A SZÁZÉVES WESTMINSTER KATEDRÁLIS A VIKTORIÁNUS TEMPLOMÉPÍTÉSZET FÉNYÉBEN I.

Talán megbocsátják az olvasók, ha a nyári hónapokban egy kis kitekintést teszünk. Most, ebben a „holt időszakban” van idő kicsit körülnézni a világban és egy rövid virtuális nyaralást tenni.

A londoni Westminster katedrális

Anglia felé fordulunk, egy olyan ország felé, amely híres az elegáns, szép, jól megszervezett szertartásokról, az évszázados hagyományok tiszteletéről világi és egyházi vonatkozásban egyaránt (igaz, ez a hagyományőrzés sajnos manapság sokszor formálissá válik, sőt helyenként eltűnőben van). Ha az angol college-ok egyenruhás diákjaira, a katedrálisok és egyetemi college-beli kápolnák fiúkórusaira, a királyság pompás ceremóniáira gondolunk, ma ez amolyan tipikus angol sajátosságnak tetszik számunkra, pedig néhány évszázada még Európa számos országában léteztek hasonló dolgok, természetesen az adott országra jellemző formában. Angliában azonban az a különleges, hogy nemcsak a régi épületek maradtak fenn, mint máshol, hanem az ezekhez kapcsolódó intézmények is többé-kevésbé folyamatosan működtek és többségük ma is fennáll.

A ma elég sokszínű képet mutató anglikán vallás számos irányzata például a mai napig őrzi a középkori angol liturgikus hagyományokat, míg Európa katolikus országaiban ezek legkésőbb a Trienti Zsinat után fokozatosan eltűntek. És miközben a hagyományos, II. Vatikáni Zsinat előtti római liturgia továbbélése kapcsán szinte kizárólag a Lefebvre érsek által alapított X. Szent Piusz Papi Testvérület neve jut eszünkbe, kevesen tudják, hogy Angliában (és Walesben) VI. Pál pápa külön, e területre szóló engedéllyel tette lehetővé a hagyományos római rítus végzését szinte rögtön a liturgikus reform után (1971-ben), miután számos európai, főleg brit értelmiségi petíciót nyújtott be hozzá, amelyben a régi rítus megőrzését kérték tőle. Az aláírók között volt Agatha Christie is, róla nevezik ezt az engedélyt „Agatha Christie Indult”-nak. A Gyűrűk Ura szerzője, J. R. R. Tolkien, aki az oxfordi egyetem nyelvészprofesszora volt, szintén ellenezte az új miserítus bevezetését és a „latin mise” eltűnését — természetére jellemző történet, hogy több alkalommal nyilvánosan is „szabotálta” az új misét: feljegyezték, hogy az új rítusú angol nyelvű misén ő egymaga hangosan, latinul mondta a válaszokat. A Szentatya engedélye révén így Angliában és Walesben gyakorlatilag folyamatos, szakadásmentes volt a régi rítusú mise ünneplése, méghozzá nemcsak egyes elszigetelt papok vagy közösségek szintjén, hanem a plébániák életében is, ami az egész világon egyedülálló, szerencsés és kiváltságos helyzetet teremtett Angliában.

A Szeplőtelen Szűz Mária katolikus plébániatemplom Warwickban
(felszentelték 1860-ban), amelyet Edward Welby Pugin, A. W. N. Pugin fia tervezett. Ebben a templomban esküdött J. R. R. Tolkien

Ebből is látható tehát, hogy a hagyományőrzés Angliában olyan magától értetődő és természetes dolog, és az ország kulturális autonómiáját olyannyira őrzi (sajnos az utóbbi évtizedekben e területen egyértelmű és erős bomlás indult meg), ami ebben az időben, a 70-es évek legelején, a liturgikus reform forradalmi időszakában is ki tudta harcolni a maga számára a pápa engedélyét.

Voltaképpen az angol kultúra, művészet és szellemi élet egészére, sőt tulajdonképpen a hétköznapi életre is e nagyon erős hagyományhűség, valamint elegancia, a szépség iránti érzék és nagy precizitás jellemző, amely azonban egészen más jellegű, mint például a híres, szinte már közhelyszerűen emlegetett német precizitás. Ugyanakkor mindez valahogy sokkal inkább a felületen történik, az angol szellem a ragyogó felszín szelleme, kevésbé mély, mint a német vagy az orosz szellem, de kevésbé érzéki, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, mint például a francia. Mindezen felül az angolok, minden bizonnyal sajátos földrajzi fekvésükből adódóan is, végig valami nagyfokú függetlenséget, különállást képviseltek. Az ilyen kategorikus megállapítások alól nyilvánvalóan mindig akadnak kivételek, ennek ellenére mégis jellemzőnek mondhatók. Sőt talán bizonyos tekintetben már csak múlt időben beszélhetünk ezekről a jellegzetességekről, ahogyan sajnos ma egyre inkább felhígul és összekeveredik minden ország sajátos szellemi és kulturális arculata, bár a mi esetünkben ez most nem is annyira fontos, hiszen az angol szellem olyan jellegzetességeit vesszük szemügyre, amelyek régebbi korokhoz kötődnek. Ha megnézzük az angol szakrális építészetet, különösen az angol gótikát, Tallis, Purcell és a nagy angol zeneszerzők műveit hallgatjuk, esetleg éppen angol zenészek, angol fiúkórusok előadásában, vagy Constable, Turner festményeit szemléljük, vagy akár csak végigmegyünk egy régi angol városka utcáin, nehezen találhatnánk ezeknél szívet és szemet gyönyörködtetőbb élményeket, olyanokat, amelyek voltaképpen nem kínálnak sokkal többet az önmagáért való gyönyörködtetésnél, amely azonban mégsem válik rossz értelemben felszínessé, öncélúvá. (Természetesen — miközben mindezekben gyönyörködünk — nem tudunk, és nem is szabad eltekinteni az angol „kultúra” fonákságaitól, a legfeljebb csak a spanyol-portugállal összehasonlítható gyarmatosítás mérhetetlenül erkölcstelen és kegyetlen pusztításaitól, a Dickens-regényekből ismert, emberek tömegeit állati sorban tartó ipari forradalomtól, és voltaképpen az angol hagyományőrzésből eredő, de annak egy elfajzásaként fölfogható nyárspolgári konzervativizmustól, amelyet szintén jól ismerhetünk az angol irodalomból.)

Régi rítusú ünnepélyes Requiem a Westminster székesegyházban

Ilyen környezetben szemlélhetjük tehát a számunkra most elsődlegesen fontos angol liturgikus életet is, amelyhez szorosan kapcsolódik az ars sacra, beleértve ebbe a világhírű angol egyházzenei kultúrát: a csodálatos angol orgonákat, a fiúkórusokat is.

Eric Whitacre Lux Aurumque c. darabja a Westminster katedrális fiúkórusának előadásában a 2009-es karácsonyi éjféli misén

Most azonban mindezekről nem általánosságban, hanem egy konkrét alkalomból szeretnénk szólni: nevezetesen az angol katolicizmus legnagyszerűbb épületének, a londoni Westminster katedrális felszentelésének 100. évfordulója alkalmából. Ehhez a jeles évfordulóhoz kapcsolódva tehát ismerkedjünk meg az épülettel és az épületben folyó élettel: a liturgiával, és az ahhoz kapcsolódó ars sacrával.

A londoni Westminster katedrális a katolikus Westminsteri Egyházmegye székesegyháza (amely természetesen nem keverendő össze a középkori, [ma] anglikán Westminster apátsággal), egyben Anglia és Wales legnagyobb katolikus temploma. 1895 és 1903 között, a viktoriánus kor végén épült, stílusában ugyan már eltávolodik a viktoriánus építészetben leggyakoribb gótizálástól és bizáncias formákat mutat, építészeti alapelveiben azonban hű marad az A. W. N. Pugin és John Ruskin által meghatározott szemlélethez.

Mielőtt a katedrális épületéről szólnánk, röviden ki kell térnünk ezekre az elvekre. Minden műalkotásnál, így az épületeknél is elengedhetetlenül fontos ugyanis az a szellemi és kulturális közeg, amelyben a műalkotások születtek és amelynek ezek gyümölcsei voltak. A XIX. század két legnagyobb hatású angol építésze és elméletírója, Augustus Welby Northmore Pugin (1812—1852) és John Ruskin (1819—1900) ízig-vérig a viktoriánus kor szülöttjei, ám annak legjobb tulajdonságait képviselték. Ebben a korban az 1700-as évek (György-kor) klasszikus, antik kultúra iránti rajongása, a felvilágosult és romantikus jegyeket egyaránt magán viselő, szabadkőművességtől is igen erősen átitatott gondolkodása után egy sokkal inkább a kereszténységen alapuló, az erkölcsöt a középpontba helyező, és így a múlt egy későbbi szakaszához, a középkorhoz forduló gondolkodás jelent meg Angliában. Ez a szellemiség legtökéletesebb építészeti kifejezését érthető módon a gótikában találta meg. Az angol gótika egyébként is különleges: a XVI. század közepén még javában épülnek gótikus épületek, az első gótizáló („neogótikus”) épületek pedig — igaz, akkor még elég ügyetlenül — már a XVIII. század 40-es éveiben feltűnnek kerti építmények formájában.

Az angol gótizáló építészet első próbálkozása:
a Temple of Liberty vagy Gothic Temple nevű kerti építmény Stowe-ban,
Lord Cobham birtokán (James Gibbs, 1741)

Pugin és Ruskin a gótizáló építészet erkölcsi alapokon való megindoklását adta meg. Pugin 1836-ban megjelent Contrasts (Ellentétek) és 1841-es True Principles of Christian Architecture (A keresztény építészet igaz alapelvei) c. nagy hatású műveiben fejti ki gondolatait. A Contrasts-ben oldalpárokon állítja szembe a számára ideális építészetet, amelyet az angol későgótikában talált meg, a mai modern, klasszicista építészettel, amelyet rossznak és hazugnak tartott. Művében nemcsak az építészeti szerkezetek, anyaghasználat, különálló épületek, hanem a városépítészet szintjén is összeveti saját korát a középkorral. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert az ipari forradalom idejében vagyunk, a dickens-i füstölgő, kormos-bűzös Coketown-ok idejében, a dologházak és a szűk, barátságtalan és sivár téglaházak idejében. Ezzel szemben a középkor szintén elég zsúfolt és egészségtelen, de legalább organikus módon kialakult, szabálytalanabb utcái, változatossága, de legfőképpen az egyházi rendeltetésű épületek: templomok, kolostorok, kórházak által meghatározott városképek érthető módon jelenthették Puginék számára az ideális építészetet. Mindez egy mélyen szociális, keresztény erkölcsiséggel, az ipari tömegtermeléstől való elfordulással párosult. Pugin szerint ugyanis az igazi gótika csak a keresztény, sőt a katolikus hitből fakadhat.

A Contrasts egy lapja, amelyen Pugin
egy XIX. századi és egy középkori szegényházat állít szembe egymással

Pugin a gótikus építészet szerkezeti megoldásaiban az őszinteséget látta, míg a görög-római alapokon álló klasszicizmus szerkezeti megoldásai számára csalásnak tűntek. A gótika támíves-támpilléres szerkezete statikai szempontból nagyon jó, ugyanakkor esztétikai értékét is ezek a kívülről is jól látható szerkezeti elemek adják. Ezzel szemben a klasszicizmus — Pugin szerint sokkal primitívebb — szerkezeti alapját az oszlopokon nyugvó gerendák adják, faltagolásai (pl. pilaszterek) csak díszítő funkcióval bírnak, ugyanakkor szerkezeti elemeket utánoznak, amelyet csalásnak tartott. Pugin nagyon alaposan tanulmányozta a gótikus építészetet, és annak legjobb ismerője lett; olyannyira, hogy amikor például egy másik építész, Charles Barry elnyerte a londoni parlament új épületének tervezését, Pugint kérte meg a részletek kidolgozására, mivel ő sokkal jobban ért a gótikához.

Pugin nézeteit fejlesztette tovább Ruskin is, aki elsősorban nem építész volt, de a Stones of Venice (Velence kövei) c., a Contrasts-hez hasonló, a mai kort az idealizált középkorral összehasonlító munkája (1., 2. és 3. kötete 1851-ben jelent meg), és a The Seven Lamps of Architecture (Az építészet hét lámpása) c. építészetelméleti műve révén nagy hatást gyakorolt a viktoriánus építészetre (valójában Ruskin hatása jóval nagyobb volt: egész Európára és Észak-Amerikára kiterjedt az Arts & Crafts-mozgalom és a preraffaelita festészet révén, és a szecesszió számos nagy mesterét [pl. Gaudí] inspirálta). Utóbbi művében hét alapelvet („lámpást”) nevez meg, amelyek a Pugin-féle őszinte, igaz építészetet kell, hogy jellemezzék:

1. Sacrifice (Áldozat): az emberi munka Istennek szenteltsége, az Isten iránti szeretet és engedelmesség látható jeleként.
2. Truth (Igazság): őszinte és a kézi megmunkáláson alapuló anyaghasználat és szerkezet.
3. Power (Erő): az épületeknek a természet fenségességét kell tükrözniük, amelyet az emberi elme munkája és az építés során létrejövő fizikai erőfeszítés teremt meg.
4. Beauty (Szépség): az Isten felé való törekvés, amely a természetből, az Isten által teremtett világból vett díszítőmotívumokban nyer kifejezést.
5. Life (Élet): az épületeket kézműves munkával kell megépíteni; a kézműves munka örömében az alkotás szabadsága jelenik meg.
6. Memory (Emlékezet): az épületeknek tiszteletben kell tartaniuk azt a kultúrát (a középkort), amelyből származnak. Ez a gondolat is Puginra vezethető vissza

7. Obedience (Engedelmesség): az öncélú eredetiség kerülése, az angol kultúra meglévő értékeihez, különösen az angol gótikához való ragaszkodás.

Ezzel szemben a három fő építészeti „csalást” is megnevezte, amelyeket el kell kerülni:

1. Szerkezeti (structural) csalások: az építészeti szerkezeteket ne használjuk csak díszként, a támpilléreknek-támíveknek legyen funkciójuk. Mutassuk meg őszintén a szerkezeteket.
2. Felületi (surface) csalások: ne utánozzunk festéssel vagy más eljárással más anyagokat, ilyen csalások pl. a műmárvány, a faerezet utánzása vagy a kváderkövek vakolással való utánzása (rusztika).
3. Öntött vagy géppel készült díszítőelemek (machine-made ornaments) elkerülése: az ilyen díszítmények sablonosak, hiányzik belőlük a művészi munka érzékenysége.

Az angol gótizáló viktoriánus építészetre legnagyobb hatással talán ezek az elvek voltak, amelyeket Ruskin sikerrel terjesztett főként a építészek körében. Az előbb a katolikus, majd az anglikán egyházban érezhető megújulás (Oxford Movement, Cambridge Movement) nyomán nagyszabású templomépítési mozgalom indult, a The Ecclesiologist c. folyóiratukban mintatemplomokat is bemutattak.

Egyik legjellegzetesebb, mintaértékű templomuk az 1850 és 1859 között épült londoni All Saints Margaret Street, William Butterfield alkotása, amelyen ennek a High Victorian Architecture-nek nevezett építészeti megújulásnak két fő jellegzetességét is megfigyelhetjük. Az egyik ilyen a középkori itáliai építészetből átvett polychrom (sávos) téglahomlokzat, amely a nagyobb költségvetésű építkezések esetében kő- vagy márvány sávozás is lehetett (a kisebb költségvetésű épületeknél előszeretettel használták a téglát mint olcsó, de „őszinte” [az, aminek látszik] építőanyagot). A másik sajátosság az aszimmetria, amellyel természetes hatást kívántak elérni, de ugyanakkor akaratlanul a modern építészet kialakulását is elősegítették, amelyben a funkcionalitás fontosabb szempont a szimmetriánál.

Az All Saints Margaret Street templom,
a viktoriánus templomépítészet egyik mintatemploma Londonban
(W. Butterfield, 1850—1859)

Ebben a közegben született tehát a londoni Westminster katedrális a viktoriánus kor egyik utolsó nagy épületeként. Mint már mondtuk, stílusával és formavilágával már kilóg a viktoriánus gótizálásból, azonban az építészeti „őszinteséget”, Ruskin hét alapelvét messzemenően megvalósítja. Előképei között elsősorban a velencei Szent Márk székesegyház és a konstantinápolyi Szergiosz és Bakkhosz-templom áll, a belső oszlopokon például bizánci kosárfejezeteket használnak. Külső homlokzata polychrom, a vörös téglából épült homlokzatot vízfehér kősávok tagolják. Ez ugyan, mint mondottuk, a viktoriánus templomépítészet egyik fő jellegzetessége, a homlokzat sokszögű pillérekkel tagolt, keleties kupolákkal fedett tornyai, a több helyen konkáv ívekkel képzett sarkok, az épülettől elkülönülő, 87 m magas campanile (harangtorony), a lépcsőzetesen felépülő épülettömeg és a monumentális fehér mészkőből készült kapuzat azonban sokkal inkább bizánci, itáliai román és keleties asszociációkat keltenek.

A mai katedrális területe egykor a Westminster apátság birtokában volt, majd 1618-ban az apátság eladta a területet, amelyen ezután két évszázadig egy Tothill Fields nevű börtön állt. A börtönben férfiak, nők és fiúgyerekek is voltak, ez utóbbiak főként szegény utcagyerekek közül kerültek ki, akiket kisebb lopásokért csuktak be ide. A nyomorúságos börtön életéről részletes képet ad Henry Mayhew, aki 1961-ben írt könyvet a londoni börtönökről (erről bővebben l. a katedrális honlapján lévő angol nyelvű szöveget). Az 1850-ben, a IX. Piusz pápa által újjászervezett angol katolikus hierarchia részeként létrejött Westminsteri Főegyházmegye érseke, Henry Edward Manning bíboros 1884-ben vásárolta meg az addigra anyagi okok miatt bezárt börtön területét, majd tíz évvel később, 1894-ben a következő érsek, Herbert Vaughan megbízta John Francis Bentleyt az új székesegyház terveinek elkészítésével.

A katedrális helyén álló Tothill Fields börtön 1883-ban

A katedrális építtetője, Herbert Vaughan érsek,
aki 1894-ben bízta meg John Francis Bentleyt a katedrális építtetésével

A katedrális alapkőletétele 1895-ben

Egy évvel később, 1895. június 29-én került sor az ünnepélyes alapkőletételre és 1902-ben, Bentley halálakor az épület szerkezete már teljesen készen állt. A belső díszítés a következő években készült el, a főoltár baldachinját 1906-ban áldották meg, legutolsóként, 1935-ben a Miasszonyunk-kápolna mozaikjait adták át. 1908-ban Londonban tartották az Eucharisztikus Világkongresszust, amelyen 7 bíboros, 130 püspök és 4000 pap előszeretettel használták vett részt. A katedrális ünnepélyes felszentelésére azonban csak 1910-ben került sor, mivel az akkor érvényes egyházjog szerint csak akkor lehetett felszentelni egy templomot, ha építéséhez már nem kötődik anyagi tartozás.

Az elkészült baldachin 1906-ban

A cikk következő részében részletesen foglalkozunk majd a katedrális építészetével. Addig is ezt az első részt egy kis zenei élménnyel zárjuk: néhány felvételt teszünk még közzé a YouTube videomegosztó oldalról, amelyen a katedrális fiúkórusa énekel.

Egy ünnepélyes vesperás részlete

Palestrina: Sicut cervus desiderat

Christóbal de Morales: O sacrum convivium

Eredetileg közzétéve:
Missa Latina Vaciensis - a váci latin misék információs honlapja

HIT ÉS HAGYOMÁNY
A szeged-alsóvárosi búcsú

A ferences testvérek a sümegi után a szegedi búcsú nyilvános szertartásrendjébe is fölvették a hagyományos rítusú szentmisét, amelyet a következő vasárnap — Alácsi Ervin János elfoglaltsága miatt — Juhász Csaba fog bemutatni. Az alsóvárosi búcsúról Miklós Péter írását közöljük:

A szeged-alsóvárosi búcsú évszázados ünnepe a délvidéki katolicizmusnak. Szeged-Alsóváros a középkorban — amikor még a zabolátlan Tisza vízjárásos területei között jöttek létre a települések — önálló városka volt Alszeged néven. Saját önkormányzattal, élén a választott bíróval. Alszeged akkoriban elkülönült a Vártól (nagyjából a mai szegedi Belvárostól), amely akkoriban a királyi hatalom és az uralkodónak a sókereskedelem fölötti monopóliumának biztosítására hivatott erősség volt (hiszen az erdélyi só szállításának utat adó Maros Szeged fölött folyik a Tiszába) éppúgy, mint Asszonyfalvától — ami a mai Szeged-Fölsőváros területén volt —, ahol többnyire kereskedők, kézművesek, halászok, vízi emberek éltek.

Szeged-Alsóvárosnak — Alszegednek — a középkorban Szent Péter tiszteletére szentelt temploma volt, amely mellett a johannita rendnek működött kórháza és szegényháza (ispotálya). Ez a templom azonban a török időkben elpusztult. A mai szeged-alsóvárosi templom a tizenötödik–tizenhatodik századi magyar gótika sajátos remeke. A templom patrónája Szűz Mária, búcsúünnepe pedig augusztus ötödike, Havi Boldogasszony (újabb kori, elterjedt nevén Havas Boldogasszony) napja. Az 1503-ra elkészült templomot hat évvel később, augusztus ötödikén szentelték föl.

Augusztus ötödike eredetileg a híres római Mária-templom, a Santa Maria Maggiore-bazilika fölszentelésének napja volt. A székesegyház hagyománya, hogy alapítói — egy előkelő és gazdag, de gyermektelen római házaspár — templomot akartak építeni. Egy meleg augusztusi éjszakán álmukban megjelent nekik Szűz Mária és azt mondta, hogy ott építtessenek templomot, ahová reggelre hó esik. Erre emlékezve a középkorban a Mária-ünnepeken a Santa Mária Maggiore-templomban mise közben fehér rózsaszirmokat szórtak a hívek közé.

A csodatévőnek tartott Fekete Mária-kegykép (amely a lengyel katolicizmus jelképének tekintett częstochowai Fekete Madonna alapján készült) vonzotta Szegedre a délvidéki búcsújárókat. De a Havi Boldogasszony alsóvárosi búcsúja nemcsak spirituális esemény volt. A török utáni újjáéledés idején a Délvidék számos településére került szegedi kirajzás — a Bálint Sándor által olyan csodásan leírt szögedi nemzet — számára az összetartozás ünnepe, s a szegedi eredet és a szegedi származás kifejezésének alkalma lett. A búcsúsok — legtöbben egykor szegedi családok sarjai — már szombaton délután megérkeztek, a templom körül a parkban (az egykori temetőben) keresztaljanként elkülönültek és énekeltek, imádkoztak, másnap pedig részt vettek a búcsú szentmiséjén. Ezt a szegedi rokonokkal és ismerősökkel való találkozás követte, vagy ebédet és szegedi borokat fogyasztottak valamelyik alkalmi borkimérésben — duttyánban. Ezeket az alsóvárosi házak szárazkapui alatt a búcsú idején még a huszadik század közepén is működtették a hagyományőrző családok.

A nagy szegedi költő, Juhász Gyula Havi Boldogasszony (1928) című versében így írt a virrasztó búcsúsokról:

Az öreg templom füvellő tövében
A nyári éjben ott hevernek ők,
Parasztok, barnák, csöndes és komoly nép,
Mint hajdan őseik, a
bessenyők.

Móricz Zsigmond pedig Rózsa Sándor a lovát ugratja (1941) című regényében a következő szavakkal örökítette meg a Havi Boldogasszony napi búcsút:

Erre a napra megindul a tanyák népe, a puszták túró, törő, nyüzsgő lakossága, és tízezres tömegben vándorol be gyalogszerrel a városba. Ahogy a görög kolóniák népe, ahogy a keleti vallások hívei mindig az anyafészek után esengenek: a szegedi pásztor, gazda és munkásnép minden tagja ide vágyik be, a havi búcsúra, az ős otthonba, ahonnan jöttek, ahova hazamenni egyértelmű a földi boldogsággal, üdvösséggel: Szegedre. Szent énekeket énekelve gyalogolnak a puszta avarjában, torzsájában, forróságában s éjszakájában. Mert a távolról jövők már előtte való este indulnak, s egész éjszaka rójják mezítlábbal még ebben az időben az utat. Toronyiránt. Ha lehet. Ha nem állja útjukat a vadvíz.

Keresztet visznek magukkal. Elöl megy a keresztvivő. A keresztet legtöbbször maga faragta. Különös alkotások ezek. Az idvességre vezető akasztófának csodálatosan egyszerű és szimbolikus emléke.

És énekeket énekelnek, amelyek ezerévesek, s ha újabban költek is, teljesen az ezer és másfélezer év előtti énekek szellemében.

A SZENT SZŰZ „ROKONSÁGA” ÉS A HÁROM SZENT HEGY

A Bécsből Máriacellbe vezető zarándokút, az úgynevezett Via Sacra több mint 800 éves múltra tekint vissza. Máriacell jelentőségét a magyar búcsújárásban nem lehet eléggé hangsúlyozni. Fontossága nemcsak kisugárzásain, filiációin keresztül mutatkozik meg, hanem abban is, hogy Magyarország csaknem egész területét — jóllehet kelet felé, Erdély felé csökkenő mértékben — hatókörébe vonta. A XVIII—XIX. századi német és magyar nyelven kiadott máriacelli útikönyvek a magyarországi búcsúsokat is szolgálták. A barokk kori zarándokok — középkori társaikhoz hasonlóan — meglátogatták az útjukba eső kisebb jelentőségű búcsújáró helyeket is. Az útikönyvek részletesen leírták a gyalogos zarándoklat útvonalát, Máriacell történetét, az úti és celli látnivalókat, egyúttal pedig felhívták a figyelmüket a balesetveszélyre.[1] Az egyik fontos állomás a három szent hegy (Heiligen Berge) felkeresése volt. A jámbor hagyomány Mária kegyhelyétől nem messze szüleinek és Szent Jegyese emlékezetének is templomot szentelt.


1. Annaberg (976 m)

Az akkor még Tannbergnek nevezett magaslatot és környékét V. Lipót (1157—1194) a lilienfeldi ciszterci monostornak adományozta. A szerzetesek hamarosan egy kicsiny fakápolnát építenek rajta Szent Anna tiszteletére. Ez a legrégebbi ismert kápolna Ausztriában, amelyet Szűz Mária édesanyjának dedikáltak. 1327-ben a zarándokok megnövekedett száma miatt a kápolnát lebontják és kőből készült templomot emelnek a helyén, egyben a hegyet átkeresztelik ma ismert nevére. Mai formáját főleg az 1440 körül történt gótikus átalakítás határozza meg. 1753-ban építik hozzá a ma is látható jellegzetes harangtornyot.

1. A Via Sacra útvonala

2. Annaberg temploma (XV. század)

3. A barokk kori belső a templom egyik festményén

4. A templom belseje 1920 körül

5. Mai állapot

6. A gótikus hálóboltozatos mennyezet

7. A templombelső nyugatról

8. A karzat részlete

9. A kegyszobor ma és 1940 körül

10. Szent Anna a Gyermekkel, részlet

A főoltár kegyszobra Jakob Kaschauer alkotása 1440-ből és Szent Annát ábrázolja harmadmagával. Az oldalfülkékben (balról jobbra) Szent Benedek, Szent Ágoston, Szent Ambrus és Szent Bernát alakját faragta ki a mester.

11. Főoltár

2. Joachimsberg (829 m)

Annaberg és Josefsberg között, a róla elnevezett hegyen emelkedik Szent Joachim temploma. Ezen a helyen 1652-ben már III. Ferdinánd császár is templomot szeretett volna emelni Szűz Mária atyjának. Végül 1679-ben Johann Joachim Slavata cseh gróf építette föl védőszentjének tiszteletére, a pestisjárvány elmúlásáért. 1684-ben a templombelső pompás barokk márványoltárral gazdagodott. Főoltárképe Jakab protoevangéliumának azt a jelenetét ábrázolja, amikor az angyal megjelenti a szomorkodó Joachimnak Mária születését: „Joachim, Joachim — mondta neki —, az Úristen meghallgatta a kérésedet. Térj haza innen! Íme, feleséged, Anna a méhében fogant.”[2] Ezeket a szavakat olvashatjuk az angyal által tartott szalagon, fölötte pedig díszes kartusban az építtető neve és a felszentelés dátuma kapott helyet.

12. Joachimsberg

13. Joachimsberg, főoltár

3. Josefsberg (1012 m)

A terület — Annaberghez hasonlóan — szintén a lilenfeldi ciszterciekhez tartozott. Kornelius Strauch apát (1638—1650) egy apró templomot épít 1644-ben Szent József tiszteletére. A következő években Lilienfeld a József-kultusz egyik legfontosabb központja lesz, testvériség alakul a szent tiszteletének előmozdítására, az osztrák mellett számos francia, cseh és magyar taggal.[3] Az josefsbergi oltár 1648-ban készül el, még éppen azelőtt, hogy Szent József kultusza igazán felvirágzott volna a Habsburg Birodalomban. 1757-ban plébániatemplomi rangot kap Mária Teréziától. A legenda szerint a császárnő Máriacellbe tartott kísértével, de a nagy hó miatt Josefsbergen rekedtek. Mária Terézia egy fiatal nőre lett figyelmes, aki újszülött gyermekét szorongatva igyekezett Annabergre, hogy megkereszteltesse a legközelebbi templomban. Az uralkodó megsajnálta az asszonyt és parancsba adta, hogy a kápolnát bővítsék ki plébániatemplommá, így az itt élőket megkímélte a hosszú utazásoktól. Az új épület 1857-ben új oltárképet (J. Krepp) és tabernákulumot kapott.

14. Josefsberg

15. Josefsberg, főoltár

16. Josefsberg, karzat

Jegyzetek

[1] Bálint Sándor — Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Budapest, Szent István Társulat, 1994. 126—128.
[2] „Jakab prótoevangéliuma”. (ford. Bolyki János) in: Csodás evangélumok. szerk. Dörömbözi János (Budapest, 1996) Budapest, Telosz Kiadó, 1998. 6.
[3] Mikuda-Hüttel, Barbara: Vom ’Hausmann’ zum Hausheiligen des Wiener Hofes. Zur Ikonographie des hl. Joseph im 17. und 18. Jahrhundert. (Bau- und Kunstdenkmäler im östlichen Mitteleuropa 4.) Marburg, Verlag Herder-Institut, 1997. 32—33.

A fekete-fehér képek a marburgi fotóarchívumból származnak (http://www.bildindex.de/), a színes képek a szerző saját felvételei.

N.E.

SZENT ANNA SZEKVENCIÁJA

A Szegedi kódexként vagy Premontrei kancionáleként is ismert, 1516-os Liber variarum cantionum megőrzött egy Szent Anna-napi szekvenciát, amely valószínűleg magyar premontrei eredetre megy vissza (a somlyóvásárhelyi Szent Lambert-apácakolostorból több liturgikus emlék tanúsítja a rendi és a regionális hagyományok e kölcsönhatását). A szekvencia latin szövegét és eredetileg dallamát is Orbán Csaba Frigyes OPraem írta át, liturgikus éneklésre is alkalmas magyar fordítását Martin Judit készítette. Ezek az ősibb, notkeri típushoz tartozó — bár nyilvánvalóan évszázadokkal e típus termékeny korszaka után született — szekvenciák rendszerint rímtelenek, verstani szervező elvük a párhuzamos és azonos dallamra énekelt sorok azonos szótagszáma. A sorokat ugyanakkor számos metszet tagolja, és a rövid, néhány szavas egységek hangsúly- és hosszúságviszonyai is jelentősen befolyásolják a jóhangzást, különösen, ha a szöveget dallamos megszólaltatásra szánják.

A mai ünnep tiszteletére közölt fordítás igyekszik e szempontokat figyelembe venni, sőt helyenként javítja a latin eredeti kisebb hanyagságait, a párhuzamos sorok szótagszáma ugyanis néhol eltért (a 3b, a 7b és a 8b sorokban). A szöveg érthetősége miatt néhol szükség volt a latin eredeti javítására is: a 4a sor elején quam-ra kellett módosítani az eredeti qua-t; szintén a 4a-ban az eredeti anima-t kellett avia-ra javítani.

A költemény a Nagyboldogasszony-napi Congaudent angelorum chori gloriosae Virgini szekvencia kontrafaktuma (annak dallamára készült új darab), de szövegileg is számos párhuzamot mutat vele. (vö. Rajeczky Benjamin OCist: Melodiarum I. 9.). Költői értéke kisebb amazénál, mégis alkalmas arra, hogy akár latin, akár magyar változatban emelje a Boldogságos Szűz édesanyja tiszteletére tartott, a katolikus jámborságban közkedvelt és meghitt ünnep fényét.

* * *

1) Congáudent angelórum chori Iesu Christi áviæ,
2a) quæ mundi dóminam, Dómini matrem génuit.
2b) Fílias tres sancta Anna præcláras hábuit.
3a) Iam Anna lætátur, in cælis iam conspicátur népotem,
3b) in terris vivens Anna ómnibus exémplar sancta prǽbuit.
4a) Quam célebris ángelis ávia Iesu Christi créditur,
4b) Laudant beátam Annam sínguli Ecclésiæ fílii.
5a) Qua glória mundis sancta Anna cólitur! Quæ dóminam mundi génuit, et áluit dulci lacte sui péctoris.
5b) Quam spléndida sedes sanctæ Annæ rútilat! Rex ómnium Christus áviam ecce suam in déxtera sua cóllocat.
6a) Te Annam beátam hæc plebícula piis concélebrat méntibus,
6b) te, cantu mélodo, beátam Annam, in cælis ángeli colláudant,
7a) te, Anna, voces cóncinunt prophetárum, chorus iúbilat sacerdótum, apóstoli Christíque mártyres prǽdicant,
7b) te, plebis sexus utérque venerátur, et omnis mæstus deprecátur, o, beáta Anna, Iesum pro nobis exóra!
8a) Ecclésia ergo cuncta te córdibus teque carmínibus vénerat,
8b) Tibi suam maniféstat, beáta Anna, in cælis te ángeli colláudant.
9) Da nobis auxílium et post hoc exsílium duc nos ad gáudium!

1) Vigadnak az angyali karok Jézus Krisztus nagyanyján,
2a) Világnak úrnőjét, Urunk anyját ki megszülé.
2b) Három híres leányt Szent Anna asszony felnevelt.
3a) Örvend immár Anna, s mennyekből unokájára letekint.
3b) E világon élvén Szent Anna minekünk példát mutatott.
4a) Mily hódolat illeti angyalok között Jézus nagyanyját!
4b) Dicsérik boldog Annát Szentegyházunk számtalan fiai.
5a) Mily nagy e világon Szent Anna tisztelete! Ki világ úrnőjét megszülé és szoptatá keblének mézédes tejével.
5b) Mily ragyogón fénylik Szent Annának trónusa! Mindenek királya, Krisztus, íme, nagyanyját az ő jobbja felől ülteti.
6a) Téged, boldog Anna, e hív családunk istenfélő szívvel ünnepel.
6b) Téged, boldog Annát, hangos énekkel dicsérnek mennyben az angyalok.
7a) Téged, Anna, próféták hangjai zengnek, papok kórusa neked ujjong, apostolok s Krisztus mártírjai hirdetnek.
7b) Téged férfiak s asszonyok népe tisztel, téged kérlel minden kesergő, ó, boldog Anna, Jézusnál értünk könyörögj!
8a) Szentegyházunk világszerte néked szívből, néked énekekkel tiszteleg,
8b) és magát néked ajánlja. Boldog Anna, mennyben téged angyalok dicsérnek.
9) Légy segedelmünk nékünk, s számkivetésünk után örömre elvezess!

A PÜNKÖSD UTÁNI 9. VASÁRNAP ÉNEKRENDJE

A következő vasárnap énekes szolgálatát néhány hét után ismét a Corvina Consort látja el a Choralis Constantinus 500 sorozatba illeszkedő gregorián és polifon tételek megszólaltatásával. Az énekrendet alább tesszük közzé:

Bevonulásra — Anon.: Laudáte, púeri, Dóminum
Asperges (gregorián)
Introitus — Heinrich Isaac: Ecce Deus (CC I.)
Kyrie — Ludwig Senfl: Missa super Per signum crucis
Gloria — Ludwig Senfl: Missa super Per signum crucis
Graduale — Dómine, Dóminus noster (Graduale Pataviense, fol. 107v)
Alleluia — Heinrich Isaac: Atténdite, pópule meus (CC I.)
Credo (ambrozián)
Offertorium — Iustítiæ Dómini (Graduale Pataviense, fol. 42)
Francisco Guerrero: Per signum crucis
Sanctus — Ludwig Senfl: Missa super Per signum crucis
Agnus Dei — Ludwig Senfl: Missa super Per signum crucis
Communio — Heinrich Isaac: Primum quærite (CC I.)
Kimenetre — Josquin des Prez: O, bone et dulcis Dómine Iesu

Énekel:
Pintér Ágnes, Draskóczy Balázs, Kalmanovits Zoltán, Kocsis Csaba

A ZSOLOZSMA JELENTŐSÉGÉRŐL

A közelmúltban a Magyar Televízió Vallási Műsorok Szerkesztősége kétrészes filmet készített a hagyományos római liturgiáról, amelyet a Szent Mihály Laikus Káptalan tevékenységén keresztül mutatott be. Ez a bemutatás részben a liturgiáinkon készült felvételekből mint „illusztrációs anyagból”, részben pedig a káptalan részéről megszólaló két személy — egy világi hívő és egy szerzetes pap — gondolataiból állt össze (a filmekhez elvezető linkeket az oldalsávban a logó alatt külön felvettük). A műsor készítői egyfelől személyes vallomás formájában kívánták megjeleníteni a káptalan szellemiségét, másfelől számos konkrét kérdést tettek fel a liturgia lényegével és mai helyzetével kapcsolatban. Amíg azonban az előbbi körben többször is előkerült a zsolozsma egyéni és közösségi végzése, addig az audiovizuális háttéranyagban kizárólag szentmisék (azokból is három különböző) részletei szerepeltek, és a kérdések is elsősorban a mise liturgiájára vonatkoztak. Ezt az aránytalanságot szeretnénk most némileg helyrebillenteni a jelen bejegyzéssel, éspedig nemcsak verbális formában, hanem kellő „illusztrációs anyagot” is biztosítva.

Akik olvasták (szintén a jobb oldali oldalsávban) a káptalan rövid bemutatkozását és az utána közölt „önéletrajzot”, tudhatják, mennyire fontos a számunkra a zsolozsma nyilvános istentiszteletként való végzése, amelynek gyakorlatilag a megszületésünket köszönhetjük. A Summorum Pontificum motu proprio hatályba lépésével ezután tevékenységünk kibővült a heti szentmisék szervezésével, s így nyilvános működésünk túlnyomó részét azóta a miseliturgiák teszik ki. Az évi kb. 75 szentmise mellett arányaiban természetesen eltörpül a mindössze 12 ünnepélyes virrasztó zsolozsma — még akkor is, ha ezek a miséknél gyakran két-háromszor hosszabb szertartásokat jelentenek. Csekély ismertségükhöz persze hozzájárul, hogy ezeket az alkalmakat a hívek közül csak kevesen látogatják, amiben alighanem a kései időpontnak, a hosszúságnak és a teljes latinnyelvűségnek is szerepe van. Ezeknél azonban sokkal fontosabb az a szempont, amely már a XVI. századtól kezdve fokozatosan beleivódott a nyugati kereszténység tudatába: hogy ti. a liturgia elsődleges és legfontosabb formája a szentmise.

Ezt a végső soron gyakorlati alapú felfogást az Egyház a századok során különböző módokon tovább erősítette. Részben fegyelmi eszközökkel hangsúlyozta, amikor halálos bűn terhe alatt minden hívő számára kötelezővé tette a vasárnapi misehallgatást, miközben az időnek imádsággal való megszentelését kifejezetten a klérus kötelezettségeként kezdte felfogni (ezt tükrözi a korábbi magyar elnevezés is: „papi zsolozsma”); részben pedig a teológiai szemlélet változása vezetett oda, hogy a szentmise nemcsak a szentségek között, hanem a liturgia egész területéhez képest minden korábbinál jobban kiemelkedett. Ez az érthető és természetes fejlődés Krisztus valóságos jelenlétének az Oltáriszentségben való tiszteletéből indult ki, végállomásként azonban sajnos minden más liturgikus cselekmény relatív leértékelődéséhez vezetett (a kört a megújított római rítusban az a gyakorlat zárja be, amellyel a többi szentséget szinte mindig misébe ágyazva szolgáltatják ki, elmosva a köztük fennálló különbséget, s így puszta keretté fokozva le az Eucharisztiát).

Pedig ha arra gondolunk, hogy a II. Vatikáni Zsinat különös figyelmet fordított a világi hívek egyháztagságának, sőt általános papságának hangsúlyozására, s ennek megfelelően szerette volna minél jobban bekapcsolni őket a zsolozsmába mint az Egyház közös imádságába, paradox módon meg kell állapítanunk, hogy a nyilvános istentiszteletnek ez a formája éppen a zsinat után szűnt meg egyetemesen nyilvános lenni. Valószínű, hogy a népnyelvi fordítások megjelenésével manapság több laikus végzi a zsolozsmát, mint akárcsak száz évvel ezelőtt, másfelől viszont ez a gyakorlat minden korábbinál magánjellegűbbé is vált, hiszen a világi klérus időközben megszűnt nyilvános zsolozsmájába a nép értelemszerűen nem tud bekapcsolódni. A mai Katolikus Egyházban a hívek túlnyomó többsége úgy éli le egész (szentségi) életét, hogy soha nem találkozik a zsolozsmával — gyakorlatilag nem is tud a létezéséről, azon keveseknek pedig, akik ismerik és megbecsülik, legjobb esetben is többnyire csak az egyéni magánájtatosság egyik formáját jelenti.

Mennyire másként van mindez a keleti kereszténységben — s így a hazai görögkatolikus egyházban is —, ahol a reggeli és az esti istentisztelet a nap megszentelésének természetes részét képezi, amelyet a világi papság (nemcsak a szerzetesek) a nép állandó részvételével végez a templomban! Mivel mindez immár jó pár évszázada ugyanabban a társadalmi, gazdasági és kulturális környezetben történik, amelyben Magyarország latin rítusú részegyházai is élnek, aligha helytálló az az érvelés, hogy a zsolozsma nyilvános, közösségi végzésének elhalása a latin egyházban olyan történelmi szükségszerűség, amely ellen semmit sem lehet tenni. Éppen ellenkezőleg: szinte biztosra vehető, hogy a zsolozsma eredeti szerepének megőrzése a keleti egyházakban nagyban hozzájárult a keresztény identitás fenntartásához, az egyházi-kulturális összetartás erősítéséhez, s ezáltal a szükséges mértékű immunitás biztosításához, amely segítette e közösségek sikeres túlélését az egyre jobban szekularizálódó és globalizálódó világban.

Ezt az általános gyakorlati hasznosságot azonban nem elég néhány társadalmi tényező szerencsés együtthatásával magyarázni. Többről van szó — egy olyan teológiai szempontról, amelyet a hagyományaikat gondosabban őrző keleti egyházak a mai napig nem felejtettek el: hogy ti. a zsolozsma végzésének eredendő és természetes módja a közösségi imádkozás. Az ettől való fokozatos eltérés a nyugati egyházban kezdetben engedmény volt, amely devianciává fajult, mára pedig perverzióba torkollott. Vagy hogy még radikálisabban fogalmazzunk: nem életképes az az egyház, amelynek testét nem hálózzák be valamilyen módon a nyilvános istentiszteletként végzett zsolozsma vérerei. A vasárnapi szentmiséket — a felvillantott képnél maradva — heti szívdobbanásokként képzelhetjük el, amelyek kegyelmi hatásának megőrzéséhez egy perverz világban robosztus érhálózatra van szükség. Ezt az összekapcsolódást, ezt az Egyház közösségébe való hatékony betagolódást biztosíthatja a zsolozsma, különösen ha a maga természetes közegében, vagyis egyházi környezetben (lehetőleg szent helyen, klerikus vezetésével) és az egyházi hagyományban kialakult formájában (lehetőleg énekelve, a rubrikák szerint) végzik.

A római rítus megújított zsolozsmájáról, amely Az imaórák liturgiája néven ismeretes, nemcsak az a megfigyelés tehető, hogy a szerzetesi közösségeken kívül néhány székesegyházat és városi templomot leszámítva gyakorlatilag sehol nem végzik nyilvánosan, hanem hogy — amint azt egyes kutatók hangsúlyozzák — erre elméletileg nem is alkalmas: elsősorban azért, mert lényege szerint prózai szövegmondásra lett kitalálva. Ezzel szemben a hagyományos római zsolozsmának megvan az az előnye, hogy elejétől a végéig teljesen énekelhető, mégpedig olyan dallamokon, amelyek részben keletkezésüktől fogva, részben a sok évszázados csiszolódás folytán a legtermészetesebb harmóniában vannak az általuk hordozott szövegtípusokkal, sőt konkrét szövegekkel. Az egyetlen problémát a zsolozsmaanyag volumene jelenti, amelyet a maga teljességében ma csak a hagyományos rítusnak elkötelezett monasztikus közösségek tudnak megszólaltatni (a szabályozott klerikusok már nem). Mégis van rá mód, hogy a hagyományos liturgiának ez a hatalmas kincsestára — modern kifejezéssel talán erőműnek mondhatnánk — a nyugati társadalmak fragmentálódott egyháziságában is képes legyen kifejteni a maga nélkülözhetetlen hatását.

Ezt a megoldást — amely történetileg semmi újdonsággal nem szolgál, hiszen a keleti egyházakban régtől fogva bevett gyakorlat — a rendszerszerű egyszerűsítés elvének nevezhetjük. Szemben a nyugati liturgiatörténet utóbbi századaiból ismert periodikus, kategorikus és szervetlen reformokkal, amelyek magát a zsolozsma formáját szabták át az adott kor tudományos felfogása és gyakorlati igényei szerint, ez a módszer nem a kereteket vonja szűkebbre, hanem kitöltésüket egyszerűsíti oly módon, hogy a rendszer felépítése és működése továbbra is felismerhető maradjon. De miben is áll ez a varázslatosnak tűnő megoldás? Részletes elméleti fejtegetések helyett a legegyszerűbb magyarázatot talán a saját gyakorlatunk leírása adja meg.

A Szent Mihály Laikus Káptalan a zsolozsmában a római rítus helyi változataként kialakult liturgikus hagyományt, vagyis az esztergomi rítust követi (miután a II. Vatikáni Zsinat a világi híveknek teljes szabadságot adott az általuk végzett zsolozsma megválasztásában, erre jogilag minden lehetőségünk megvan, függetlenül attól, hogy a Summorum Pontificum motu proprio a klerikusoknak csak az 1961-es Breviarium Romanumot engedélyezi). Ez a szöveg- és dallamanyag viszonylag épen maradt ránk, hiányzó részei pedig megfelelően rekonstruálhatók, így elvileg nincs akadálya annak, hogy teljes terjedelmében is végezhető legyen. Ennek a teljességnek a szimbolikus jelzésére a káptalan az év jelesebb ünnepeit közösségi imádsággal üli meg, mégpedig az ezen alkalmak sajátosságait leginkább kifejező virrasztó zsolozsma (a kórusimában egymástól nem elváló matutínum és laudes imaórák) elvégzésével. Ezeken az imaórákon semmit nem egyszerűsítünk, a kezdő Pater nostertől egészen a lezáróig a középkori esztergomi szerkönyvek minden szövegét elimádkozzuk és a rubrikákat is megtartjuk.

Ez a tizenkét alkalom az egyházi év egészét lefedi: elsősorban az egyetemes római naptár kiemelkedő dátumait, rajtuk kívül pedig az Esztergomi Főegyházmegye számára fontosabb ünnepeket foglalja magában. A szertartások anyagát egy-egy zsolozsmafüzetben adtuk közre, amely az elvégzendő imaórák szövegét és dallamát tartalmazza. Mostanra a teljes sorozat pdf-formában a Gloria.tv-n is elérhető lett, ennek áttekintéséül közöljük itt az egyes füzetek címét és elérhetőségét (az első két tétel nemcsak a virrasztó hórákat, hanem az ünnep teljes zsolozsmáját tartalmazza).

1. Ádvent I. vasárnapja
2. Karácsony
3. Vízkereszt
4. Hetvenedvasárnap
5. Nagyböjt I. vasárnapja
6. Nagycsütörtök
7. Húsvét
8. Áldozócsütörtök
9. Pünkösd
10. Keresztelő Szent János születése
11. Szent Mihály arkangyal
12. A középkori esztergomi székesegyház felszentelése

Az imént felsoroltakon kívül nem tartunk rendes közösségi zsolozsmákat, rendkívüli alkalmak viszont időnként előfordulnak (ilyen volt pl. 2007 február 10-én Szent Ágota ünnepe, illetve néhány egyházzenei diploma-szertartás, amelyek azonban soha nem a virrasztó hórákat, hanem a vesperást jelentették). Az esztergomi zsolozsma éves anyagának fennmaradó részét a káptalan olyan formában egyszerűsítve imádkozza, hogy minden rendes tag naponta elvégez minimum egy, választása szerinti kis hórát, s így a közösség egészének imádsága legalább a nappali imaórák összességét kiadja. Az ehhez szükséges szöveg- és dallamanyagot az az évközi időszakot felölelő kiadványunk tartalmazza, amelynek új, bővített változata a napokban jelenik meg Diurnale Paulinum néven (a későbbi kiadások fokozatosan tovább bővülnek majd a temporále és a szanktorále régeteivel).

A zsolozsma végzésének ezzel a módszerével a szimbolikus nagy ünnepek periodikus és közösségi megülése a mindennapok folyamatos és egyéni megszentelésének gyakorlatával váltakozik, miközben egyetlen imaóra szerkezete és anyaga sem szenved csorbát. A káptalan természetéből és méretéből következően — amelyek az utóbbi időben elég stabilnak tűnnek — ez a rend nálunk nemigen fog változni (teljesebb zsolozsmát csak azok a tagjaink tudnak imádkozni, akik korábbi életükvitelüket feladva monasztikus közösségekhez csatlakoztak), mások számára azonban kiinduló pontként szolgálhat a legkülönfélébb irányokba.

Azok a világi hívek, akik érdeklődnek a hagyományos zsolozsma iránt és valamilyen módon be szeretnének kapcsolódni a mi gyakorlatunkba, alkalomszerűen vagy rendszeresen részt vehetnek a nyilvános matutínumokon, amelyeket hagyományosan a Váci utcai Szent Mihály-templomban tartunk (erre az elmúlt években folyamatosan volt példa). A másik lehetőség természetesen az, hogy egyénileg társulnak a káptalan imádságához a diurnále valamelyik hórájának végzésével.

Ha esetleg klerikusok is akadnának, akik felkarolnák az esztergomi zsolozsma ügyét (ami a visszajelzések alapján szintén nem teljesen reménytelen), amikorra ezt a jogi háttér is lehetővé teszi, valószínűleg már rögtön a teljes szöveganyagot vehetik használatba — eleinte persze csak magánimádságként, megfelelő közösségi támogatással azonban előbb-utóbb nyilvánosan is. Távlatilag (és itt már emberöltőkben gondolkodunk) az lenne a cél, hogy a hagyományos zsolozsma ünnepélyes végzése legalább a klerikusi székeskáptalanokban újra bevett gyakorlattá váljék, mégpedig legalább azon a szinten, ahogy azt a laikus káptalan ideiglenes fáklyavivőként jelenleg gyakorolja: a nagyobb ünnepek teljes közösségi megülésével, egyébként pedig rotációs képviselő imádsággal. Hasonló rend képzelhető el egyes nagyobb plébániatemplomokban is azzal a különbséggel, hogy a virrasztó hórák helyét itt az ünnepélyes vesperás töltené be.

Az eddig felsorolt változatok a középkori esztergomi zsolozsma eredeti anyagának, vagyis latin szövegének és gregorián dallamainak kölönféle terjedelmű alkalmazásaira vonatkoznak. Ugyanezen szempontok szerint azonban a nyelvi és a zenei tengelyen is továbbléphetünk a különböző mértékben és arányokban népnyelvűsített, illetve ennek megfelelően dallamilag módosított szertartásrendek felé. Itt pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy elmondhatjuk: az efféle népzsolozsmák végzésére már egy ideje számos jól működő példa van az országban, amelyeknek az az egyetlen szépséghibájuk, hogy az esztergomi jelleget nem közvetlenül az eredeti forrásokból származtatják, hanem — érthető jogi okokból — a megújított római zsolozsma keretei között próbálják meg valahogy megjeleníteni.

Ami végül a zsolozsmát nem ismerő vagy iránta nem érdeklődő híveket (és klerikusokat) illeti, az általunk képviselt gyakorlat az ő számukra is tartogat — igaz, meglehetősen hosszú távú — előnyöket. Mint fent utaltunk rá, a Katolikus Egyház belső megújulásához elengedhetetlenül szükségesnek tűnik egy olyan, kereszténységét tudatosan vállaló és áldozatosan megélő réteg kifejlődése, amelynek lelki élete a vasárnapi szentmisék mellett a zsolozsmából is táplálkozik, és ezáltal táplálja az Egyház egészének életét — azokét is, akik maguk esetleg nincsenek közvetlen kapcsolatban a nyilvános istentiszteletnek ezzel a formájával. Fontos azonban, hogy ők is tudjanak róla, hogy vannak mások, akik ezt értük és helyettük aktívan végzik, és hogy ha esetleg olyankor tévednek be a templomba, amikor ott zsolozsma — latin vagy népnyelvű, ünnepélyes vagy egyszerű — zajlik, azt ne valami rendkívüli, különleges hóbortnak, néhány vakbuzgó személyes akciójának tekintsék, hanem ismerjék fel benne az Egyháznak azt a hiteles és természetes megnyilvánulását, amely számukra is visszaigazolja, hogy még mindig egy élő és életképes — természetfeletti — közösségnek a tagjai.


Ez lenne a minimális hozadék. Legyen szabad azonban remélnünk, hogy aki a hagyomány szellemében fogant vagy fejlődött zsolozsmába valamilyen módon bekapcsolódik, azt egyszersmind szépnek is találja, abban egyúttal örömét is leli. Mi történetesen ezzel az érzéssel szoktunk zsolozsmázni, s talán ez az (egyik) oka annak, hogy a kezdetben négy órán át tartó karácsonyi matutínumok nemcsak valós idejükben váltak rövidebbé, hanem szubjektíve is szinte észrevétlenül, egy hosszú pillanat alatt „történnek meg”.

Illusztráció gyanánt hadd mutassunk be ebből az officiumból két olyan részletet, amelyek a maguk más- és másfajta gazdagságával fejezik ki az alkalom különlegességét. Utánuk zárásként a laudes vége következik a húsvéti zsolozsmából, amely a legnagyobb ünnepet éppen a szerkezet és a kidolgozás legősibb egyszerűségével különbözteti meg a többitől.

Pótkarácsonyi matutínum III. nokturnusának vége
a Verbum caro responzóriummal és a Genealógia
(2009 december 29., Budapest, Szent Mihály-templom)



Pótkarácsonyi virrasztó zsolozsma vége: tropizált Benedicamus Domino
(2009 december 29., Budapest, Szent Mihály-templom)



Póthúsvéti virrasztó zsolozsma vége: Benedictus, könyörgés és verzusok
(2010 április 10., Mátraverebély-Szentkút, Ferencesek
Nagyboldogasszony-kegytemploma)

KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY ZSOLOZSMÁJA

Ma ünnepli az egész Egyház, de elsősorban a kármelita rend Kármelhegyi Boldogasszony ünnepét. Ebből az alkalomból készítettük el a magyarszéki nővéreknek Nagy Szent Teréz zsolozsmája után a mai ünnep teljes offíciumát is modern kiadásban, de bizonyos szövegek magyar fordításától eltekintve teljesen hagyományos tartalommal (letölthető innen). Az ünnep — mint a sajátosan rendi ünnepek általában — kora újkori eredetű, korábban a kármeliták csak a Jeruzsálemi Szent Sír-bazilika egyházmegyés rítusának őrzésével és a szentföldi, biblikus vonatkozások hangsúlyozásával különböztették meg magukat liturgikusan. Ha nem is a gregorián ének és a liturgikus költészet legautentikusabb korszakaiban születtek, a rendi proprium tételei nem nélkülöznek minden eredetiséget. A Tridenti Zsinat után elvárt keretek között maradva szigorúan biblikusak, de bámulatos kreativitással hoznak létre az ószövetségi részletekből centókat (szövegmontázsokat), amelyeknek sűrűsége és költői ereje nem marad el a legjobb középkori offíciumoké mögött. A hozzájuk tartozó kontrafaktumok vagy gregorianoid dallamok is értő és érző szerzőről tanúskodnak. A hegy, a felhő és a megszentelt öltözet képei köré csoportosuló szövegeknek mintegy kulcsa a matutínum második nokturnusának olvasmánya a római és a kármelita breviáriumban, amely a rend kezdeteit és az ünnep eredetét mutatja be, természetesen inkább legendás, semmint történészi megközelítésben, azaz inkább „az igazat mondva, nemcsak a valódit”.

* * *

Matutínum, II. nokturnus, IV—VI. olvasmány

Midőn pünkösd szent napján az apostolok a mennyei Lélektől ihletve különféle nyelveken szólottak és Jézus legfönségesebb nevét segítségül híva sok csodajelet vittek végbe, történt, hogy többen, akik — mint mondják — a szent próféták, Illés és Elizeus nyomdokain jártak és Keresztelő János igehirdetése révén már fölkészültek Krisztus eljövetelére, mindjárt, amint a dolgok igazságát bizonyítva látták, az evangélium hitét magukhoz ölelték. Ők a Boldogságos Szüzet (akinek közvetlen társaságát és szavait boldogan élvezhették) olyan különleges bensőséggel kezdték tisztelni, hogy a Kármel hegyének azon a részén, ahol Illés egykor a fölszálló felhőt, a Szűz jeles előképét megpillantotta, ugyanezen legtisztább Szűznek elsőként emeltek kápolnát.

Ez új kápolnánál tehát mindennap összegyűlvén jámbor szertartásokkal, könyörgésekkel és dicséretekkel tisztelték a Boldogságos Szüzet mint rendjük egyedülálló gyámolát. Ezért mindenütt és mindenki a Kármelhegyi Boldogasszony testvéreinek kezdte őket nevezni, és ezt a címet a pápák nemcsak megerősítették, hanem külön búcsúkat is engedélyeztek azoknak, akik akár a rendet, akár az egyes testvéreket e névvel illetik. Az ajándékait bőven osztó Szűz nem is csak e nevezetben részesítette őket, hanem a szent skapuláré jelvényében is, amelyet az angol Szent Simonnak nyújtott át, hogy a rendet e mennyei öltözet különböztesse meg és oltalmazza a reá támadó bajoktól. Legvégül pedig, mivel a rend Európában egykor ismeretlen volt, és így III. Honoriusnál néhányan betiltását szorgalmazták, egy éjszaka megjelent Honoriusnak a legkegyesebb Szűz Mária, és nyíltan megparancsolta, hogy az intézményt és tagjait jóindulattal fogadja be.

Nemcsak ezen a világon tüntette ki a Boldogságos Szűz ezt a neki oly kedves rendet számos kiváltsággal, hanem a másikon is, mert mindkettőben sokra képes az ő hatalma és könyörületessége. Úgy hiszik, hogy a skapuláré közösségébe fölvett fiait, ha némi önmegtagadást vállalnak, a nekik előírt, kevéske imádságot gyakorta végzik és az állapotukhoz illő tisztaságban kitartanak, valóban anyai érzülettel vigasztalja, míg a tisztítóhely tüzének engesztelését szenvedik, és különös oltalmával betakarva vezeti őket mielőbb a mennyei hazába. A rend pedig a Boldogságos Szűz ennyi és ily nagy jótéteményével elhalmoztatván úgy határozott, hogy ugyanezen Szűz dicsőségéről évente megtartandó ünneppel és örök szertartással emlékezik meg.

Diurnale Ordinis Cartusiensis, Olomouc

MEGJELENÉS ELŐTT A PÁLOS DIURNÁLE

A pálos rend által kezdeményezett, de elhalt zsolozsmareform előkészületei után, a 2005-ös, Szentendrén tartott „latintábor”-ra készült el egy házilag sokszorosított nappali zsolozsmáskönyv, amelyet azóta is e fejletlen, néhol hibás változatban használtunk. Végre sikerült eljutni odáig, hogy ha nem is végleges, de erősen javított és bővített kiadásban jelentessük meg ugyanezt, így született a Diurnale Paulinum. A könyv a pálos, és az ezzel azonos esztergomi rítus szerint közli az összes nappali zsolozsmahóra rendjét az évközi időszakra latinul és a zsoltárok magyar fordításával. A jövő héten jelenik meg korlátozott példányszámban (utánnyomásra van lehetőség), megvásárolni a szerkesztőnél (F.M.) lehet várhatóan 1500 Ft-ért. Ismertetőként a kötet utószavát közöljük, majd — hogy a zsolozsma lelki jelentőségéről is essék szó, amelyet nem a mi tisztünk kifejteni — Barsi Balázs rövid, de megragadó bevezetőjét tesszük közzé, amelyet nemrég egy fiataloknak szánt, hagyományos tartalmú, szintén „szamizdatban” terjedő zsolozsmás füzethez írt.

* * *

Néhány szó a pálos diurnáléról

A római liturgia, amióta egyáltalán források tanúskodnak róla, szövegek, dallamok és gesztusok egységes készletét rendezte egységes szerkezetbe. Ami a zsolozsmát illeti, ez a készlet és szerkezet — Szent Benedek Regulájának közvetett tanúsága szerint — a VI. századra már hagyományossá szilárdult, és változatlanul maradt egészen a XX. századi reformok 1911-ben megkezdődött sorozatáig. Az egyes egyházmegyék, majd a szerzetesrendek mégis rítusváltozatokat alakítottak ki aszerint, hogy a római liturgia bővebb készletéből mit és milyen elrendezésben illesztettek e szerkezetbe. A különbségek — bármily jelentéktelenek is az azonosságokhoz képest — tudatosan vállalt és őrzött sajátosságai lettek az adott rítusváltozatnak, és az évszázados használat során egyre szorosabban kapcsolódtak össze a hordozó közösséggel.

A pálosok mint magyar alapítású szerzetesrend a római rítus sajátosan magyarországi változatát, annak is legjellegzetesebb megnyilvánulását, az úgynevezett esztergomi rítust őrizték rendi liturgiájukként a XVII. század elejéig, sőt a dallamok szintjén sokáig még azután is. Így a pálos források tanulmányozása és használatba vétele nemcsak egy rendi közösség, hanem az egész magyar egyház gyökereivel, általuk a teljes középkori és kora újkori Európával, végső soron pedig a római bazilikák ősi szokásrendjével köti össze az imádkozót.

A jelen kiadvány célja, hogy a pálos-esztergomi zsolozsmát történetileg minden részletében hiteles alakban, de a mai használatot megkönnyítő, modern elrendezésben és tipográfiával adja közre. Ahol lehetett, közvetlenül pálos forrásokat használtunk. Az antifónák és responzóriumok szövegét és dallamát a legjobb pálos kéziratnak tartott XV. századi antifonáléból, a zágrábi egyetemi könyvtár MR 8 jelzetű kódexéből vettük. A himnuszdallamok a częstochowai kolostorkönyvtár szintén XV. századi, R. I. 215 jelzetű pálos kantuáléjából származnak, és ugyanitt található a zsoltártónusoknak az a közlése, amelynek megfelelően a zsoltárokat kijelöltük. Maguk a himnuszszövegek az 1540-ben Velencében kinyomtatott pálos breviáriumot követik. A többi szöveget a legjellemzőbb esztergomi forrásokból írtuk át. Ahol sem pálos, sem esztergomi dokumentum nem állt rendelkezésünkre, az azonos szerkezetű római könyveket hívtuk segítségül, amelyeket a XVII. századtól kezdve mind a rend, mind a magyar egyházmegyék magukévá tettek.

A diurnále a zsolozsma hétköznapi és közvasárnapi tételeivel kiegészített nappali zsoltároskönyvet (pszaltériumot) jelent, azaz olyan breviáriumot, amelyből a ma­tu­tí­num kivételével minden hóra elvégezhető a vízkereszt, illetve pünkösd utáni (évközi) — vagy középkori szóhasználattal „nyári” — időszakban, és nagyrészt azon kívül is. Ez az anyag a zsolozsma fundamentuma, amelyre egyfelől az egyházi év rendjét követő időszaki (de tempore), másfelől a szentek ünnepeihez alkalmazkodó (de sanctis) rész rétegződik. De önmagában is teljes, így alkalmas arra, hogy akár az egyházi év figyelembe vétele nélkül biztosítsa a zsolozsma elsődleges szerepét, a nap és a hét megszentelését, később pedig fokozatosan bővíthető az időszaki és a szentekről szóló tételek bevonásával. Jóllehet a pálos-esztergomi pszaltérium néhány pontján változó tételekre is szükség lenne, kiadványunkat úgy alakítottuk ki, hogy az imádkozónak — ezek hiányában — helyettesítő tételek álljanak rendelkezésére. A kiegészítő tételeket a római breviáriumból, az évközi időszak kezdetét jelentő, és ezért emblematikus vízkereszt nyolcada utáni vasárnapról vagy népzsolozsma-gyűjteményekből válogattuk.

A diurnále egyetlen hiánya a forrásokhoz képest a vasárnapi tercia, szexta és nó­na saját anyaga, de ezek veszteség nélkül helyettesíthetők a hétköznapi megfelelővel. A vasárnapi prímát — amelynek végzését az átlagos gyakorlatban így sem javasoljuk — azért adtuk meg, mert jelentős zsoltártöbbletet foglal magába.

A pálos diurnále jelen formájában ideiglenes, laikus híveknek szánt kiadvány. Előkészületei egy évekkel ezelőtti, hivatalos, ám folytatás nélkül maradt rendi fölkérésre nyúlnak vissza, de még mindig sok hiányzik a véglegesedéséhez. A tervezett kötet végig párhuzamosan közölné a latin és a magyar változatot: egyelőre csak a zsoltárok magyar fordításának liturgikus rendbe szedett, függelékes közléséig jutottunk. Szintén ki szeretnénk egészíteni az anyagot a végzés módját ceremoniális szinten is szabályozó rubrikákkal és a recitáló tónusokat rögzítő dallamtáblázatokkal.

Külön említést érdemel a zsolozsmavégzés mértéke. A hórák nagy részének a XX—XXI. századi zsolozsmáskönyvekhez viszonyított terjedelme elriaszthatja a mai embert, ha kellő előismeretek híján nem tud tájékozódni az anyagban. A végleges változatban erre vonatkozólag is részletes tájékoztatást kívánunk adni. Addig azonban elég arra fölhívnunk a figyelmet, hogy a zsolozsma egyes összetevői nem azonos jelentőségűek. Tulajdonképpeni vázát az antifónákkal énekelt zsoltárok és kantikumok sajátos elrendezése jelenti, minden egyéb tétel másodlagos jelentőségű, így szükség esetén elhagyható. De a zsoltárok sorozata is rövidíthető akár úgy, hogy csak néhányat választunk ki közülük, akár úgy, hogy több hetes ciklusban végezzük el egy-egy hóra zsoltáradagját. A hagyományos zsolozsmával való nagyvonalú bánásmód lehetővé teszi, hogy katolikus őseink sértetlen imádságába lehetőségeink mértéke szerint, illetve fokozatosan kapcsolódjunk be, anélkül, hogy nehézségével kedvünket szegné, vagy hogy mi csonkítanánk meg jóvátehetetlenül.

* * *

Bevezetés egy zsolozsmáskönyvhöz

Kedves Fiatal Testvérem!

Amikor én olyan fiatal voltam, mint Te, nem szerettem, ha valamit, amit képes vagyok megérteni és értékelni, „leszállítanak az én nívómra” — mondván: „a gyereknek ez is jó”. Nem jó! A fiatal (magamról tudom) a hit és a világ nagy titkaira kíváncsi, és hiteles beavatást szeretne kapni!

Téged nem a gyereknek való szeretettel kell szeretni, hanem igazival, vagyis az Evangélium értelmében igényes, de ingyenes szeretettel.

Adott Neked Isten annyi tehetséget, hogy az Egyház igazi, mély, soha meg nem szakadt és a világ végéig tartó imádságában részt tudj venni, abban az imádságban, mely az Ószövetségben indult, és Urunk, Jézus ajkán, szívén, életén átszűrődve, a vértanúk, a hitvallók, az egyházatyák, a szent asszonyok és férfiak és a fiatalok imádságává lett a mai napig.

Ez nem egyéni imádság, még csak nem is közösségi a szó mindennapi értelmében, hanem valódi liturgia. A zsolozsma láthatatlan vezetője maga Jézus Krisztus, aki az Atyához a Szentlélekben értünk imádkozik, velünk imádkozik. Így tehát ez az imádság biztosan eljut az Istenhez, mert Az imádkozik velünk, Aki maga az Út, út az Istenhez, de az Élet is, mert maga is Isten: Ő az emberré lett Isten: a Jézus Krisztus!

Ha idegennek tűnik néha egy-egy sora a zsoltároknak, csak azért idegen, mert nem tudom hirtelen felfogni minden ember minden imádságát, amelyet Jézus önmagában egyesít, minthogy azt sem tudom felfogni, ami ma a legszebb és legnemesebb az emberek szívében: de mégis részt veszek benne!

Kodály Zoltán országában az sem mindegy, hogy milyen zenei nívón hangzik a liturgia imádsága.
Ha a keleti egyház zsolozsmájában, miséjében valaha részt veszel, ott is ugyanezt a magas lelki-szellemi nívót érezheted.

Vedd ezt a kis füzetet és énekelj! Isten szeret Téged! Meghívott az imádság igazi iskolájába, ahol a Szentlélek tanít minket imádkozni.

Megáldalak szeretettel:

Barsi Balázs ferences atya