2009. december 8.

A „KONCERTMISÉKRŐL” — UTOLJÁRA

Néhány nappal ezelőtti bejegyzésemhez fűzött megjegyzésében egyik olvasónk tiltakozását fejezte ki az egyházi műzenével celebrált, szerencsétlenül „koncertliturgiának” nevezett szentmisék, különösen pedig azok zenei szempontból való meghirdetése ellen. A tiltakozás szóhasználata és érvelése arra a polémiára épült, amelyet a http://www.katolikus-honlap.hu/ szerkesztője és egyes olvasói folytattak a Haydn-misék ellen (ld. a nevezett honlap „Magyarország/Tájékoztatás a Belvárosi ú.n. tridenti miserendről” írását, valamint ugyanezen honlap „Fórum/Magyarország” rovatának 2009. október 17-i és korábbi anyagait). Annak idején többek kérésére sem kívántam reagálni az ott felhozottakra, mert úgy gondoltam, a káptalan eddigi tevékenysége és állásfoglalásai (ld. pl. itt és itt) egyértelművé tették, hogy a vádak megalapozatlanok, és mert az internetes térben folyó efféle vitákat meddőnek, ráadásul lélektanilag, erkölcsileg kártékonynak tartom. Mivel a legutóbbi eset már a saját oldalunkat sem hagyta érintetlenül, mégis elszántam magamat a válaszadásra. Nem titkolom, hogy kelletlenül, és azt sem, hogy nagy keserűséggel, mert az álnév alatt meghúzódó olvasót személyesen ismerem. Sajnálom, hogy egy nyilvános felületen megengedhetetlen modorban „üzent” olyanoknak, akikkel személyes kapcsolatban állt és állhatna. És szomorúnak tartom azt is, hogy az igazságtalan kritikát ezúttal olyan személy fogalmazta meg, akinek — mivel Budapesttől távol, sőt a határon túl lakik — semmiféle közvetlen tapasztalata nincs a kifogásolt szertartásokról. Nem kívánom személyében támadni, mindenki tévedhet olykor (nagy átok, hogy a világhálón ez maradandónak bizonyul és közszemlére tétetik), de legyen az eset mindenkinek intő példa a virtuális információcsere és kapcsolattartás személyiségtorzító hatásáról!

Az alábbiakat nem elsősorban az elkerülhetetlen, de önmagukban jelentéktelen kritikák miatt írom, hanem egyrészt azért, mert a káptalani blog olvasóinak nagy többsége nem budapesti. Ők valószínűleg csak közvetetten vagy töredékesen alkothatnak fogalmat arról a liturgikus gyakorlatról, amelyet képviselünk, így könnyen elbizonytalanodnak az interneten közzétett véleményeket olvasva. Másrészt azért, mert a káptalan bemutatására és a legfontosabb információk továbbadására csak technikai okokból használjuk a blogos formát. Valójában hivatalos honlapnak szánjuk ezt az oldalt, így általában mi, szerkesztők is kerüljük a személyes megnyilvánulásokat. Az itt közzétett szövegekért a káptalan teljes tagsága felelősséget vállal (nevük ezért is olvasható a jobb oldali sávban), de a megjegyzéseket író olvasók is jobb, ha tudatában vannak, hogy akár akarják, akár nem, minden szavukkal a rólunk és tágabb „közönségünkről” kialakult képet módosítják. Így súlyos esetekben nem hagyhatjuk hozzászólásaikat válasz nélkül.

Mindezek után a tárgyra térek. A káptalannak van egyházzenei ideálja. Ehhez az első nyilvános miséink óta következetesen ragaszkodunk. Középpontja a gregorián ének, amelynek előnyben részesítjük középkori, esztergomi dallamváltozatait (miséinken egy Pozsonyban őrzött, kiemelkedően fontos XIV. századi forrás variánsait énekeljük — a rítusváltozatok jelentőségéről ld. ezt a vázlatot). Elválaszthatatlanul csatlakozik hozzájuk a Graduale Hungaricum, illetve az Éneklő Egyház szerinti, típusdallamon énekelt, magyar nyelvű gregoriánum (ld. erről nemrég idézett írásomat), valamint a hagyományos magyar népénekkészlet legnemesebb rétege. Ezt a zenei világot — összhangban váci, szegedi, hódmezővásárhelyi, kecskeméti és sümegi elvbarátaink gyakorlatával — előnyben részesítjük az egyházi műzenével szemben. Nem mintha azt lebecsülnénk vagy létjogosultságát megkérdőjeleznénk, hanem mert azt kívánjuk kifejezésre juttatni: a gyülekezet tevékeny részvétele a hagyományos liturgiában is lehetséges, sőt még inkább lehetséges, mint a megreformált liturgiában, ennek a részvételnek pedig elsődleges közege, szövegi hordozója a gyülekezet éneke. X. Szent Pius pápa sokat idézett mondása szerint a liturgiát énekeljük, nem a liturgián énekelünk; a népénekes olvasott misét, a dialógusmisét és a hozzájuk hasonló, mesterséges megoldásokat, amelyek a gyülekezet prózai szövegmondását vagy kizárólag paraliturgikus énekét föltételezik, liturgikus énekét viszont kizárják, lehetőleg elkerüljük.

Ugyanakkor viszont fontosnak tartjuk, hogy időről-időre az egyházi műzene minél teljesebb hagyománya megjelenhessen szertartásainkon. Örülünk, hogy szentmiséinken megszólalhatott már késő középkori, reneszánsz, bécsi klasszikus, romantikus vagy akár kortárs zene is. X. Szent Pius Tra le sollecitudini motu propriója nem ellenük, hanem a XX. század elejének varietét és operettet idéző egyházzenéje ellen irányult. Nem egy meghatározott történeti kor, nem is a ceciliánus ízlés, hanem minden idők miséje az, amelyet bemutatunk, és amelynek újjáélesztéséért, terjedéséért fáradozunk. A káptalan azonban nem képes önerejéből megszólaltatni ezeket a kompozíciókat, így örömmel fogadja azoknak a művészeknek az együttműködésre való készségét, akik a hagyományos rítusban a játszott és énekelt művek eredeti kontextusát ismerik föl. Természetes, hogy a két szempont, vagyis a káptalan gregorián énekre és gyülekezeti részvételre épülő zenei eszménye és a különféle korokból való egyházi műzene között némi feszültség van. Ezért hoztuk teljes egyetértésben azt a döntést, hogy az egyházi műzenével végzett „koncertliturgiák” az általunk szervezett szertartásoknak egy évben legföljebb 25%-át tehetik ki. Ehhez tartjuk magunkat most és a jövőben is, ezt mutatták be a statisztikai adatok.

Egyesek azt gyanítják, hogy a koncertként is meghirdetett liturgiákkal szertartásaink látogatottságát kívánjuk növelni. Ezt a rosszhiszemű föltételezést könnyen visszautasíthatjuk. A Haydn-misék látogatottsága valóban példátlanul nagy volt, de ennek érdekében mi nem tettünk semmit. Az idézett honlapon pellengérre állított, piros színű szórólapokat és plakátokat se nem fogalmaztuk, se nem készíttettük, se nem terjesztettük (a káptalan puszta neve sem szerepelt rajtuk). A magyar zeneéletben valamelyest járatos olvasók nyilván tapasztalták, hogy a 2009-es Haydn-év minden zenei eseményét azonos formátumú lapokon hirdették. Mi eddigi történetünk során mindössze egy, közismert szórólapot készíttettünk és terjesztettünk, részünkről ez volt elérhető a Haydn-miséken is. A blogon pedig csak egyetlen alkalommal, egyszerre közöltük az egész sorozat anyagát. Ehhez képest a Choralis Constantinus 500 sorozat programját azért tesszük közzé minden alkalommal önálló bejegyzésben, mert azok tételrendje és előadóapparátusa csak röviddel a szertartások előtt válik véglegessé. Hirdetéseink ellenére a sorozat alkalmait nem látogatják többen, mint vasár- és ünnepnapi szentmiséinket általában, holott a klasszikus vokálpolifóniát, így Isaac és Senfl művészetét az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai a gregorián mellett minden más stílushoz képest előnyben részesítik. (Az elmúlt vasárnapi mise ezen a kategórián belül is igen mértéktartó volt: csak az introitus, az Alleluja, a kommúnió és a záró motetta volt polifon, minden egyéb tétel gregorián dallamon hangzott el…)

Azt hiszem, egyébként is kissé szerencsétlen ötlet azt gondolni, hogy közösségünk célja a magamutogatás vagy a templomok minden áron való megtöltése lenne. Egy olyan közösségé, amely megalakulása óta üres templomokban imádkozik 2—3 órás zsolozsmákat, és bár tevékenysége fokozatosan kiterjedt, tagsági föltétele ma is az ezeken való rendszeres részvétel. Ami pedig az egyházzenész réteget (kasztot?) illeti, ők valóban a káptalan alapítói voltak. A Magyar Egyházzenei Társaság és a budapesti Zeneakadémia Egyházzene Tanszéke igen sokat tett és tesz a hagyományos liturgia hazai újjáéledéséért, de mára a káptalan tagságának csak egy részét alkotják azok, akik ezekben az intézményekben működtek, nevelkedtek. Ám lássuk, mit is tettek ők valójában! Névtelenül biztosították a zsolozsmák és a misék zenei szolgálatát, összeállították, átírták, sokszorosították az ehhez szükséges anyagokat, képezték magukat, gyakoroltak. Szakképzett egyházzenészként mindenfajta anyagi ellenszolgáltatás nélkül látták el a kántor, a szkólaénekes és az orgonista szolgálatát úgy, hogy minden nyilvános szertartásunk énekelt vagy ünnepélyes formában mehetett végbe kezdettől fogva, még a nyári szünidők teljes időtartamában is. Így tesznek mindmáig. Munkájukra egyszer sem hívtuk föl a figyelmet. Amikor viszont nem közénk tartozó művészek (rendszerint nem egyházzenészek!) járulnak hozzá munkájukkal szertartásainkhoz, azt legalább azzal megköszönjük nekik, hogy szűkös lehetőségeinkhez képest bemutatjuk az együttest, a szólistákat és az elhangzó műveket. Talán nemes cselekedet, ha ők is anonimitásban maradnak, de erről nem a mi feladatunk dönteni.

Mindazonáltal nem szégyelljük, ha a hagyományos római liturgia közbeszéd tárgyává válik. Egyelőre úgy tapasztaljuk, hogy a magyar egyházi élet rendes információs csatornái nem juttatják el minden katolikushoz a hírt: a Szentatya és közvetlen környezete nemcsak engedélyezi, de támogatja is az ősi liturgikus formák használatát. Nyilvánvaló, hogy vannak, akiknek lételeme a felháborodás és a jelenkor fölötti — gyakran jogos — búsongás. Akik mintha a szent maradéknak éreznék magukat, és akiknek attitűdjéhez (a Summorum pontificum motu proprio kísérőlevelében írtaknak megfelelően) helytelen módon túlzások és olykor szociológiai szempontok tapadnak. Mi viszont elkötelezetten nem egy szűk, bezárkózó, megkeseredetten elitista képződmény vagy ezoterikus kisközösség akarunk lenni, hanem arra törekszünk — bármilyen távolinak is tűnjék —, hogy a magyar egyház egészének tulajdonává tegyük az elrejtett kincset, amelyet Isten kegyelméből megtaláltunk. Ennek érdekében a puszta információk terjedése elengedhetetlen, és minden elfogadható eszközt föl is használunk hozzá. Kifogásolható ugyan, de templomaink már régóta nyitva állnak a megkereszteletlenek és a nyilvános vezeklők előtt is — más alapon pedig nem utasíthatunk el senkit, ha részt kíván venni a liturgián.

Végül engedtessék meg egy teljesen személyes megjegyzés. Világi munkámnál fogva nemcsak lehetőségem, de kötelességem is, hogy nap mint nap nagy nyilvánosság előtt beszéljek. Publikációs lehetőségekben sem szenvedek hiányt, legyen szó akár szaktudományos írásokról, akár ismeretterjesztő, népszerűsítő munkákról, amilyeneket igyekszem rendszeresen közreadni a legégetőbb liturgikai kérdésekről. Majdnem hasonló helyzetben van a blog másik szerkesztője, Rihmer Zoltán is. Ilyen körülmények között a káptalani honlap szerkesztése nem kielégítetlen önkifejezési törekvéseinket szolgálja. A részünkről ez áldozat, időnk és munkánk fölajánlása az Anyaszentegyház liturgikus megújulásáért és a magyar katolikusokért. Köszönetet nem várunk, de jóindulatot igen. Mint a föntiekből látható, néhány, hirtelen fölindulásból odavetett megjegyzés higgadt és körültekintő megválaszolása nem szorítkozhat néhány szóra. Nekem, nekünk azonban erre már tényleg nincs időnk és energiánk. Ez a blog elsősorban tájékoztatni kíván, nem feladata, hogy kommunikációs felületet biztosítson. Ezért úgy döntöttem, hogy a bejegyzésekhez eddig írt megjegyzéseket egy héten belül elrejtem, a jövőre nézve pedig megszüntetem a megjegyzések írására vonatkozó lehetőséget is. Ez kétségtelenül jár némi veszteséggel — hogy hogyan ellensúlyozhatjuk, azt egy következő bejegyzésben vetem majd föl.

Földváry Miklós István

12 megjegyzés:

CLSMA PR írta...

Miklós gondolataival és következtetéseivel én is teljesen egyetértek.

Csak annyit tennék még hozzá, hogy amikor a Haydn-sorozatot befogadtuk, még nem láthattuk előre, pontosan hogyan fog illeszkedni az addigra kialakult liturgikus gyakorlatunkhoz és milyen egyéb problémákkal járhat. Utólag visszatekintve persze világos, mit kellene, mit lehetne másképp csinálni. A tanulságokat természetesen mi is levonjuk, ezek azonban nem érintik az elvi kérdést, hogy ti. a klasszikus zenének is helye van a hagyományos liturgiában (bár az is kiderült, hogy nyilván nem bármilyen műnek, hiszen a 20—25 perces ordinárium-tételek teljesen szétfeszítik egy énekelt mise kereteit). Úgy vélem, hogy sem az egyes zenekari nagymisékkel, sem az egész sorozat felkarolásával nem léptük át azt a határt, amelynek hiánya elsősorban a megújított liturgiát jellemzi (gitáros, pop-, beat-, rock- és egyéb misék). Ezért határozottan visszautasítok minden olyan beállítást, amely a mi szentmiséinket ezekhez hasonlítaná.

Ilyen körülmények között valóban nehéz fenntartani a szabad hozzászólás lehetőségét. Ha nincs esély az értelmes és színvonalas párbeszédre, a közös érdek azt kívánja, hogy zárjuk el a mérgezett csapokat. Csak így önthetünk tiszta vizet a pohárba.

RZ

Névtelen írta...

Úgy helyes, ha a "mérgező csapokat" elzárják. Önök a helyes úton járnak, maradjanak is ezen, és nem kell hallgatni a "sátáni sugallatokra". Mert az irigység, a gonoszság ugyanúgy megtalálható a magukat tradicionalistának nevező emberekben is. EVA

Petrvs írta...

Kérem Éva, ne bántsa őket, mert ezek a juhok is ugyanabba az akolba tartoznak, még ha harapósabbak is. Nem irigység és harag szól belőlük, hanem csak a túlzott féltés.

CLSMA PR írta...

A túlzott féltés időnként kártékonyabb lehet minden irigységnél és haragnál, főleg ha a kiválasztottság tudatával párosul, ami felfüggeszti az önkontrollt. Ennek ellenére mi nem támadunk vissza, hanem csak védekezünk, mint bármely egészséges organizmus.

Névtelen írta...

Szeretném megkérdezni a Káptala kedves tagjaitól, különösen a hozzászólások szerzőitől, hogy a következő szövegben ki bántja őket?

"Tájékoztatás a Belvárosi ú.n. tridenti miserendről
Kis magyar egyházi körkép
A jövőben a Belvárosi misék időpontját ez a honlap nem közli.

E honlap egyik célja – miként ez A HONLAPRÓL fiók alatt olvasható – a tradíciót komolyan vevők tájékoztatása: Ott ez áll: „Ezért igyekszem minden olyan adatot közölni, amiből az olvasók tájékozódhatnak a tridenti rítusú szentmisék időpontjairól, mert a katolikus tanítás szerint a szentmise a hívek életének középpontja.”

Minden kommentár vagy kritika nélkül döntésem okaként az ott osztogatott szórólap két oldalát közlöm. Ennek alapján ki-ki eldöntheti, hogy az ottani misék, melyekre a szórólap szerint „a belépés díjtalan”, még a hagyományhű katolikus fogalom alá tartoznak-e vagy sem.

(Csak zárójelben és nagyon halkan teszem fel a kérdést: Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy mindig akkor van Haydn koncert a Belvárosi templomban, amikor a Thököly úton nincs mise? És azt sem tudom eldönteni, hogy az is a mi Urunk Jézus Krisztus irányában mutatott külön figyelmesség jele-e, hogy a következő koncertet éppen Krisztus-Király ünnepén tartják.)"
dr. Élthes Eszter

Névtelen írta...

A "mérgező csapok" és "a kiválasztottság tudat", vagy a cikkben olvasható "szent maradék" kifejezések túlságosan erősek és túlzottak. És barka-nagymama "sátáni sugallatról" való megjegyzése egyenesen szektás hangulatú.
Úgy tűnik, ebből definiálható igazából, mi is az a "mérgező csap".

CLSMA írta...

Éppen az itt kibontakozó vita az, amelynek semmi értelmét nem látom. FM

CLSMA PR írta...

Én is meddőnek tartom ezt a vitát, hiszen a 17:23-as hozzászóló láthatólag semmit sem értett meg az eredeti posztból, ezért nem is arra reagál, hanem ugyanazt ismételgeti, amit saját honlapján az ottani hozzászólókkal együtt már sokszor elmondott. Emiatt a 18:50-es hozzászólóval szemben továbbra is fenntartom, hogy ez a vita mérgezi a közhangulatot, elmérgesíti a viszonyt olyanok között, akiknek sokkal fontosabb és szentebb kötelességük is volna, mint hogy ilyen nevetséges okokból egymás torkának essenek. Természtesen nem hiszem, hogy ebben bármi is "sátáni sugallatra" történnék: egyszerű emberi gyengeségekről van szó, amelyek éppen ezért leküzdhetők volnának. A viszony mérgezése alatt pedig éppen az értendő, hogy jobbra érdemes nagymamák is efféle kijelentésekre ragadtatják magukat. Ez a hangnem elfogadhatatlan, akár velünk szemben, akár mellettünk foglaljon állást. Mivel ezt másként nem lehet elkerülni, a legjobb lesz végleg befejezni az egész fórumosdit.

Göttinger írta...

Örülök, hogy megszűnnek a kommentek.
Azt hiszem, a jelen helyzetben vagy megformált ("régimódi") cikkekkel, vagy pedig magánlevelekkel és magánbeszélgetésekkel lehet jól kommunikálni.
Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy Főministráns jóindulatához és szeretetéhez kétség nem férhet: annak idején katolikus honlapon mérséklően lépett fel a káptalan védelmében. Remélem, e feszültségnek köszönhetően tisztázódott egy-két dolog, sokan kaptak konkrét kérdéseikre vagy fenntartásaikra elfogadható, vagy legalább részben elfogadható választ, magyarázatot.

Göttinger Márk

Névtelen írta...

Van egy közmondás: okos enged... Nem kivánok részt venni semmiféle fórumos vitában. Ennek semmi értelme nincs, csak saját lelkünk állapotát rongáljuk, és ez mindannyiunknak csak árt. EVA

CLSMA PR írta...

A Szentatya december 8-i beszéde mintha éppen nekünk szólna:

http://vatikanifigyelo.freeblog.hu/archives/2009/12/10/A_rossz_megm%C3%A9rgez_minket_-_l%C3%A9pj%C3%BCnk_fel_az_erk%C3%B6lcsi_kl%C3%ADmav%C3%A1ltoz%C3%A1s_ellen/

Fogadjuk meg!

Névtelen írta...

A liturgikus zene mint az Ige szolgáló leánya, ha Szent, Művészi és Egyetemes, az embert fölemeli a Menny kapujához és csatlakozik a Szeráf Karok Sanctusához amely az Isten örök dicsőségét hirdeti! S ha a következő képességekkel is bír, ú.m.-egészség, alázatosság, szentség, tisztaság, erősség, győzelem, hit, remény, szeretet, jóság, mértéktartás, béketűrés, szellemi fegyelem és engedelmesség- akkor kéretik mellőztetni minden öncélu és megalapozatlan kritika! A Káptalan megalakulása óta ezeket a célokat tűzte maga elé!
Cantor