápa ideje előtt semmilyen pászkát nem ünnepelt, és így a kérdés, amely Polükarposz és Anikétosz eldöntetlen vitájának alapjául szolgált, amikor az előbbi Rómába látogatott, valójában az volt, hogy vajon meg kell-e tartani a pászkát egyáltalán, nem pedig az, hogy pusztán mikor kell megtartani. Később, talán Szótér püspöksége idején, a római egyház tényleg elkezdte ünnepelni az éves vasárnapi pászkát, ezért aztán — ahogy Irenaeus érvelni látszik — Viktor és Polükratész gyakorlatilag közelebb voltak egymáshoz, mint Anikétosz és Polükarposz.
Az átalakult pészach
Ez a radikális megoldás ellentétben áll azzal az igen régi hittel (vagy feltételezéssel), amely szerint az Úr szenvedésének, halálának és feltámadásának évenkénti megünneplése eredeti és egyetemes gyakorlat volt a keresztények között. Ugyanakkor ez a hipotézis megmagyaráz számos elszórt információelemet, ezenkívül pedig jól illusztrálja a zsidó- és pogánykeresztények egymásra való hatását nagyjából száz évvel azután, hogy az apostolok és nemzedékük letűnt a színről.
Jóllehet Szent Pál számára nem volt teljesen érdektelen az a saját gyakorlata, amellyel megtartotta a zsidó ünnepeket (ApCsel 20, 16; 1 Kor 16,8), és a megtérőknek adott tanításai is minden bizonnyal sok mindent tartalmaztak „Krisztus, a mi pászkánk” feláldozásáról (1 Kor 5, 7), mégis egyáltalán nem biztos, hogy a Pál által alapított egyházak (az „egy másik férfi alapította” egyházakkal együtt, amilyen a római egyház is volt), amelyek tagsága elsősorban a pogányokból került ki, kezdetben bármilyen időbeli ciklust is követtek volna az Úr feltámadásáról hetente való vasárnap reggeli megemlékezésen kívül, amely talán az egész éjjeli virrasztás csúcspontja volt. Hiszen nem évente, hanem „valahányszor csak” az eucharisztiát ünneplik, emlékeznek meg Krisztus haláláról és hirdetik az Ő feltámadását (1 Kor 11, 26).
Gyakorlatilag azonban biztosra vehető, hogy az apostolok nemzedékének zsidókeresztényei és az utánuk következők továbbra is megtartották a pészach ünnepét, noha ezt ekkorra már átformálta a megszabadulás emléke — mégpedig nemcsak az egyiptomiak bilincseiből, hanem a bűn és a halál súlyosabb kötelékeiből való megszabadulásé, amelyet Krisztusnak a halálból az életbe való „átvonulása” (pészachja-pászkája) végzett el.
A jánosi befolyás
Kr.u. 66 és 73 között, az első zsidó felkelés alatt, amely végül a jeruzsálemi templom lerombolásához vezetett 70 szeptemberében, a zsidókkal együtt a zsidókeresztények is nagy szétszóratást szenvedtek. Bár néhány zsidókeresztény a felkelés leverése után visszatért Jeruzsálem környékére, úgy tűnik, hogy sokan közülük Kisázsia városaiba szóródtak szét, amelyek közül több — elsősorban Szmürna és Epheszosz — virágzó zsidó közösségeknek volt az otthona. Ez utóbbiak közé tartozhatott János apostol és a Boldogságos Szűz Mária is, akik valószínűleg Epheszosz városában vagy annak közelében telepedtek le.
Úgy tűnik tehát, hogy egy ilyen „Pál utáni János-féle befolyás” — ha élhetünk kissé szabadon e szakkifejezésekkel — vezethetett oda, hogy a pászka éves keresztény megtartása (kiegészítve a vasárnapnak mint a „feltámadás napjának” egyetemes megtartását) e régió egyházainak tartós jellemzőjévé vált, még azokénak is, amelyeket eredetileg Szent Pál alapított vagy szervezett meg.
Mi volt az a pászka, amelyet ezek az ázsiai egyházak megtartottak? Egy olyan pászka volt, amely az Úr megváltó tevékenységének egészéről — megtestesüléséről, szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról — megemlékezett, amelynek megünneplése azonban arra a dátumra összpontosult, amelyről azt tartották, hogy az Ő kereszthalálának az évfordulója avagy ennek a megfelelője, innen származik az az ősi hagyomány, amely a pászkát a görög paszkhein ‘szenvedni’ igéből származtatja.
Az ázsiai pászka
Mely időpontban ünnepelték? Niszán 14-én, pontosabban azon a napon, amelyet ennek megfelelőjeként tartottak számon a római naptár görög változatában, amelyet az egész hellenisztikus világban bevezettek a Krisztus előtti utolsó század vége felé. Ez egy szoláris, nem pedig lunáris naptár volt, amelynek hónapjai kilenc nappal korábban kezdődtek, mint a római naptár hónapjai a latin nyugaton, és a nevük is más volt. E naptár első hónapja, artemiszion, amelyre a tavaszi napéjegyenlőség esett, a naptár latin változatában március 24-ének megfelelő naptól az április 22-ének megfelelőig terjedt.
Artemiszion többé-kevésbé egybeesett a zsidó niszánnal, csakhogy legalább Kr.u. 100-ra a keresztények és a zsidók annyira elhidegültek egymástól, hogy a keresztények többé nem kívánták követni a zsidó naptárt, különösen azután, hogy az ünnepek időpontjainak meghatározása, amely korábban a templomi papság előjoga volt, a jamniai rabbinikus közösség kezébe került át — egy olyan rabbinikus közösségébe, amely rendkívül ellenséges volt a keresztényekkel szemben. Így az ázsiai keresztények (vagy nagyobb részük — úgy tűnik, voltak bizonyos szekták, amelyek más számítási módot követtek) egyszerűen úgy vették, hogy artemiszion hónap 14-e niszán hó 14-ének felel, és az Úr pászkáját ezen a napon ünnepelték.
Hogyan ülték meg az ázsiaiak az ő pászkájukat? Magán az ünnepnapon szigorú böjtöt tartottak, amelyet éjjel is folytattak egészen a kakasszóig (kb. hajnali 3 óráig), s ekkor ért véget az eucharisztia ünneplésével. Ez semmilyen értelemben nem volt az Úr feltámadásának „történeti” megünneplése, hiszen — modern számítás szerint — csak két napra terjedt ki, nem pedig háromra, ahogy később a nagypéntek, nagyszombat és húsvét vasárnap alkotta triduum. Ehelyett inkább a zsidó pészach keresztény adaptálásának és reorientálásának tekinthetjük, amelynek az volt célja, hogy a Krisztus által elvégzett megváltás teljességéről megemlékezzék, megtestesülésétől kezdve halálán át feltámadásáig és mennybemeneteléig.
(A böjt kiterjesztését az éjszakára egészen kakaskukorékolásig valószínűleg úgy kell értékelni, mint a keresztények böjtölését, amíg a zsidók ünnepeltek, vagyis mintegy a zsidó nép nevében való böjtölést, amely — a korai keresztények szemében — „elszalasztotta az alkalmat”, amikor vezetői átadták Krisztust a rómaiaknak, hogy feszítsék keresztre, és valószínűleg ez az eredete annak, miért ragaszkodtak a keresztények később annyira ahhoz, hogy húsvétnak mindig a zsidó pészach után kell következnie.)
A vasárnapi pászka
A pászka vasárnapi megülését Rómában 160 körül vezethették be, Szótér pápa alatt. Valószínű azonban, hogy nem itt keletkezett, hanem — amint Karl Holl először felvetette — inkább Jeruzsálemben, ahol minden körülmetélt férfi halálbüntetés terhe alatti kitiltása a Hadrianus által 135 körül, a Bar Kochba felkelés leverése után alapított új római városból megszüntette az ottani zsidókeresztény egyházat, amely egészen odáig fennmaradt, ezután viszont egy teljesen pogány eredetű egyház lépett a helyébe. Később a palesztínai püspökök azon a zsinaton, amelyben támogatták Viktor pápa döntését a vasárnapi pászka mellett, azt is megjegyezték, hogy régóta szoros levelezésben állnak az alexandriai egyházzal, s így lehetséges, hogy ők és az egyiptomi keresztények ugyanazon a vasárnap tartják a pászkát.
Eleinte ez a vasárnapi pászka az ázsiaiak módszerét követte, vagyis a szombatot niszán 14-e megfelelőjének tekintették, egész napos böjtöt tartottak, amely alaposan belenyúlt az éjszakába és az eucharisztia vasárnap reggeli ünneplésével érte el csúcspontját. E csúcspontot azonban vasárnap reggelre kerülése a feltámadás rendes vasárnapi megünneplésének különösen ünnepélyes, évente visszatérő „felnagyításává” avathatta, s így a megemlékezést nem sokkal ezután visszafelé is kiterjeszthették , hogy magába foglalja a pénteket mint Krisztus szenvedésének napját. Mindez annál könnyebben megeshetett, hiszen a péntekek, akárcsak a szerdák, már az apostoli kor óta böjti napok voltak, amint azt a Didakhé is tanúsítja.
Ma a legtöbb keresztény hagyományban, a reformáció előttiek közül pedig mindegyikben nagypéntek szigorú böjti nap, nagyszombaton viszont kevésbé szigorú a böjt. Irenaeus, Hippolytus és Tertullianus szerint azonban az első időkben a helyzet épp ennek fordítottja volt: a szombati húsvéti böjtöt szigorúbbnak tekintették, mint a megelőző péntekét. Mindazonáltal a III. század első évtizedeire már mindkettő olyan böjti nap volt, amely a következő vasárnap reggelének húsvéti ünneplésére irányult.
Ugyanezen évszázad közepére, amint azt a Didascalia Apostolorum és más kortárs források tanúsítják, egyes keleti vidékeken, jelesül Szíriában és Egyiptomban, a húsvét előtti böjtöt kiterjesztették egészen a mai nagyhét elejéig, látszólag az ősi esszénus naptár továbbélésének hatására, amely szerint az Úr a pészach-vacsorát tanítványaival együtt kedd este fogyasztotta el, amint maga a Didascalia állítja. Ez a visszafelé való kiterjesztés volt az oka annak, hogy keleten Lázár szombatja és virágvasárnap elválasztotta egymástól a nagyhét húsvéti böjtjét és a nagyböjti idő ezt megelőző böjtjét, míg e kiterjesztés hiánya Rómában oda vezetett, hogy amikor a római egyház a IV. században bevezette a negyven napos nagyböjtöt, az nagycsütörtökön, vagyis közvetlenül szent háromnap előtt ért véget.
Ötven napnyi öröm
A húsvéti ünnepeket mind a tizennégyes, mind pedig a vasárnapi pászka követőinél a megszakítatlan örvendezés ötven napos időszaka követte, amelynek során szigorúan tilos volt a böjtölés és a térdeplő imádkozás, és bár a IV. századból van egy kevés forrásunk arra, hogy néhány egyház kiemelten ünnepelte a húsvétvasárnap utáni első hetet, a többiben egyáltalán nem volt ilyen megkülönböztetés. A Niceai Zsinat 20. kánonja 325-ben „kodifikálta” a térdeplés tilalmát ez alatt az ötven nap alatt.
Maga az időszak nem keresztény találmány, hanem a zsidók ünnepi periódusának keresztény célzatú adaptálása. Ez eredetileg a pészach után hét hétig és még egy napig tartott, és sabuóthnak, azaz „hetek”-nek hívtak. Az utolsó, ötvenedik napon a zsidó periódus csúcspontjaként megünnepelték a Törvény átadását és a szövetséget, amelyet Isten Noéval, Ábrahámmal és Mózessel kötött.
A keresztény változat a Krisztus mennybemenetelének és a Szentlélek megadásának egyidejű megünneplésével ért véget. A IV. század végére azonban a mennybemenetelt egyre inkább az időszak negyvenedik napján kezdték ünnepelni: ezt gyakran egy böjti nap előzte meg, utána pedig ismét elkezdődött a rendes szerdai és pénteki böjtök sora — a legutóbbi azonban némi vita tárgyát képezte, Jeruzsálem és Egyiptom pedig sokáig ellenállt ennek a fejlődésnek.
A megőrzött zsidó gyökerek
Visszatekintésként elmondhatjuk, hogy a keresztény pászka eucharisztikus csúcspontjának vasárnapra helyezése valószínűleg biztosította, hogy lassan megváltoztatja természetét egy kereszténnyé formált, a Krisztusban való megváltásra és megszabadításra fókuszáló pészachból egy azon eseményekről való történeti megemlékezéssé, amelyek által Krisztus átformálta őket. Krisztus összes többi ünnepe az év folyamán — angyali üdvözlet, karácsony, vízkereszt, mennybemenetel és pünkösd, akárcsak a nagyböjt maga is — ezzel az „ünnepek ünnepével” és az általa maghatározott dátumokkal összefüggésben keletkezett.
Kétségtelen, hogy ez a hosszú folyamat előnyökkel és hátrányokkal járt együtt, amelyek túl sokan vannak ahhoz, hogy felsorolhassuk őket, és túl bonyolultak ahhoz, hogy számot vessünk velük. Ha azonban van valami „tanulság” , amelyet levonhatunk ebből a folyamatból — eltekintve a szemlélőt lenyűgöző összetettségétől, továbbá attól a cizelláltságtól és kifinomultságtól, amellyel a keresztények annyi mindent egyszerre megőriztek és átalakítottak a zsidó örökségből anélkül, hogy az egészet elvetették volna —, az talán abban áll, hogy óvatosságra inti mindazokat, akik akár dicsérő, akár rosszalló szándékkal a kereszténység „hellenizálódását” és „zsidó gyökereinek” „elvesztését” hangsúlyozzák. Valójában ezek a gyökerek — a fent látott módon átalakulva — ma is élnek, és a történeti kereszténység liturgikus időszámításának szilárd alapjait képezik.
Mindez azonban, hogy egy konkrét példát is mondjunk, feladja a kérdést azoknak a keresztényeknek, akik az utóbbi évtizedekben azt a keresett szokást vették fel, hogy „keresztény széder estéket” tartanak, nem véve tudomást róla, hogy az Úrnak a tanítványaival együtt elfogyasztott saját utolsó vacsoráját (függetlenül attól, hogy pészach-vacsora volt-e vagy sem) a kereszténység kezdeteitől fogva a nagyhét, leginkább pedig a húsvéti nagy vigília liturgikus gyakorlata örökítette át.
A cikk forrásai többek között Colin J. Humphreys és W. G. Waddington „Dating the crucifixion” című cikke (Nature 306. kötet, 1983 december 22/29., 743—746); Stuart Hall „The origins of Easter” című tanulmánya (Studia Patristica 15 [1984], 554—567); különösen pedig Thomas J. Talley „The origins of the liturgical year” című könyve (2. kiadás, The Liturgical Press, Collegeville, Min. 1991). Talley ide vonatkozó nézeteinek egyszerűbb és tömörebb kifejtése megtalálható „Worship: Reforming Tradition” című gyűjteményes kötetének (Pastoral Press, 1990) 6. fejezetében: „History and eschatology in the primitive Pascha.”
William J. Tighe egyetemi docens a Muhlenberg College történettudományi tanszékén Allentownban (Pennsylvania, USA), és a katolikus egyetemi lelkészség kari konzultora; a Szent Jozafát ukrán katolikus parókia tagja Bethlehemben (Pennsylvania, USA);
a „Touchstone” egyik meghívott szerkesztője.
Fordította: R.Z.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése