KÁPTALANI KRÓNIKA A 2009. ÉVRŐL

A világi év utolsó napja a hálaadás ideje. Noha időnként minket is megkísért a kishitűség és az elégedetlenkedés, utólag visszatekintve az elmúlt esztendőre örömmel állapíthatjuk meg, hogy Isten kegyelme nemcsak tovább segített minket a megkezdett úton, hanem sok — nem egyszer váratlan — ajándékkal is elhalmozott, és amit az egyik kezével esetleg elvett, azt a másik bőséges áldással viszonozta.

A Szentatya által meghirdetett Annus Sacerdotalis idején először is azért kell hálát adnunk, hogy Alácsi Ervin János barátunk hosszas hányattatások után eljutott a diakónussá, majd az áldozópappá szentelésre. Budapesti szentmiséinken egyaránt szolgált prédikációval és a diakónus liturgikus szerepében, később pedig mi szolgálhattunk Hódmezővásárhelyen az ő újmiséjén.

Hatvanadvasárnapi énekelt szentmise — Prédikáció
(Budapest, belvárosi templom, 2009 február 15.)

Nagyböjt I. vasárnapjának ünnepélyes szentmiséje — Az adományok előkészítése
(Budapest, belvárosi templom, 2009 március 1.)

Fehérvasárnapi ünnepélyes újmise — Prefáció
(Hódmezővásárhely, Szt. István-templom, 2009 április 19.)

A papsággal kapcsolatos másik örömünk, hogy idén is megtarthattuk a liturgikus tanfolyamot, amelynek fő célja segíteni az érdeklődőket a hagyományos római liturgia megismerésében és a misézés gyakorlatának elsajátításában. A közösségünkhöz valamilyen formában kötődő misealkalmak száma az év folyamán két újabbal bővült: Kecskeméten mostantól P. Galaczi Tibor piarista, Sümegen pedig Fr. Barsi Balázs ferences szerzetes celebrál nagyjából havonta régi rítusú szentmiséket. Vácott természetesen tovább folytatódnak Varga Lajos püspök úr miséi, a szegedi szentmisét viszont Gellért atyától a frissen felszentelt Ervin atya vette át, aki itt minden vasárnap, Hódmezővásárhelyen pedig hetente három hétköznap misézik nyilvánosan.

Ötvenedvasárnap énekelt püspöki szentmiséje — Szenteltvízhintés
(Vác, Karolina-kápolna, 2009 február 22.)

Hálát kell adnunk Istennek azért is, hogy a vasárnapok mellett szinte hiánytalanul megülhettük a liturgikus év egyéb jeles ünnepeit, különösen a böjti, húsvéti és pünkösdi időben, és hogy ezeket a hívek is egyre nagyobb számban látogatták (a részletes statisztikát l. a bejegyzés végén). A húsvéti szent háromnap liturgikus ünneplésére sajnos idén sem volt lehetőségünk, viszont először sikerült megtartanunk halottak napjának szertartásait. Íme, néhány kép ezekről az alkalmakról:

Hamvazószerdai énekelt szentmise — Hamvazkodás
(Budapest, a pálosok Szt. István-kápolnája, 2009 február 25.)

Virágvasárnapi körmenet — Gloria, laus et honor
(Budapest, belvárosi templom, 2009 április 5.)

Virágvasárnapi énekelt szentmise — Úrfelmutatás
(Budapest, belvárosi templom, 2009 április 5.)

Nagycsütörtöki sötét zsolozsma — Zsoltározás
(Budapest, Szt. Mihály-templom, 2009 április 8.)

Pünkösdi vigília — Vízszentelés
(Budapest, belvárosi templom, 2009 május 30.)

Pünkösdi vigília — Litánia
(Budapest, belvárosi templom, 2009 május 30.)

Pünkösdi vigília, ünnepélyes szentmise — A szubdiakónus tömjénezése
(Budapest, belvárosi templom, 2009 május 30.)

Pünkösdi matutínum — Responzórium
(Budapest, pasaréti ferences templom, 2009 május 30.)

Úrnapi körmenet az ünnepélyes szentmise után
(Budapest, Szt. Mihály-templom, 2009 június 11.)

Halottak napja, ünnepélyes gyászmise — Ecce, Agnus Dei
(Budapest, Szt. Mihály-templom, 2009 november 2.)

Halottak napja, feloldozás a ravatalnál
(Budapest, Szt. Mihály-templom, 2009 november 2.)

A 2009. év különlegessége volt, hogy rendes vasárnapi szentmiséink közül többet rendkívüli körülmények között tarthattunk meg, hiszen rajtuk a gregorián ének mellett két jeles zeneszerző: a XVI. századi Heinrich Isaac és a 200 éve elhunyt Joseph Haydn művei is megszólaltak. A Haydn-sorozat 13 alkalma kifejezetten ehhez az évhez kötődött, a Choralis Constantinus 500 viszont, amelynek nagyszabású programjába eddig összesen négyszer kapcsolódtunk bele, jövőre is folytatódik. A Haydn-misék közül álljon itt emlékül három, eddig még nem publikált kép:

Fehérvasárnapi énekelt szentmise — Szenteltvízhintés
(Budapest, belvárosi templom, 2009 április 19.)

A húsvét utáni IV. vasárnap énekelt szentmiséje — Introitus
(Budapest, belvárosi templom, 2009 május 10.)

Krisztus Király vasárnapjának ünnepélyes szentmiséje — Kánon
(Budapest, belvárosi templom, 2009 október 25.)

A rendes budapesti alkalmakon kívül számos rendkívüli szentmisénk is volt, amelyek három csoportra oszthatók: négy misét barátaink felkérésére az ország más pontjain végeztünk (Hódmezővásárhelyen, Sümegcsehiben, Véneken és Vácott), kétszer ünnepeltük káptalani tagjaink esküvőhöz kapcsolódó nászmiséjét (Egerben és Budapesten), ezenkívül négy további szentmisét tartottunk Gödöllőn különféle rendezvények alkalmából (szkólatábor, lelki napok). A sümegcsehi szentmise utóbb országos jelentőségűvé vált, mivel a Magyar Televízió rögzítette és az M1 csatornán 2009 július 12-én, vasárnap délelőtt bemutatta, azóta pedig az internetre is felkerült.

Gödölle Gáspár és Heim Anna nászmiséje — Kivonulás
(Budapest, belvárosi templom, 2009 május 9.)

Énekpróba a pünkösd utáni II. vasárnap énekelt szentmiséjére
(Sümegcsehi, Newman-kápolna, 2009 június 13., szombat)

Amint az újmise és az esküvő képeiből látható, a káptalan egyes tagjait Isten kegyelme ebben az évben különösen elhalmozta, ami nem maradt hatás nélkül a közösség egészére sem. Rövid történetünkben ez az év más szempontból is vízválasztó volt. A pünkösdi ünnepek során tartottuk meg második nagykáptalanunkat, amelynek tanácskozásain sok fontos kérdést sikerült tisztáznunk küldetésünkkel és a ránk váró kihívásokkal kapcsolatban. Ekkor derült ki az is, hogy zenei életünk két tartóoszlopa, Fehér Judit és Nényei Sára a szerzetességre való isteni hívást elfogadva kiválik a káptalan fizikai közösségéből, amelynek azonban lelkileg továbbra is szerves tagja marad. Juditot és Sárát…


…bensőséges ünnepséggel búcsúztattuk…


…és mint kitűnő zenészeket egy kis zenei programmal leptük meg…



Távozásukkal komoly veszteség érte a káptalant, de szerencsére már a láthatáron van az utánpótlás…


…sőt a nagykáptalan három tagjelölt: Faller László, Lachegyi Máté és Rohály Gábor rendes taggá választásáról is döntött, akik a Szent Mihály-napi matutínum előtt öltötték magukra a káptalani habitust.

Szent Mihály-napi matutínum — Olvasmány
(Budapest, Szt. Mihály-templom, 2009 szeptember 28.)

A rendes tagok munkája után külön szeretnénk megemlékezni pártoló tagjaink nagylelkű szellemi és anyagi támogatásáról. Közülük többen klerikusok, akik nemcsak rendszeresen látogatják liturgiáinkat, hanem bekapcsolódásukkal ahhoz is hozzásegítettek minket, hogy ebben az évben minden korábbinál nagyobb számban: összesen 12 alkalommal ünnepelhessük a szentmisét annak legteljesebb liturgikus formájában, vagyis missa sollemnis keretében, amikor a négy ministránson kívül az áldozópap (presbyter) mellett szerpap (diaconus) és alszerpap (subdiaconus) is szolgál az oltárnál. Hadd fejezzük ki efölötti örömünket az öröm egyik egyházi színével (color rosaceus, vagyis „rózsás”):

P. Juhász Csaba, P. Kovács Ervin Gellért OPraem és Fülep Dániel
ádvent III. vasárnapjának ünnnepélyes szentmiséje előtt
(Budapest, belvárosi templom, 2009 december 13.)

Végül, de nem utolsó sorban köszönetet mondunk mindazoknak a híveknek, akik szertartásaink rendszeres résztvevőiként liturgikus tevékenységünk hátterét és bázisát alkotják, és akik működésünket kitartó imádságukkal és komoly anyagi hozzájárulással is támogatták. Még az év elején elhatároztuk, hogy minden alkalommal feljegyezzük a liturgiákon megjelentek számát, ezért most először tudunk viszonylag megbízható statisztikát adni arról az érdeklődésről, amelyet a mi régi rítusú szertartásaink iránt tapasztaltunk.

A 2009. évben összesen 87 alkalommal tartottunk nyilvános és rendes liturgiát, amelyekből 75 volt szentmise és 12 volt zsolozsma; rendkívüli liturgiaként 10 szentmisét ünnepeltünk. A vasárnapi misék közül a legnagyobb látogatottságot a Haydn-sorozat alkalmai hozták (összesen 13): ilyenkor mindig megtelt a templom, ami legalább 200-250 fő részvételét jelenti. A többi vasárnapi mise (39 alkalom) átlagos látogatottsága 57 fő volt: a legkisebb érték 40 (január 4.), a legnagyobb pedig 85 (december 27.). E két számot természetesen befolyásolja az adott ünnepek társadalmi megítélése is (közvetlenül karácsony után többen mennek templomba, mint január elején, amikor az ünnepek már véget értek), alapvetően mégis jól mutatják, hogy vasárnapi híveink száma az év folyamán megkétszereződött.

A nem vasárnapi szentmisék (21 alkalom) körében az átlag 43 fő, s bár a minimum 15 (Szent József ünnepén), a maximum pedig 65 volt (karácsonykor), az éves eloszlás elég egyenletes, ezért növekedés helyett inkább a tartós látogatottságnak örvendhetünk. Noha a zsolozsmákat sajátos jellegük miatt nem érdemes a misékhez mérni, mégis megemlítjük, hogy a rajtuk részt vevők száma az idén az 1-3-tól a 35-ig terjedt (ez utóbbi az új tagok beöltözésének is köszönhető).

Mindezek az adatok természetesen a káptalan szolgálatot teljesítő tagjai nélkül értendők. A miséken tehát hozzá kell még venni a celebráns papot, a rendszerint négy ministránst és időnként a két szent szolgálattevőt, valamint a kórus tagjait (2-től 8-10 főig) és az orgonistát (többnyire egy fő, ám egyszer már hárman is voltak). A nyilvános zsolozsmákat elvileg a káptalan mint közösség végzi az összes rendes tag jelenlétével.

E kissé hosszúra sikerült beszámoló maga is az elején megfogalmazott gondolatot igazolja: van miért — éspedig egyre több mindenért — hálát adnunk a mindenható Istennek az ő nagy kegyelméért, amelyben minket eddig megtartott, általunk pedig másokat megerősített. Ennek örömében kívánunk hasonlóan áldott, boldog új esztendőt minden kedves olvasónknak, s zárjuk a káptalani krónikát három reprezentatív karácsonyi képpel:

Apparuit gratia Dei Salvatoris nostri omnibus hominibus

Énekelt szentmise karácsony éjjel — Gloria
(Budapest, a pálosok Szt. István-kápolnája, 2009 december 24.)

Tu autem servasti bonum vinum usque adhuc
Borszentelés a Szent János-napi énekelt szentmise után
(Budapest, belvárosi templom, 2009 december 27.)

Natum vidimus in choro angelorum Salvatorem Dominum
Pótkarácsonyi matutínum — Invitatórium
(Budapest, Szt. Mihály-templom, 2009 december 29.)

POST SCRIPTUM:

A Magyar Kurír az év utolsó napján egy rendkívül hasznos áttekintést közölt „Mi történt a magyar egyházban 2009-ben?” címmel. Anélkül, hogy kritizálni akarnám ezt az összeállítást, a fentiek után nem tudom nem megjegyezni, milyen érdekes szemléletbeli különbség mutatkozik a két összefoglaló között. Egy országos hírportálnak nyilván egészen más céljai vannak, mint a mi kissé belterjes blogunknak, mégis jellemzőnek érzem, hogy amíg nálunk az év nagyböjtből, húsvétból és pünkösdből állt, vagyis elsősorban a mi Urunk szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, valamint a Szentlélek eljöveteléről szólt (pedig voltak híreink és elemzéseink is szép számmal), addig a magyar egyház életét a hírek tükrében csupa különleges emberi megmozdulás (beiktatás, konferencia, találkozó, világnap, ülés, gyűjtés) alkotta.

A liturgiának, a par excellence egyházi év eseményeinek ezek szerint a mai világban nincs hírértéke, legföljebb karácsonykor vagy ha búcsúkhoz vagy zarándoklatokhoz (azaz ismét csak nagy embertömeget megmozgató vagy érintő eseményekhez) kapcsolódik. Ez egy lehetséges és jogos megközelítésmód, csak éppen azzal a veszéllyel jár, hogy kisajátítja az egyházi élet fogalmát, sőt az emberi szervezkedés intézményes dimenzióira redukálja azt. Amikor az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton saját magát többek között Isten népeként határozta meg, ezt a kifejezésben rejlő dinamika teljes tudatában tette. Jó volna, ha sikerülne újra meggyőzni a köztudatot (a vallásosat is), hogy az Egyház életében nem a népé, hanem Istené az első hely — s éppen ezt fejezi ki a liturgia mint az Egyház életének csúcsa és forrása.

R.Z.

ANGLICANORUM COETIBUS SOCIATI

Két hónapja adtunk hírt róla, hogy XVI. Benedek pápa apostoli rendelkezést készül kibocsátani az anglikán hagyományból a Katolikus Egyházba megtérő csoportok befogadásának feltételeiről. A pápai törvény a Hittani Kongregáció kiegészítő szabályaival együtt végül november 4-én jelent meg, s kezdőszavairól („Anglikánok csoportjait az utóbbi időben a Szentlélek arra indította…”) az Anglicanorum coetibus nevet kapta (az eredeti szövegeket l. a Szentszék honlapján, magyar nyelvű ismertetésüket pedig a Vatikáni Figyelőn). Az apostoli rendelkezés III. cikkelye a liturgikus hagyományokról szól: „Nem zárva ki a római rítus szerinti liturgikus ünnepléseket, az ordinariátusnak felhatalmazása van rá, hogy a Szent Eucharisztiát és a többi szentséget, az imaórák liturgiáját és más liturgikus ünnepléseket azon liturgikus könyvek szerint celebráljon, amelyek az anglikán hagyomány sajátjai és amelyeket a Szentszék jóváhagyott, hogy a Katolikus Egyházon belül is megőrizzék az Anglikán Közösség liturgikus, lelkiségi és lelkipásztori hagyományait mint olyan értékes adományt, amely táplálja az ordinariátus tagjainak hitét, és olyan kincset, amely másokkal is megosztandó.”

Karácsony nyolcadában hadd merítsünk mi is egy kicsit ezekből a megosztandó kincsekből — annál is inkább, mert nem egy közülük olyan középkori hagyományokra megy vissza, amelyek szervesen kapcsolódnak a régi római rítushoz vagy annak területi változataihoz.

Vegyük pl. ezt az ismert angol karácsonyi dalt (Christmas carol):



Bár az igen népszerű szöveg (Once in royal David’s city) csak a XIX. század közepén keletkezett, ezen a videón mégis egy olyan szertartás keretében hangzik el, amely december 24-én este gyakorlatilag a karácsonyi virrasztó zsolozsma szerepét tölti be. Ez azért érdekes, mert a Book of Common Prayerben rögzített hivatalos anglikán liturgia a zsolozsmában csak reggeli imaórát (Morning prayer) és esti imaórát (Evensong) ismer, amely a laudesnek, ill. a vesperásnak felel meg. Matutínum tehát elvileg nincsen (az ebből származó angol szó, a Mat[t]ins ezért a Morning prayer másik elnevezése).

Ez a helyzet 1918-ban némileg megváltozott, amikor a cambridge-i King’s College-ban karácsony előestéjére „Festival of Nine Lessons and Carols” néven külön szertartást vezettek be, amely nemcsak szerkezetileg tükrözi a hagyományos matutínum olvasmányos-válaszénekes részeit, hanem még címével is utal a római rítus officium novem lectionumára. Ez az évente megtartott cambridge-i Festival az egész országban népszerűvé vált, s mára a karácsonyi ünnepek elmaradhatatlan része az anglikán hagyományban. A fenti carol a szertartás kezdőéneke (a hagyományos matutínumban ezen a helyen az invitatórium áll a 94. zsoltárral), amelyet a King’s College híres kórusa ad elő egy 2004 december 24-i felvételen. További énekek ugyanebből a szertartásból itt találhatók.

A megújított katolikus liturgiában a matutínum utóda az ún. olvasmányos imaóra (Officium lectionis), amely a rubrikák szerint a nap bármely szakában végezhető. Ez a szabály ugyan lehetővé tenné, hogy éjjeli virrasztásként ünnepeljék, erre mégis szinte soha nem kerül sor, különösen karácsonykor, amikor az ún. éjféli misével (Missa in nocte) ütközik (a hagyományos római liturgiában az első karácsonyi mise a matutínumhoz közvetlenül csatlakozó laudesbe volt beillesztve).

Manapság tehát karácsony szenteste a katolikus hívek misén vesznek részt, az anglikánok viszont — legalábbis Cambridge-ben — gyakorlatilag zsolozsmáznak. Ám hogy ez a két különböző szertartás Angliában zeneileg és ceremoniálisan mennyire hasonlít egymáshoz, jól mutatja Vincent Nichols westminsteri érsek múlt heti éjféli szentmiséje, amelynek körmeneti gyülekező éneke szintén a fenti carol volt:



Magára a bevonulásra és az oltártömjénezésre a székesegyház kórusa a római rítus mindkét formájában előírt introitust: a Dominus dixit ad me antifónát és a 2. zsoltár verseit énekelte — latinul. Íme, egy kitűnő videófelvétel erről a néhány percről, amely világosan mutatja, hogyan valósítható meg a jelenlegi gyakorlatban a Ratzinger bíboros által szorgalmazott „reform reformja”:



Valóban példaadó liturgia, szinte minden szempontból (a Ministrantintól most tekintsünk el), ráadásul még csak nem is az anglikánoké, akiktől hirtelen oly sok katolikus kezdett el félni. Vajon nem azt üzenik ezzel nekünk az idők jelei, hogy lassan a magyar egyház is megpróbálhatna hasonlóan viszonyulni a saját liturgikus örökségéhez?

R.Z.

VÍZKERESZTI SZERTARTÁSOK

2010. január 6-án (szerdán), Vízkeresztkor, Urunk Megjelenése ünnepén Budapesten, a Belvárosi Szent Mihály-templomban tartunk énekelt szentmisét a 2010-es esztendő mozgó ünnepeinek kihirdetésével és vízszenteléssel. A szertartás a szokotthoz képest valamivel később, este 7 órakor fog kezdődni.

A (pót)vízkereszti matutínumra váratlan egybeesés miatt nem az ünnep előestéjén, hanem a nyolcadba eső szombaton, január 9-én fog sor kerülni. A zsolozsmát immár hagyományosan a gödöllői premontreiek templomában végezzük a Csillagjátékként ismert liturgikus dráma közbeiktatásával. A szélesebb nyilvánosságra való tekintettel nagyobb arányban imádkozunk majd magyar nyelven (matutínum-zsoltárok, olvasmányok, Csillagjáték), így figyelmébe ajánljuk ezt az alkalmat azoknak, akiket máskor a kizárólagos latin nyelvűség tart vissza a részvételtől. Hogy a Budapestre való visszautazás ne tolódjék az éjszakába, a szertartást közvetlenül a premontrei atyák fél 6-os vesperása után, este 6 órakor kezdjük. A matutínum szövegét és kottáit tartalmazó füzetet a helyszínen 300 Ft-ért lehet megvásárolni.

LECTORIBUS GRATIAS

Több olvasónk jelezte, mennyire tetszenek nekik a „Könnyedebb témák”. Köszönjük az elismerést, és ígérjük, hogy tartani fogjuk a színvonalat. A kommunikáció a megjegyzés-csap elzárásával szemmel láthatólag nem szűnt meg, csak egy kicsit más minőségre váltott. Úgy látszik, olvasóink is egyetértenek Kosztolányival, aki az Esti Kornél énekében írja:

Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.

Ebben a szellemben folytatjuk a megkezdett utat, követve a nagy nyelv-bűvész tanácsát:

Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el,
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

Végül, hogy ez az — egyébként a sorban éppen 300. — bejegyzés se maradjon kép nélkül, hadd fejezzük ki hálánk mértékét egy korábbi poszt témájához kapcsolódva:

A hatéves Dionne-ötösikrek első áldozása (Kanada, 1940 szeptember 2.)

IDEGEN NYELVŰ ISMERTETŐK

A jobb oldali, nyilvános szertartásainkat közlő és a káptalant bemutatni hivatott sávban az angol mellett mától kezdve megtalálható a közismert szórólapunk francia változatára mutató hivatkozás. A fordításért Gödölle Gáspárnak mondunk köszönetet. Szintén előkészületben van a szórólap német kiadása. Ezután is igen hálásak lennénk, ha olvasóink — nyelvtudásuknak megfelelően — elkészítenék a hirdetés és az ismertető további fordításait: különösen más világnyelveken, valamint a környező, közép-európai országok nyelvein lenne kívánatos, hogy rövid tájékoztatást adhassunk.

(Az elmúlt napokban közzétettek bizonyára elfedték őket, ezért itt szeretnénk utalni arra is, hogy a december 22-i és 25-i bejegyzések azóta post scriptummal egészültek ki.)

A JÁNOS-NAPI BORSZENTELÉS

December 27., Szent János apostol és evangelista ünnepe hagyományosan a borszentelés ünnepe is (a szokásról és eredetéről részletesen ld. itt). A szentelt borral embert és állatot is gyógyítottak, illetve öntöttek belőle a boroshordókba, hogy megakadályozzák vele a bor romlását. Szent János és a bor kapcsolata a liturgikus szövegek alapján egyértelműen az apostol Efezusban véghezvitt csodájára vezethető vissza: „Aristodemus, a bálványok papja azonban olyan nagy lázadást szított a nép közt, hogy az egyik párt a másik ellen fegyvert ragadott. Az apostol így szólt: Megteszem, amit csak akarsz, hogy megengesztelődj. Az így válaszolt: Ha azt akarod, hogy higgyek a te istenedben, mérget itatok veled, és ha semmi kárt nem tesz benned, ki fog derülni, hogy a te Urad az igazi Isten. Mire az apostol: Tégy úgy, ahogy mondtad. Erre ő: Azt akarom, hogy előbb láss másokat meghalni, hogy jobban megrémülj! Aristodemus pedig elment a proconsulhoz, és két halálra ítéltet kért tőle, majd mindenki szeme láttára mérget adott nekik. Rögtön ki is itták a mérget, és kilehelték lelküket. Akkor az apostol kezébe véve a méregpoharat, és a kereszt jelével magát megerősítve az összes mérget kiitta, de semmi baja nem esett, ezért valamennyien dicsérni kezdték az Istent.” (Ford. Grüll Tibor, in Jacobus de Voragine: Legenda aurea. Helikon, Budapest 1990. 32.)

A Rituale Romanum törzsanyaga nem ismeri a borszentelés szertartását, csupán a Szentszék által jóváhagyott áldásokat tartalmazó függelékben közöl egy rövidebb, két könyörgésből álló, és egy hosszabb, a 22. zsoltárból, préceszből, majd három, de a magyar hagyományban ismertektől eltérő könyörgésből álló formulát. A bort mindkét formula végén szenteltvízzel kell meghinteni. A rubrikák szerint a szertartás helye a nagymise után van, amikor a pap teljes miseöltözetben, de a manipulust levéve megáldja a nép által fölajánlott bort annak emlékére, hogy Szent János sértetlenül mérget ivott.

A szokás kidolgozottabb és a magyar hagyományban szokásos könyörgéseket alkalmazó változata volt elterjedt Közép-Európában. Ezt tartalmazta az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek-szentelmények esztergomi rítusú könyve, az Obsequiale vagy Baptismale Strigoniense is, amelynek 1500-tól kezdve jelentek meg nyomtatott kiadásai. Ezek közül az utolsó, az 1560-ban Bécsben kiadott Ordo et ritus szerint közöljük az alábbi átírást. A szöveget alig módosította a már a Tridenti Zsinat döntéseinek ismeretében átdolgozott, 1583-as esztergomi Agendarius. A címből, amely eredetileg „Szent János bora vagy szerelme megáldása” volt, itt már elmarad a szerelem említése, a rubrikák kissé hosszabbak lesznek, a rövidítéseket föloldják, és kiküszöbölnek néhány nyelvi hibát is. Lényegében ezt a szöveget veszi át kisebb, szintén nyelvi-stilisztikai javítgatással az 1625-ös, ún. Pázmány-rituále, az egykori esztergomi szokások és az 1614-es, V. Pál-féle Rituale Romanum szintézise, amely egy 1907-es, Vaszary Kolos prímás nevéhez fűződő revízió után is megőrizte a középkori Esztergom örökségét. Mivel ez a Rituale Strigoniense egészen a II. Vatikáni Zsinat utáni reformokig érvényben volt mint a Rituale Romanum törvényes hazai alternatívája, ma is a „rendkívüli forma” hivatalos szerkönyvének tekinthető, s ezáltal a legnagyobb folytonos múltra tekint vissza a hagyományos rítusú szerkönyvek között. Mivel azonban a borszentelést a még többé-kevésbé hagyományos, de már kétnyelvű, 1961-es Collectio rituum nem vette föl anyagába, és mert az egyszerűbb szentelmények népnyelvű kiszolgáltatásának jelentékeny előzményei vannak, alább az átírás mellett a szövegek fordítását is közöljük. Aki az Ordo et ritus és az Agendarius szertartásának szerkesztett, normatív, kritikai átírása iránt érdeklődik, letöltheti innen.

A mai borszentelésnek további jelentőséget ad, hogy ehhez kapcsolódóan veszi át a káptalan legidősebb tagja és a hazai borászat elismert szaktekintélye, Rohály Gábor az idén neki ítélt Hamvas Fürt Díjat. Ezt a díjat máskülönben az esztergomi főszékesegyházban celebrált nagymise után, az Adalbertinumban szokás átadni. Véletlenül alakult így, de a belvárosi, hagyományos rítusú szentmise ez alkalommal tehát a bazilika szentmiséjét helyettesíti... Végül, ha már a személyes vonatkozásoknál tartunk, hadd emlékezzünk meg itt barátunk és munkatársunk, Alácsi Ervin János atya nevenapjáról is. Isten éltesse sokáig Szent János közbenjárására!

F.M.

BENEDICTIO VINI SEU AMORIS SANCTI IOANNIS
TERTIO DIE POST DOMINI NATIVITATEM

Et primo legatur Evangelium In princípio erat Verbum, ut supra, in principio I. Deinde Evangelium secundum Ioannem II.

In illo témpore. Núptiæ factæ sunt in Cana Galilǽæ, et erat mater Iesu ibi. Vocá­tus est autem Iesus, et discípuli eius ad nú­ptias. Et de­ficiénte vino, dicit mater Ie­su ad eum: « Vinum non habent. » Dicit ei Iesus: « Quid mi­hi et tibi est, mú­lier? Non­dum venit hora mea. » Dicit ma­ter eius minístris: « Quodcúmque dí­xe­rit vobis, fácite. » Erant autem ibi lapídeæ hýdriæ sex pósitæ secúndum purific­atió­nem Iudæó­rum, ca­piéntes síngulæ metrétas binas vel ternas. Dicit eis Iesus: « Im­pléte hý­dri­as aqua. » Et im­plevérunt eas usque ad summum. Et di­cit eis Iesus: « Hauríte nunc, et ferte archi­tri­clí­no. » Et tulérunt. Ut autem gu­stá­vit architriclínus aquam vinum factam, et non sci­ébat, unde es­set, minístri autem sciébant, qui háuserant aquam, vocat spon­sum ar­chi­tri­clí­nus, et dicit ei: « Omnis homo primum bonum vinum ponit, et cum in­ebriáti fú­e­rint, tunc id, quod detérius est. Tu autem servásti bo­num vinum usque ad­huc. » Hoc fecit inítium signórum Ie­sus in Ca­na Galilǽæ, et manifestávit glóriam suam. Et cre­didérunt in eum di­scí­puli eius.

Azon időben. Menyegző lőn galileai Kánában, és ott vala Jézus anyja. Meghívaték pedig Jézus is és az ő tanítványai a menyegzőre. És elfogyván a bor, mondá Jézus anyja neki: „Nincs boruk.” És mondá neki Jézus: „Mi közöm nekem és neked? Asszony! Még nem jött el az én órám.” Mondá anyja a szolgáknak: „Amit nektek mond, cselekedjétek.” Vala pedig ott hat kőveder helyezve a zsidók tisztulására, mindenik két vagy három mértékű. Mondá nekik Jézus: „Töltsétek meg a vedreket vízzel.” És színig tölték azokat. És mondá nekik Jézus: „Merítsetek most, és vigyétek a násznagynak.” És elvivék. Amint megízlelte a borrá lett vizet a násznagy, és nem tudta, honnét való az, de tudták a szolgák, kik a vizet merítették vala, hívá a násznagy a vőlegényt, és mondá neki: „Minden ember először jó bort ad, és miután megrészegülnek, akkor azt, mi alábbvaló, te pedig mindeddig tartottad a jó bort.” Ez volt Jézus csodatételeinek kezdete a galileai Kánában, és kijelenté az ő dicsőségét, és hívének őbenne tanítványai.

Concludendo:

Per istos sermónes sancti Evangélii indúlgeat nobis Dóminus noster, Iesus Christus univérsa crímina et delícta, amen. Bene + dícat Dóminus noster, Iesus Christus hanc creatúram vini.

A Szent Evangéliumnak e beszédjei által bocsássa meg nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus, minden bűneinket és vétkeinket, ámen. Áldja + meg a mi Urunk, Jézus Krisztus a bornak e teremtményét.

V. Adiutórium nostrum in nómine Dómini. Qui fecit.

Deinde legatur:

Dóminus regit me, et nihil mihi déerit, in loco páscuæ, ibi me collocávit. Super aquam refectiónis educávit me, ánimam meam convértit. Dedúxit me super sémitas iustítiæ propter nomen suum. Nam et si ambulávero in médio umbræ mortis, non timébo mala, quóniam tu mecum es. Virga tua et báculus tuus, ipsa me consoláta sunt. Parásti in conspéctu meo mensam advérsus eos, qui tríbulant me. Impinguásti in óleo caput meum, et calix meus inébrians quam præclárus est; Et misericórdia tua subsequétur me ómnibus diébus vitæ meæ; Et ut inhábitem in domo Dómini in longitúdinem diérum! Glória Patri.

Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben, zöldellő réteken ád helyet nékem. Csöndes folyóvizek mellett nevelt föl engem, felüdítette az én lelkemet. Az igazság ösvényein vezetett engem az ő nevéért. Ha a halál völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert te ott vagy velem. A te vessződ és pásztorbotod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem, hogy szorongatóimat megszégyenítsed. Megkented olajjal fejemet, színültig töltöd kelyhemet; És a te irgalmasságod kísér engem életemnek minden napján; Hogy az Úr házában lakjam időtlen időkig. Dicsőség az Atyának.

Preces sequuntur:

Kýrie eléison. Christe eléison. Kýrie eléison. Pater noster. Ave María.
V. Salvos fac fidéles tuos et ancíllas tuas.
R. Dómine Deus meus, sperántes in te.
V. Et si quid mortíferum bíberint.
R. Non eis nocébit.
V. Gustáte et vidéte, quóniam suávis est Dóminus.
R. Beátus homo, qui sperat in te, Dómine.
V. Dómine exáudi. Dóminus vobíscum.

V. Üdvözítsd a te híveidet.
R. Én Uram, Istenem, kik benned remélnek.
V. És ha valami halálost isznak.
R. Nem árt nekik.
V. Ízleljétek és lássátok, hogy milyen édes az Úr.
R. Boldog az az ember, ki benned bízik, Uram.

Orémus. Deus, et Pater Dómini nostri, Iesu Christi, cuius verbo cæli firmáti sunt, cui omnis creatúra desérvit et omnis potéstas subiécta est et métuit et expavéscit: nos te ad auxílium nostrum invocámus, cuius audíto nómine, serpens conquiéscit, draco fugit, vípera silet, et súbdola illa, quæ dícitur rana inquiéta, torpéscit, scórpius exstínguitur, régulus víncitur, squalángus nihil nóxium operátur, et ómnia venenáta et adhuc ferocióra animália nóxia terréntur: tu exstíngue omnes diáboli fraudes et omnes humáno géneri adversántes nequítias, et hunc potum per intercessiónem beatíssimæ Vírginis Maríæ et beáti Ioánnis apóstoli et evangelístæ et ómnium sanctórum méritis et intercessiónibus tua virtúte béne + dic, ut omnes ex eo gustántes, ab omni malo custódias, et ad regnum glóriæ tuæ perdúcas. Per eúndem.

Isten, és a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, kinek igéje által az egek megerősíttettek, kinek minden teremtmény szolgál és minden hatalom alávettetett, kitől mindegyik fél és reszket: téged hívunk mi segítségül, kinek neve hallatán a kígyó elnyugszik, a sárkány elmenekül, a vipera elhallgat, és amaz ármánykodónak, ki nyughatatlan békának mondatik, ina szakad, a skorpió elpusztul, a baziliszkusz legyőzetik, a pikkelyes semmi ártalmat nem cselekszik, és minden mérges és igen vad, ártó állat elriad: te oltsd ki az ördög minden cselvetését és az emberi nemmel szembeni álnokságát, és ezt az italt a Boldogságos Szűz Mária és Szent János apostol és evangelista és minden szentek érdemeiért és közbenjárására a te erőddel áldd + meg, hogy mindazokat, kik megízlelik, minden gonosztól megőrizzed, és a te dicsőségednek országába elvezesd. Ugyanazon a mi Urunk.

Oratio

Dómine, Iesu Christe, qui ex quinque pánibus et duóbus píscibus quinque mília hóminum satiásti, et in Cana Galilǽæ vinum ex aqua fecísti, qui es vitis vera: multíplica super nos misericórdiam tuam, et pietátis tuæ cleméntiam nobis osténde, quemádmodum fecísti cum pátribus nostris misericórdiam tuam sperántibus, bene + dícere et sancti + ficáre dignéris hanc creatúram vini, quam ad sustentatiónem fidélium tuórum tribuísti, ut quicúmque ex hac usus fúerit, vel a quólibet potátum, divínæ benedictiónis tuæ opuléntia repleátur, et ómnibus accipiéntibus ex eo, cum gratiárum actióne sanctificéntur in viscéribus eórum. Per eúndem.

Úr Jézus Krisztus, ki az öt kenyérből és két halból ötezer embert megelégítettél és a galileai Kánában a vizet borrá változtattad, ki az igaz szőlőtő vagy: sokasítsd meg mirajtunk a te könyörületességedet, és a te kegyességednek irgalmát mutasd meg nékünk, amiképpen cselekedtél a mi atyáinkkal, kik a te könyörületességedben reméltek, méltóztassál meg + áldani és meg + szentelni a bornak e teremtményét, melyben, hogy fönntartsd őket, a te híveidet részeltetted, hogy mindaz, ki ezt használja vagy megissza, az isteni áldás bőségével teljék el, és mindazok, kik magukhoz veszik, hálaadással megszenteltessenek az ő bensejükben. Ugyanazon a mi Urunk.

Oratio

Deus, cuius potestáte beátus Ioánnes evangelísta potum venenósum tóxicum digéssit: bene + dícere et consecráre dignéris hanc creatúram vini, ut omnes ex eo gustántes, expúlso omni gustu nocívo, infúso tuæ benedictiónis mystério, sit in terris córporis et ánimæ remíssio críminum, et in cælis perpétua consolátio. Per Dóminum.

Isten, kinek hatalma által Szent János evangelista a mérges, halált hozó italt megemésztette: méltóztassál meg + szentelni és meg + áldani a bornak e teremtményét, hogy mindazoknak, kik megízlelik, eltávoztatván minden ártó ízt és beléöntvén a te áldásodnak misztériumát, legyen a földön a test és a lélek bűneinek elengedése, és a mennyekben örök vigasztalás. A mi Urunk.

Dóminus vobíscum. Benedicámus Dómino.

Et bene + díctio Dei Patris omnipoténtis et Fí + lii et Spíritus + Sancti descéndat, et máneat super hanc creatúram vini, amen.

És a mindenható Atya + Isten és a Fi + ú és a Szent + Lélek áldása szálljon le, és maradjon meg a bornak e teremtményén, ámen.

EUROPA

Szeretem ezt a filmet. A bizarr történetet, a nyelvek természetes keveredését, a fekete-fehér és a színes technika szimfóniáját. Meg az üzenetet, a maga brutalitásában, amelyről sokan láthatólag nem akarnak tudomást venni. A rendező, Lars von Trier persze megéri a pénzét, sőt a maga módján „dogmatikus” alkotó — ami ez esetben tényleg messze esik a szó katolikus értelmétől.

De most nem emiatt idézem, hiszen karácsonykor épp egy másik, egy ősibb üzenetre figyelünk. A film beágyazva ezt is tartalmazza: a mellékelt videón éjféli szentmise részlete látható egy müncheni templomban, a történet szerint 1945 karácsonyán. (Kicsit később pedig egy esküvő részlete ugyanott.)

R.Z.





POST SCRIPTUM:

Aki esetleg csodálkozik, mi köze a II. világháborúnak a hagyományos római liturgiához, azt nemcsak egy korábbi képre szeretnénk emlékeztetni (Münster, Szent Pál-székesegyház, 1946), hanem arra is, mekkora hatással voltak a háború eseményei az egész európai kereszténységre. Nagyon sok minden, ami később az Egyház gyökeres megváltozásában, a liturgia folyamatos és egyre komolyabb átszabásában nyilvánult meg, végső soron a világháború okozta traumákból is táplálkozott. Ma kifejezett mikrotörténeti kutatások nélkül csak nehezen vagy sehogy sem lehet megérteni, miként változtatták meg ezek a tragikus évek egész generációk, teljes püspöki karok gondolkodását, akik aztán a II. Vatikáni Zsinatot ennek az új mentalitásnak a jegyében élték át. Éppen ezért nagy szükség volna egy olyan tudományos monográfiára, amely a XX. század egyházi eseményeit e társadalom- és szellemtörténeti megvilágításban vizsgálná, hogy kimutassa azokat az okokat, amelyek a két háború közti rövid felvirágzás után a későbbi — és a kortársak számára egészen váratlan — belső töréshez vezettek.

A kérdés korántsem akadémikus: ma is szép számmal vannak köztünk (az Egyházon belül) olyanok, akik még mindig a háborúk hatása alatt élnek, akik számára a kereszténység legfőbb célja nem az egyes emberek üdvözítése, hanem a különféle népek, vallások és kultúrák összebékítése, sőt egybeolvasztása — minden lehetséges áron. Ők így képzelik el a betlehemi jászlat. Egy katolikus templomban, Európa közepén; egy olyan országban, amelyet még a világháború pusztítása is megkímélt. Mit is mondott az Úr? „Ne féljetek azoktól, kik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik; hanem inkább féljetek attól, ki mind a lelket, mind a testet a gehennába vesztheti.” (Mt 10, 28.)

A KULTUSZ MINT NYELV
Karácsonyi olvasmányok liturgikus értelmezése

Karácsony napjának teljes, hangjelzett, az esztergomi rítus szerinti zsolozsmája tegnap óta letölthető erről a helyről. Gyümölcsözőbb végzéséhez teszem közzé alábbi, hét évvel ezelőtt írt gondolataimat, amelyekkel egyben áldott ünnepet kívánok minden olvasónknak.

Nyelvnek általános értelemben egyezményes, tehát a kommunikációs folyamat részt­ve­vői által a környező, nyelven kívüli valóságra azonos vagy legalább hasonló módon vo­natkoztatott jelentéshordozók összefüggő és szerkezetében szabályozott rend­sze­rét nevezzük. A nyelvi szerkezet elsajátításának és az egyes jelentések meg­is­me­ré­sé­nek legfontosabb, sőt talán egyedüli közvetlen eszköze a nyelvi folyamat időbeli át­é­lé­se. Ennek során a nyelvi elemeknek bizonyos kapcsolódásai állandónak mutatkoznak, egyes jelek vagy jelcsoportok pedig rendre meghatározott élethelyzetekben rögzülnek. Az ismétlés révén tehát kialakul valamiféle nyelvi alapréteg, amelyet a kommunikációs fo­lyamat résztvevői természetesnek találnak, és amely megszilárdulása után bizonyos mér­tékig a nyelven kívüli valóság szerepét veszi át: az újonnan használatba került je­lek vagy jelcsoportok ezután már nem föltétlenül kapcsolódnak a nyelven kívüli va­ló­ság­hoz, hanem a megszilárdult nyelvi alapréteghez képest lesznek meghatározva.

E tág értelemben vett nyelv az ismétlés és az újítás által újabb, egyre kö­rül­ha­tá­rol­tabb alaprétegeket hozhat létre, így az általánosból kiváló egyedi helyzetek és je­len­té­sek kialakulása-kialakítása, valamint az ismétlődés folyamán való másodlagos alap­ré­teg­gé szilárdulásuk elméletileg a végtelenségig folytatható. A nyelven belüli jelek és jel­csoportok, azaz általános értelemben vett szövegek tehát alapréteggé az ismétlés, egye­divé, vagyis esztétikai többletet hordozó alakká, fölépítménnyé az újítás folyamán vál­nak. Az újítás (a XX. század legnagyobb hatású esztétikai irányzatainak meg­kö­ze­lí­té­se szerint is) kétféleképpen írható le: lehet belső, szerkezeti újítás, amely az újítást hor­dozó szöveg elemeinek egymáshoz való viszonyában mutat eltérést a meg­szo­kot­tól, tehát a rendszeresen ismételttől, és lehet külső újítás, amely az elemeknek a meg­szo­kotthoz, tehát az alapréteghez, így a nyelven kívüli valósághoz vagy a nyelven be­lü­li alapszöveghez való kapcsolódásában tér el a rendszeresen ismételttől. E két té­nye­ző nem tekinthető egymástól függetlennek, mivel a szövegek mindenkor szövegen kí­vüli elemekkel való állandó kapcsolatban valósulnak meg, és környezetükkel együtt köz­vetett vagy közvetlen módon meghatározzák és így „beemelik”, belsővé teszik sa­ját külső közegüket és alapszövegeiket is.

Szinte modellszerűen felel meg a föntebb leírtaknak a római liturgikus gyakorlat, kü­lönösen annak a közelmúlt reformjaiban és az újkori lelkiségben bekövetkezett föl­la­zulástól még mentes, de már hagyománnyá szilárdult változata a VII. és a XVI. szá­zad közötti közel ezer évben. Ekkor volt mind rendszerében, mind pedig kö­rül­mé­nye­iben alkalmas arra, hogy nagyszámú résztvevője vagy érintettje a töretlen és sza­bá­lyos ismétlődés következtében e különlegesen változatos anyagban is egymásra épülő alap­rétegeket ismerjen föl, s így tájékozódni legyen képes. E nyelvnek a beszélőkkel, te­hát az ismétlődés alakítóival és résztvevőivel való szoros kapcsolatát mutatja az is, hogy e korszak a latin hagyomány minden egységessége mellett helyi rítusokat ala­kí­tott ki, vagyis nem az egyéni kezdeményezés, de nem is valamely tisztán elméleti sza­bá­lyozás befolyásolta, hanem az egymással ténylegesen érintkező beszélők őrizték vagy módosították saját szokásukat.

Jóllehet a liturgikus történés egésze —az egyházi év, a templom, a tárgyak, ruhák, szí­nek együttese, a dallamok, a résztvevők szereposztása és maguk a szertartási szö­ve­gek— jelentéshordozók összefüggő rendszerének, s így nyelvnek tekinthető, a nyelvi alap­rétegek és a külső környezet megfeleltethetősége alapján célszerű a liturgia legál­lan­dóbb összetevőjét, a szoros értelemben vett szöveget tekintenünk „nyelv”-nek, be­ágyazottságának terét és idejét pedig külső valóságnak. A szöveg ismétlődésének il­let­ve egyedivé válásának belső, szerkezeti eszköze így a szöveg liturgikus helyzeten kí­vül is létező alapjelentése, műfaji önmeghatározása és más, liturgián belüli szö­veg­e­le­mek­hez (akár párhuzamos, akár alapszövegekhez) való viszonya; külső eszköze pedig el­hangzásának ideje az egyházi és kozmikus év illetve nap szintjén, valamint tere a temp­lom vagy esetleg a templomon kívüli világ funkcionális rendjében. Részben ezek­től függetlenek az elhangzás hogyanjára utaló kategóriák, elsősorban a ha­gyo­má­nyos kultuszban a szövegtől elválaszthatatlan dallam vagy tágabb értelemben jel­leg­ze­tes hanghordozás és az előadó vagy előadók személye. A szöveg elhangzásával pár­hu­za­mosan zajló cselekmények vagy mondott-énekelt más szövegek tovább árnyalják az össze­függéseket.

* * *

A következőkben a karácsonyi virrasztó zsolozsma, a matutínum első noktur­nu­sá­nak olvasmányait kísérlem meg a föntebb leírt liturgikus összefüggések adta ér­tel­me­zés­ben bemutatni. Noha a liturgia mindenkor istentisztelet, amelynek teljes és leg­főbb értelmét csak a hittudomány nyelve ragadhatja meg, az eddigiekben és ezután is tisz­­tán fenomenológiai úton közelítek hozzá. E módszert megerősíti egyrészt a nyu­ga­ti liturgia utolsó fölvirágzásával egykorú skolasztikus gondolkodás, amely a ki­nyi­lat­koz­tatás ismeretének hiányát föltételezve, a tapasztalat és a következtetés eszközeivel igye­kezte megragadni a teológia oldaláról már belátott igazságot; másrészt az, hogy a li­tur­gia egyben befogadás-lélektani folyamat: résztvevője az isteni jelenlétbe helyezi ön­magát, hogy az abból származó és a szent hagyomány által megerősített gya­kor­lat­ban a mennyei állapotot elővételezze. A zsidó és keresztény kultusz Istene nincsen má­gikus függésben a neki bemutatott rítusoktól, így azoknak végső „élvezője” maga a szol­gálattevő.

Karácsony napjának matutínumában Ézsaiás könyvének három, a könyv sor­rend­jé­ben közölt, de egymástól távol első szakasza, a 9. (Primo tempore alleviata est…), a 40. (Con­solamini, consolamini…) és az 52. (Consurge, consurge…) fejezet szerkönyvenként el­té­rő terjedelmű kezdete szerepel az első nokturnus három olvasmányként. A szö­ve­gek a prófétai irodalom hagyományos témáit, a nép bűneit, Isten haragját, büntetését és a közelgő megszabadulást említik, de közös bennük, hogy a megszabadulás és az öröm témái határozzák meg őket. Ebben azonban megegyeznek a könyvnek a li­tur­gi­kus rendben előzőleg, ádvent utolsó két hetében olvasott szakaszaival, így pusztán alap­jelentésük szerint nem lennének azokkal szembeállíthatók és közülük ki­e­mel­he­tők. A szövegek terjedelme, hangvétele és liturgikus helyzete szinte megegyezik az ád­ven­ti idő beállása óta megszokottal: a karácsony előkészületi idejében végig Ézsaiás köny­ve olvastatik a matutínumban, hétköznapokon kizárólag, vasárnaponként a kará­cso­nyi rendtartásnak megfelelően az első nokturnusban.

Az olvasmányokat a szerkönyvek a lectio continua szerint sorrendben, de néhol rö­vi­dít­ve, kihagyásokkal közlik, mégis tudjuk a szerzetesi és kanonoki szabályzatokból, hogy az egyes gyülekezetek vagy közösségek tagjai refektóriumi, káptalantermi vagy ma­gánolvasmányként az egyházi évre előírt más könyvekkel együtt az egész szöveget vé­gighallgatták és -elmélkedték. A szerkönyvek e három perikópát mindenesetre ki­hagy­ják, s ez a kétségkívül hangsúlyos részletek esetében már önmagában meg­külön­böz­tető gesztus. Ha pedig föltételezzük, hogy kóruson kívüli olvasmányként mégis el­hang­zottak, azzal a más, egyszerűbb környezetben már megismert szövegre való vissza­térést tekintjük kiemelő mozzanatnak. A folyamatos olvasásnak a négyhetes és év­ről-évre visszatérő ismétlésben megerősített szokásához képest mindenképpen újí­tás viszont a három különálló olvasmány, amelyek szinte átívelik a 66 fejezetből álló köny­vet. A szövegek természetes sorrendjét jól ismerő hallgatók előtt e válogatás vi­lá­gossá tette és teszi, hogy a szemelvények valamely tematikus szempont alapján ren­de­ződnek.

E szövegen belüli, tehát szerkezeti kiemeléssel járnak együtt a megkülönböztetés egyéb jelei. Az olvasmányokat különleges áldáskérés után, ünnepélyes dallamon, eset­leg több szólamban énekelték, valószínűleg az éjszakai fölolvasások szokott helyétől, a kórus közepén vagy a presbitérium lépcsőjénél elhelyezett állványtól eltérően a kó­rus­­rekesztő erkélyszerűen kiképzett tetejéről, amely máskor a legmagasabb rangú evan­géliumi szövegek recitálására szolgált.

A külső és belső eszközökkel is jelölt megkülönböztetés értelmezésének leg­köz­vet­le­nebb rétegét az olvasmányokhoz szorosan kapcsolódó responzóriumok adják. Ezek nem tartalmi kapcsolatban állnak az őket megelőző lekcióval, hanem a nap vagy az idő­szak eszmevilágának összefüggésébe helyezik azt. A három responzórium —cso­por­to­sításuk és szövegük rítusonkénti eltérésének ellenére is— közös abban, hogy ki­fe­jezetten a karácsonyi eseményt írja le, méghozzá hangsúlyosan újszövetségi szó- és kép­használattal.

Ézsaiás szavainak tehát —a középkori írásmagyarázat számára természetes mó­don— újszövetségi értelmet kell tulajdonítanunk. Föltűnő viszont a pontosabb meg­fe­leltetések hiánya: a római zsolozsma olvasmányrendje általában nem hagyja „őri­zet­le­nül” az ótestamentumi szakaszokat: a vasár- és ünnepnapok második nok­tur­nu­sá­ban többnyire patrisztikus kommentárokból vett olvasmányokkal gondoskodik az elő­képek „helyes” megfeleltetéséről. Nagy Szent Leó pápa (és Magyarországon Isi­do­rus) második-nokturnusbeli homíliája azonban nem kapcsolódik az ószövetségi peri­kó­pákhoz: a karácsony misztériumáról szólnak a hit és a megindultság hangján, s a res­ponzóriumoknak megfelelően csak annyit mondanak: karácsony van, az Úr meg­született. Nem fedik le kifejtett értelmezéssel a prófétai szövegeket, ér­tel­me­zé­sü­ket nem korlátozzák, csak megkönnyítik azzal, hogy az egyházi év idejére mint nyel­ven kívüli alaprétegre hivatkoznak.

Karácsony liturgiájának sajátos vonása, hogy az ünnep idejét nemcsak az év más ré­szeitől különíti el, hanem önmagán belül, a kozmikus idő, tehát a nap szintjén is önál­ló jelentéssel bíró részekre osztja. Leglátványosabb kifejeződése ennek a ta­go­lás­nak a nap három, önálló szövegekkel rendelkező miséje, amelyekben az év leg­sö­té­tebb éjszakájának, a kinyilatkoztatás nélküli állapotot megjelenítő szimbolikus időnek mé­lyén bekövetkező születés nyilvánul meg a Szent Családnak, majd a pásztoroknak s végül az egész emberiségnek. A születés így az ünnep idejében az első, éjféli misére már beteljesedett.

Az ünnepet megkezdő, előesti vesperás még jövő időben szól a küszöbön álló ese­mény­ről. Antifónáiban (az esztergomi rítus szerint) a prope est regnum Dei, az orietur sic­ut sol Salvator mundi et descendet, a dum ortus fuerit sol de cælo, videbitis Regem regum rész­letek hangzanak el, responzóriuma a cras egrediemini et Dominus erit vobiscum mon­da­­tot ismétli; himnusza Szent Ambrus Veni Redemptor gentiuma, és legelőkelőbb tétele, a Magnificat-antifóna is még Mária viselősségéről szól csak. Ugyanezt a jövő­ide­jű­sé­get, várakozást közvetítik a vesperást követő kompletórium szövegei.

A beteljesületlenség és az örömhír között, az éjszakához sajátlagosan kötődő hó­rá­ban, a matutínumban ünnepeltetik tehát maga a születés. Az invitatórium mindjárt a Chri­stus natus est nobis szavakkal kezdődik, és a tematikus szempontok szerint válo­ga­tott zsoltárok valamint az őket ünnepi összefüggésbe helyező antifónák is a várva várt esemény bekövetkeztét hirdetik. De a zsoltározás a zsolozsma esztétikai rend­sze­ré­ben alapréteg: mint műfaj a hórák egyénítetlen, állandó és kezdő része. A ma­tu­tí­num „emblématikus”, csak rá jellemző műfaja a zsoltárokra következő olvasmány. Az éjszakának, az ünnep időbeli középpontjának megjelenítője ez a sajátosan éjszakai szö­vegtípus lesz, amelynek első (vagyis a kezdetekben a teljességet érzékelő liturgikus szem­léletben legfontosabb) három darabja az Ézsaiástól vett három részlet.

A olvasmányokat tehát, amelyek jellegükben és témáikban nem különböznek a meg­előző hetekben folyamatosan olvasott más szövegektől, a belső és külső litur­gi­kus környezet értelmezi azoktól eltérő módon. Az első nokturnus három olvasmánya eb­ben az összefüggésben válik a karácsonyi titok első és legfontosabb kijelentésévé. Itt hangzik el először az éjféli misét ősibb fordításban megnyitó introitus szövegét is adó részlet, a Parvulus enim natus est nobis, és ez a mondat értelmezi a karácsonyra to­váb­bi kifejtését, de az első két ádventi hét olvasmányaiban általános, kegyetlen ké­pe­ket fölvonultató harci szimbolikát is, amelyet mint a kulcsmondat előkészítését von be a kitüntetett szituációba. Ézsaiás szavainak ezen alkalmazása értelmezi vissza­me­nő­leg az előkészületi idő többi szövegét is: a Parvulus enim natus est nobis Ézsaiás köny­vé­nek céljává és eszmei lényegévé válik, amely maga köré szervezi és Krisztus szü­le­té­sére irányítja a könyv egész tartalmát.

A további olvasmányokban az allúziók egész rendszere erősíti meg ezt. A második ol­vasmányban a karácsony előtti köznapok jellegzetes responzórium-sorozatának, a Cla­ma-nak szavai köszönnek vissza, a laudes egész ádventben imádkozott verzikulusa (Vox clamantis) és a kompletórium szintén naponta elmondott kapituluma (Ecce Do­mi­nus Deus in fortitudine veniet) itt „teljesedik be”. Ádventi antifónák és responzóriumok nyer­nek végső értelmet a harmadik szakaszban is, majd maga az Úr mondja ki az idő­szak, az ünnep, a hóra és az olvasmány, sőt általában a liturgikus cselekmény lényegét: Ecce adsum.

F.M. (2002)

O EMMANUEL

A karácsony előtti Magnificat-antifónák római sorozatának utolsó darabja Krisztust, a Törvény beteljesítőjét szólítja meg azon a néven, amelyet a próféta megjövendölt (Iz 7, 14 ; vö. Mt 1, 23):
Ó, Emmánuel, a mi királyunk és törvényhozónk, a nemzeteknek várakozása és az ő Üdvözítőjük: jöjj, hogy üdvözíts minket, mi Urunk, Istenünk!

* * *

Az eddigiekben szándékosan közöltük az antifónákat a latin eredetit szorosan követő és a régi magyar egyházi nyelv fordulatait, szókincsét alkalmazó fordításban. Alább valamelyest értelmező, énekelhető fordításban is összefoglaljuk a sorozatot az Énekes Zsolozsma az Esztergomi Breviárium alapján. II/A. Ádventi diurnale (Keresztény Értelmiségiek Szövetsége — Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, s.l. 1991) szövege szerint:

December 17.: Ó, Bölcsesség, ki a Fölségesnek szájából származol, ki a mindenséget egyik végétől a másikig erősen átfogod s szelíden el is rendezed: jöjj el, s mutasd meg nékünk az okosság útját!
December 18.: Ó, Ádonáj, Izráel házának vezére, ki Mózesnek a vöröslő tűzlángban megjelentél, s neki Sína hegyén törvényt adtál: jöjj el, és válts meg minket kinyújtott karral!
December 19.: Ó, Jessze gyökere, ki jelként állsz a népek között, kit látván, a királyok megnémulnak, kire a népek vágyakoznak: jöjj el, és szabadíts meg minket, már ne késlekedjél!
December 20.: Ó, Dávid kulcsa, Izráel házának jogara, ki megnyitsz és nincs, aki bezárja, bezársz és nincs, ki megnyitja: jöjj el, és vidd ki a börtönből a bilincsbe verteket, kik sötétben ülnek, a halál árnyékában!
December 21.: Ó, Napkelet, örök fény sugara, igazság napja, jöjj el, s világosíts meg minket, kik sötétben ülünk, a halál árnyékában!
December 22.: Ó, népek Királya, s mindnyájuk vágyakozása, te Szegletkő, két népet egybefoglaló: jöjj el, és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!
December 23.: Ó, Emmánuel, Törvényünk és Törvényhozónk, népeknek reménysége, s mindenek Üdvözítője: jöjj el, és üdvözíts minket, mi Urunk, Istenünk!

O REX GENTIUM

A mai vesperás Ó-antifónája — a hatodik a római sorozatban — a választott nép és a pogányok közötti különbség megszűnését jövendöli Krisztusban: Ó, nemzetek királya, és kit ők óhajtanak, s szegletkő, ki mind a kettőt eggyé teszed: jöjj, és üdvözítsd az embert, kit az agyagból alkottál!

XVI. BENEDEK PÁPA A II. VATIKÁNI ZSINAT HELYES ÉRTELMEZÉSÉRŐL

Ma van a negyedik évfordulója annak a korszakalkotó beszédnek, amelyet Szentatyánk, XVI. Benedek pápa 2005 karácsonyán a szokásos jókívánságok fogadása alkalmából a Római Kúria munkatársaihoz intézett. Szavai azonnal bejárták az egész világot és élénk visszhangra találtak, szellemiségét számos hivatalos és magánkezdeményezés karolta fel. Tanításának kulcsszavát, a folytonosság hermeneutikáját azóta több szövegében újra használta, tőle pedig számos főpásztor vette át, sőt ezen a néven Angliában egy kitűnő papi blog is létrejött. Magyarországon először — és egészen mostanáig magányos harcosként — Érszegi Márk Aurél hívta fel a figyelmet a pápai beszédre és ismertette annak tartalmát. A hazai hierarchia eddig még nem mutatta látható jelét annak, hogy ismerné és magáévá tenné ezt az alapvető pápai tanítást, s valószínűleg ennek az érdektelenségnek tudható be, hogy a magyar katolikus egyház hivatalos kiadója, a Szent István Társulat ismételt megkeresésünkre sem kívánta magyar fordításban megjelentetni ezt a fontos szentszéki megnyilatkozást.

Ez a helyzet most örvendetesen megváltozott. Deák Viktória Hedvig OP, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Egyháztörténelem Tanszékének tanára ugyanis lefordította a pápai beszéd érdemi részét és rövid bevezetéssel ellátva közzétette a főiskola folyóiratának legújabb füzetében. Kérésünkre hozzájárult, hogy a dokumentumot a Gloria.tv-n elektronikus formában elérhetővé tegyük, szövegét pedig itt, a káptalani blogon is közöljük (a nyomtatott kiadás oldalszámait szögletes zárójelben tüntettük fel). Köszönjük szépen Hedvig nővérnek a gondos munkát, s reméljük, hogy nemsokára meglesznek a gyümölcsei!

* * *

XVI. BENEDEK PÁPA
a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezéséről

Részlet a Szentatya „Expergiscere homo” kezdetű,
2005. december 22-én a karácsonyi üdvözletek átadása alkalmából
a Római Kúriához intézett beszédéből

(Eredeti olasz szöveg: Acta Apostolicae Sedis 98 [2006] 45—53;
Bevezetés és magyar fordítás: Sapientiana 2 [2009] 2, 102—109)

[102] Első pillantásra talán furcsának hat, hogy az alábbiakban egy néhány évvel ezelőtt elhangzott pápai beszéd részletének fordítását tesszük közzé. A tényt — amellett, hogy a szöveg eddig magyarul nem volt hozzáférhető — a beszédben elhangzott tanítás fontossága és időszerűsége indokolja. XVI. Benedek pápa 2005-ös „évértékelő” beszéde áttekinti az év főbb eseményeit, II. János Pál pápa halálától kezdve a kölni ifjúsági találkozón keresztül az Eucharisztia évének és az azzal kapcsolatos püspöki szinódusnak a felidézéséig. Alább közzétett befejező része, amely a beszédből kétségkívül a legjelentőségteljesebb, szól a II. Vatikáni Zsinat értelmezéséről, amit a zsinat lezárásának 2005. december 8-án ünnepelt negyvenedik évfordulója indokolt. A beszéd fő célja iránymutatást adni a zsinati dokumentumok helyes értelmezéséhez.

Az utóbbi évek egyházi történéseit is figyelembe véve nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a megnyilatkozás XVI. Benedek pápaságának egyik programadó, kulcsszövege: gondolhatunk itt pl. a Hittani Kongregáció 2007-es „Responsum”-ára a zsinati egyháztan kérdéseiről, amely meg kívánta erősíteni a zsinati egyháztan folytonosságát a hagyománnyal, vagy a római rítus rendkívüli és a rendes formája közötti kontinuitás állítására a „Summorum Pontificum” motu proprioban, és nyilvánvalóan fontos lesz a zsinatnak ez a fajta megközelítése a X. Szent Piusz Papi Testvériséggel jelenleg folyó doktrinális tárgyalásokban is.

A pápa itt közölt beszédének tartalma, a „reform a kontinuitásban” hermeneutikájának képviselete, egyáltalán nem meglepő részéről. Aki ismeri Joseph Ratzingernek még bíborosként tett megnyilatkozásait, sok ismerős gondolatra lelhet itt, hiszen már a Vittorio Messorival készített, először 1984-ben megjelent interjúkötetében (Beszélgetés a hitről, Vigilia, Budapest, 1990) egy hosszabb fejezetet szentelt a zsinat értelmezése kérdésének és a „nem törés, hanem folytonosság” programjának a zsinattal kapcsolatban (A felfedezésre váró zsinat címmel), melyet az egész hagyományon belül kell értelmezni. A téma aktualitását, illetve hogy XVI. Benedek számára mennyire fontos mindez, az is mutatja, hogy 2005 decembere óta a pápa sokszor visszatért a helyes zsinati hermeneutika témájára, a 2009-es év során is legalább öt alkalommal, hang- [103] súlyozva a zsinati szövegek helyes recepciójának fontosságát, amely csak úgy lehetséges, ha az Egyház teljes hagyományának fényében értelmezzük azokat.
(A ford.)

[…] Ez év utolsó eseménye, amelyről szeretnék ez alkalommal megemlékezni, a II. Vatikáni Zsinat negyven évvel ezelőtti lezárásának ünneplése. Az emlékezés felveti a kérdést: mi lett a zsinat eredménye? Helyesen fogadtuk-e be? Mi volt a jó a zsinat recepciójában, mi volt elégtelen vagy elhibázott? Mit kell még tennünk? Senki sem tagadhatja, hogy a zsinat recepciója az Egyházban sok helyütt eléggé nehezen ment végbe, még ha nem is akarjuk a történtekre alkalmazni azt a leírást, amellyel a nagy egyháztanító, Szent Baszileiosz élt az Egyháznak a Niceai Zsinat utáni helyzetéről beszélve; sötét viharban zajló tengeri csatához hasonlítja, és többek közt ezt mondja: „Az egész Egyházat betölti már az ellentmondás következtében egymásra támadók durva ordítozása, az érthetetlen kiabálás, a szűnni nem akaró zavarok kivehetetlen zaja, azoknak hangja, akik az igaz hit tanítását túlzásaikkal és tagadásaikkal felforgatják.” (De Spiritu Sancto, XXX, 77; PG 32, 213 A; SCh 17bis, 524.1: Vanyó László fordítása, in A kappadókiai atyák, Szent István Társulat, Budapest, 1983, 161) Nem akarjuk alkalmazni ezt a drámai leírást a zsinat utáni helyzetre, de mégis tükröz valamit abból, ami történt. Felmerül a kérdés: a zsinat recepciója miért folyt eddig ennyire nehezen oly sok helyen az Egyházban? Igazából minden a zsinat helyes értelmezésétől függ, vagy — ahogyan ma mondanánk — a helyes hermeneutikától, a helyes olvasási és alkalmazási kulcstól. A recepció problémái abból a tényből születtek, hogy két ellentétes hermeneutika állt szemben egymással és szállt vitába. Az egyik zűrzavart okozott, a másik csendben, de egyre láthatóbban, gyümölcsöt hozott. Egyfelől létezik az az értelmezés, amelyet a „szakítás és törés hermeneutikájának” szeretnék nevezni, és amely nem ritkán elnyerte a média és a modern teológia egy részének szimpátiáját is. Másfelől pedig ott van a „reform hermeneutikája”, a megújulásé az egyetlen szubjektum, az Egyház folytonosságában, amelyet az Úr adott nekünk; ez a szubjektum, az Egyház, növekszik és fejlődik az időben, miközben ugyanaz marad: Isten vándorló népének egyetlen szubjektuma.

A szakítás hermeneutikájának az a veszélye, hogy végül törést okoz a zsinat előtti és a zsinat utáni Egyház között. Azt állítja, hogy maguk a zsinati szövegek, mint olyanok, még nem fejezik ki igazán a zsinat szellemét. A szövegek kompromisszumok eredményeként születtek volna, amelyekben, hogy az egyetértést elérjék, sokszor magukkal kellett hurcolni és meg kellett erősíteni sok régi, de immár haszontalan dolgot. Ám a zsinat igazi szelleme nem ezekben a kompromisszumokban nyilvánul ki, hanem az újdonság felé irányuló törekvé- [104] sekben, amelyek a szövegekben rejlenek: csak ezek jelenítik meg a zsinat igazi szellemét, és ezekből kiindulva és azokhoz alakulva kellene előre haladni. Éppen azért, mert a szövegek csak tökéletlenül tükrözik vissza a zsinat igazi szellemét és újdonságát, bátran túl kell lépni a szövegeken, és helyet kell csinálni az újdonságnak, amelyben kifejeződne a zsinat legmélyebb, bár még zavaros szándéka. Egyszóval: nem a zsinat szövegeit kell követni, hanem a szellemét. Így nyilvánvalóan széles mozgástér nyílik annak a kérdésnek, hogyan is határozható meg ez a szellem, ám ennek következményeképpen tér nyílt mindenféle szeszélyes elképzelésnek is. Ezzel azonban gyökeresen félreértik a zsinatnak mint olyannak a természetét. Így úgy tekintenek rá, mint egyfajta alkotmányozó gyűlésre, amely megszüntet egy régi alkotmányt és létrehoz egy újat. De egy alkotmányozó gyűlésnek megbízóra van szüksége, és egy megerősítőre, azaz a népre, amelyet az alkotmány szolgál. A zsinati atyáknak nem volt ilyen felhatalmazásuk, és nem is adott nekik senki; egyébként nem is adhatott volna nekik senki, mert az Egyház lényegi alkotmánya az Úrtól származik, s azért kaptuk, hogy elérhessük az örök életet, és ebből a perspektívából kiindulva képesek legyünk megvilágítani az életet az időben, és magát az időt. A püspökök, a szentség által, amelyben részesültek, az Úr ajándékának sáfárai. Ők „Isten titkainak szolgái” (1Kor 4,1); mint ilyeneknek, „hűségeseknek és bölcseknek” kell lenniük (vö. Lk 12,41—48). Ez azt jelenti, hogy az Úr ajándékát helyesen kell kezelniük, hogy ne maradjon rejtve, titokban, hanem teremjen gyümölcsöt, hogy az Úr a végén azt mondhassa az intézőnek: „mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád” (vö. Mt 25, 14—30; Lk 19,11—27). Ezekben az evangéliumi példabeszédekben a hűség dinamikája fejeződik ki, amelynek az Úr szolgálatát kell jellemeznie, s az is nyilvánvaló lesz bennük, hogy egy zsinaton a dinamizmusnak és a hűségnek hogyan kell eggyé válniuk. A szakítás hermeneutikájával szemben áll a reform hermeneutikája, amint azt bemutatta először is XXIII. János pápa zsinati nyitóbeszédében 1962. október 11-én, majd pedig VI. Pál pápa is záróbeszédében 1965. december 7-én. Itt csak XXIII. János jól ismert szavait szeretném idézni, amelyekben félreérthetetlen módon kifejeződik ez a hermeneutika, amikor azt mondja, hogy a zsinat „tisztán és teljes egészében akarja átadni a tanítást, csorbítás vagy elferdítés nélkül”, s így folytatja: „A mi kötelességünk nemcsak az, hogy ezt az értékes kincset őrizzük, mintha egyedül csak a régi korral törődnénk, hanem az is, hogy serény elhatározással és félelem nélkül annak a feladatnak szenteljük magunkat, amelyet saját korunk kíván… Szükséges, hogy ezt a biztos és változatlan tanítást, amelyet hűségesen tisztelnünk kell, elmélyítsük, és olyan módon mutassuk be, amely megfelel korunk igényeinek. Egy dolog ugyanis a hitletétemény, azaz azok az igazságok, [105] amelyeket tiszteletreméltó tanításunk tartalmaz, és egy másik az a mód, ahogyan ezeket hirdetjük, megőrizve mindazonáltal ezeknek az igazságoknak ugyanazon értelmét és jelentőséget.” (S. Oec. Conc. Vat. II Constitutiones Decreta Declarationes, 1974, 863—865.) Világos, hogy egy bizonyos igazság új módon való kifejezésének feladata új reflexiót igényel, új élő kapcsolatot azzal az igazsággal; világos az is, hogy új szavak csak akkor tudnak kiérlelődni, ha azok a kifejtett igazság tudatos megértéséből születnek, és hogy másfelől a hitre való reflexió igényli azt is, hogy ezt a hitet éljük. Ebben az értelemben a XXIII. János által javasolt program rendkívül igényes volt, amint igényes a hűség és a dinamika szintézise. De mindenütt, ahol ez az értelmezés irányította a zsinat recepcióját, ott új élet született és új gyümölcsök érlelődtek. Negyven évvel a zsinat után rámutathatunk arra, hogy a pozitív nagyobb és élőbb annál, mint ahogyan azt az 1968 körüli évek nyugtalanságai közepette gondolni lehetett. Ma látjuk, hogy a jó mag, bár lassan fejlődött, mégis növekszik, és így nő mély hálánk is a zsinat által végzett munkáért.

VI. Pál a zsinat bezárásakor mondott beszédében rámutatott még egy olyan okra, ami miatt a szakítás hermeneutikája meggyőzőnek tűnhet. Az emberről szóló nagy vitában, amely a modern kort jellemzi, a zsinatnak különös figyelmet kellett szentelnie az antropológia témájának. Fel kellett tennie egyfelől az Egyház és a hit, másfelől az ember és a mai világ közötti kapcsolatra vonatkozó kérdést (uo. 1066 sk.). A kérdés még világosabb lesz, ha a „mai világ” általános meghatározása helyett egy pontosabbat választunk: a zsinatnak új módon kellett meghatároznia az Egyház és a modern kor viszonyát. A Galilei-perrel ennek a viszonynak a kezdete nagyon problematikus volt. Később teljesen megszakadt, amikor Kant a vallást „a puszta ész határain belül” definiálta, és amikor a francia forradalom radikális fázisában az állam és az ember olyan képe terjedt el, amely az Egyháznak és a hitnek gyakorlatilag semmilyen helyet nem akart hagyni. A XIX. században az Egyház hitének összeütközése a radikális liberalizmussal és a természettudományokkal, amelyek azt tulajdonították maguknak, hogy tudásukkal átfogják az egész valóságot annak végső határáig, és amelyek makacsul azt hirdették, hogy feleslegessé teszik „Isten hipotézisét”, az Egyház részéről IX. Piusz alatt a modern kor e szellemének kemény és radikális elítélését idézte elő. Tehát látszólag nem nyílt tér a pozitív és gyümölcsöző megértéshez, és azok részéről is drasztikus volt a visszautasítás, akik saját magukat a modern kor képviselőinek érezték. Közben azonban a modern kor is fejlődésen ment keresztül. Rájöttek arra, hogy az amerikai forradalom a modern állam olyan modelljét nyújtotta, amely különbözött a francia forradalom második fázisában felmerült radikális tendenciák által megalkotottól. A természettudományok egyre világosabb módon kezdtek el saját határaikra reflektálni, melyeket saját módsze- [106] rük rótt rájuk, amely, bár hatalmas dolgokat valósított meg, mégsem volt képes megérteni a valóság egészét. Így mindkét fél egyre inkább kezdett nyitni egymás felé. A két világháború közötti időszakban, és még inkább a második világháború után, katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt. A természettudományok, melyek fenntartás nélkül olyan módszert vallottak magukénak, amelybe Isten nem fért bele, egyre világosabban felfedezték, hogy ez a módszer nem foglalja magába a valóság egészét, így tehát újra megnyitották a kapukat Istennek, tudva, hogy a valóság nagyobb a természettudományos módszernél és annál, amit az át tud fogni. Azt mondhatjuk, hogy három kérdéskör formálódott ki, melyek a II. Vatikáni Zsinat idején válaszra vártak. Először is újra kellett definiálni a hit és a modern tudományok viszonyát; ez nemcsak a természettudományokra, hanem a történettudományra is vonatkozott, mert egy bizonyos iskola szerint a történetkritikai módszer magának tulajdonította az utolsó szót a Biblia értelmezésében, és teljes kizárólagosságra tartva igényt a Szentírás megértésében, fontos pontokon szembekerült azzal az értelmezéssel, amelyet az Egyház hite dolgozott ki. Másodsorban, új módon kellett meghatározni az Egyház és a modern állam viszonyát, amely teret enged a különböző vallású vagy ideológiájú állampolgároknak, amely részrehajlás nélkül viszonyul ezekhez a vallásokhoz, és pusztán a polgárok közötti rendezett és toleráns együttélésért és a saját vallásuk gyakorlásának szabadságáért vállal felelősséget. Általánosabb módon ehhez kapcsolódott harmadik helyen a vallási türelem problémája — olyan kérdés, amely a keresztény hit és a világvallások viszonyának új definícióját igényelte. Szükséges volt értékelni és új módon meghatározni az Egyház és Izrael hite közötti viszonyt, különösen is a nemzetiszocialista rezsim közelmúltbeli bűneinek fényében, és általában, visszatekintve egy hosszú és nehéz történelemre.

Ezek a témák mind nagyon jelentősek, de bővebben nem időzhetünk most el itt náluk. Világos, hogy mindezeken a területeken, amelyek együttesen egyetlen problémát alkotnak, a szakítás bizonyos formája feltűnhetett. Bizonyos értelemben valóban megnyilvánult a szakítás, amelyben azonban, miután megtörténtek a megfelelő megkülönböztetések a konkrét történelmi helyzetek és követelményeik között, nyilvánvalóan megmaradt az elvek folytonossága. Ez a tény első ránézésre gyakran elkerüli a figyelmet. Éppen a különböző szinteken megvalósuló folytonosság és a szakítás együttesében áll az igazi reform természete. A folytonosságban való újdonság e folyamata során kellett a korábbinál konkrétabban megtanulnunk, hogy az esetleges dolgokat érintő egyházi döntések — például a liberalizmus egyes [107] konkrét formái, vagy a Biblia liberális értelmezése — szükségszerűen maguk is esetlegesek, éppen azért, mert egy önmagában változékony valóságra vonatkoznak. Meg kellett tanulni felismerni, hogy ezekben a döntésekben csak az elvek fejezik ki a tartós szempontot, amelyek rejtett áramlatok maradnak és a döntést belülről ösztönzik. Nem állandóak viszont ugyanígy a konkrét formák, amelyek a történelmi helyzettől függenek, és ezért változásoknak lehetnek alávetve. Így az alapvető döntések érvényesek maradhatnak, míg az új kontextusokhoz való alkalmazásuk formái változhatnak. Így például, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az ember képtelenségét arra, hogy az igazságot megtalálja, és ennek következményeképpen a relativizmus kanonizálásává válik, akkor a társadalmi és történelmi szükségszerűség szintjéből elhibázott módon metafizikai szintre emelkedik, s így elveszíti igazi értelmét; ez azzal a következménnyel jár, hogy nem fogadhatja el az, aki hiszi, hogy az ember képes az Isten igazságát megismerni, és az igazság belső méltósága alapján ez az ismeret kötelezi. Teljesen különböző dolog viszont, ha a vallásszabadságot úgy tekintjük, mint az emberi együttélés követelményét, sőt mint az igazságnak egy belső következményét, amelyet nem lehet kívülről rákényszeríteni senkire, hanem az embernek csak a személyes meggyőződés folyamatán keresztül szabad magáévá tennie. A II. Vatikáni Zsinat, amikor a modern állam egy lényegi elvét felismerte és magáévá tette a vallásszabadságról szóló dekrétummal, az Egyház legmélyebb örökségét újította fel. Tudatában lehet annak, hogy ezáltal magának Jézusnak a tanításával kerül teljesen harmóniába (vö. Mt 22,21), és a vértanúk Egyházával, minden idők vértanúival. Az ókori Egyház magától értetődő természetességgel imádkozott a császárokért és a politikai vezetőkért, kötelességének tartva ezt (vö. 1Tim 2,2). De miközben imádkozott a császárokért, visszautasította, hogy imádja őket, és ezzel világosan elutasított az állam vallását. A korai Egyház vértanúi abba az Istenbe vetett hitük miatt haltak meg, aki Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, és éppen ezért a lelkiismereti szabadságért és hitük megvallásának szabadságáért is haltak meg — olyan hitvallásért, amelyet egyetlen állam sem kényszeríthet ki, hanem csak Isten kegyelmével, szabad lelkiismerettel mondhatjuk magunkénak. Egy missziós Egyház, amely tudja magáról, hogy üzenetét minden népnek hirdetnie kell, el kell hogy kötelezze magát a hit szabadsága mellett. Át akarja adni az igazság ajándékát, amely mindenki számára létezik, és ugyanakkor biztosítja a népeket és vezetőiket, hogy nem akarja az igazsággal tönkretenni önazonosságukat és kultúráikat, hanem olyan választ visz el nekik, amelyekre lelkük mélyén várnak — olyan válasz ez, amellyel a kultúrák sokfélesége nem vész el, hanem inkább növekszik az emberek közötti egység, és így a népek közötti béke is.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat újra meghatározta az Egyház hite és a modern gondolkodás bizonyos lényegi elemei közötti viszonyt, egyben felülvizsgálta, sőt [108] korrigálta is bizonyos történelmi döntéseit, de ebben a látszólagos szakításban is megtartotta és elmélyítette saját benső természetét és valódi identitását. Az Egyház mind a zsinat előtt, mind utána ugyanaz az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház, amely az időben zarándokol; zarándokútját „a világ üldözései és Isten vigasztalása között folytatja”, az Úr halálát hirdetve, amíg el nem jön (ld. Lumen Gentium, 8). Aki azt várta, hogy ezzel a modern korra kimondott alapvető „igennel” minden feszültség eltűnik, és az így megvalósult „világ felé nyitás” mindent tökéletes harmóniává alakít, az alábecsülte magának a modern kornak a belső feszültségeit és ellentmondásait; alábecsülte az emberi természet veszélyes törékenységét, amely a történelem minden szakaszában és minden történelmi helyzetben fenyegeti az ember útját. Az embernek az anyag és saját maga felett szerzett új hatalmával és új lehetőségeivel együtt járó veszélyek nem tűntek el, hanem új dimenziókat öltenek: a jelen történelemre vetett egyetlen pillantás világosan bizonyítja ezt. Az Egyház a mi korunkban is az ellentmondás jele maradt (Lk 2,34) — nem véletlen, hogy II. János Pál pápa, még bíborosként, ezt a címet adta az 1976-ban VI. Pál pápa és a Római Kúria számára tartott lelkigyakorlatának. Nem is lehetett a zsinat szándéka feloldani az evangéliumnak ezt az ellentmondását az emberre leselkedő veszélyekkel és tévedésekkel szemben. Ellenkezőleg, csak az Egyház és a világ közötti téves, vagy felesleges ellentéteket kívánta félretenni, hogy a mi világunknak a maga nagyságában és tisztaságában mutathassa be az Evangélium követelményét. A zsinatnak a modern kor felé tett lépése, amit eléggé pontatlanul a „világ felé történő nyitásként” mutattak be, végső soron a hit és az értelem örök, ám mindig új formában jelentkező problematikájának körébe tartozik. Az a helyzet, amellyel a zsinatnak szembe kellett néznie, mindenképpen hasonlítható korábbi korok eseményeihez. Szent Péter első levelében arra bíztatta a keresztényeket, legyenek mindig készen arra, hogy választ adjanak (apo-logia) mindenkinek, aki hitük logos-a, értelme felől érdeklődik (vö. 1Pét 3,15). Ez azt jelentette, hogy a biblikus hitnek vitába és kapcsolatba kellett lépnie a görög kultúrával, és meg kellett tanulnia felismerni az értelmezésen keresztül a kettejük közötti különbözőséget, de a hasonlóságot is az Isten által adott egyetlen értelemben. Amikor a XIII. században zsidó és arab filozófusok közvetítésével az arisztotelészi eszmerendszer kapcsolatba lépett a középkori kereszténységgel, amelyet a platóni örökség formált, és fennállt annak a veszélye, hogy hit és ész feloldhatatlan ellentétbe kerül, főként Aquinói Szent Tamás volt az, aki a hit és az arisztotelészi filozófia közötti találkozást elősegítette, és így a hitet pozitív kapcsolatba hozta a korában uralkodó értelem-formával. A keresztény hit és a modern értelem közötti nehéz vita, amely a Galilei-per miatt negatív módon kezdődött, minden bizonnyal sok fázison ment keresztül, de a II. Vatikáni Zsinattal elérkezett a pillanat, amikor nagymértékű újragondolásra [109] volt szükség. Ennek tartalma a zsinati szövegekben valóban csak nagy vonalakban került felvázolásra, de a lényegi irányvonal meg lett határozva, úgyhogy a hit és az értelem közötti dialógus, amely ma különösen is fontos, a II. Vatikáni Zsinat alapján megtalálta irányultságát. Most ezt a dialógust nagy szellemi nyitottsággal kell továbbfolytatnunk, de ugyanakkor a szellemek megkülönböztetését illetően azzal a világossággal, amelyet a világ éppen ma jó okkal elvár tőlünk. Így hálával fordíthatjuk ma tekintetünket a II. Vatikáni Zsinat felé: ha helyes hermeneutikától vezetve olvassuk és fogadjuk be, akkor egyre nagyobb erővé válik az Egyház mindig szükséges megújulásához.

Deák Viktória Hedvig OP fordítása

FRISSÍTÉS (2009 DECEMBER 27., VASÁRNAP):

Úgy tűnik, a Szentatya 2005-ös beszédének hazai megjelenése kezdi megmozgatni a magyar egyházi közéletet: szerdán a Vatikáni Figyelő számolt be róla, tegnap délután pedig a Magyar Kurír szentelt neki külön hírt. Reméljük, hogy ennek köszönhetően minél többen elolvassák és magukévá teszik a pápai tanítást, amely nem pusztán Joseph Ratzinger magánvéleménye (amint azt egyes teológusok sugallni próbálják), hanem a Katolikus Egyház rendes tanítóhivatalának (magisterium ordinarium) megnyilatkozása. Kánonjogi szempontból természetesen föl lehet vetni, hogy ez „csak” egy beszéd, vagyis nem az a hagyományos ünnepélyes forma, amellyel Krisztus helytartója a hit és az erkölcs alapjait érintő kérdésekről nyilatkozni szokott. XVI. Benedekről azonban az elmúlt négy év során kiderült, hogy kormányzási stílusához tartozik a legfontosabb dolgok egyszerű, közvetlen formában való kifejtése. Ugyanakkor ilyen előzmények után joggal várható, hogy a folytonosság és a reform hermeneutikája egyik központi témája lesz egy harmadik, a szeretet és a remény után immár a hitről szóló pápai enciklikának.