A ZSOLOZSMA JELENTŐSÉGÉRŐL

A közelmúltban a Magyar Televízió Vallási Műsorok Szerkesztősége kétrészes filmet készített a hagyományos római liturgiáról, amelyet a Szent Mihály Laikus Káptalan tevékenységén keresztül mutatott be. Ez a bemutatás részben a liturgiáinkon készült felvételekből mint „illusztrációs anyagból”, részben pedig a káptalan részéről megszólaló két személy — egy világi hívő és egy szerzetes pap — gondolataiból állt össze (a filmekhez elvezető linkeket az oldalsávban a logó alatt külön felvettük). A műsor készítői egyfelől személyes vallomás formájában kívánták megjeleníteni a káptalan szellemiségét, másfelől számos konkrét kérdést tettek fel a liturgia lényegével és mai helyzetével kapcsolatban. Amíg azonban az előbbi körben többször is előkerült a zsolozsma egyéni és közösségi végzése, addig az audiovizuális háttéranyagban kizárólag szentmisék (azokból is három különböző) részletei szerepeltek, és a kérdések is elsősorban a mise liturgiájára vonatkoztak. Ezt az aránytalanságot szeretnénk most némileg helyrebillenteni a jelen bejegyzéssel, éspedig nemcsak verbális formában, hanem kellő „illusztrációs anyagot” is biztosítva.

Akik olvasták (szintén a jobb oldali oldalsávban) a káptalan rövid bemutatkozását és az utána közölt „önéletrajzot”, tudhatják, mennyire fontos a számunkra a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzése, amelynek gyakorlatilag a megszületésünket köszönhetjük. A Summorum Pontificum motu proprio hatályba lépésével ezután tevékenységünk kibővült a heti szentmisék szervezésével, s így nyilvános működésünk túlnyomó részét azóta a miseliturgiák teszik ki. Az évi kb. 75 szentmise mellett arányaiban természetesen eltörpül a mindössze 12 ünnepélyes virrasztó zsolozsma — még akkor is, ha ezek a miséknél gyakran két-háromszor hosszabb szertartásokat jelentenek. Csekély ismertségükhöz persze hozzájárul, hogy ezeket az alkalmakat a hívek közül csak kevesen látogatják, amiben alighanem a kései időpontnak, a hosszúságnak és a teljes latinnyelvűségnek is szerepe van. Ezeknél azonban sokkal fontosabb az a szempont, amely már a XVI. századtól kezdve fokozatosan beleivódott a nyugati kereszténység tudatába: hogy ti. a liturgia elsődleges és legfontosabb formája a szentmise.

Ezt a végső soron gyakorlati alapú felfogást az Egyház a századok során különböző módokon tovább erősítette. Részben fegyelmi eszközökkel hangsúlyozta, amikor halálos bűn terhe alatt minden hívő számára kötelezővé tette a vasárnapi misehallgatást, miközben az időnek imádsággal való megszentelését kifejezetten a klérus kötelezettségeként kezdte felfogni (ezt tükrözi a korábbi magyar elnevezés is: „papi zsolozsma”); részben pedig a teológiai szemlélet változása vezetett oda, hogy a szentmise nemcsak a szentségek között, hanem a liturgia egész területéhez képest minden korábbinál jobban kiemelkedett. Ez az érthető és természetes fejlődés Krisztus valóságos jelenlétének az Oltáriszentségben való tiszteletéből indult ki, végállomásként azonban sajnos minden más liturgikus cselekmény relatív leértékelődéséhez vezetett (a kört a megújított római rítusban az a gyakorlat zárja be, amellyel a többi szentséget szinte mindig misébe ágyazva szolgáltatják ki, elmosva a köztük fennálló különbséget, s így puszta keretté fokozva le az Eucharisztiát).

Pedig ha arra gondolunk, hogy a II. Vatikáni Zsinat különös figyelmet fordított a világi hívek egyháztagságának, sőt általános papságának hangsúlyozására, s ennek megfelelően szerette volna minél jobban bekapcsolni őket a zsolozsmába mint az Egyház közös imádságába, paradox módon meg kell állapítanunk, hogy a nyilvános istentiszteletnek ez a formája éppen a zsinat után szűnt meg egyetemesen nyilvános lenni. Valószínű, hogy a népnyelvi fordítások megjelenésével manapság több laikus végzi a zsolozsmát, mint akárcsak száz évvel ezelőtt, másfelől viszont ez a gyakorlat minden korábbinál magánjellegűbbé is vált, hiszen a világi klérus időközben megszűnt nyilvános zsolozsmájába a nép értelemszerűen nem tud bekapcsolódni. A mai Katolikus Egyházban a hívek túlnyomó többsége úgy éli le egész (szentségi) életét, hogy soha nem találkozik a zsolozsmával — gyakorlatilag nem is tud a létezéséről, azon keveseknek pedig, akik ismerik és megbecsülik, legjobb esetben is többnyire csak az egyéni magánájtatosság egyik formáját jelenti.

Mennyire másként van mindez a keleti kereszténységben — s így a hazai görögkatolikus egyházban is —, ahol a reggeli és az esti istentisztelet a nap megszentelésének természetes részét képezi, amelyet a világi papság (nemcsak a szerzetesek) a nép állandó részvételével végez a templomban! Mivel mindez immár jó pár évszázada ugyanabban a társadalmi, gazdasági és kulturális környezetben történik, amelyben Magyarország latin rítusú részegyházai is élnek, aligha helytálló az az érvelés, hogy a zsolozsma nyilvános, közösségi végzésének elhalása a latin egyházban olyan történelmi szükségszerűség, amely ellen semmit sem lehet tenni. Éppen ellenkezőleg: szinte biztosra vehető, hogy a zsolozsma eredeti szerepének megőrzése a keleti egyházakban nagyban hozzájárult a keresztény identitás fenntartásához, az egyházi-kulturális összetartás erősítéséhez, s ezáltal a szükséges mértékű immunitás biztosításához, amely segítette e közösségek sikeres túlélését az egyre jobban szekularizálódó és globalizálódó világban.

Ezt az általános gyakorlati hasznosságot azonban nem elég néhány társadalmi tényező szerencsés együtthatásával magyarázni. Többről van szó — egy olyan teológiai szempontról, amelyet a hagyományaikat gondosabban őrző keleti egyházak a mai napig nem felejtettek el: hogy ti. a zsolozsma végzésének eredendő és természetes módja a közösségi imádkozás. Az ettől való fokozatos eltérés a nyugati egyházban kezdetben engedmény volt, amely devianciává fajult, mára pedig perverzióba torkollott. Vagy hogy még radikálisabban fogalmazzunk: nem életképes az az egyház, amelynek testét nem hálózzák be valamilyen módon a nyilvános istentiszteletként végzett zsolozsma vérerei. A vasárnapi szentmiséket — a felvillantott képnél maradva — heti szívdobbanásokként képzelhetjük el, amelyek kegyelmi hatásának megőrzéséhez egy perverz világban robosztus érhálózatra van szükség. Ezt az összekapcsolódást, ezt az Egyház közösségébe való hatékony betagolódást biztosíthatja a zsolozsma, különösen ha a maga természetes közegében, vagyis egyházi környezetben (lehetőleg szent helyen, klerikus vezetésével) és az egyházi hagyományban kialakult formájában (lehetőleg énekelve, a rubrikák szerint) végzik.

A római rítus megújított zsolozsmájáról, amely Az imaórák liturgiája néven ismeretes, nemcsak az a megfigyelés tehető, hogy a szerzetesi közösségeken kívül néhány székesegyházat és városi templomot leszámítva gyakorlatilag sehol nem végzik nyilvánosan, hanem hogy — amint azt egyes kutatók hangsúlyozzák — erre elméletileg nem is alkalmas: elsősorban azért, mert lényege szerint prózai szövegmondásra lett kitalálva. Ezzel szemben a hagyományos római zsolozsmának megvan az az előnye, hogy elejétől a végéig teljesen énekelhető, mégpedig olyan dallamokon, amelyek részben keletkezésüktől fogva, részben a sok évszázados csiszolódás folytán a legtermészetesebb harmóniában vannak az általuk hordozott szövegtípusokkal, sőt konkrét szövegekkel. Az egyetlen problémát a zsolozsmaanyag volumene jelenti, amelyet a maga teljességében ma csak a hagyományos rítusnak elkötelezett monasztikus közösségek tudnak megszólaltatni (a szabályozott klerikusok már nem). Mégis van rá mód, hogy a hagyományos liturgiának ez a hatalmas kincsestára — modern kifejezéssel talán erőműnek mondhatnánk — a nyugati társadalmak fragmentálódott egyháziságában is képes legyen kifejteni a maga nélkülözhetetlen hatását.

Ezt a megoldást — amely történetileg semmi újdonsággal nem szolgál, hiszen a keleti egyházakban régtől fogva bevett gyakorlat — a rendszerszerű egyszerűsítés elvének nevezhetjük. Szemben a nyugati liturgiatörténet utóbbi századaiból ismert periodikus, kategorikus és szervetlen reformokkal, amelyek magát a zsolozsma formáját szabták át az adott kor tudományos felfogása és gyakorlati igényei szerint, ez a módszer nem a kereteket vonja szűkebbre, hanem kitöltésüket egyszerűsíti oly módon, hogy a rendszer felépítése és működése továbbra is felismerhető maradjon. De miben is áll ez a varázslatosnak tűnő megoldás? Részletes elméleti fejtegetések helyett a legegyszerűbb magyarázatot talán a saját gyakorlatunk leírása adja meg.

A Szent Mihály Laikus Káptalan a zsolozsmában a római rítus helyi változataként kialakult liturgikus hagyományt, vagyis az esztergomi rítust követi (miután a II. Vatikáni Zsinat a világi híveknek teljes szabadságot adott az általuk végzett zsolozsma megválasztásában, erre jogilag minden lehetőségünk megvan, függetlenül attól, hogy a Summorum Pontificum motu proprio a klerikusoknak csak az 1961-es Breviarium Romanumot engedélyezi). Ez a szöveg- és dallamanyag viszonylag épen maradt ránk, hiányzó részei pedig megfelelően rekonstruálhatók, így elvileg nincs akadálya annak, hogy teljes terjedelmében is végezhető legyen. Ennek a teljességnek a szimbolikus jelzésére a káptalan az év jelesebb ünnepeit közösségi imádsággal üli meg, mégpedig az ezen alkalmak sajátosságait leginkább kifejező virrasztó zsolozsma (a kórusimában egymástól nem elváló matutínum és laudes imaórák) elvégzésével. Ezeken az imaórákon semmit nem egyszerűsítünk, a kezdő Pater nostertől egészen a lezáróig a középkori esztergomi szerkönyvek minden szövegét elimádkozzuk és a rubrikákat is megtartjuk.

Ez a tizenkét alkalom az egyházi év egészét lefedi: elsősorban az egyetemes római naptár kiemelkedő dátumait, rajtuk kívül pedig az Esztergomi Főegyházmegye számára fontosabb ünnepeket foglalja magában. A szertartások anyagát egy-egy zsolozsmafüzetben adtuk közre, amely az elvégzendő imaórák szövegét és dallamát tartalmazza. Mostanra a teljes sorozat pdf-formában a Gloria.tv-n is elérhető lett, ennek áttekintéséül közöljük itt az egyes füzetek címét és elérhetőségét (az első két tétel nemcsak a virrasztó hórákat, hanem az ünnep teljes zsolozsmáját tartalmazza).

1. Ádvent I. vasárnapja
2. Karácsony
3. Vízkereszt
4. Hetvenedvasárnap
5. Nagyböjt I. vasárnapja
6. Nagycsütörtök
7. Húsvét
8. Áldozócsütörtök
9. Pünkösd
10. Keresztelő Szent János születése
11. Szent Mihály arkangyal
12. A középkori esztergomi székesegyház felszentelése

Az imént felsoroltakon kívül nem tartunk rendes közösségi zsolozsmákat, rendkívüli alkalmak viszont időnként előfordulnak (ilyen volt pl. 2007 február 10-én Szent Ágota ünnepe, illetve néhány egyházzenei diploma-szertartás, amelyek azonban soha nem a virrasztó hórákat, hanem a vesperást jelentették). Az esztergomi zsolozsma éves anyagának fennmaradó részét a káptalan olyan formában egyszerűsítve imádkozza, hogy minden rendes tag naponta elvégez minimum egy, választása szerinti kis hórát, s így a közösség egészének imádsága legalább a nappali imaórák összességét kiadja. Az ehhez szükséges szöveg- és dallamanyagot az az évközi időszakot felölelő kiadványunk tartalmazza, amelynek új, bővített változata a napokban jelenik meg Diurnale Paulinum néven (a későbbi kiadások fokozatosan tovább bővülnek majd a temporále és a szanktorále régeteivel).

A zsolozsma végzésének ezzel a módszerével a szimbolikus nagy ünnepek periodikus és közösségi megülése a mindennapok folyamatos és egyéni megszentelésének gyakorlatával váltakozik, miközben egyetlen imaóra szerkezete és anyaga sem szenved csorbát. A káptalan természetéből és méretéből következően — amelyek az utóbbi időben elég stabilnak tűnnek — ez a rend nálunk nemigen fog változni (teljesebb zsolozsmát csak azok a tagjaink tudnak imádkozni, akik korábbi életükvitelüket feladva monasztikus közösségekhez csatlakoztak), mások számára azonban kiinduló pontként szolgálhat a legkülönfélébb irányokba.

Azok a világi hívek, akik érdeklődnek a hagyományos zsolozsma iránt és valamilyen módon be szeretnének kapcsolódni a mi gyakorlatunkba, alkalomszerűen vagy rendszeresen részt vehetnek a nyilvános matutínumokon, amelyeket hagyományosan a Váci utcai Szent Mihály-templomban tartunk (erre az elmúlt években folyamatosan volt példa). A másik lehetőség természetesen az, hogy egyénileg társulnak a káptalan imádságához a diurnále valamelyik hórájának végzésével.

Ha esetleg klerikusok is akadnának, akik felkarolnák az esztergomi zsolozsma ügyét (ami a visszajelzések alapján szintén nem teljesen reménytelen), amikorra ezt a jogi háttér is lehetővé teszi, valószínűleg már rögtön a teljes szöveganyagot vehetik használatba — eleinte persze csak magánimádságként, megfelelő közösségi támogatással azonban előbb-utóbb nyilvánosan is. Távlatilag (és itt már emberöltőkben gondolkodunk) az lenne a cél, hogy a hagyományos zsolozsma ünnepélyes végzése legalább a klerikusi székeskáptalanokban újra bevett gyakorlattá váljék, mégpedig legalább azon a szinten, ahogy azt a laikus káptalan ideiglenes fáklyavivőként jelenleg gyakorolja: a nagyobb ünnepek teljes közösségi megülésével, egyébként pedig rotációs képviselő imádsággal. Hasonló rend képzelhető el egyes nagyobb plébániatemplomokban is azzal a különbséggel, hogy a virrasztó hórák helyét itt az ünnepélyes vesperás töltené be.

Az eddig felsorolt változatok a középkori esztergomi zsolozsma eredeti anyagának, vagyis latin szövegének és gregorián dallamainak kölönféle terjedelmű alkalmazásaira vonatkoznak. Ugyanezen szempontok szerint azonban a nyelvi és a zenei tengelyen is továbbléphetünk a különböző mértékben és arányokban népnyelvűsített, illetve ennek megfelelően dallamilag módosított szertartásrendek felé. Itt pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy elmondhatjuk: az efféle népzsolozsmák végzésére már egy ideje számos jól működő példa van az országban, amelyeknek az az egyetlen szépséghibájuk, hogy az esztergomi jelleget nem közvetlenül az eredeti forrásokból származtatják, hanem — érthető jogi okokból — a megújított római zsolozsma keretei között próbálják meg valahogy megjeleníteni.

Ami végül a zsolozsmát nem ismerő vagy iránta nem érdeklődő híveket (és klerikusokat) illeti, az általunk képviselt gyakorlat az ő számukra is tartogat — igaz, meglehetősen hosszú távú — előnyöket. Mint fent utaltunk rá, a Katolikus Egyház belső megújulásához elengedhetetlenül szükségesnek tűnik egy olyan, kereszténységét tudatosan vállaló és áldozatosan megélő réteg kifejlődése, amelynek lelki élete a vasárnapi szentmisék mellett a zsolozsmából is táplálkozik, és ezáltal táplálja az Egyház egészének életét — azokét is, akik maguk esetleg nincsenek közvetlen kapcsolatban a nyilvános istentiszteletnek ezzel a formájával. Fontos azonban, hogy ők is tudjanak róla, hogy vannak mások, akik ezt értük és helyettük aktívan végzik, és hogy ha esetleg olyankor tévednek be a templomba, amikor ott zsolozsma — latin vagy népnyelvű, ünnepélyes vagy egyszerű — zajlik, azt ne valami rendkívüli, különleges hóbortnak, néhány vakbuzgó személyes akciójának tekintsék, hanem ismerjék fel benne az Egyháznak azt a hiteles és természetes megnyilvánulását, amely számukra is visszaigazolja, hogy még mindig egy élő és életképes — természetfeletti — közösségnek a tagjai.


Ez lenne a minimális hozadék. Legyen szabad azonban remélnünk, hogy aki a hagyomány szellemében fogant vagy fejlődött zsolozsmába valamilyen módon bekapcsolódik, azt egyszersmind szépnek is találja, abban egyúttal örömét is leli. Mi történetesen ezzel az érzéssel szoktunk zsolozsmázni, s talán ez az (egyik) oka annak, hogy a kezdetben négy órán át tartó karácsonyi matutínumok nemcsak valós idejükben váltak rövidebbé, hanem szubjektíve is szinte észrevétlenül, egy hosszú pillanat alatt „történnek meg”.

Illusztráció gyanánt hadd mutassunk be ebből az officiumból két olyan részletet, amelyek a maguk más- és másfajta gazdagságával fejezik ki az alkalom különlegességét. Utánuk zárásként a laudes vége következik a húsvéti zsolozsmából, amely a legnagyobb ünnepet éppen a szerkezet és a kidolgozás legősibb egyszerűségével különbözteti meg a többitől.

Pótkarácsonyi matutínum III. nokturnusának vége
a Verbum caro responzóriummal és a Genealógia
(2009 december 29., Budapest, Szent Mihály-templom)



Pótkarácsonyi virrasztó zsolozsma vége: tropizált Benedicamus Domino
(2009 december 29., Budapest, Szent Mihály-templom)



Póthúsvéti virrasztó zsolozsma vége: Benedictus, könyörgés és verzusok
(2010 április 10., Mátraverebély-Szentkút, Ferencesek
Nagyboldogasszony-kegytemploma)