KÁPTALANI KRÓNIKA A 2010. ÉVRŐL

December 31-ével ismét eljött a hálaadás ideje, amelyet immár hagyományosan a Szent Mihály Laikus Káptalan éves tevékenységéről szóló beszámolóval kötünk össze. Noha az élet számos akadály elé állított minket, néha egyénileg is súlyos megpróbáltatásokat róva ránk, az év folyamán mégis mindig érezhettük Isten kegyelmét, aki a rosszat is csak azért engedi meg, hogy abból — a maga titokzatos módján — még nagyobb jót hozzon létre. Ezért mondunk most köszönetet minden ajándékáért, amelyben a szent liturgiát végezve és megélve részesültünk.

1. A káptalan leginkább előtérben álló tevékenysége a régi rítusú szentmisék biztosítása a budapest-belvárosi főplébánián. Az elmúlt három évben ezt annyira megszoktuk, hogy szinte természetesnek tekintjük, s ez némi lazuláshoz is vezetett az oltárszolgálat fegyelmében. Pedig ha jól meggondoljuk, még ezt az egy vasár- és ünnepnapi misét is gyakran csak komoly áldozatok, kompromisszumok árán tudtuk megtartani, amelyek hol a misézés helyét, hol az idejét, hol pedig a celebráns személyét érintették.

Ha tehát végigtekintünk az elmúlt éven, különösen hálásnak kell lennünk azért, hogy egyetlen meghirdetett szertartásunk sem maradt el. Köszönjük a belvárosi főplébániának a vasárnapi szentmisék befogadását, köszönjük a Szent Mihály-templom és a pálos sziklatemplom gondnokainak miséink ottani megtartásához nyújtott támogatásukat, és köszönjük mindazon klerikusok segítségét is, akik szükség esetén a celebránst helyettesítették vagy az ünnepélyes miséken diakónusként szolgáltak.

Nagyböjt II. vasárnapja, énekelt szentmise az egyik mellékoltárnál
(Budapest, belvárosi templom, 2010 február 28.)

Vízkereszt, a vízszentelés rítusa az énekelt szentmise után
(Budapest, Szent Mihály-templom, 2010 január 6.)

Karácsony éjféli énekelt szentmise
(Budapest, pálos sziklatemplom, 2010 december 24.)

P. Juhász Csaba énekelt szentmiséje a pünkösd utáni IV. vasárnapon
(Budapest, belvárosi templom, 2010 július 4.)

A liturgikus év legkiemelkedőbb eseménye a húsvéti szent háromnap megünneplése lett volna, erre azonban idén sem kerülhetett sor, hiszen ahhoz olyan szent helyre (templomra, kápolnára) volna szükség, ahol el tudjuk kerülni a más szertartásokkal való ütközést. 2010-ben Budapesten ilyet nem sikerült találni. Kérjük ezért minden kedves jóakarónkat, hogy ha tudnak olyan használaton kívüli, liturgikusan megfelelő szent helyről, amelyet fenntartója hajlandó lenne rendelkezésünkre bocsátani a teljes nagyhét megülésére, írják meg nekünk a kék oldalsávban „Kapcsolat” alatt megadott elektronikus címre. Biztatásul álljon itt két kép arról a napról, amelyet a nagyhétből eddig szentmisével ünnepelhettünk:

Virágvasárnapi körmenet
(Budapest, belvárosi templom, 2010 március 28.)

Virágvasárnapi énekelt szentmise — Passió
(Budapest, belvárosi templom, 2010 március 28.)

Kárpótlásul a csonka nagyhétért a húsvéti időszak kivételes ajándéka volt számunkra a fehérszombati zarándoklat, amelynek alkalmából Varga Lajos püspök úr ünnepélyes főpapi szentmisét celebrált a hagyományos római rítusban.

A budapesti zarándokok megérkezése a ferences kegytemplomba
(Mátraverebély-Szentkút, Nagyboldogasszony-templom, 2010 április 10.)

A rimóci zarándokok a püspöki nagymisén
(Mátraverebély-Szentkút, Nagyboldogasszony-templom, 2010 április 10.)

Ez az alkalom már túllépett mind a káptalan szűkebb körén, mind a miséinket látogató budapesti hívek tágabb csoportján, hiszen országos jelentőségű eseményről volt szó, amelyre a hazai média is felfigyelt. Örömmel tudatjuk, hogy a kedvező fogadtatáson felbuzdulva hasonló feltételekkel 2011-ben is megszervezzük a zarándoklatot, időpontja ezúttal május 14-e lesz. Amint az áprilisi beszámolóban jeleztük, az ilyen programok már egy személyi plébánia formálódásának első jelei. Kíváncsian várjuk, hogy a következő alkalomig mennyiben javulnak majd egy ilyen közösség hivatalos megalapításának feltételei.

Az ugyanis immár tagadhatatlan, hogy a káptalan szentmiséire Budapest egész területéről, sőt vidékről is rendszeresen eljönnek olyan hívek, akik — XVI. Benedek pápa szavaival élve — „nagy szeretettel és vonzódással kötődnek a korábbi liturgikus formákhoz”. Akik a hagyományos naptárban hétköznapra eső nagyobb egyházi ünnepeken (mint pl. vízkereszt vagy Úrnapja) késő délután és este nagy számban vesznek részt a mi liturgiáinkon (idén kb. 60 fő), ezt nyilvánvalóan nem azért teszik, hogy minél előbb letudják az új rítusban vasárnapra áthelyezett szentmisét, és így kicsivel több szabad időt teremtsenek magunknak a hétvégére, hanem mert kifejezetten a régi római rítushoz ragaszkodnak.

Úrnapi ünnepélyes szentmise — Oltárfüstölés a felajánláskor
(Budapest, belvárosi templom, 2010 június 3.)

Úrnapi körmenet — Tömjénbetét a főoltárnál
(Budapest, belvárosi templom, 2010 június 3.)

Az ilyen hívek lelkipásztori ellátása jelenleg némi nehézségbe ütközik, minthogy azonban számuk egyre nő, előbb-utóbb felmerülhet az igény a Summorum Pontificum motu proprio 10. cikkelyének alkalmazására. Mivel ez a megyés főpásztor kizárólagos joga, nem árt, ha megismerkedünk a személyes véleményével. Eminenciás urunk 2008 májusában, finoman elhárítva a részvételt a Szentatya liturgikus munkásságáról szóló konferencián, őszintén megmondta e sorok írójának: a régi liturgia ügyét az egyházi mainstream nem támogatja (név szerint az ad limina látogatáson nem sokkal korábban felkeresett Arinze bíborosra hivatkozott), ezért a mi kis országunkban nem lehet téma, ám ha netalán módosulna a mainstream álláspont, mi is újragondolhatjuk a magunkét.

A régi rítusú személyi plébánia ügye tehát egyrészt a nemzetközi helyzettől függ (amely azonban, mint az idők jeleiből tudjuk, fokozódik), másrészt pedig a hívek elkötelezettségének szilárdságára épül. Az előbbi alakulásáról itt, a káptalani blogon rendszeresen beszámolunk, az utóbbi felmérésére pedig az idei nagyböjtben szolidaritási akciót hirdettünk. A felhívásra érkezett válaszok igazolták várakozásainkat, s reméljük, hogy a bőséges anyag feldolgozása után nemsokára a hagyományos liturgia iránti hazai igényekről is megbízható képet tudunk adni. Ezzel egyúttal segítségére lehetünk a magyar egyházmegyék főpásztorainak is, akik sajnos nem mindig látszanak tisztában lenni a Szentatya liturgikus szándékaival és saját híveik lelkipásztori szükségleteivel.

A zarándoklattal már áttértünk azokra a káptalani szentmisékre, amelyeket az év parancsolt vasár- és ünnepnapjain kívül végeztünk Budapesten vagy másutt. Ezek a rendkívüli misealkalmak évek óta kísérik az életünket, idén azonban mintha a szokottnál is több lett volna belőlük — amit szintén tekinthetünk az idők jelének. Egyesekről az év folyamán részletesebben is beszámoltunk (itt), másokat csak előzetesen hirdettünk (itt és itt). A három püspöki, négy ünnepélyes és további három énekelt mise összesen hét város tíz templomában meggyőzően mutatja a magyar egyházi közönségnek, hogy a régi rítus iránti igény nem egyetlen helyen és nem néhány ember személyében koncentrálódik. De talán nem tévedünk, ha úgy véljük: még nagyobb volt e rendkívüli szentmisék hatása kifelé, a magyar szellemi élet irányában. Ezért erre a kategóriára a Pázmány-mise két képével emlékezünk, hiszen a rajtuk látható asszisztenciát és szkólát nagyrészt az ELTE BTK oktatói és dolgozói, valamint egykori és mai hallgatói alkották.

Ünnepélyes szentmise a Lateráni Bazilika felszenteléséről
(Budapest, Egyetemi templom, 2010 novemer 9.)
[fotó: Lambert Attila]

2. A káptalan kevésbé ismert, ám nem kevésbé fontos liturgikus tevékenysége a zsolozsma imádkozása az esztergomi rítus szerint. A kérdés elméleti hátteréről korábban összefoglaló elemzést közöltünk, amelyben vázoltuk a zsolozsma helyét az egyházi élet belső, liturgikus alapú megújulásában, nemrég pedig — immár gyakorlati segítségként is — elkezdtük részenként publikálni az idén megjelent Vesperale Carmelitanum bevezetését. Ennél többet nem tehetünk: továbbra is végezzük az évi 12 ünnepélyes matutínumot (immár nemcsak Budapesten), s reméljük, hogy munkánknak és példánknak idővel meglesz a hatása.

Pótvízkereszti matutínum — I. nokturnus, 1. antifóna

(Gödöllő, Premontrei Gyümölcsoltó Boldogasszony
és Szentlélek-templom, 2010 január 9.)

Nagycsütörtöki sötét zsolozsma — Olvasmány

(Budapest, Szent Mihály-templom, 2010 március 31.)

Póthúsvéti matutínum — Zsoltározás püspöki részvétellel

(Mátraverebély-Szentkút, Nagyboldogasszony-templom, 2010 április 10.)

3. A következő terület az Eucharisztián kívüli szentségek és a szentelmények kiszolgáltatása, amelyről szintén külön bejegyzés született. Ezekre az eddig tárgyalt liturgiáknál ritkábban került sor, számuk azonban folyamatosan növekszik, s szerepük is kiemelkedő a formálódó személyi plébánia szempontjából, hiszen különféle életkorú, területi és társadalmi hátterű személyek egzisztenciális összetartozását fejezik ki a rítus által.

A bérmálkozók felsorakozása a szertartás elején
(Vác, Karolina-kápolna, 2010 június 20.)

4. Ezek után néhány szót kell ejtenünk a káptalanról mint — emberi és baráti — közösségről is, hogy kiegyensúlyozzuk azt az egyoldalú képet, amely a fenti bekezdések alapján esetleg kialakulhat rólunk. Elsődleges tevékenységünk ugyan az Egyház nyilvános istentiszteletének előmozdítása, ezen kívül azonban törekszünk az önképzésre és az egészséges lelkiéletre is, alapszabályunk szerint „tanfolyamok vagy lelkigyakorlatok formájában”. A kettő közti sajátos átmenet a nyaranta tartott ún. „latintábor”, amelyben jól megfér egymással az ünnepélyes szentmise, a források tanulmányozása és a zsolozsma, valamint a közös étkezés, kirándulás és szórakozás. A „misegyár” mellett a káptalannak ezt a másik, humán arcát is szeretnénk időről időre felmutatni, amelyet karizmánk (már ha van ilyen egyáltalán) sajátos részének tekintünk.


5. Tavaly óta az éves káptalani krónika végén kapnak helyet a statisztikai adatok, amelyek szikársága mögött szintén emberek csoportjai és élményszerű liturgiák húzódnak meg. Ezért szeretnénk azzal kezdeni a számadást, hogy egyben köszönetet mondunk mindazoknak, akik szertartásainkon akár rendszeres résztvevőként, akár alkalmi látogatóként megjelentek, folyton újraalkotva ezzel a liturgikus közösséget, amelyben Isten dicséretét és az emberek megszentelődését szolgáljuk. Ugyancsak köszönjük mindazt a kitartó imádságot és anyagi hozzájárulást, amellyel sokan a káptalan munkáját támogatták.

A 2010. évben összesen 72 alkalommal tartottunk nyilvános és rendes szentmisét, amelyekből 53 volt vasárnapi és 19 esett hétköznapokra. A vasárnapi miséken a legkevesebb résztvevő 40 fő (június 20., pünkösd utáni IV. vasárnap), a legtöbb pedig 120 fő volt (november 28., ádvent I. vasárnapja); az átlag 71 fő (2009-ben ugyanez az adat a kivételes Haydn-misék leszámításával 57 fő volt). A hétköznapi misék látogatottságának szélső értékei 20 fő (március 19., Szent József) és 65 fő (december 25., karácsony); az átlag 45 fő (2009-ben ez 43 fő volt, s a 15/65 fős szélső értékek szintén ezekre a napokra estek). Rendkívüli szentmiséből összesen 11-et (latintáborral együtt 17-et) tartottunk, amelyek — ha nyilvánosak voltak — gyakran teli templom előtt zajlottak (a szentkúti zarándoklaton kb. 200 fő, a Newman-misén kb. 500 fő jelent meg).

A fenti adatok, akárcsak tavaly, mindig a szolgálattevők (celebráns, ministri sacri, ministránsok, szkóla és orgonista) nélkül értendők, vagyis a teljes létszám mindig legalább 6-8, de gyakran 10-14 fővel többet jelent. Az évi 12 ünnepélyes zsolozsmánkon a káptalani tagokon kívül mindig voltak további résztvevők is, akiknek száma 2-3 (egyháznap) és 35 (póthúsvét a zarándoklaton) között ingadozott.

A számszerű fejlődés egyértelmű: rendes vasárnapi miséinken idén öt (a virágvasárnap éneklő puerit beszámítva hat) alkalommal vettek részt legalább 100-an, s a 70, 75, 80 fős jelenlét is viszonylag gyakori volt. A csúcsszámban valószínűleg szerepe van a kezdő időpont novemberi megváltozásának 15.30-ról 12 órára, a többi nagy szám azonban egyenletesen oszlik el az év folyamán. Ha ezeket az adatokat összevetjük a belvárosi templom többi szentmiséjének látogatottságával, arra jutunk, hogy a plébánia rendes (vagyis vasárnapi) törzsközönségének jelentékeny részét a régi rítushoz kötődő hívek teszik ki. Végül mindezt a demográfiai adatokkal kiegészítve kirajzolódik egy trend, amely erősen alátámasztja a személyi plébánia kialakulásával kapcsolatos reményeinket.

Izgalmas esztendőnek nézünk elébe.

BECKET SZENT TAMÁS ÜNNEPÉN

Ma délután a terézvárosi plébániatemplomban ünnepélyes szentmise és vesperás volt Becket Szent Tamás püspök és vértanú (1118—1170) tiszteletére. A két szertartást Kovács Ervin Gellért OPraem és Balogh Péter Piusz OPraem atyák celebrálták, az asszisztenciát a Szent Mihály Laikus Káptalan, az egyházzenei szolgálatot pedig a Gödöllői Premontrei Szkóla nyújtotta. Magát a különleges liturgikus alkalmat az LFZE Egyházzene Tanszéke két végzős hallgatójának, Werner Ágnesnek és Farkas Domonkosnak köszönhetjük, akik az elhangzott tételeket összeválogatták és a zenei szolgálatot vezették (a mise proprium-anyaga Alácsi Ervin János jóvoltából tavaly óta olvasható a világhálón). A munkájukat elbíráló tanszéki biztottság hivatalosan is megállapította, amit a jelenlevők magukban végig éreztek: hogy ti. nemzetközi színvonalú katedrális-liturgiában lehetett részünk.

Becket Tamás tisztelete a középkori Magyarországon igen korán elterjedt (l. erről az esztergomi Szent Tamás-prépostság történetét), ezért ereklyéi nálunk azután is megmaradtak, hogy a szent Canterburyben nyugvó csontjait VIII. Henrik 1538-ban elégettette, más emlékeit pedig megsemmisíttette. A mai liturgia egy ilyen hazai ereklye behozatalával és az oltárra helyezésével kezdődött. Ebből az alkalomból idézzük most föl a korabeli ereklyetartók egyikét a Victoria & Albert Museumból, amely egyúttal a középkori síremlék — lentebb előkerülő — drágakődíszes aranyozásáról is képet adhat:


Szent Tamás életéről és vértanúságáról az elmúlt nyolc és fél évszázadban számtalan irodalmi, zenei és képzőművészeti alkotás született, történetét újabban filmen is feldolgozták (Richard Burton 1964-es alakítása többek között a YouTube-on élvezhető). A mai szertartások zenei anyaga ebből a gazdag hagyományból merített, amelyet a magyar közönség előtt a Schola Hungarica 1983-as lemeze tett először ismertté (külföldön már korábban készült hasonló válogatás Tamás halálának 800. évfordulója alkalmából). Az alábbiakban ezért egy különleges, itthon talán kevésbé ismert darabot szeretnénk bemutatni, amely kissé extravangáns szövege és játékos zenei stílusa miatt nem is annyira komoly liturgikus környezetbe, mint inkább a mi „Könnyedebb témák” sorozatunkba való.

* * *

Rögtön az elején be kell ismerni, hogy az a kis polifón motetta, amellyel az ünnep előtt tisztelegni kívánunk, nem egy, hanem két Szent Tamásról szól — de talán éppen ezért jól illik a mai alkalomhoz, amelyen egyszerre két egyházzenész adott bizonyságot szakmai felkészültségéről. A másik Tamás egy bizonyos Thomas de la Hale, a doveri bencés perjelség szerzetese, akit 1295-ben portyázó francia katonák öltek meg, miután megtagadta az elrejtett kincsek átadását. Noha a doveri Tamást igen hamar szentként kezdték el tisztelni, s ereklyéinek gyógyító, csodatévő hatást tulajdonítottak, hivatalos kanonizálására utóbb mégsem került sor — talán éppen azért, nehogy hasonló halála, továbbá a név egyezése és a hely közelsége miatt kultusza elhomályosítsa a canterburyi Tamásét.

Mindez természetesen nem akadályozta meg a korai polifónia angol művelőit abban, hogy egészen különös módon, az akkoriban divatos hoquetus-technikával kapcsolják össze a két szent személyét. A hoquetus (az ófrancia hocquet ‘csuklás, hirtelen megszakadás’ szóból) a dallamvonal váratlan megtörését jelenti, gyakran úgy, hogy egy másik szólamban folytatódik. A jelen esetben a zenei témát a két felső szólam sűrűn váltakozva adja elő, miközben két különböző szöveget énekelnek. A nagyobb hatás kedvéért ezeket a szövegeket úgy írták meg, hogy tartalmukban és szerkezetükben erősen hasonlítsanak egymásra, s így a motetta a szólamváltás mellett az ismétlés és a variáció eszközeire épülhessen.

A Thomas gemma Cantuarie/Thomas cesus in Doveria motetta a XX. században előkerült Worcester Töredékek (Worcester Fragments) nevű gyűjtemény egyik darabja (67. szám), amely a XIV. század legelejére keltezhető. A három ismert kézirat egyikét az oxfordi Bodleian Library őrzi, ennek honlapjáról vettük az alábbi képet:


Az itt látható szöveget, amely Becket Tamásról szól, a triplum szólam énekli (alatta a tenor második énekesének hangjai: Secundus tenor); a duplum szövegéből csak Doveri Tamás kezdőbetűjének eleje (és a Primus tenor díszes P iníciáléja) maradt meg a következő lap bal szélén. A többi forrást is figyelembe véve a motetta — szinte manierisztikusan mesterkélt — szövegét a kutatás a következő formában rögzítette (ez néhány ponton eltér a fenti kézirattól):


T r i p l u m

Thomas, gemma Cantuarie primula,
fide pro tuenda cesus in ecclesia,
a divina repentina mira caritate fulgens
matutina vespertina lucis increate gratia
late tibi nova reparate;
sublimaris curia regis pro fidelitate tua;
a ruina leti bina per te liberate sunt a fece
et ab amaro malo frivolo,
a sentina serpentina gentes expiate et a viciis;
singularis nuncuparis, gratia ditatus,
super hinc perfectos et electos tu es sublimatus;
rivulo madido pie sanans egros,
preciosis generosis gemmis tumulatus aureis
modulo tumulo;
cum decore vel honore pie laureatus in celis,
inter cives celicos digne veneratus;
Thoma, nunc pro populo
stimulo tempestatis caritate fervida rogatus.


D u p l u m

Thomas, cesus in Doveria emulo lesus,
a divina repentina mira caritate fulgens
matutina vespertina lucis increate gratia;
rivulo patulo
sublimaris curia, manens in eternitate Patris;
a ruina repentina per te liberate sunt sane,
tu doctrina, medicina, serva sanitate
tremulo sub dolo,
purga a sentina serpentina gentes expiate dirige;
singularis nuncuparis, gratia ditatus,
super Remo atque Romulo tremulo
tu per sanctos et electos pie sublimatus;
merito peris, in ecclesia decora tumulatus
stimulo primulo de sancto;
in honore et decore pie laureatus,
gaudiis inter cives celicos summe veneratus;
querulo celo
sine fine manens tam beatus.

Magyar fordításban:

„Tamás, Canterbury kiváló ékköve,
aki a hit védelmezéséért ölettél meg a templomban,
aki Isten váratlan, csodás szeretetéből messze tündökölsz
reggel-este a neked visszaadott teremtetlen fény
új kegyelmével;
hűségedért felemagasztaltatol a [mennyei] király udvarába;
a halál kettős romlásából megszabadultak általad
a söpredéktől és a keserű, ízetlen almától,
megtisztultak a népek a kígyó mocskától és a bűnöktől;
különlegesnek neveztetel, kegyelemben gazdagnak,
ezért a tökéletesek és kiválasztottak fölé magasztaltattál;
aki teli patakkal kegyesen gyógyítod a betegeket,
nagyszerű, értékes ékkövekkel [díszített és] aranyozott,
tetszetős síremlékedbe eltemetve;
aki ékességgel vagy tisztelettel kegyesen megkoronáztattál a mennyben,
[s] méltó módon tiszteltetel a mennyei polgárok között;
Tamás, akit most a népért
a viharos szenvedések idején hő szeretettel kérlelünk.”

„Tamás, akit az ellenség megsebesített és megölt Doverben,
aki Isten váratlan, csodás szeretetéből tündökölsz
reggel-este a teremtetlen fény kegyelmével;
aki [véred] áradó patakja miatt
felmagasztaltatol a [mennyei] udvarba, az Atya örökkévalóságában lakozol;
a váratlan romlásából bizony megszabadultak általad,
te tudásoddal, orvosságoddal, gyógyító [erőddel] őrizd meg
a [gonosz] cselvetésétől reszkető[ket],
tisztítsd meg a népeket a kígyó mocskától [s] megtisztulva vezesd [őket];
különlegesnek neveztetel, kegyelemben gazdagnak,
te Remus és a reszkető Romulus fölé
a szentek és a kiválasztottak által kegyesen felmagasztaltattál;
méltósággal halsz meg, ékes templomban vagy eltemetve
kiváló szent kínszenvedésed alapján;
aki tiszteletben és ékességben kegyesen megkoronáztattál,
[s] örömben a mennyei polgárok között a legjobban tiszteltetel;
aki a hangzatos mennyben
örökké lakozol, oly boldogan.”

Ahhoz képest, hogy ez a rövid kis darab alig egy évszázada ismeretes, meglepően sok előadása, felvétele, sőt feldolgozása létezik (Michael Schndeiderétől vagy Gabriel Jacksonétól egészen a YouTube-on elérhető ízléstelen színházi performance-ig). Az elmúlt két évtizedben olyan együttesek vették föl repertoárjukba, mint a Hilliard Ensemble, az Orlando Consort, a Theatre of Voices és az Opus Anglicanum, a Naxos cég egy dupla CD-je pedig egyenesen az angol zenetörténet első mérföldköveként népszerűsíti Tallis, Byrd vagy Purcell művei mellett. Itt most a Hilliard Ensemble klasszikus előadásában idézzük:



A zenei témát a fenti szövegközlés alapján gyakorlatilag lehetetlen követni, ezért érdemes a két textust egymás mellé téve megjelölni a dallammenet ugrálásait (a teljes méret két kattintással érhető el):



Annak ellenére, hogy a két szöveg szinte soronként váltja egymást, a hangzásban nincsenek nagy törések, hiszen a triplum és a duplum ugyanazon a hangfekvésen énekel. Ezt az harmonikus váltakozást a gyakorlatban megvalósítani persze igazi művészet — amint azt a mai szertartások zenei sorozatában egymást sűrűn váltó két karvezető is megmutatta.

R.Z.

KRISZTUS SZÜLETÉSE — RÓMA TEMPLOMAI

A Makula nélkül való tükör cseh eredetiből fordított első magyar kiadása 1712-ben jelent meg Újfalusy Judit klarissza apáca tollából. Kezdetben nemes asszonyok, majd a 19. század közepétől főleg a jász és palóc vidékeken a parasztasszonyok gyakran olvasott könyvévé vált. Ez a népies hangvételű, de a maga korában nagyon népszerű mű Krisztus születésének napjáról szólva több csodát is megemlít, amelyek a Megváltó születését előre jelezték — az egyik az olajforrás legendája:

„A többi között méltó csodára az ami Rómában történt, ahol sok zsidók laktak, mert azon éjjel, midőn a Krisztus született, kifakadott egy kút, melyhez e világon hasonló nem láttatott, mert a víz helyett tiszta és jó illatú olaj volt, amely nemcsak azon éjjel, hanem egész nap folyt és oly messze, hogy a Tiberisbe befolyt. Elgondolhatni e csoda, micsoda gondolkodást indított az emberekben. Azon kúton, azután örök emlékezetre szép templomot építettek, ami e mai napig is fent van.”

Az utolsó mondatban fellelhető utalás a római S. Maria in Trastevere templomára vonatkozik, amely Karácsony nyolcadának (In Circumcisione Domini) stációs temploma is egyben. Aelius Lampridius római történetíró elmondja, hogy a 3. század elején a ravennai flotta kiszolgált tengerészei, akiknek a közelben nyugdíjas otthonuk volt, ún. taberna meritorum, pereskedtek az itteni keresztény közösséggel. A tengerészek kocsmát akartak építeni azon a helyen, ahol a keresztényeknek már egy kápolnaszerű helyiségük volt, melyet I. Callixtus pápa építetett Szűz Mária tiszteletére. Alexander Severus császár (222—235), akinek édesanyja titkon rokonszenvezett a keresztényekkel, a veteránok kérelmét ezzel a megokolással utasította el: „Jobb, ha itt inkább egy istenséget tisztelnek, mintha ezen a helyen egy csapszék részegei lármáznának!” A történetíró Cassius Dio (2—3. század), Eusebius és Szent Jeromos is megemlíti, hogy Kr. e. 38-ban a veteránok szállásának padlójából hirtelen olaj tört elő és egész nap áramlott egészen a Tiberisig. A zsidók a Messiás eljövetelének jelét látták benne, a keresztények Krisztusra vonatkoztatták, akinek a neve görögül fölkentet jelent. Eltekintve a lehetséges tudományos magyarázatoktól, a csodás esemény megszentelte a helyet és évszázadokkal később nem véletlenül döntöttek úgy, hogy pontosan itt épüljön fel Róma legrégebbi Mária-temploma.


Emlékét a templom belsejében a kripta márványkorlátján olvasható fölírás őrzi: fons olei (olajforrás). A fölírás eredetileg a főoltárt díszítette és csak a 19. században került mai helyére. A csoda föltűnik az apszis egyik Pietro Cavallini-mozaikján, amely Jézus születését ábrázolja. A fekvő Istenszülő alatti képmezőben egy épületet látunk (taberna meritoria felirattal), amelynek belsejéből olajforrás folyik ki, majd beletorkollik a Tiberisbe.


A Megváltó eljövetelét hirdető másik jelről így ír a Makula nélkül való tükör:

„Más csoda is történt Rómában, mit minden ember láthatott: Mert midőn a rómaiak Augusztus császárt Isten gyanát akarnák tisztelni, parancsolá a császár egy sibillát Krisztus születése napján magához hozni, kérdezvén tőle felvegye-e az Isten nevét? Midőn pedig a sibilla szorgalmatosan az égbe nézett; íme véletlenül látott a nap körül egy aranyos kereket, miben egy szűz ült és ölében egy igen szép gyermeket tartott, mit a sibilla a császárnak megmutatván, mondá: E gyermek nagyobb náladnál, azért ennek hajts térdet. A császár azért térdre esvén, a gyermeket imádta és tisztességére egy szép oltárt csináltatott Rómában, azután pedig egy szép nagy költségű templomot építetett, mit e mai napig mennyei oltárnak neveznek.”

A S. Maria in Aracoeli kezdetben (5. sz.) a görög szerzetesek kolostortemploma volt és egy közel egyidejű, keleti eredetű hagyomány szerint azon oltár fölé épült, amit Augustus császár emelt az Isten egyszülött fiának tiszteletére. Később a 12. században, amikor már bencés szerzeteseké volt a kapitóliumi monostor és templom, a görög legenda római köntöst kapott. E szerint Augustus császár megkérdezte a Tiburi Sybillát vajon elfogadja-e a római szenátustól fölajánlott isteni címet és hódolatot. A jósnő három napos böjtölés után így válaszolt: „Világos jelek mutatják, hogy megtörténik az igazságosság. Nemsokára izzadni fog a föld, és leszáll az égből a századok királya”. Miközben a császár e jóslat megfejtésén törte fejét, látomása támadt. Megnyílt az ég és fényözönben leszállott a földre, egy oltárra Szűz Mária a Gyermekkel, miközben e szavak hallatszottak: „Ez az Isten egyszülött Fiának oltára.” (Haec est ara primogeniti Filii Dei.) E látomás után a császár visszautasította a szenátus ajánlatát és oltárt emelt e helyen. Így beszéli el 1130 körül a Mirabilia Urbis Romae című zarándokkönyv.


Ennek a legendás pogány oltárnak emlékét őrzi az Aracoeli bal kereszthajójában található Szent Ilona-kápolna. Itt emelkedik az a nyolc, márványoszlopos kupolás oltár, amely Szent Ilona császárné ereklyéit rejti antik porfír urnában.


A sír mögötti — üveggel védett — mélyedésben látható az Augustus-féle építményt jelképező márványoltár, amit a 12. század elején faragtak ki római művészek. Azon a helyen áll, ahol a legenda szerint Szűz Mária megjelent a császárnak. Felső részén (ez egy szintben van a kápolna padlójával) latin distichon magyarázza azt a tiszteletreméltó hagyományt, hogy az ég oltárát Augustus építette az isteni Gyermek tiszteletére. (Luminis hanc almam Matris qui scandis ad aulam / Cunctarum prima que fuit in orbe sita / Noscas quod Cesar tunc struxit Octavianus / Hanc Aram celi sacra proles cum pateret ei.)


A dombormű bal oldalán az uralkodó, jobb oldalán a fénykoszorúban tündöklő Mária tűnik fel a kis Jézussal. A látomás helyére a főhajó bal oszlopsorában a harmadik oszlop latin fölírása utal: cubiculo Augustorum (a császárok hálószobájából) — tudniillik e nevezetes helyről származik.

* * *

A mozaikkép felvétele a marburgi fotóarchívumból származik, az Augustus-féle oltár másolatának képei és latin felirata Paul F. Burke tanulmányából, a színes képek pedig a szerző saját felvételei.


F e l h a s z n á l t _ i r o d a l o m :

Makula nélkül való Szent Tükör, Balázs Ferencz könyvnyomdája, Jászberény, 1909.
Tóth K. János: Római virágszedés, Bécs, 1988.

N.E.

A KARÁCSONYI MATUTÍNUM PÓTLÁSA

Amint az kezdettől fogva rendszeres gyakorlatunk, karácsony ünnepének virrasztó zsolozsmáját idén is pótlólag tartjuk meg, mégpedig holnap, 2010 december 28-án, 18 órás kezdéssel és 17 órás gyülekezéssel, a Váci utcai Szent Mihály-templomban. A nagyjából három és fél órás szertartás egyik különlegessége a genealógia, vagyis Krisztus családfájának (Mt 1, 1—16; vö. a fenti képet) eléneklése lesz. Ennek tavalyi videófelvételét először a zsolozsma jelentőségéről szóló bejegyzésünk végén tettük közzé (a szöveg kikottázva a karácsonyi füzet 69—78. oldalán található), most pedig megismételjük — részben kedvcsinálónak a részvételhez, hiszen ez az első alkalom, hogy egy virrasztó zsolozsmánk ilyen korán (azaz másoknak is még éppen elfogadható időben) kezdődik, részben pedig figyelemfelhívás gyanánt a Magyar Egyházzenei Társaság jövő évi X. kongresszusára (2011 március 13—15., Nyíregyháza), amelynek témája éppen a zsolozsma lesz. Reméljük, hogy a közös gondolkodás és imádkozás e lehetősége minél többeket megmozgat majd nemcsak a mi közösségünk félszáz — rendes és pártoló — tagja közül, hanem a jelen blogot olvasók szélesebb köreiből is.

MOZART-SZONÁTÁK ÉS BORSZENTELÉS

Szent István protomártír miséjén, karácsony másnapján immár hagyományosan két orgonistánk látja el a szkólaszolgálatot. Holnap azonban Wolfgang Amadeus Mozart templomi szonátáinak köszönhetően nem marad hangszeres zene nélkül a szentmise, ami az ádventi orgonaböjt után és az oly gyakran muzsikáló angyalokkal illusztrált karácsonyi jelenetek ismeretében illő és méltányos is. Mint már több alkalommal, most is Várföldi Anna, Kruppa Bálint és Borbély László szólaltatják meg a klasszikus zeneszerző négy darabját be- és kivonulásra, felajánlásra és a kánon második része alatt.

Mivel tavaly Szent János apostol ünnepe esett a nyolcad vasárnapjára, megtartottuk a János-napi borszentelés szertartását. A szokást idén is folytatni szeretnénk, mivel azonban Szent János napján nem tartunk nyilvános misét, egy nappal elővételezzük a rítust. Kérjük a híveket, hogy hozzanak magukkal egy-egy üveg megszentelendő bort és adják át a ministránsoknak előkészítésre (érdemes előtte megjelölni kinek-kinek a magáét), hogy öröm és gyógyulás forrása legyen maguk és szeretteik javára. A szertartás szövegeit múltkori bejegyzésünkben lehet elolvasni.

Karácsonyi miniatúra
egy XIII. századi, Sarum rítusú misekönyvben
a manchesteri John Rylands Library gyűjteményéből

KARÁCSONYI AJÁNDÉK ANGLIÁBÓL

A mai nap a liturgiában karácsony vigíliája, a kortárs magyar közbeszéd azonban — nem tudván mit kezdeni az egyházi időszámítás finomságaival — az egészet „szentestének” mondja (így hangzott el délben egy rádiós hírműsorban), holott a fogalom valójában csak azt a néhány órát jelöli, amelyben — a vesperás után — már ma elkezdjük ünnepelni Krisztus Urunk (polgárilag) holnapra eső születését. Mivel hagyományosan ez a karácsonyi ajándékok kibontásának ideje, a jelen bejegyzést kivételesen mi is december 24-ére időzítjük.

Emellett azonban van egy másik, ráadásul liturgikus okunk is, amely igazolja december 25-e témájának elővételezését. Ismeretes, hogy a középkorban nemcsak a nagyobb ünnepek első vesperása esett a megelőző (polgári) napra, hanem az eredetileg éjjeli, virrasztónak nevezett zsolozsmát (a matutínumot és a hozzá kapcsolódó laudest) is még lefekvés előtt elvégezték. Ezt a szokást követve tartjuk mi is esztergomi rítusú virrasztó zsolozsmáinkat az egyházi év tizenkét jelesebb ünnepének előestéjén. Bár a mai napon ez technikai okokból sajnos nem lehetséges (a szertartásra utólag, december 28-án kerül sor), mégis jó volna valahogy jelezni: ez az idősáv itt, a szenteste folyamán — elsősorban — a zsolozsma helye (egykor még maga az éjféli mise is abba ékelődve, a matutínumot záró Te Deum után következett).

A fenti két szempontot összekapcsolva egy zsolozsmás ajándékot szeretnénk átnyújtani mindazoknak, akik szeretettel és érdeklődéssel fordulnak a római egyház hagyományos liturgikus kincsei felé. Az esztergomi zsolozsma „történelmi párjáról”, a Sarum rítusú officiumról van szó, amely a középkori Angliában, a római rítusterületnek egy másik, Magyarországgal éppen átellenes peremvidékén alakult ki. Ezt a rítusváltozatot ugyan a XVI. századi protestáns reform eltörölte, a lassan újjáéledő katolikus hit pedig már a Trident után kodifikált római liturgiából táplálkozott, a középkori hagyományok mégis fontosak maradtak — legalább mint az angolszász kultúra elemei. Ennek köszönhető, hogy a XIX. századtól kezdve megindult a Sarum rítus forrásainak feltárása, amely kanadai kutatók szorgalmából újabban a zsolozsma teljes énekanyagának feldolgozásához is eljutott. A munka eredménye — a mai tudományos életben erősen szokatlanul — a Music of the Sarum Office nevű honlapon bárki számára ingyen hozzáférhető.

A Gregorian Institute of Canada munkatársai azonban nemcsak az egykori Sarum breviárium eredeti latin nyelvű szövegeit és a hozzájuk tartozó dallamokat teszik folyamatosan elérhetővé tematikusan rendezett pdf-fájlok formájában, hanem mostantól kezdve ugyanezen anyag angol változatát is publikálják, kimondottan a liturgikus felhasználást segítendő. Ezek a dokumentumok a performing edition ‘előadói kiadás’ alcímet viselik, és a későbbi tudományos kiadás köteteivel szemben, amelyekben az eredeti latin szöveg pontos fordítását fogják közölni, már bizonyos gyakorlati módosításokat, alkalmazásokat is tartalmaznak (a nyelvezet mindkét formában egyaránt a hagyományos szakrális angol).

Nehéz nem észrevenni a párhuzamot a Sarum rítus és az esztergomi rítus helyzete között, mind a tudományos feldolgozás módszereit és eredményeit, mind a gyakorlati alkalmazás lehetőségeit tekintve. Az általunk évente végzett tizenkét zsolozsma anyagát mi is külön füzetekben tettük közzé az interneten (a linkek összegyűjtve megtalálhatók ebben a bejegyzésben), a tudományos forráskiadás pedig részben a nagy múltú Musicalia Danubiana, részben pedig a nemrég indult Monumenta ritualia Hungarica sorozat keretében folyik. A magyar nyelvű, gregorián dallamokra énekelhető népzsolozsmát (nagyrészt az esztergomi úzus alapján) a Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom jelentette meg. Végül a két irány összekapcsolódásáról tanúskodik a Vesperale Carmelitanum kiadvány, amelynek bevezetőjét az elmúlt hetekben éppen ezen a helyen kezdtük el részletekben publikálni (a népnyelvű adaptáció lehetőségéről és módjairól a sorozat végén külön is szó lesz).

Így hát szeretettel ajánljuk mindenki figyelmébe az angolszász kollégák fantasztikus vállalkozását, amely egyszerre szolgálhat megerősítésül és biztatásul a jövőre nézve. A karácsonyi virrasztó zsolozsma hangulatának megszólaltatására most egyetlen szöveget szeretnénk idézni belőle, mégpedig éppen abból a műfajból, amely az esztergomi zsolozsmában ezen a ponton történetesen hiányzik. Következzék tehát a mai matutínum Christe, redemptor omnium kedzetű himnusza, a Sarum-officium karácsonyi anyagot tartalmazó B kötetének 289—290. oldalairól:


A latin szöveg egy régi magyar fordítása megtalálható a Kájoni-kancionáléban, a fenti Sarum-dallam pedig meghallgatható a Tallis Scholars 2001-es karácsonyi lemezén, amely az éjféli mise zenei anyaga mellett néhány zsolozsma-himnuszt is tartalmaz. Ezzel a felvétellel kívánunk most kegyelemteljes, áldott karácsonyi ünnepeket minden kedves olvasónknak.

SZERTARTÁSAINK A KARÁCSONYI IDŐSZAKBAN

2 0 1 0

december 24. péntek, 22 óra: karácsony első („éjféli”) miséje a Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom főhajójában.

december 25. szombat, 12 óra: karácsony harmadik miséje a Belvárosi Templomban.

december 26. vasárnap, 12 óra: Szent István első vértanú miséje karácsony másnapján és borszentelés a Belvárosi Templomban.

december 28. kedd, 18 óra: karácsony virrasztó zsolozsmája (pótmatutínum) a Belvárosi Szent Mihály-templomban

december 29. szerda, 15 óra 30 perc: Becket Szent Tamás püspök és vértanú miséje és vesperása sollemnis formában a Terézvárosi Avilai Szent Teréz-plebániatemplomban.

2 0 1 1

január 1. szombat, 12 óra: kiskarácsony (Urunk Körülmetélése karácsony nyolcadnapján) miséje a Belvárosi Templomban.

január 2. vasárnap, 12 óra: Jézus Legszentebb Nevének miséje a Belvárosi Templomban.

január 5. szerda, 18 óra: vesperás és vízkereszt virrasztó zsolozsmája Csillagjátékkal a Gödöllői Premontrei Plebániatemplomban.

január 6. csütörtök, 18 óra 30 perc: vízkereszt miséje ünnephirdetéssel és vízszentelés a Belvárosi Szent Mihály-templomban.

GYÁSZMISE HOLNAP

December 20-án, hétfőn délután 3 órai kezdettel énekelt gyászmisét tartunk egyik elhunyt nővérünkért, aki a belvárosi szentmisék rendszeres látogatója volt. Lelkét minden olvasónk imáiba ajánljuk, nyugodjék békességben.

VESPERALE CARMELITANUM VI.

R e s p o n z ó r i u m o k

A responzórium, jóllehet a zsolozsmának az antifóna mellett legfontosabb műfaja, a matutínumban otthonos. A vesperásban énekelt responzórium az itáliai hagyományokból teljesen hiányzik, az Alpokon túli változatokban viszont rendszerint jelen van mint az ünnepélyességet fokozni hivatott kölcsönzés: afféle „vendégtétel”, habár a gregorián későbbi rétegeiben megtalálhatók kifejezetten a vesperásra szánt responzóriumok is. A kármelita rítus — galloromán eredetének megfelelően — használ responzóriumot a kiemelt napok vesperásaiban; amint a vesperále általános részében közölt, egyenesen Sibert de Beka normakönyvéből átvett rubrika részletezi, a rangosabb ünnepeken mindkét vesperásban, a kevésbé rangosakon csak az elsőben. Ez tehát a helyzet a kiadványunkban követett, közvasárnapi rendben is.

A vesperále jelenlegi, évközi formájában ezért csak egy responzóriumot találunk, szombat estére. A Deus qui sedes a már említett pszalmista-sorozat tagja, és mint ilyen a vízkereszt nyolcadát követő szombatok állandó eleme, hasonlóan a Peccata mea-antifónához. A pünkösd utáni időszakban ennek helyére is változó tételek lépnek az éppen időszerű responzórium-ciklusból, de ezek hitelesen helyettesíthetők a Deus qui sedes-szel. A latin részben megadott dallamváltozatot itt is közvetlenül kármelita forrásból merítettük. A szöveg elénekelhető valamely közismert responsorium breve-dallamra is, de mivel egymagában áll és az egész évben ismételni lehet, alkalmas arra, hogy bevezessen a responzóriumok nagyszerű, de elhanyagolt világába.

Mind az antifónákat, mind a responzóriumot az eredeti kármelita szöveg- és dallamhagyomány legjobb tanúinak tartott kéziratokból írtuk át. A források azonosításáért, elemzéséért és a szükséges másolatok rendelkezésre bocsátásáért a nemrég elhunyt P. James Boyce OCarm professzornak tartozunk köszönettel: lelkét a kötet minden használójának imáiba ajánljuk. Az antifónákat a mainzi kármeliták 1430 körüli antifonáléjából másoltuk (Mainz, Bischöfliches Dom- und Diözesanmuseum, D 268v–280r), amelyet összevetettünk a krakkói kármeliták egyik 1400 körüli antifonáléjának XVIII. századi függelékével (Kraków, Klastor OO. Karmelitów na Piasku, Ms. 4. [Rękopis Pergament 20.] 175–188.). E viszonylag kései forrás tanúsága azért volt különösen fontos, mert igazolta, hogy két különböző területen, mintegy 300 év különbséggel, a Tridenti Zsinat előtt és után ugyanazokat a szövegeket és ugyanazokat a dallamváltozatokat használták a kármelita közösségekben. Ez utóbbi kódexból vettük a zsoltárok és a kantikumok kármelita tónusait és a Benedicamus-dallamokat is.

A responzóriumot — mint a zsoltárresponzóriumok sorozatának egészét — ugyanezen konvent egyik Prágában másolt és a krakkói ház 1397-es alapításakor Krakkóba vitt, régi és gondos kiállítású kéziratából emeltük át (Ms. 2. [Rękopis Pergament 13.] 82r–92r). Kiemeljük, hogy minden forrásunk közép-európai egyházmegyékből, következésképp pentaton területről származik, így bizonyítják, hogy a rendi jellegzetességeket egykor sem a tételek válogatása, sem a dallamok szintjén nem befolyásolta a földrajzi környezet rítusa.

VESPERALE CARMELITANUM V.

A n t i f ó n á k

A zsolozsma második legfontosabb összetevője az antifonálénak nevezett könyvtípus anyaga: az antifónák és a responzóriumok készlete. A római rítus a zsoltárokat rendszerint antifónák alatt énekelteti, és az antifónák hangneme határozza meg a rájuk következő zsoltár éneklési módját: tónusát is. Az antifónáknak az a csoportja, amely a hétköznapi és a közvasárnapi zsolozsmában szerepel, az egész antifonále legősibb rétege. Rövid, az antifónához tartozó zsoltár néhány szavát vagy egy-egy rövid tagmondatát a gregorián ének alapvető típusdallamaira alkalmazó tételek ezek, amelyeknek eredete valószínűleg a keresztény ókorra nyúlik vissza. Készletük messzemenően egységes, de valamivel bővebb, mint amennyit egy-egy tényleges gyakorlat föl tud használni. Ezek a pszalmikusnak is nevezett antifónák ezért messzemenően alkalmasak arra, hogy bemutassák a római zsolozsma egységének és változatainak föntebb elméletben leírt viszonyát. A minden rítusváltozatban teljesen megegyező zsoltárelosztás után ezek jelentik azt a réteget, amely a zsolozsma törzsanyagát alkotja és már kellő, de még belátható mértékben tagolt ahhoz, hogy jelölője legyen egy-egy rítusváltozat sajátos arculatának. Esetünkben a pszalmikus antifónák kiválasztása és elrendezése a jeruzsálemi-kármelita jelleg legfontosabb képviselője.

A pszalmikus antifónákhoz funkcionálisan kötődnek, de valamivel változékonyabbak és hosszabbak, dallamilag is bonyolultabbak a hétközi Magnificat-antifónák. Ezek a tételek magának a kantikumnak egy-egy szövegrészletét emelik ki vagy parafrazeálják. Válogatásuk és sorrendjük szintén meghatározó egy-egy zsolozsmarítus szempontjából.

A következő áttekintésben a pszalmikus és a hétközi Magnificat-antifónákat hasonlítjuk össze vasárnaptól kezdve, az elhangzás sorrendjében a kármelita, a római-kuriális és a középkori magyar (esztergomi) beosztás szerint. Dőlt betűs megjegyzéssel arra utaltunk, ha az adott rendszer a megfelelő helyen az időszaki részből vett, saját tételt használ: minden római típusú zsolozsmában ez történik a vasárnapi Magnificat-antifónánál, amelyet Esztergomban a rákövetkező hét minden vesperásában megismételtek. A szombat esti Magnificat-antifóna Rómában is csak az év bizonyos szakaszában volt állandó.

Az összevetésből kitűnik, hogy az összesen 42 antifónából 29 tökéletesen megegyezik a három rítusváltozatban, vagyis az egységes réteg az anyag több mint kétharmadát foglalja magába. A további 13 esetből 8 alkalommal, tehát a különbségek közel kétharmadában csak az egyik változatban mutatkozik eltérés. Két esetben, jellemzően két Magnificat-antifónánál csupán egy napnyi elcsúszást tapasztalunk. Végül mindössze három olyan eset marad fönn, amelyben a három változat teljesen önálló, csak rá jellemző tétellel él. Ezek az aprónak tűnő különbségek azonban egy olyan közegben, amelynek életét a zsolozsma alapvetően meghatározza, a liturgikus eredet összetéveszthetetlen jelei. Nemcsak tudományos szinten teszik lehetővé egy-egy forrás eredetének meghatározását, hanem a liturgikus gyakorlatban is hordozói a kármelita, illetve a római vagy esztergomi identitásnak.

Carm = Kármelita, Rom = Római, Str = Esztergomi

D (vasárnap)
a1 Carm, Str: Sede a dextris, Rom: Dixit Dominus
a2 Fidelia omnia =
a3 In mandatis =
a4 Sit nomen Domini =
a5 Nos qui vivimus =
aM változó tétel =

f2 (hétfő)
a1 Inclinavit Dominus =
a2 Credidi propter quod =
a3 Laudate Dominum =
a4 Clamavi et exaudivit =
a5 Carm, Str: Auxilium meum, Rom: Unde veniet auxilium
aM Carm: Magnificet te semper, Rom: Magnificat anima mea, Str: változó tétel

f3 (kedd)
a1 In domum Domini =
a2 Qui habitas in cælis =
a3 Adiutorium nostrum =
a4 Benefac Domine =
a5 Facti sumus =
aM Carm, Rom: Exsultet spiritus meus, Str: változó tétel

f4 (szerda)
a1 Carm: Beatus vir, Rom: Non confundetur, Str: Nisi tu Domine
a2 Beati omnes =
a3 Carm, Str: Benediximus vobis, Rom: Sæpe expugnaverunt
a4 De profundis clamavi =
a5 Speret Israel =
aM Carm: Fecit mihi Deus, Rom: Respexit Dominus, Str: változó tétel

f5 (csütörtök)
a1 Et omnis mansuetudinis =
a2 Carm, Rom: Ecce quam bonum, Str: Habitare fratres
a3 Omnia quæcumque voluit =
a4 Quoniam in æternum =
a5 Hymnum cantate =
aM Carm: Deposuit potentes, Rom: Fac Deus potentiam, Str: változó tétel

f6 (péntek)
a1 In conspectu angelorum =
a2 Domine probasti =
a3 A viro iniquo =
a4 Domine clamavi =
a5 Portio mea Domine =
aM Carm: Suscepit Deus Israel, Rom: Deposuit potentes, Str: változó tétel

S (szombat)
a1 Benedictus Dominus =
a2 Carm, Str: In æternum et in sæculum, Rom: Per singulos dies
a3 Laudabo Deum meum =
a4 Deo nostro iucunda =
a5 Carm, Rom: Lauda Ierusalem, Str: Benedixit filiis tuis
aM Carm, Str: változó tétel, Rom: Suscepit Deus Israel

Az antifónák természetüknél fogva nemcsak szöveget, hanem dallamot is jelentenek, amelyről éppúgy megállapítható a változatokban megjelenő egységesség, mint a szövegekről. Ugyanazt a dallamtípust használják, de az adott területre vagy rendre jellemző, kisebb variánsokban. Ezek közt nincs jobb vagy eredetibb: a különbségek a gregorián ének egykori, a népzenééhez közel álló élethelyzetéből fakadtak, megszilárdulásuk után pedig a tételrendhez hasonlóan a liturgikus hovatartozás jelölőivé lettek.

A dallamváltozatok közt éles határvonalat húz a gregorián ének diaton, illetve pentaton dialektusához való tartozás. Az előbbi inkább a Római Birodalom egykori területére, egy, Európát képzeletben átszelő, északnyugat-délkeleti tengelytől délre fekvő térségre jellemző (Itália, Hispánia, Gallia, Britannia), az utóbbi az ettől északra fekvő részekre (német és németalföldi területek, az egykori Magyarország, Lengyelország, Baltikum, Skandinávia). A kármelita dallamok Jeruzsálem földrajzi helyzete és az ottani liturgia francia eredete miatt is az előbbi csoporthoz tartoznak, míg a magyar gregoriánum régi forrásai és azok mai fölelevenítései a pentaton dallamvilághoz kötődnek. Ezért a magyarországi gregorián dallamokhoz szokott kármelitát eleinte megzavarhatják a rendi források sokszor csak egy-egy hangot érintő szokatlanságai. Ez a jelenség azonban a kéziratok tanúsága szerint a pentaton területek minden szerzetesét következetesen érintette. Lélektani hatását talán a zsoltáros szavaival érzékeltethetjük: „Felejtsd el népedet és atyádnak házát, mert kívánja a Király a te szépségedet!”

Ugyanakkor a nemzetközileg elterjedt és a Szentszék által is jóváhagyott solesmes-i kiadványok szintén diaton változatokat közölnek, így ami nekünk szokatlan, az kapcsolatot jelent a gregorián éneket külföldön ápoló közösségekkel. A diaton jelleg ütközik ki az antifónák meghatározta zsoltárrecitációban is, amelynek kármelita forrásból vett tónusai igen közel állnak a Liber usualis révén elterjedt „római” megoldásokhoz.

A kármelita hagyomány két alkalommal: a vasárnapi és a szombati (vasárnap-előesti) vesperásban változó, az időszaki részből vett Magnificat-antifónát ír elő. Hogy azonban ennek hiányában is használható legyen a kötet, mindkét esetben helyettesítő tételeket iktattunk be. Az eredetitől való eltérésre minden ilyen esetben ÷ jellel utaltunk. Vasárnapra a Tua est potentia antifónát választottuk az Éneklő Egyház népénektárral és más azt követő, magyar nyelvű kiadványokkal összhangban, a bennük közölt dallamot csak egy helyen igazítva a diaton dallami környezethez. A tétel eredetileg az úgynevezett Makkabeus-história része (vagy a békéért végzett szuffrágium), azaz egy októberi vasárnap előestéjén lenne éneklendő, de általános tartalma alkalmassá teszi helyettesítő tételnek. Szombatra a Peccata mea kezdetű antifónát jelöltük ki. A tétel eredetileg a vízkereszt nyolcadát követő szombatok Magnificat-antifónája, így az évközi idő emblematikus kezdetéhez kapcsolódik, másrészt viszont az úgynevezett pszalmista-história része, azaz szorosan összefügg a matutínumban énekelt, zsoltárszövegű responzóriumok legősibb, egykor valószínűleg az egész évközi időben alkalmazott sorozatával (erről bővebben szólunk majd a nokturnále bevezetőjében). Az antifóna latin változatának dallamát közvetlenül kármelita forrásokból írtuk át. Egyszerűbb alternatívájaként adtuk meg a kármelita rítusban eredetileg ismeretlen, a kuriális zsolozsmában hétfőre rendelt Magnificat anima mea antifónát magyarországi ferences dallamával. Ugyanezt a tételt tetszés szerint alkalmazhatjuk a vasárnapi Tua est potentia helyett is.

Az antifónákat teljes terjedelmükben a zsoltárok után írtuk ki, előttük csak az intonációt és a zsoltártónus végződését jelentő differenciát tüntettük föl a hagyományos „Euouae” (sæculorum amen) magánhangzókkal. Ezzel a liturgikus könyveknek az 1960-as rubrikareformig egységes szokását követtük, amely a római szabályok szerint a kishórákban mindig, közvasárnapokon, hozzávetőlegesen a mai emléknapokkal egyenértékű semiduplex vagy alacsonyabb rangú ünnepeken és köznapokon pedig minden hórában érvényesült. A nem szoros értelemben római rítusváltozatok sokszor bonyolultabb szabályozását nem mindig lehet rekonstruálni (a kármelitákét részben igen), de az évközi zsolozsmában szinte biztos, hogy mindenütt csak intonálták az antifónákat.

Föltételezzük, hogy ez a szokás nem az antifónák megszületésének idejéből származik, amikor azok nemcsak hogy teljes terjedelmükben, hanem a zsoltározás folyamán akár többször, refrénszerűen visszatérhettek. A zsolozsmatörténet kielégítően adatolt korszakaiban viszont már az intonálás volt az általános gyakorlat, így a kármelita rend első megszerveződésétől fogva, de már jóval azelőtt is. A liturgiamagyarázók számos kommentárt fűznek ehhez: közös bennük, hogy a zsoltározást a lélek elsősorban értelmi-akarati jellegű tevékenységének, az imádság zarándokútjának fogják föl, amelyen belül az antifónák az érzelmi ihletettség pillanatai és a lélek pihenői, így a mennyei haza örömét elővételezik. Az intonáció ebben az összefüggésben a végső megpihenés és boldogság előíze, amelynek beteljesüléséhez a zsoltárt, azaz a földi élet zarándokútját kell bevégezni. Az ünnepnapok nagyobb hóráira, és a kármelitáknál főleg a Magnificat-antifónákra jellemző duplikálás, azaz a tétel végigéneklése a zsoltár előtt és után is arra utal, hogy az ünnep a maga egészében a mennyei boldogság előképe. A gyakorlatban — mint arra később még visszatérünk — a kérdést józan rugalmassággal lehet kezelni.