2009. december 24.

A KULTUSZ MINT NYELV
Karácsonyi olvasmányok liturgikus értelmezése

Karácsony napjának teljes, hangjelzett, az esztergomi rítus szerinti zsolozsmája tegnap óta letölthető erről a helyről. Gyümölcsözőbb végzéséhez teszem közzé alábbi, hét évvel ezelőtt írt gondolataimat, amelyekkel egyben áldott ünnepet kívánok minden olvasónknak.

Nyelvnek általános értelemben egyezményes, tehát a kommunikációs folyamat részt­ve­vői által a környező, nyelven kívüli valóságra azonos vagy legalább hasonló módon vo­natkoztatott jelentéshordozók összefüggő és szerkezetében szabályozott rend­sze­rét nevezzük. A nyelvi szerkezet elsajátításának és az egyes jelentések meg­is­me­ré­sé­nek legfontosabb, sőt talán egyedüli közvetlen eszköze a nyelvi folyamat időbeli át­é­lé­se. Ennek során a nyelvi elemeknek bizonyos kapcsolódásai állandónak mutatkoznak, egyes jelek vagy jelcsoportok pedig rendre meghatározott élethelyzetekben rögzülnek. Az ismétlés révén tehát kialakul valamiféle nyelvi alapréteg, amelyet a kommunikációs fo­lyamat résztvevői természetesnek találnak, és amely megszilárdulása után bizonyos mér­tékig a nyelven kívüli valóság szerepét veszi át: az újonnan használatba került je­lek vagy jelcsoportok ezután már nem föltétlenül kapcsolódnak a nyelven kívüli va­ló­ság­hoz, hanem a megszilárdult nyelvi alapréteghez képest lesznek meghatározva.

E tág értelemben vett nyelv az ismétlés és az újítás által újabb, egyre kö­rül­ha­tá­rol­tabb alaprétegeket hozhat létre, így az általánosból kiváló egyedi helyzetek és je­len­té­sek kialakulása-kialakítása, valamint az ismétlődés folyamán való másodlagos alap­ré­teg­gé szilárdulásuk elméletileg a végtelenségig folytatható. A nyelven belüli jelek és jel­csoportok, azaz általános értelemben vett szövegek tehát alapréteggé az ismétlés, egye­divé, vagyis esztétikai többletet hordozó alakká, fölépítménnyé az újítás folyamán vál­nak. Az újítás (a XX. század legnagyobb hatású esztétikai irányzatainak meg­kö­ze­lí­té­se szerint is) kétféleképpen írható le: lehet belső, szerkezeti újítás, amely az újítást hor­dozó szöveg elemeinek egymáshoz való viszonyában mutat eltérést a meg­szo­kot­tól, tehát a rendszeresen ismételttől, és lehet külső újítás, amely az elemeknek a meg­szo­kotthoz, tehát az alapréteghez, így a nyelven kívüli valósághoz vagy a nyelven be­lü­li alapszöveghez való kapcsolódásában tér el a rendszeresen ismételttől. E két té­nye­ző nem tekinthető egymástól függetlennek, mivel a szövegek mindenkor szövegen kí­vüli elemekkel való állandó kapcsolatban valósulnak meg, és környezetükkel együtt köz­vetett vagy közvetlen módon meghatározzák és így „beemelik”, belsővé teszik sa­ját külső közegüket és alapszövegeiket is.

Szinte modellszerűen felel meg a föntebb leírtaknak a római liturgikus gyakorlat, kü­lönösen annak a közelmúlt reformjaiban és az újkori lelkiségben bekövetkezett föl­la­zulástól még mentes, de már hagyománnyá szilárdult változata a VII. és a XVI. szá­zad közötti közel ezer évben. Ekkor volt mind rendszerében, mind pedig kö­rül­mé­nye­iben alkalmas arra, hogy nagyszámú résztvevője vagy érintettje a töretlen és sza­bá­lyos ismétlődés következtében e különlegesen változatos anyagban is egymásra épülő alap­rétegeket ismerjen föl, s így tájékozódni legyen képes. E nyelvnek a beszélőkkel, te­hát az ismétlődés alakítóival és résztvevőivel való szoros kapcsolatát mutatja az is, hogy e korszak a latin hagyomány minden egységessége mellett helyi rítusokat ala­kí­tott ki, vagyis nem az egyéni kezdeményezés, de nem is valamely tisztán elméleti sza­bá­lyozás befolyásolta, hanem az egymással ténylegesen érintkező beszélők őrizték vagy módosították saját szokásukat.

Jóllehet a liturgikus történés egésze —az egyházi év, a templom, a tárgyak, ruhák, szí­nek együttese, a dallamok, a résztvevők szereposztása és maguk a szertartási szö­ve­gek— jelentéshordozók összefüggő rendszerének, s így nyelvnek tekinthető, a nyelvi alap­rétegek és a külső környezet megfeleltethetősége alapján célszerű a liturgia legál­lan­dóbb összetevőjét, a szoros értelemben vett szöveget tekintenünk „nyelv”-nek, be­ágyazottságának terét és idejét pedig külső valóságnak. A szöveg ismétlődésének il­let­ve egyedivé válásának belső, szerkezeti eszköze így a szöveg liturgikus helyzeten kí­vül is létező alapjelentése, műfaji önmeghatározása és más, liturgián belüli szö­veg­e­le­mek­hez (akár párhuzamos, akár alapszövegekhez) való viszonya; külső eszköze pedig el­hangzásának ideje az egyházi és kozmikus év illetve nap szintjén, valamint tere a temp­lom vagy esetleg a templomon kívüli világ funkcionális rendjében. Részben ezek­től függetlenek az elhangzás hogyanjára utaló kategóriák, elsősorban a ha­gyo­má­nyos kultuszban a szövegtől elválaszthatatlan dallam vagy tágabb értelemben jel­leg­ze­tes hanghordozás és az előadó vagy előadók személye. A szöveg elhangzásával pár­hu­za­mosan zajló cselekmények vagy mondott-énekelt más szövegek tovább árnyalják az össze­függéseket.

* * *

A következőkben a karácsonyi virrasztó zsolozsma, a matutínum első noktur­nu­sá­nak olvasmányait kísérlem meg a föntebb leírt liturgikus összefüggések adta ér­tel­me­zés­ben bemutatni. Noha a liturgia mindenkor istentisztelet, amelynek teljes és leg­főbb értelmét csak a hittudomány nyelve ragadhatja meg, az eddigiekben és ezután is tisz­­tán fenomenológiai úton közelítek hozzá. E módszert megerősíti egyrészt a nyu­ga­ti liturgia utolsó fölvirágzásával egykorú skolasztikus gondolkodás, amely a ki­nyi­lat­koz­tatás ismeretének hiányát föltételezve, a tapasztalat és a következtetés eszközeivel igye­kezte megragadni a teológia oldaláról már belátott igazságot; másrészt az, hogy a li­tur­gia egyben befogadás-lélektani folyamat: résztvevője az isteni jelenlétbe helyezi ön­magát, hogy az abból származó és a szent hagyomány által megerősített gya­kor­lat­ban a mennyei állapotot elővételezze. A zsidó és keresztény kultusz Istene nincsen má­gikus függésben a neki bemutatott rítusoktól, így azoknak végső „élvezője” maga a szol­gálattevő.

Karácsony napjának matutínumában Ézsaiás könyvének három, a könyv sor­rend­jé­ben közölt, de egymástól távol első szakasza, a 9. (Primo tempore alleviata est…), a 40. (Con­solamini, consolamini…) és az 52. (Consurge, consurge…) fejezet szerkönyvenként el­té­rő terjedelmű kezdete szerepel az első nokturnus három olvasmányként. A szö­ve­gek a prófétai irodalom hagyományos témáit, a nép bűneit, Isten haragját, büntetését és a közelgő megszabadulást említik, de közös bennük, hogy a megszabadulás és az öröm témái határozzák meg őket. Ebben azonban megegyeznek a könyvnek a li­tur­gi­kus rendben előzőleg, ádvent utolsó két hetében olvasott szakaszaival, így pusztán alap­jelentésük szerint nem lennének azokkal szembeállíthatók és közülük ki­e­mel­he­tők. A szövegek terjedelme, hangvétele és liturgikus helyzete szinte megegyezik az ád­ven­ti idő beállása óta megszokottal: a karácsony előkészületi idejében végig Ézsaiás köny­ve olvastatik a matutínumban, hétköznapokon kizárólag, vasárnaponként a kará­cso­nyi rendtartásnak megfelelően az első nokturnusban.

Az olvasmányokat a szerkönyvek a lectio continua szerint sorrendben, de néhol rö­vi­dít­ve, kihagyásokkal közlik, mégis tudjuk a szerzetesi és kanonoki szabályzatokból, hogy az egyes gyülekezetek vagy közösségek tagjai refektóriumi, káptalantermi vagy ma­gánolvasmányként az egyházi évre előírt más könyvekkel együtt az egész szöveget vé­gighallgatták és -elmélkedték. A szerkönyvek e három perikópát mindenesetre ki­hagy­ják, s ez a kétségkívül hangsúlyos részletek esetében már önmagában meg­külön­böz­tető gesztus. Ha pedig föltételezzük, hogy kóruson kívüli olvasmányként mégis el­hang­zottak, azzal a más, egyszerűbb környezetben már megismert szövegre való vissza­térést tekintjük kiemelő mozzanatnak. A folyamatos olvasásnak a négyhetes és év­ről-évre visszatérő ismétlésben megerősített szokásához képest mindenképpen újí­tás viszont a három különálló olvasmány, amelyek szinte átívelik a 66 fejezetből álló köny­vet. A szövegek természetes sorrendjét jól ismerő hallgatók előtt e válogatás vi­lá­gossá tette és teszi, hogy a szemelvények valamely tematikus szempont alapján ren­de­ződnek.

E szövegen belüli, tehát szerkezeti kiemeléssel járnak együtt a megkülönböztetés egyéb jelei. Az olvasmányokat különleges áldáskérés után, ünnepélyes dallamon, eset­leg több szólamban énekelték, valószínűleg az éjszakai fölolvasások szokott helyétől, a kórus közepén vagy a presbitérium lépcsőjénél elhelyezett állványtól eltérően a kó­rus­­rekesztő erkélyszerűen kiképzett tetejéről, amely máskor a legmagasabb rangú evan­géliumi szövegek recitálására szolgált.

A külső és belső eszközökkel is jelölt megkülönböztetés értelmezésének leg­köz­vet­le­nebb rétegét az olvasmányokhoz szorosan kapcsolódó responzóriumok adják. Ezek nem tartalmi kapcsolatban állnak az őket megelőző lekcióval, hanem a nap vagy az idő­szak eszmevilágának összefüggésébe helyezik azt. A három responzórium —cso­por­to­sításuk és szövegük rítusonkénti eltérésének ellenére is— közös abban, hogy ki­fe­jezetten a karácsonyi eseményt írja le, méghozzá hangsúlyosan újszövetségi szó- és kép­használattal.

Ézsaiás szavainak tehát —a középkori írásmagyarázat számára természetes mó­don— újszövetségi értelmet kell tulajdonítanunk. Föltűnő viszont a pontosabb meg­fe­leltetések hiánya: a római zsolozsma olvasmányrendje általában nem hagyja „őri­zet­le­nül” az ótestamentumi szakaszokat: a vasár- és ünnepnapok második nok­tur­nu­sá­ban többnyire patrisztikus kommentárokból vett olvasmányokkal gondoskodik az elő­képek „helyes” megfeleltetéséről. Nagy Szent Leó pápa (és Magyarországon Isi­do­rus) második-nokturnusbeli homíliája azonban nem kapcsolódik az ószövetségi peri­kó­pákhoz: a karácsony misztériumáról szólnak a hit és a megindultság hangján, s a res­ponzóriumoknak megfelelően csak annyit mondanak: karácsony van, az Úr meg­született. Nem fedik le kifejtett értelmezéssel a prófétai szövegeket, ér­tel­me­zé­sü­ket nem korlátozzák, csak megkönnyítik azzal, hogy az egyházi év idejére mint nyel­ven kívüli alaprétegre hivatkoznak.

Karácsony liturgiájának sajátos vonása, hogy az ünnep idejét nemcsak az év más ré­szeitől különíti el, hanem önmagán belül, a kozmikus idő, tehát a nap szintjén is önál­ló jelentéssel bíró részekre osztja. Leglátványosabb kifejeződése ennek a ta­go­lás­nak a nap három, önálló szövegekkel rendelkező miséje, amelyekben az év leg­sö­té­tebb éjszakájának, a kinyilatkoztatás nélküli állapotot megjelenítő szimbolikus időnek mé­lyén bekövetkező születés nyilvánul meg a Szent Családnak, majd a pásztoroknak s végül az egész emberiségnek. A születés így az ünnep idejében az első, éjféli misére már beteljesedett.

Az ünnepet megkezdő, előesti vesperás még jövő időben szól a küszöbön álló ese­mény­ről. Antifónáiban (az esztergomi rítus szerint) a prope est regnum Dei, az orietur sic­ut sol Salvator mundi et descendet, a dum ortus fuerit sol de cælo, videbitis Regem regum rész­letek hangzanak el, responzóriuma a cras egrediemini et Dominus erit vobiscum mon­da­­tot ismétli; himnusza Szent Ambrus Veni Redemptor gentiuma, és legelőkelőbb tétele, a Magnificat-antifóna is még Mária viselősségéről szól csak. Ugyanezt a jövő­ide­jű­sé­get, várakozást közvetítik a vesperást követő kompletórium szövegei.

A beteljesületlenség és az örömhír között, az éjszakához sajátlagosan kötődő hó­rá­ban, a matutínumban ünnepeltetik tehát maga a születés. Az invitatórium mindjárt a Chri­stus natus est nobis szavakkal kezdődik, és a tematikus szempontok szerint válo­ga­tott zsoltárok valamint az őket ünnepi összefüggésbe helyező antifónák is a várva várt esemény bekövetkeztét hirdetik. De a zsoltározás a zsolozsma esztétikai rend­sze­ré­ben alapréteg: mint műfaj a hórák egyénítetlen, állandó és kezdő része. A ma­tu­tí­num „emblématikus”, csak rá jellemző műfaja a zsoltárokra következő olvasmány. Az éjszakának, az ünnep időbeli középpontjának megjelenítője ez a sajátosan éjszakai szö­vegtípus lesz, amelynek első (vagyis a kezdetekben a teljességet érzékelő liturgikus szem­léletben legfontosabb) három darabja az Ézsaiástól vett három részlet.

A olvasmányokat tehát, amelyek jellegükben és témáikban nem különböznek a meg­előző hetekben folyamatosan olvasott más szövegektől, a belső és külső litur­gi­kus környezet értelmezi azoktól eltérő módon. Az első nokturnus három olvasmánya eb­ben az összefüggésben válik a karácsonyi titok első és legfontosabb kijelentésévé. Itt hangzik el először az éjféli misét ősibb fordításban megnyitó introitus szövegét is adó részlet, a Parvulus enim natus est nobis, és ez a mondat értelmezi a karácsonyra to­váb­bi kifejtését, de az első két ádventi hét olvasmányaiban általános, kegyetlen ké­pe­ket fölvonultató harci szimbolikát is, amelyet mint a kulcsmondat előkészítését von be a kitüntetett szituációba. Ézsaiás szavainak ezen alkalmazása értelmezi vissza­me­nő­leg az előkészületi idő többi szövegét is: a Parvulus enim natus est nobis Ézsaiás köny­vé­nek céljává és eszmei lényegévé válik, amely maga köré szervezi és Krisztus szü­le­té­sére irányítja a könyv egész tartalmát.

A további olvasmányokban az allúziók egész rendszere erősíti meg ezt. A második ol­vasmányban a karácsony előtti köznapok jellegzetes responzórium-sorozatának, a Cla­ma-nak szavai köszönnek vissza, a laudes egész ádventben imádkozott verzikulusa (Vox clamantis) és a kompletórium szintén naponta elmondott kapituluma (Ecce Do­mi­nus Deus in fortitudine veniet) itt „teljesedik be”. Ádventi antifónák és responzóriumok nyer­nek végső értelmet a harmadik szakaszban is, majd maga az Úr mondja ki az idő­szak, az ünnep, a hóra és az olvasmány, sőt általában a liturgikus cselekmény lényegét: Ecce adsum.

F.M. (2002)

Nincsenek megjegyzések: