NEIGES D’ANTAN

A kántorböjt végeztével eljött az utolsó ádventi vasárnap, amelynek introitusa Rorate, caeli desuper. Amit az egek fentről harmatoznak, most selymes fehér hóként száll alá, s beborítja az egész vidéket. A sok komoly bejegyzés között jólesik egy kicsit megpihenni. Egyszer már tettünk rá egy apró kísérletet, hogy a megszokottól kissé elütő módon színesítsük a hírek, elemzések és közlemények áradatát: ha akad néhány találó kép vagy szöveg, érdemes lehet ezt időről időre megismételni. Ebből a célból külön rovatot indítunk „Könnyedebb témák” címmel.

* * *

A mai alkalommal egy verset szeretnénk közölni, amelyet egy kedves olvasónk küldött, kiemelve benne a leginkább megkapó részletet.


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TÉLI ALKONY

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

(1907)

A csipkés ruháról korábban már megemlékeztünk, a szentáldozás képe viszont újdonság. A kettőt azonban akár össze is kapcsolhatjuk:

(Két forrás a népszerű fotóhoz: egy 2008-ból, egy pedig 2009-ből.)

Ez így valóban nagyon szép, és blogunk más, szakmaibb témáihoz is kitűnően illeszkedik. De ha már a liturgia és a szépség kapcsolatát kutatjuk, lépjünk egy kicsit hátrább, hogy meglássuk a kép tágabb kontextusát is:

Pontifikális esketés a monacói székesegyházban, ünnepélyes nászmisével. 1956-ot írunk. Egy olyan korszak utolsó évei ezek, amikor a hollywoodi filmcsillag és leendő uralkodó hercegné még ugyanazzal az áhítattal s fehér ünneplő ruhában térdel az oltár elé, mint bármelyik vidéki falucska áldozásra készülő leányai:

És hogy a csipke se hiányozzék, egy további fénykép szintén Franciaországból, kicsit korábbról:

A felvétel egyedi, a látvány azonban általános, szerte a katolikus Európában. A korabeli festők kedves témája volt, amint ez a kis válogatás is igazolja:

Franciaország, 1884 — Jules Breton

Franciaország, XIX. század vége — Jules Octave Triquet

Spanyolország, 1914 — Maria Blanchard

Franciaország, XIX. század közepe — Anne-François-Louis Janmot

Franciaország, 1877 — Henri Gervex

Franciaország, 1867 — Théophile Emmanuel Duverger

Spanyolország, 1897 — José Gallegos y Arnosa

Spanyolország, 1895/96 — Pablo Picasso

Franciaország, XIX. század vége — Jean Béraud

Németország, 1892 — Carl Frithjof Smith

És most ugorjunk száz évet, egyenest a mába. A fényképektől talán jobb eltekinteni; érjük be egyetlen sokatmondó grafikával:

Németország, 2009 — Karl-Heinz Becker diakónus

Mit is lehet erre mondani? Talán azt, hogy hiába öltözteti ugyanúgy fehérbe a fákat, ez a hó bizony nem az a hó... Kíváncsi vagyok, miféle arcot mutatnának ma az őket így megörökítő művésznek azok a régi, takaros, áldozásra készülő leányok...

R.Z.