A SZÁZÉVES WESTMINSTER KATEDRÁLIS A VIKTORIÁNUS TEMPLOMÉPÍTÉSZET FÉNYÉBEN I.

Talán megbocsátják az olvasók, ha a nyári hónapokban egy kis kitekintést teszünk. Most, ebben a „holt időszakban” van idő kicsit körülnézni a világban és egy rövid virtuális nyaralást tenni.

A londoni Westminster katedrális

Anglia felé fordulunk, egy olyan ország felé, amely híres az elegáns, szép, jól megszervezett szertartásokról, az évszázados hagyományok tiszteletéről világi és egyházi vonatkozásban egyaránt (igaz, ez a hagyományőrzés sajnos manapság sokszor formálissá válik, sőt helyenként eltűnőben van). Ha az angol college-ok egyenruhás diákjaira, a katedrálisok és egyetemi college-beli kápolnák fiúkórusaira, a királyság pompás ceremóniáira gondolunk, ma ez amolyan tipikus angol sajátosságnak tetszik számunkra, pedig néhány évszázada még Európa számos országában léteztek hasonló dolgok, természetesen az adott országra jellemző formában. Angliában azonban az a különleges, hogy nemcsak a régi épületek maradtak fenn, mint máshol, hanem az ezekhez kapcsolódó intézmények is többé-kevésbé folyamatosan működtek és többségük ma is fennáll.

A ma elég sokszínű képet mutató anglikán vallás számos irányzata például a mai napig őrzi a középkori angol liturgikus hagyományokat, míg Európa katolikus országaiban ezek legkésőbb a Trienti Zsinat után fokozatosan eltűntek. És miközben a hagyományos, II. Vatikáni Zsinat előtti római liturgia továbbélése kapcsán szinte kizárólag a Lefebvre érsek által alapított X. Szent Piusz Papi Testvérület neve jut eszünkbe, kevesen tudják, hogy Angliában (és Walesben) VI. Pál pápa külön, e területre szóló engedéllyel tette lehetővé a hagyományos római rítus végzését szinte rögtön a liturgikus reform után (1971-ben), miután számos európai, főleg brit értelmiségi petíciót nyújtott be hozzá, amelyben a régi rítus megőrzését kérték tőle. Az aláírók között volt Agatha Christie is, róla nevezik ezt az engedélyt „Agatha Christie Indult”-nak. A Gyűrűk Ura szerzője, J. R. R. Tolkien, aki az oxfordi egyetem nyelvészprofesszora volt, szintén ellenezte az új miserítus bevezetését és a „latin mise” eltűnését — természetére jellemző történet, hogy több alkalommal nyilvánosan is „szabotálta” az új misét: feljegyezték, hogy az új rítusú angol nyelvű misén ő egymaga hangosan, latinul mondta a válaszokat. A Szentatya engedélye révén így Angliában és Walesben gyakorlatilag folyamatos, szakadásmentes volt a régi rítusú mise ünneplése, méghozzá nemcsak egyes elszigetelt papok vagy közösségek szintjén, hanem a plébániák életében is, ami az egész világon egyedülálló, szerencsés és kiváltságos helyzetet teremtett Angliában.

A Szeplőtelen Szűz Mária katolikus plébániatemplom Warwickban
(felszentelték 1860-ban), amelyet Edward Welby Pugin, A. W. N. Pugin fia tervezett. Ebben a templomban esküdött J. R. R. Tolkien

Ebből is látható tehát, hogy a hagyományőrzés Angliában olyan magától értetődő és természetes dolog, és az ország kulturális autonómiáját olyannyira őrzi (sajnos az utóbbi évtizedekben e területen egyértelmű és erős bomlás indult meg), ami ebben az időben, a 70-es évek legelején, a liturgikus reform forradalmi időszakában is ki tudta harcolni a maga számára a pápa engedélyét.

Voltaképpen az angol kultúra, művészet és szellemi élet egészére, sőt tulajdonképpen a hétköznapi életre is e nagyon erős hagyományhűség, valamint elegancia, a szépség iránti érzék és nagy precizitás jellemző, amely azonban egészen más jellegű, mint például a híres, szinte már közhelyszerűen emlegetett német precizitás. Ugyanakkor mindez valahogy sokkal inkább a felületen történik, az angol szellem a ragyogó felszín szelleme, kevésbé mély, mint a német vagy az orosz szellem, de kevésbé érzéki, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mint például a francia. Mindezen felül az angolok, minden bizonnyal sajátos földrajzi fekvésükből adódóan is, végig valami nagyfokú függetlenséget, különállást képviseltek. Az ilyen kategorikus megállapítások alól nyilvánvalóan mindig akadnak kivételek, ennek ellenére mégis jellemzőnek mondhatók. Sőt talán bizonyos tekintetben már csak múlt időben beszélhetünk ezekről a jellegzetességekről, ahogyan sajnos ma egyre inkább felhígul és összekeveredik minden ország sajátos szellemi és kulturális arculata, bár a mi esetünkben ez most nem is annyira fontos, hiszen az angol szellem olyan jellegzetességeit vesszük szemügyre, amelyek régebbi korokhoz kötődnek. Ha megnézzük az angol szakrális építészetet, különösen az angol gótikát, Tallis, Purcell és a nagy angol zeneszerzők műveit hallgatjuk, esetleg éppen angol zenészek, angol fiúkórusok előadásában, vagy Constable, Turner festményeit szemléljük, vagy akár csak végigmegyünk egy régi angol városka utcáin, nehezen találhatnánk ezeknél szívet és szemet gyönyörködtetőbb élményeket, olyanokat, amelyek voltaképpen nem kínálnak sokkal többet az önmagáért való gyönyörködtetésnél, amely azonban mégsem válik rossz értelemben felszínessé, öncélúvá. (Természetesen — miközben mindezekben gyönyörködünk — nem tudunk, és nem is szabad eltekinteni az angol „kultúra” fonákságaitól, a legfeljebb csak a spanyol-portugállal összehasonlítható gyarmatosítás mérhetetlenül erkölcstelen és kegyetlen pusztításaitól, a Dickens-regényekből ismert, emberek tömegeit állati sorban tartó ipari forradalomtól, és voltaképpen az angol hagyományőrzésből eredő, de annak egy elfajzásaként fölfogható nyárspolgári konzervativizmustól, amelyet szintén jól ismerhetünk az angol irodalomból.)

Régi rítusú ünnepélyes Requiem a Westminster székesegyházban

Ilyen környezetben szemlélhetjük tehát a számunkra most elsődlegesen fontos angol liturgikus életet is, amelyhez szorosan kapcsolódik az ars sacra, beleértve ebbe a világhírű angol egyházzenei kultúrát: a csodálatos angol orgonákat, a fiúkórusokat is.

Eric Whitacre Lux Aurumque c. darabja a Westminster katedrális fiúkórusának előadásában a 2009-es karácsonyi éjféli misén

Most azonban mindezekről nem általánosságban, hanem egy konkrét alkalomból szeretnénk szólni: nevezetesen az angol katolicizmus legnagyszerűbb épületének, a londoni Westminster katedrális felszentelésének 100. évfordulója alkalmából. Ehhez a jeles évfordulóhoz kapcsolódva tehát ismerkedjünk meg az épülettel és az épületben folyó élettel: a liturgiával, és az ahhoz kapcsolódó ars sacrával.

A londoni Westminster katedrális a katolikus Westminsteri Egyházmegye székesegyháza (amely természetesen nem keverendő össze a középkori, [ma] anglikán Westminster apátsággal), egyben Anglia és Wales legnagyobb katolikus temploma. 1895 és 1903 között, a viktoriánus kor végén épült, stílusában ugyan már eltávolodik a viktoriánus építészetben leggyakoribb gótizálástól és bizáncias formákat mutat, építészeti alapelveiben azonban hű marad az A. W. N. Pugin és John Ruskin által meghatározott szemlélethez.

Mielőtt a katedrális épületéről szólnánk, röviden ki kell térnünk ezekre az elvekre. Minden műalkotásnál, így az épületeknél is elengedhetetlenül fontos ugyanis az a szellemi és kulturális közeg, amelyben a műalkotások születtek és amelynek ezek gyümölcsei voltak. A XIX. század két legnagyobb hatású angol építésze és elméletírója, Augustus Welby Northmore Pugin (1812—1852) és John Ruskin (1819—1900) ízig-vérig a viktoriánus kor szülöttjei, ám annak legjobb tulajdonságait képviselték. Ebben a korban az 1700-as évek (György-kor) klasszikus, antik kultúra iránti rajongása, a felvilágosult és romantikus jegyeket egyaránt magán viselő, szabadkőművességtől is igen erősen átitatott gondolkodása után egy sokkal inkább a kereszténységen alapuló, az erkölcsöt a középpontba helyező, és így a múlt egy későbbi szakaszához, a középkorhoz forduló gondolkodás jelent meg Angliában. Ez a szellemiség legtökéletesebb építészeti kifejezését érthető módon a gótikában találta meg. Az angol gótika egyébként is különleges: a XVI. század közepén még javában épülnek gótikus épületek, az első gótizáló („neogótikus”) épületek pedig — igaz, akkor még elég ügyetlenül — már a XVIII. század 40-es éveiben feltűnnek kerti építmények formájában.

Az angol gótizáló építészet első próbálkozása:
a Temple of Liberty vagy Gothic Temple nevű kerti építmény Stowe-ban,
Lord Cobham birtokán (James Gibbs, 1741)

Pugin és Ruskin a gótizáló építészet erkölcsi alapokon való megindoklását adta meg. Pugin 1836-ban megjelent Contrasts (Ellentétek) és 1841-es True Principles of Christian Architecture (A keresztény építészet igaz alapelvei) c. nagy hatású műveiben fejti ki gondolatait. A Contrasts-ben oldalpárokon állítja szembe a számára ideális építészetet, amelyet az angol későgótikában talált meg, a mai modern, klasszicista építészettel, amelyet rossznak és hazugnak tartott. Művében nemcsak az építészeti szerkezetek, anyaghasználat, különálló épületek, hanem a városépítészet szintjén is összeveti saját korát a középkorral. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert az ipari forradalom idejében vagyunk, a dickens-i füstölgő, kormos-bűzös Coketown-ok idejében, a dologházak és a szűk, barátságtalan és sivár téglaházak idejében. Ezzel szemben a középkor szintén elég zsúfolt és egészségtelen, de legalább organikus módon kialakult, szabálytalanabb utcái, változatossága, de legfőképpen az egyházi rendeltetésű épületek: templomok, kolostorok, kórházak által meghatározott városképek érthető módon jelenthették Puginék számára az ideális építészetet. Mindez egy mélyen szociális, keresztény erkölcsiséggel, az ipari tömegtermeléstől való elfordulással párosult. Pugin szerint ugyanis az igazi gótika csak a keresztény, sőt a katolikus hitből fakadhat.

A Contrasts egy lapja, amelyen Pugin
egy XIX. századi és egy középkori szegényházat állít szembe egymással

Pugin a gótikus építészet szerkezeti megoldásaiban az őszinteséget látta, míg a görög-római alapokon álló klasszicizmus szerkezeti megoldásai számára csalásnak tűntek. A gótika támíves-támpilléres szerkezete statikai szempontból nagyon jó, ugyanakkor esztétikai értékét is ezek a kívülről is jól látható szerkezeti elemek adják. Ezzel szemben a klasszicizmus — Pugin szerint sokkal primitívebb — szerkezeti alapját az oszlopokon nyugvó gerendák adják, faltagolásai (pl. pilaszterek) csak díszítő funkcióval bírnak, ugyanakkor szerkezeti elemeket utánoznak, amelyet csalásnak tartott. Pugin nagyon alaposan tanulmányozta a gótikus építészetet, és annak legjobb ismerője lett; olyannyira, hogy amikor például egy másik építész, Charles Barry elnyerte a londoni parlament új épületének tervezését, Pugint kérte meg a részletek kidolgozására, mivel ő sokkal jobban ért a gótikához.

Pugin nézeteit fejlesztette tovább Ruskin is, aki elsősorban nem építész volt, de a Stones of Venice (Velence kövei) c., a Contrasts-hez hasonló, a mai kort az idealizált középkorral összehasonlító munkája (1., 2. és 3. kötete 1851-ben jelent meg), és a The Seven Lamps of Architecture (Az építészet hét lámpása) c. építészetelméleti műve révén nagy hatást gyakorolt a viktoriánus építészetre (valójában Ruskin hatása jóval nagyobb volt: egész Európára és Észak-Amerikára kiterjedt az Arts & Crafts-mozgalom és a preraffaelita festészet révén, és a szecesszió számos nagy mesterét [pl. Gaudí] inspirálta). Utóbbi művében hét alapelvet („lámpást”) nevez meg, amelyek a Pugin-féle őszinte, igaz építészetet kell, hogy jellemezzék:

1. Sacrifice (Áldozat): az emberi munka Istennek szenteltsége, az Isten iránti szeretet és engedelmesség látható jeleként.
2. Truth (Igazság): őszinte és a kézi megmunkáláson alapuló anyaghasználat és szerkezet.
3. Power (Erő): az épületeknek a természet fenségességét kell tükrözniük, amelyet az emberi elme munkája és az építés során létrejövő fizikai erőfeszítés teremt meg.
4. Beauty (Szépség): az Isten felé való törekvés, amely a természetből, az Isten által teremtett világból vett díszítőmotívumokban nyer kifejezést.
5. Life (Élet): az épületeket kézműves munkával kell megépíteni; a kézműves munka örömében az alkotás szabadsága jelenik meg.
6. Memory (Emlékezet): az épületeknek tiszteletben kell tartaniuk azt a kultúrát (a középkort), amelyből származnak. Ez a gondolat is Puginra vezethető vissza

7. Obedience (Engedelmesség): az öncélú eredetiség kerülése, az angol kultúra meglévő értékeihez, különösen az angol gótikához való ragaszkodás.

Ezzel szemben a három fő építészeti „csalást” is megnevezte, amelyeket el kell kerülni:

1. Szerkezeti (structural) csalások: az építészeti szerkezeteket ne használjuk csak díszként, a támpilléreknek-támíveknek legyen funkciójuk. Mutassuk meg őszintén a szerkezeteket.
2. Felületi (surface) csalások: ne utánozzunk festéssel vagy más eljárással más anyagokat, ilyen csalások pl. a műmárvány, a faerezet utánzása vagy a kváderkövek vakolással való utánzása (rusztika).
3. Öntött vagy géppel készült díszítőelemek (machine-made ornaments) elkerülése: az ilyen díszítmények sablonosak, hiányzik belőlük a művészi munka érzékenysége.

Az angol gótizáló viktoriánus építészetre legnagyobb hatással talán ezek az elvek voltak, amelyeket Ruskin sikerrel terjesztett főként a építészek körében. Az előbb a katolikus, majd az anglikán egyházban érezhető megújulás (Oxford Movement, Cambridge Movement) nyomán nagyszabású templomépítési mozgalom indult, a The Ecclesiologist c. folyóiratukban mintatemplomokat is bemutattak.

Egyik legjellegzetesebb, mintaértékű templomuk az 1850 és 1859 között épült londoni All Saints Margaret Street, William Butterfield alkotása, amelyen ennek a High Victorian Architecture-nek nevezett építészeti megújulásnak két fő jellegzetességét is megfigyelhetjük. Az egyik ilyen a középkori itáliai építészetből átvett polychrom (sávos) téglahomlokzat, amely a nagyobb költségvetésű építkezések esetében kő- vagy márvány sávozás is lehetett (a kisebb költségvetésű épületeknél előszeretettel használták a téglát mint olcsó, de „őszinte” [az, aminek látszik] építőanyagot). A másik sajátosság az aszimmetria, amellyel természetes hatást kívántak elérni, de ugyanakkor akaratlanul a modern építészet kialakulását is elősegítették, amelyben a funkcionalitás fontosabb szempont a szimmetriánál.

Az All Saints Margaret Street templom,
a viktoriánus templomépítészet egyik mintatemploma Londonban
(W. Butterfield, 1850—1859)

Ebben a közegben született tehát a londoni Westminster katedrális a viktoriánus kor egyik utolsó nagy épületeként. Mint már mondtuk, stílusával és formavilágával már kilóg a viktoriánus gótizálásból, azonban az építészeti „őszinteséget”, Ruskin hét alapelvét messzemenően megvalósítja. Előképei között elsősorban a velencei Szent Márk székesegyház és a konstantinápolyi Szergiosz és Bakkhosz-templom áll, a belső oszlopokon például bizánci kosárfejezeteket használnak. Külső homlokzata polychrom, a vörös téglából épült homlokzatot vízfehér kősávok tagolják. Ez ugyan, mint mondottuk, a viktoriánus templomépítészet egyik fő jellegzetessége, a homlokzat sokszögű pillérekkel tagolt, keleties kupolákkal fedett tornyai, a több helyen konkáv ívekkel képzett sarkok, az épülettől elkülönülő, 87 m magas campanile (harangtorony), a lépcsőzetesen felépülő épülettömeg és a monumentális fehér mészkőből készült kapuzat azonban sokkal inkább bizánci, itáliai román és keleties asszociációkat keltenek.

A mai katedrális területe egykor a Westminster apátság birtokában volt, majd 1618-ban az apátság eladta a területet, amelyen ezután két évszázadig egy Tothill Fields nevű börtön állt. A börtönben férfiak, nők és fiúgyerekek is voltak, ez utóbbiak főként szegény utcagyerekek közül kerültek ki, akiket kisebb lopásokért csuktak be ide. A nyomorúságos börtön életéről részletes képet ad Henry Mayhew, aki 1961-ben írt könyvet a londoni börtönökről (erről bővebben l. a katedrális honlapján lévő angol nyelvű szöveget). Az 1850-ben, a IX. Piusz pápa által újjászervezett angol katolikus hierarchia részeként létrejött Westminsteri Főegyházmegye érseke, Henry Edward Manning bíboros 1884-ben vásárolta meg az addigra anyagi okok miatt bezárt börtön területét, majd tíz évvel később, 1894-ben a következő érsek, Herbert Vaughan megbízta John Francis Bentleyt az új székesegyház terveinek elkészítésével.

A katedrális helyén álló Tothill Fields börtön 1883-ban

A katedrális építtetője, Herbert Vaughan érsek,
aki 1894-ben bízta meg John Francis Bentleyt a katedrális építtetésével

A katedrális alapkőletétele 1895-ben

Egy évvel később, 1895. június 29-én került sor az ünnepélyes alapkőletételre és 1902-ben, Bentley halálakor az épület szerkezete már teljesen készen állt. A belső díszítés a következő években készült el, a főoltár baldachinját 1906-ban áldották meg, legutolsóként, 1935-ben a Miasszonyunk-kápolna mozaikjait adták át. 1908-ban Londonban tartották az Eucharisztikus Világkongresszust, amelyen 7 bíboros, 130 püspök és 4000 pap előszeretettel használták vett részt. A katedrális ünnepélyes felszentelésére azonban csak 1910-ben került sor, mivel az akkor érvényes egyházjog szerint csak akkor lehetett felszentelni egy templomot, ha építéséhez már nem kötődik anyagi tartozás.

Az elkészült baldachin 1906-ban

A cikk következő részében részletesen foglalkozunk majd a katedrális építészetével. Addig is ezt az első részt egy kis zenei élménnyel zárjuk: néhány felvételt teszünk még közzé a YouTube videomegosztó oldalról, amelyen a katedrális fiúkórusa énekel.

Egy ünnepélyes vesperás részlete

Palestrina: Sicut cervus desiderat

Christóbal de Morales: O sacrum convivium

Eredetileg közzétéve:
Missa Latina Vaciensis - a váci latin misék információs honlapja