AUTÓBUSZRENDELÉS SZENTKÚTRA

Amint korábban hirdettük, a szentkúti zarándoklatra Budapestről és környékéről indulóknak autóbuszt szerveznénk. Eddig összesen 38 személy jelentkezett, a visszaútban viszont érdekeltek lehetnek azok is, akik már az előző nap a kegyhelyre érkeznek (eddig 10 személy). Mivel gazdaságosabb egy nagyobb, kb. 40 személyes autóbuszt kérni, várjuk, hogy sürgősen jelentkezzenek mindazok, akik ezt eddig nem tették meg. A buszos megközelítést érdemes előnyben részesíteni egyrészt azért, mert így arányosan csökkenthetjük egymás és a magunk költségeit, másrészt azért, mert a buszon közösségben, imádkozva és énekelve, tehát valóban zarándok módjára utazhatnánk és illő módon, gyalogosan és liturgikus keretek között érkezhetnénk meg Szentkútra. (A busz a kegyhelytől kb. másfél kilométerre lévő Kányáson állna meg, ahonnan a zarándokok hagyományos módon, papi vezetéssel vonulnának be Szentkútra és szertartásosan köszöntenék a Szűzanyát.)

FRISSÍTÉS (RÉSZLETES TUDNIVALÓK)

Egy jó minőségű, 49 fős autóbusszal fogunk utazni. Ennek összköltsége 60000 Ft (5000 Ft/óra vagy 250 Ft/km összesen 30 km kiállással). Az indulás és az érkezés helye Budapesten a Hősök terén, a Szépművészeti Múzeum előtt található parkoló lenne (a rendszám FKE 747). A busz nem tud hosszan várakozni, ezért fontos, hogy mindenki legalább 10 perccel indulás előtt a helyszínen legyen, ahol a csoportvezetők ellenőrzik a létszámot. A busz Budapestről legkésőbb szombaton reggel 8 órakor, Szentkútról vissza pedig legkésőbb este fél 6-kor, de megegyezés szerint korábban (mindenképpen a zsolozsma után) indulna. Ez kb. este 7 órai érkezést jelent. A jelenlegi létszám mellett az út fejenként kb. 1400 Ft-os költséget jelent, amely arányosan csökken minden egyes újabb útitárs jelentkezésével. Várjuk tehát a további jelentkezőket és minden hasznos javaslatot, kérést vagy kérdést szívesen fogadunk. (A fönti létszám- és áradatokat folyamatosan frissítjük.)

TE PEDIG A SZENT HELYEN LAKOL, IZRÁEL DICSŐSÉGE

Virágvasárnap meghatározó liturgikus szövege a 21. zsoltár, a szenvedés zsoltára, amelynek kezdőszavait maga az Úr Jézus idézi a keresztfán („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”). E zsoltárból való a nap introitusa (Domine, ne longe facias), és ezt szólaltatja meg drámai erővel az egész éves miseproprium leghosszabb énektétele, a passió előtt elhangzó virágvasárnapi traktus (Deus Deus meus). Mint arra már gyakran kitértünk, az exegetika és a bibliafordítás kérdései nem közömbösek a liturgia szempontjából: a fordítás megválasztása, a benne rejlő lehetőségek és a mögötte álló szemlélet szerves része a liturgia logikájának, és fontos tanulságokkal szolgál a liturgikus népnyelvűség számára is.

A hamarosan új, javított kiadásban jelenik meg a Jel Kiadó gondozásában a Psalterium Latino-Hungaricum/Latin-magyar zsoltároskönyv (első kiadás: Bélháromkúti Bencés Apácák, Bélapátfalva 1992, második kiadás: Keresztény Értelmiségiek Szövetsége — Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom, Budapest 1999). E kötet a latin zsoltároskönyvet a Vulgatának a Septuaginta alapján készült, valószínűleg már a IV. században liturgikus használatban élő formájában, annak is a későbbi gyakorlat szerint szinte általános változatában közli, amelyet Psalterium Gallicanum-nak nevezünk. Ez a szöveg azonos a Breviarium Romanum és a rendi breviáriumok ma is érvényes (de a XII. Pius által jóváhagyott fordítási reformtól érintetlen) zsoltárszövegével. A kiadvány ősi ún. zsoltárkönyörgésekkel segíti a szövegek keresztény értelmezését és függelékesen közli a liturgikus használatban zsoltárszerűen énekelt kantikumokat, az Atanáz-hitvallást és a Te Deumot. A magyar fordítás igyekszik egyensúlyt tartani a hagyományos magyar biblikus nyelvhasználat és a mai szövegértés, a görög-latin fordítói és exegetikai hagyomány, illetve a héber eredeti között. Hogy többnyire sikerrel oldja meg ezt a nem jelentéktelen feladatot, arra példa az alábbi eszmefuttatás.

Alapját egy konkrét probléma képezte néhány hónappal ezelőtt. Egy nekem kedves és tekintélyes személy a zsoltárok magyar fordításának kisebb módosításaira tett javaslatokat. Így merült föl, hogy a Zsolt 21, 4 ott szereplő magyarítását („Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége”) a számos más fordításban olvashatókhoz közeli „Pedig te szent vagy, aki Izráel dicséretei között lakozol” értelmezésre cseréljük. Az utóbbit vonzóvá tette, hogy a zsolozsmás lelkület szép kifejeződéseként is érthető: Izráel dicséretei az Egyház zsoltározása, így a zsolozsmázó dicséreteivel mintegy Istennek épít lelki hajlékot, őt fogadja otthonába, míg zsoltározik. A rokonszenves értelmezés ellenére nem maradhatott el az objektív kutatás. Mint hamar kiderült, a téma túlmutat egyetlen zsoltárvers fordításának a kérdésén, mert jellegzetes példája annak a fordítással, értelmezéssel kapcsolatos helyzetnek, amikor a régi görög-latin változatok csak látszólag állnak szemben a „Hebraica veritas”-szal [Szent Jeromos szóhasználatában a héber szöveg által képviselt helyes értelmezés], és a legújabb kutatás részben vagy egészben igazolja a patrisztikus olvasatokat. Hasonló utat volt alkalmam végigjárni már a Vulgata talán leghírhedtebb helyével kapcsolatban (az erről szóló tanulmányt ld. itt). Az adatok összegyűjtése és rendezése után végül álláspontomat egy hosszabb levélben fejtettem ki (nem lévén hebraista, a héber vonatkozásokhoz egy szakértő kollégám segítségét vettem igénybe), amelynek részletét a 21. zsoltár virágvasárnapi vonatkozására való tekintettel ma megosztom a blog nyilvánosságával.

* * *

A héber szöveg (itt Zsolt 22, 4 számozással) nyelvtanilag szokatlan, de szövegtörténeti kérdéseket nem vet föl, azaz nem valószínű, hogy a jelenleg ismert, maszoréta szöveg nem azonos azzal, amelyet a Septuaginta fordítói maguk előtt láttak. Így hangzik: „vö áto kodajs jajsév // töhilajsz jiszroél” (a tudományos átírást csak elrettentésül írom [a blog korlátozott lehetőségei miatt a „d”, a „b” és az utolsó „t” aláhúzása így is elmarad]: „wĕ-’attā(h) qādôš yôšēb // tĕhillôt yiśrā’ēl”, egyszerűbben, szefárdi ejtéssel: „ve-attá qádós jósév // tehillót jiszráél” — én a hazai zsinagógai, askenáz ejtés szerint írom fonetikusan), azaz szó szerint: „és te szent [melléknév] lakozó/trónoló [particípium nominális állítmányként] // dicséretek Izráel [főnevek birtokos viszonyban, az első többes száma egyértelmű]”. A szövegben a // jel a maszoréta tagolást, metszetet jelöli, ez azonban még nem döntő tényező, mert bár általa valóban a „szent” és a „lakozó/trónoló” kerül egy tagba, a parallelizmus értelmezői jellegű is lehet. A kérdés az, hogy a particípium a megelőző melléknévre vonatkozik („szentben lakozó/trónoló”), vagy az utána következő főnévre („dicséretekben lakozó/trónoló”). A másik kérdés a „dicséretek” többes száma, amely a görög-latin hagyományban sehol nem jelenik meg, de erről később.

A hely azért kérdéses, mert a „-ban/-ben” prepozíciónak megfelelő „bö” sehol nem szerepel. H.F.W. Gesenius, a meghatározó jelentőségű XVIII—XIX. századi német bibliakritikus és hebraista az utóbbi fordítás mellett foglal állást, mondván, hogy a költői nyelvben a „lakozó/trónoló” particípium lehet tárgyas („a dicséreteket lakod”), ugyanakkor megelőző helyzetben lévő melléknév nem lehet a particípium tárgya. Ez a megoldás biztosan nem az ő leleménye: a klasszikus protestáns fordítások, amint a magyar Károli Gáspáré is, egyöntetűen ezt hozzák („Te pedig szent vagy, aki lakozol az Izráelnek dicséretei között”). Így a Lutherbibel szerint „Du aber bist heilig, der du thronst über den Lobgesängen Israels”, a King James Bible szerint: „But thou art holy, o thou that inhabitest the praises of Israel”. Hogy a reformátorok ezt honnan vették, egyelőre nem tudtam kideríteni. Lehetséges, hogy már a középkori kommentárokban fölmerül, az is, hogy a rabbinikus magyarázatok mutatnak ebbe az irányba, és az is, hogy humanista vélemények állnak a háttérben.

Annyi viszont biztos, hogy a katolikus fordítások a XVI—XVII. században megélénkült hebraisztikai érdeklődés után sem voltak tekintettel erre az értelmezésre (jóllehet a Vulgata nemzeti nyelvű fordításainak revíziói indokolt esetekben a héber javára módosítottak). Elgondolkodtató, hogy a XII. Pius pápa 1945-ös, In cottidianis precibus motu propriójával jóváhagyott és a zsolozsmában is engedélyezett, a Vulgatával radikálisan szakító Psalterium Pianum — bár módosít a szövegen — a Septuaginta-Vulgata szerkezetét tartja meg: „Tu autem in sanctuario habitas, laus Israel”, és ugyanígy tesz a Szent István Társulat elterjedt, ma Magyarországon hivatalosnak számító fordítása is: „Mégis te vagy a Szent, aki Izrael szentélyében lakik”. Mivel a Latin-magyar zsoltároskönyv-ben használt fordítás is sokszor a héberhez alkalmazkodik, ott is jellemző, hogy a szerkesztők meghagyták a Vulgata szerinti tagolást. A protestánsoknál mindmáig (így a református új fordításban is) bevett értelmezést katolikus oldalon csak a Neovulgata, és ennek nyomán a Liturgia Horarum képviseli: „Tu autem sanctus es, qui habitas in laudibus Israel”, de hogy nem felekezeti preferenciáról van szó, arra bizonyíték a Magyar Bibliatanács fordításának harmadik megoldása: „Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei”. A vers tagolása és értelmezése tehát mindmáig nem egységes.

A görög fordítók értelmezése egyrészt azért fontos, mert alapját képezi a teljes keleti és nyugati hagyomány olvasatainak és exegézisének, másrészt — filológiailag — azért, mert a bibliai héberben leginkább otthonos, kvázi-anyanyelvi olvasók szövegértését tükrözi. Az ő nyelvi előnyük a modern hebraistákhoz képest óriási, ebből csak az vehet el, ha megállapítható, hogy más szöveget használtak, mint a ma ismert, maszoréta változat. Ez azonban, mint már írtam, itt nem valószínű. A Septuaginta kritikai kiadásában található szöveget („Sy de en hagiois katoikes, ho epainos Israél”) a többi régi görög fordító sem módosítja, holott némelyikük a héber szöveghez való rigorózus, az érthetetlenségig menő ragaszkodásáról híres. Legalábbis erről árulkodik a Hexapla XIX. századi kiadása (az újabb még csak előkészületben van). Eszerint Órigenés az egyes számú „en hagió” alakot hozza, míg a többes szám („en hagiois”) Symmachoshoz kötődik. A „ho epainos” Órigenés változata, míg a másik három görög fordító, Aquila, Symmachos és Theodotion a „hymnos” szót használja. Abban azonban megegyeznek, hogy a „szent” melléknév elé kiegészítik a „-ban/-ben” prepozíciót, így egyértelműen a „lakozol” igei állítmánynak rendelik alá. További adattal szolgálhatna a kairói geniza egyik híres lelete, a Hexapla kevés fönnmaradt, eredeti töredékének egyike, amelyen épp ez a zsoltár olvasható, de ennek másolatához vagy átírásához egyelőre nem jutottam hozzá.

Nem meglepő, hogy a régi latin fordítások (Vetus Latina, régebbi szóhasználattal Itala) szinte mindegyike a Vulgata Psalterium Gallicanum-ként ismert szövegét hozza: „Tu autem in sancto habitas, laus Israel”, hiszen ezek rendszerint a Septuagintát, és nem a héber szöveget vették alapul. A Brepols kiadó által digitális formában is közzétett Vetus Latina Database 32 forrást idéz. A különféle Itala-kódexek, többek között az angolszász, az ambrozián, a mozarab és a római hagyomány jellegzetes képviselői, valamint kivétel nélkül az összes, a 21. zsoltárt kommentáló egyházatya a közismert szöveget hozza, és ugyanígy tesz a római liturgia egyik legemlékezetesebb tétele, a virágvasárnapi misében énekelt Deus, Deus meus traktus is. Az eltérések az idézett források között abban merülnek ki, hogy a „szent” szót — a görög előzményekhez hasonlóan — egyes vagy többes számban („in sancto/sanctis”) ragozzák, illetve hogy némelyik a ragozott ige („habitas”) helyett a héberhez közelebb álló particípiumot („habitans”) alkalmazza.

A latin fordítások között mindössze két kivétel található, mindkettő a héber szöveg tudósan szöveghű, interlineáris fordítása igyekszik lenni. Egyikük a régi latin fordítás egy Monte Cassino-i kódexe: „Tu vero, sancte, inhabitans, laus Israel”, másikuk a jeromosi Vulgata Psalterium iuxta Hebræos változata: „Et tu, sancte, habitator, laus Israel”. Mindkettő megpróbálja elkerülni az értelmezést, mégis hozzáad valamit a héberhez azzal, hogy a „szent” melléknevet megszólító esetbe teszi. A „lakozó” particípiumot, illetve főnevet nem hozzák mondattani kapcsolatba sem a „dicséret”-tel, sem a „szent”-tel, a „szent”-tel való kapcsolatot azonban eleve kizárják a „szent” megszólításként való értelmezésével, ami viszont csak a latinban lehetséges, héberül nem. Lehet, hogy éppen ez a tudományosnak szánt fordítás az alapja a protestáns olvasatoknak? Mindenesetre jellemző, hogy a „dicséret” mindkét helyen egyes számban van. Nem föltételezem, hogy a héber szöveg lett volna más: a görög és a latin fordítók is gyűjtőfogalomnak tekinthették a „töhilajsz”, azaz „dicséretek” alakot, így a legszöveghűbb fordításokban is eltekintettek a többes szám visszaadásától.

A hagyományos görög-latin, illetve a tudós és protestáns fordítások közti feszültséget a ma legkorszerűbbnek számító bibliafordítás és -kommentár, a Yale University Press által megjelentetett The Anchor Bible oldja föl, méghozzá lényegileg az előbbieknek adva igazat. A sorozatban a Zsoltárok könyvének három kötetét Mitchell Dahood SI, a Pápai Biblikus Intézet egykori professzora jegyzi — az első, most minket érdeklő kötet 1965-ben jelent meg. Dahood előnye más hebraistákhoz képest az volt, hogy az ugariti nyelv és irodalom professzoraként első kézből ismerte azokat a sémi nyelvi és költői hagyományokat, amelyeknek fényében a zsoltárok kérdéses helyei is jobban megérthetők. Az ő, vállaltan értelmező fordítása szerint a vitatott vers angolul így hangzik: „While you sit upon the holy throne, the Glory of Israel.” Azaz igazolja a görög-latin fordítók azon álláspontját, hogy a „lakozó/trónoló” particípium — az újabb filológia egységesen a „trónoló” értelmezéshez vonzódik jobban — a „szent” melléknévvel áll szintaktikai kapcsolatban. Kommentárja szerint a szokatlan szerkezetet, vagyis azt, hogy egy melléknév legyen alárendelve egy particípiumnak a Zsolt 113/114, 2 és 10/11, 4 párhuzama alapján lehet megérteni. A melléknév metonímia révén a trónt magát jelenti, a melléknév főnévi használata pedig ilyen összetételekben egyértelmű ugariti és kánaánita párhuzamok alapján.

A dicsőséget jelentő szó a „hll” (ragyogni) gyökből van képezve, amint ebben az értelemben olvasható Jer 17, 14 és Hab 3, 3 versében is, ahol ugyanez a szó szerepel ragyogás, fény értelemben. Analóg vele, noha más szót használ Sám 15, 29 verse. A „töhilajsz” „dicséret” értelmezése tehát a görög „hymnus”-ra vezethető vissza, míg a héberben a semlegesebb „fényes dicsőség” (a görög „doxa” és a latin „gloria” is ennek felel meg az Ószövetségben) áll, amely nem dicséretmondást (vö. a lutheri „Lobgesang”-gal) jelent. Ennek értelmében a megragadó „zsoltár” fordítás (amely a héberben leginkább „mizmajr” lenne) sem tartható, habár igen kifejező és valóban szépen megerősíti a zsolozsmás lelkületet. Kárpótlásul viszont lefordítom Szent Ágostontól az Enarrationes in psalmos ide vonatkozó szakaszait (a 21. zsoltárhoz egy rövidebb és egy hosszabb magyarázatot is írt), bár ezek valamivel jobban kötődnek az előző vershez:


Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Te pedig a szent helyen lakol, és ezért a bűnök tisztátalan szavait nem hallgatod meg. Annak dicsősége vagy, aki lát téged, nem azé, aki az ő dicsőségét a tiltott eledel megízlelésében kereste, hogy miután testi szemei megnyíltak, el igyekezzék rejtőzni a te szemed elől.

Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Azokban lakol, akiket megszenteltél, és akikkel megérteted, hogy egyeseket javukra nem hallgatsz meg, míg a vesztükre hallgatsz meg másokat. Javára nem hallgattatott meg Pál, vesztére hallgattatott meg az ördög. Kikérte magának Jóbot, hogy megkísértse, és megengedtetett neki. A gonosz lelkek kérték, hogy a sertésekbe mehessenek, és meghallgattattak. A gonosz lelkek meghallgattatnak, az Apostol nem hallgattatik meg: de azok vesztükre hallgattatnak meg, míg az Apostol üdvösségére nem hallgattatik meg: mert nem figyelsz reám. Te pedig a szent helyen lakol, Izráelnek dicsősége. Miért nem hallgatod meg még a tieidet sem? Miért mondom ezeket? Emlékezzetek meg róla, hogy mindig ezt mondjátok: Istennek legyen hála! Nagy sokaság van itt, akik egyébként nem szoktak eljönni, s most eljöttek. Mindenkinek mondom, hogy a szorongattatásba került keresztény megkísértetik, vajon elhagyta-e az ő Istenét. Mert amikor jól megy dolga az embernek, magára van hagyva a keresztény. Ám tűz kerül a kemencébe, és az aranyműves kemencéje nagy misztérium. Ott van az arany, ott van a salak – ott a tűz szorongatott, szűk helyen munkálkodik. Maga a tűz ugyanaz, és mégis mást és mást cselekszik: a salakot hamuvá alakítja, az aranyból eltávoztatja a szennyet. Így akikben Isten lakik, még a szorongattatásban is jobbá lesznek, mint a tűzben próbált arany. És ha éppen kikérné őket az ellenség, az ördög, és megengedtetnék neki: akár testi fájdalom, akár valami veszteség, akár övéiknek pusztulása által — szilárd szívvel ragaszkodjanak ahhoz, aki önmagát el nem veheti, és ha mintegy el is fordítja fülét a sírótól, mégis odahajtja az irgalmát kérőhöz. Tudja, mit tegyen, aki minket alkotott és újjá is tud alkotni minket. Jó az építő, aki a házat építette, és ha valami összeomlott benne, tudja, hogyan állítsa helyre.

F.M.

NAGYHETI SZERTARTÁSAINK

Holnap, március 28-án, virágvasárnap a szokotthoz képest egy órával korábban, délután fél 3-kor kezdődik (ne feledkezzünk meg az óraátállításról sem!) a szertartás az ágak megszentelésével. Aki tud, gondoskodjék barkáról és lombos ágakról, ezeket a szentmise előtt összegyűjtjük — ezért és a liturgia rendhagyó elemeire való jobb fölkészülés érdekében kérjük, hogy aki teheti, érkezzék meg már 5—10 perccel korábban. Ezután körmenetet tartunk, majd a templomba való visszaérkezéskor megkezdjük a szentmisét, benne énekelt passióval. Tudomásunk szerint a templom gótikus szakaszának felújítása vasárnapra befejeződik, így a Jeruzsálembe való bevonulás párhuzamaként — a nagyböjti számkivetés után — ismét beléphetünk a szentélybe.

Március 31-én, szerdán este fél 9 óra tájban (a templomban előzőleg koncert lesz, így némi késés elképzelhető) kezdjük a szent háromnapot megnyitó sötét zsolozsmát a Szent Mihály-templomban. Az asszisztensek és előénekesek legyenek szívesek legalább egy órával korábban megérkezni, hogy a processzió menetét és énekeit begyakorolhassuk. Az officium tenebrarum, vagy más néven lamentáció a nagyhét egyik legjellegzetesebb, legősibb szertartástípusa: akik részt vennének rajta, legyenek szívesek idejekorán jelezni, hogy a kellő számú gyertyát és füzetet biztosíthassunk. A zsolozsmát tartalmazó füzet letölthető innen, valamint megvásárolható a helyszínen 300 Ft-os áron. A matutínum menetét egy korábbi bejegyzésünk részletesen leírja.

Ezektől eltekintve a nagyheti szent háromnap szertartásait az előzetes tervekkel szemben idén sem tudjuk megünnepelni a hagyományos liturgia szerint, mert nem találtunk erre alkalmas templomot, amely befogadta volna a szertartásokat. Kérünk mindenkit, különösen a papokat vagy a plebániákon befolyással, jó kapcsolatokkal rendelkező világiakat, hogy már most legyenek segítségünkre a jövő évi szent háromnap helyszínének megtalálásában, hiszen az egyházi év éltető középpontját jelentő rítusok méltó végzéséhez hosszú és gondos előkészületre van szükség. Ehhez fontos lehet tudni, hogy a Summorum Pontificum motu proprio elterjedt értelmezésével szemben az Ecclesia Dei bizottság egyik állásfoglalása (ld. itt, a 8. pontban) egyértelművé tette, hogy szükség esetén ugyanazon templom is befogadhatja a modern és a hagyományos nagyheti rítusokat. A triduum hiányában is reméljük, hogy sokan és odaadó lélekkel vesznek majd részt a virágvasárnapi szentmisén és a szerdai zsolozsmán.

Április 4-én és 5-én, húsvét vasárnapján és hétfőjén a vasárnapi miserend érvényesül, tehát szokás szerint húsvéthétfőn is lesz énekelt szentmise. A nagyhetet a már hirdetett pontifikális misével zárjuk le április 10-én Szentkúton.

„ÜDVÖZLÉGY, MÁRIA, MALASZTTAL TELJES”

A tegnapi és a mai Mária-ünnep véletlen egymás mellé kerülését kihasználva egy hosszabb elmélkedést közlünk Fülep Dániel barátunk tollából, amely a Tengernek Csillaga folyóirat idei első számában jelent meg (14, 2010, január/február).

* * *

Édes anyanyelvünk pompázatos gazdagságának, és a tiszta magyar katolikus hitünk finom érzékenységének a jele, hogy a magyar kereszténység hagyományosan eredeti kifejezéssel illeti a mi Urunk Jézus Krisztus túlcsorduló ajándékát, amely a Szentlélek alászállása által a Boldogságos Szűz Máriát egészen és teljesen betöltötte, lefoglalta és megszentelte. Az Angyali üdvözlet szavait emberemlékezetet meghaladó idő óta malaszt szóval imádkozza a magyarság. Ugyanezen kifejezéssel élhetünk továbbá minden olyan esetben, amikor különleges, csak Istentől származó, természetfölötti ajándékra utalunk az imádságban, vagy a hitről való beszédben.

A malaszt szó már a legrégibb összefüggő magyar szövegben, a XII. században keletkezett Halotti Beszédben előfordul, rögtön a második mondatban: „Mennyi malasztban teremté eleve [az Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki paradicsomot házzá.” E kifejezés az ó-egyházi szláv milost szó átültetésével került magyar anyanyelvünkbe.

A Halotti Beszéd egy Árpád-kori latin sacramentariumnak, a tudományos világban később Pray György jezsuitáról elnevezett kódexnek a 154. levelén olvasható. Figyelemre méltó, hogy közvetlenül a Halotti Beszéd után olvasható egy hasonló tartalmú, kicsit részletesebb latin prédikáció. Ez a gyászos elmélkedés szoros hasonlóságot mutat a magyar Halotti Beszéddel, s a kutatók szerint biztosra vehető, hogy a latin írás a magyar prédikáció mintájául szolgált. A magyar beszéd feltehetőleg bencés készítője szerkesztés alá vonta a latin forrásmunkát: alapjában véve leegyszerűsítette a szöveget, ugyanakkor a stíluselemeket ügyesen ültette át az ismétléstől a felkiáltásig és a figura etymologicáig („halálnak halálával halsz”).

A magyar szöveg a latin gratia szót fordítja miloszttal. Ugyanakkor háromszor szerepel a Halotti Beszédben a malaszttal rokon értelmű kegyelem szó is. „Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét!” Itt a latin beszéd alapján magyar változatot készítő szerzetes a latin misericordiát fordítja kegyelem szóval, melyet végül harmadszor is szerepeltet a Halotti Beszédnek a lezáró könyörgésében: „Szerelmes barátim! Imádjunk e szegény ember lelkéért, […] hogy Úr őt kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze […].” A latin szövegben ezen a helyen a pietas szót találjuk.

A mondottakból kiderül, hogy édes anyanyelvünk a latinhoz hasonlóan képes árnyalataiban is kifejezésre juttatni a Szentlélek által közölt, természetfölötti ajándék gazdagságát. A régi katekizmus megszentelő és segítő malasztot különböztet meg. A megszentelő malaszt Istennek az a természetfölötti lelki ajándéka, mely bűneinket eltörli, lelkünket megszenteli, és így képesekké tesz bennünket a mennyország elnyerésére. A segítő malaszt Istennek az a természetfölötti lelki ajándéka, mely az embert a jó cselekedetre indítja és segíti: megerősít minket lelkünkben, hogy az üdvösségre szükséges jót megismerhessük és megtehessük, a bűnt pedig elkerülhessük. Tisztán fogalmaz még az 1893 és 1897 között megjelent Pallas Nagylexikona is, amely szerint a malaszt „isteni kegyelem, Istentől adott ajándék, amelynek adományozási oka csupán az isteni jóság”. Az ilyen értelmezés felel meg leginkább a latin gratiának, valamint a legszebb magyar megfelelőjének, a malaszt szónak. Ezzel együtt a kegyelem inkább a misericordia és pietas jelentését adja vissza, és Isten irgalmasságát, megbocsátását, kegyességét hangsúlyozza. A leglényegesebb különbség, hogy a kegyelem kifejezés a büntetés alól való fölmentésre irányítja a figyelmünket, s nem emeli ki az isteni jótétemény kizárólagosan Istentől származó voltát, hiszen a maga módján az ember is tud irgalmazni, megbocsátani, tud valóban kegyelmes úrként és asszonyként viselkedni, míg a malaszt kizárólag Istennek tulajdonítható ajándékot jelöl, s így az isteni ajándékozó szeretetének túláradó bőségét állítja elénk.

A Halotti Beszéd, nyelv-édesanyánk ősi szövegtanúja mindennek alapján egyértelműen bizonyítja, hogy a malaszt és a kegyelem közötti különbség kezdetektől fogva különböző teológiai jelentésárnyalatok kifejezésére szolgál. A malaszt szó csak az Istentől kapható, különleges ajándékra vonatkozik, a kegyelem szó pedig sokkal általánosabb értelmű, melyet az ember is adhat. A két kifejezés alapjában véve tehát bár kétségtelenül rokon értelmű, mégsem azonos egymással. A teológiai és a nyelvi igényesség ezért egyaránt megkívánja, hogy Örömünk Okának megszólításában mi is illő különbséget tegyünk, és törekedjünk az árnyalt szóhasználatra.

Isten szent malasztja a Boldogságos Szűz Máriát teljesen eltöltötte, hogy az isteni életben való tökéletes részesedés által egészen beléphessen a Szentháromság benső életébe. Gábriel arkangyal ezért köszöntötte Máriát e kitüntető szavakkal: Ave, gratia plena, Dominus tecum! — „Üdvözlégy, malaszttal teljes, az Úr van Teveled!” (Lk 1, 28.) Szűz Máriának nem csupán tulajdonsága, hanem létét betöltő, egész valóját meghatározó állapota, hogy Ő a malaszttal teljes. Ez tette Őt képessé arra, hogy meghívásának üzenetére hitének szabad beleegyezését tudja adni, és az Üdvözítő Anyja lehessen. Ezt a kiválasztottságot fogalmazza meg a Szeplőtelen Fogantatás dogmája, melyet IX. Pius pápa 1854-ben hirdetett ki: „A Boldogságos Szűz Máriát fogantatásának első pillanatában a mindenható Isten egyedülálló malasztja és kiváltsága Jézus Krisztusnak, az emberi nem Megváltójának érdemeire való tekintettel az eredeti bűnnek minden szeplőjétől érintetlenül megóvta.” Istennek Szent Anyjában tehát az egészen egyedülálló szentség pompázatos ragyogását szemlélhetjük, mellyel fogantatásának első pillanatától kezdve tündökölt, mert Fiának érdemeire való tekintettel mindennél fenségesebb módon lett megváltva. Az Atya a Hajnali Szép Csillagot minden teremtett személynél jobban megáldotta, eltöltve áldásának bőségével Krisztusban (vö. Ef 1, 3), s kiválasztotta Őt „a világ teremtése előtt”, hogy egészen szent és szeplőtelen legyen (vö. Ef 1, 4). A Szeplőtelen Szívű Szűz eképpen lett méltó Anyja és Társa az emberi természetet magára öltő Úr Jézus Krisztusnak, a mi Megváltó Istenünknek. A magyar nyelv finom kifejező, megkülönböztető képességének birtokában, a rokon jelentésű kegyelem és a malaszt szavak közül ezért méltó és igazságos tudatosan a malaszt kifejezést választanunk legalább akkor, amikor közvetlenül a Szüzek Szent Szüzének állapotára vonatkoztatunk.

Nem én kiáltok először a malaszt szó megőrzésének fontosságáért, de remélem, hamarosan mások is követni fognak ebben. Imádságunk szépségét és gazdagságát nem csupán a mi édes anyanyelvünk védelmében kell megőriznünk, hanem mert mindenek előtt a Boldogságos Szent Szűz iránt kiemelt tiszteletünk és szeretetünk teszi ezt szívügyünkké. Nem maradhatunk némák a szomorú tény láttán, hogy a teológiai szóhasználat és a hitélet háza táján történő, kifejezett egységesítő intézkedések is hozzájárulnak a malaszt szó alkonyához. A teológiai fakultásokon és a hitoktatásban sajnos már régen elhagyták e kifejezés használatát, de az Angyali üdvözlet szavaiban, különösen annak énekelt változatában (ÉE 351) még szépen megőrződött ez a Szűzanyánkat megkülönböztető kifejezés. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által kötelező jelleggel használatra rendelt új Praeorator liturgikus vezérkönyv azonban az Angyali üdvözlet szavait sajnos már énekelt formájában is a kegyelem kifejezéssel hozza, és a hasonló többletjelentéssel bíró ősi szórendet szintén modernizálta.

Úgy tűnik, hogy megint elveszítünk, vagy inkább elvetünk magunktól egy a magyar katolikus hitünket és imaéletünket gazdagító, meggyőződésem szerint az Úrnak és a Szűzanyának is kedves értéket. Aligha tűnhet elfogadhatónak a nyelv természetes változására (szegényedésére) hivatkozó modernista érvelés, ha meggondoljuk, hogy a szó elhagyását bizottsági döntések és előírások szorgalmazzák. Továbbá ha a teológiai irodalom nyelve manapság el is tompult annyira, hogy nem tart igényt a magyar nyelv lágy kifejezőkészségére, a gratia finom megkülönböztetése az imádság szövegében talán megmaradhatott volna. Sőt, akár ha egyedül csak az Ave Maria magyar fordításában őriznénk is meg e kifejezést, az még akár jobban aláhúzná Szűz Mária áldottságának egészen csodálatos voltát. A korunk mindennapi változásaira talán leggyorsabban reagáló, az egész földkerekén beszélt angol nyelv alapimádságai is több archaikus elemet őriznek, amit nagyon helyesen senki sem akar megváltoztatni.

Természetesen a rokon értelmű kegyelem szó használatával is lehet szépen imádkozni: ha közösségben vagyunk, ennyiben alkalmazkodhatunk az új helyzethez, és ezt, ha csak ezen múlik a közös imádság, meg is kell tennünk, még ha a lemondás fájdalommal is jár. Nehézségeinket ilyen esetekben mindig helyezzük Mária kezébe, és általa ajánljuk fel Urunknak és Istenünknek, a mi katolikus Anyaszentegyházunkért. Azonban a magánimádságainkban, valamint az imádság szavainak megválasztása iránt érzékeny közösségekben továbbra is köszöntsük buzgó szeretettel a Boldogságos Szűz Máriát a tőlünk telhető legszebb szavakkal, és föltétlenül tanítsuk meg gyermekeinknek is: „Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van Teveled!”

Fülep Dániel

papnövendék

PONTIFIKÁLIS SZENTMISE A NEMZETI KEGYHELYEN

Amint a vízkeresztkor közzétett, éves tervezetben hirdettük, szűk három hét múlva, április 10-én, szombaton délelőtt 11 órakor ünnepélyes főpapi szentmisét celebrál a hagyományos római rítus szerint Varga Lajos váci segédpüspök úr Szentkúton. Az esemény jelentőségéről a Szentkút című újság „Meghívó” rovatába írt, rövid cikket alább mellékeljük. Annak idején kértük, hogy mindazok, akik országszerte kötődnek a liturgia ezen formájához, igyekezzenek részt venni a zarándolaton. Ha célszerűnek és szükségesnek látszik, a budapesti, illetve Budapest-környéki híveknek autóbuszt rendelünk. Ennek érdekében kérjük, hogy részvételi szándékukat jelezzék a blog jobb oldali sávjában megtalálható elektronikus levélcímen („Kapcsolat”) vagy legkésőbb személyesen a virágvasárnapi szentmise után a Belvárosi templom sekrestyéjében (a virágvasárnapi szertartás fél 3-kor kezdődik!). Ha legalább 40 fős csoportot sikerül szerveznünk, az útiköltség fejenként kb. 1500 Ft-ból fedezhető. Az indulást a kora reggeli órákra lenne célszerű időzíteni, hogy a zarándokok szentmise előtti imádságába már hamar bekapcsolódhassunk; megfelelő időzítés esetén a zarándoklat utolsó szakaszát esetleg gyalog járhatjuk végig. A napot liturgikus értelemben a káptalan rövid, póthúsvéti matutínuma fogja zárni. Nagy könnyebbség lenne, ha a Budapesttől távolabbról érkező zarándokok részéről is közölnék a szervezők, hogy hozzávetőlegesen hány résztvevőre számítanak, mert ennek arányában készítjük majd elő a miséhez és a zsolozsmákhoz szükséges nyomtatványokat.

_________________________

A HAGYOMÁNYOS RÓMAI RÍTUS HÍVEINEK SZENTKÚTI ZARÁNDOKLATA

2010. április 10-én, a húsvét nyolcadába eső, ún. fehérszombaton Excellenciás Varga Lajos váci segédpüspök úr a hagyományos római rítus ünnepélyes, pontifikális formájában mutatja be a szentmisét a szentkúti kegytemplomban. A szertartás több szempontból is történelmi jelentőségű.

Mivel a papi méltóság teljességét a püspök birtokolja, az Egyház gyakorlatában mindig is a püspöki liturgia jelentette az elsődleges mintát, amely a legtisztábban jeleníti meg Isten népének tagolt, rendezett működését a szent cselekmény során. Valójában ezt az ünnepélyes, püspöki liturgiát alkalmazza, egyszerűsíti bármely más szertartásrend, nem pedig az egyszerűbb, megszokott liturgia válik díszesebbé, bonyolultabbá a püspöki szertartásrendben. Így minden alkalom, amikor a klérus és a gyülekezet püspöke vezetésével mutatja be a szentáldozatot, kiváltságos esemény az Egyház életében.

Különösen szembeötlik ez a római rítus hagyományos (ún. rendkívüli vagy „trienti”) formájában, amelyet a nyugati egyház a II. Vatikáni Zsinatot követő reformokig gyakorolt, és amely érzékelhető közösséget teremt köztünk és e rítusban nevelkedett őseink, szentjeink között. Jóllehet ez a liturgikus forma mára háttérbe szorult, Őszentsége XVI. Benedek pápa kijelentette: érvényességét soha el nem vesztette, és kívánatos, hogy minél többen újra fölfedezzék a szépség és igazság benne rejlő bőségét.

Mindez a korábbi évtizedekben nem volt ilyen egyértelmű. Egyesek az engedetlenség jelét látták a régibb liturgikus hagyományhoz való ragaszkodásban, és valóban: ez az elkötelezettség fájdalmasan sokakban összekapcsolódott az új liturgiát végző katolikusok, így az egyházi elöljárók, köztük a püspökök, sőt a pápa éles bírálatával, a velük való közösség megtagadásával. Voltak és vannak azonban számosan, akik mindig tisztelettel és szeretettel viszonyultak főpásztoraikhoz és — sokszor nehézségek árán — hűségben és engedelmességben keresték a módját annak, hogy fönntartsák és másokkal is megosszák a római liturgia évezredes kincseit.

Közéjük tartozik a magyar liturgikus megújulási mozgalom keretei közt született Szent Mihály Laikus Káptalan, a hagyományos római rítus ma legnagyobb, szervezett hazai közössége, amely Budapesten 2007 óta heti rendszerességgel biztosítja e liturgia lehetőség szerinti legteljesebb, legünnepélyesebb végzését, és amely a szentkúti szentmise énekes- és oltárszolgálatát is ellátja majd. Éppen ezért különös öröm volt számunkra, amikor 2008 végétől kezdve havonként Varga Lajos püspök úr nyilvánosan vállalta a hagyományos szentmise bemutatását Vácott. Teljes, pontifikális szentmisét azonban évtizedek óta nem végzett magyar püspök határainkon belül, így az elkövetkezendő alkalom ünnepélyes megnyilvánulása lesz a magyar egyházvezetés és a hagyományos rítus hívei kölcsönös bizalmának.

Földváry Miklós István

LELKITÜKÖR 1583-BÓL

Feketevasárnap beálltával befejeződött a nagyböjt első, négyhetes időszaka, amelynek középpontjában a bűnbánat áll, és megkezdődött a Szenvedés ideje, amely a kereszt misztériumát helyezi a liturgia középpontjába. A szoros értelemben vett bűnbánati időszak lezárásaképpen egy igazi különlegességet teszünk közzé: a magyar középkor utolsó, szentségek és szentelmények kiszolgáltatását közlő szerkönyve, a Telegdi Miklós-féle, 1583-ban Nagyszombatban megjelent Agendarius lelkitükrét. A könyv a mindmáig érvényes és használatos Rituale Strigoniense közvetlen elődje. Mint a rituálék általában, a szentségek kiszolgáltatása közt tartalmazza a gyónás-gyóntatás formuláit is, de azokat bőséges rubrikaanyaggal, és ami még érdekesebb, népnyelvű buzdításokkal és részletes, szintén magyarul megfogalmazott lelkitükörrel egészíti ki. Ez utóbbi — mint alább olvashatjuk — lényegében máig sem vesztette aktualitását, és szépen egyesíti a lelki motívumokra is ügyelő finomságot a bűnök kendőzetlen néven nevezésének erényével. Mint liturgia- és lelkiségtörténeti ínyencséget, de mint gyakorlati segédeszközt is ajánljuk olvasóink figyelmébe. (A gyóntatásról szóló fejezet, eredeti címén a Confessarii instructio, vagyis a gyóntatónak szóló eligazítás kiadása és fordítása teljes terjedelmében letölthető innen.)


Az első parancsolatról

Az első parancsolat emez: Ne legyenek idegen istenid énelőttem! Kiben azt kívánja a mi Urunk mitőlünk, hogy igaz hittel, erős re­ménységgel, és buzgó szeretettel ragaszkodjunk őhozzá, és se gon­do­latunkba, se beszédünkbe, se cselekedetünkbe oly dolog ne ta­lál­tas­­sék, ki az hittel, reménységgel és szeretettel ellenkednék.
1. Legelőször azért azt kérdem tőled, ha tévelygettél-e valamikor a hit dolgában. Tartottál-e, avagy tartasz-e valami oly vélekedést, tévely­gést, eretnekséget, mely a közönséges római Egyháznak hitével el­lenkedik, avagy attól különbözik?
2. Kételkedtél-e, avagy kételkedel-e a hitnek valamely ágazatja felől?
3. Tanítottál-e, avagy intettél-e valakiket tévelygésre?
4. Olvastad-e az eretnekeknek könyvüket és írásukat?
5. Tartottál-e afféle könyveket, avagy mostan tartasz-e nálad?
6. Hallgattad-e a római hittől szakadt prédikátoroknak prediká­ci­ó­jukat?
7. Kedveztél-e valaha az eretnekeknek, mentetted-e és oltalmaztad-e őket?
8. Embertől való féltedbe avagy szégyenletedbe tagadtad-e meg hitedet, hallgattál-e valaha, midőn a te hitedről szükség volt volna vallást tenned?
9. Vetekedtél-e, paraszt lévén, a hit felől?
10. Hívtad-e az ördögöt segítségül?
11. Bűbájos, babonás, varázsló és ördöngös tudományt tanultál-e, avagy egyebeket tanítottál-e rája?
12. Hittél-e álomnak, bűvölőknek, bájolóknak, varázslóknak, és jö­ven­dőt mondóknak, értekeztél-e és kérdezkedtél-e őtőlük, folyamtál-e valami szükségedbe hozzájuk?
13. Az Istennek irgalmassága felől voltál-e kétes?
14. Míveltél-e valami gonoszt ahhoz bíztodban, hogy az Isten irgal­mas és megbocsátja?
15. Bíztál-e fölöttébb magadba, elmédbe, erődbe, gazdagságodba, tu­lajdon érdemidbe?
16. Bíztál-e valamely emberekbe feljebb, hogy semmint Istenbe?
17. Gyűlölted-e valaha az Istent, és ha gyűlölted, miért?
18. Az Istent szeretted-e úgy, mint nem őmagáért, hanem evilági ha­szonért és jótéteményért?
19. Tennen magadat, avagy akármely egyéb embereket szeretted-e fel­jebb Istennél?
20. Zúgódtál-e és panaszkodtál-e Isten ellen azért, hogy amit tőle kí­vántál, úgymint jó egészséget, gazdagságot, jó szerencsét avagy akár­mit egyebet, meg nem adta teneked?
21. Cselekedtél-e valamit Isten ellen emberi kedvért?
22. Múlattad-e el valaha az isteni szolgálatot, avagy akármi jó csele­kedet[et] emberektől való szégyenletedbe, féltedbe, és embereknek ked­vükért?

Az második parancsolatról

A második parancsolat emez: Istennek nevét hiába ne vedd! Kibe tiltja ő szent felsége az ő nevének tiszteletlenségét. Lásd, ha vé­tet­tél-e valamiképpen ez ellen!
1. Tudva avagy szándékkal esküdtél-e hamisan?
2. Amit bizonnyal nem tudtál, mondottad-e azt esküvéssel?
3. Fogadtál-e valamit hitedre avagy másképpen esküvéssel, amit meg nem akartál állani és meg nem állottál?
4. Szükségnek kívüle szoktál-e esküdni?
5. Amit Istennek fogadtál, szegted-e azt meg valamikor?
6. Káromlottad-e az Istent, azt tulajdonítván neki, ami hozzá nem il­lik? Minthogy kegyetlen, hogy valamit nem tud, valamire gondot nem visel, és akármit egyebet effélét?
7. Ítélted-e meg valaha az Istennek cselekedetit, gondolván avagy mond­ván, hogy emezt avagy amazt jobb lett volna különben mívelni an­nál, amint az Isten mívelte és szokta mívelni?
8. Hiába avagy csúfságba említetted-e az Istent?
9. Szentírásnak helyeit avagy cikkelyit hoztad-e elő tréfába, avagy hivalkodó beszéd között?
10. Mentetted-e valaha vétkedet avval, hogy Isten oka, mert ő úgy teremtett, hogy bűn nélkül nem lehetsz, avagy a szenteknek példájával, mondván, hogy a szentek is bűnösök voltanak?

Az harmadik parancsolatról

Az harmadik parancsolat ez: Megemlékezzél róla, hogy az ünnepet megszenteld! Azaz minden evilági szorgalmatosságtól, gondtól és robo­tol­kodástól magadat megvonván, ünnepnapon az isteni szolgá­latba és szent cselekedetekbe légy foglalatos.
1. Míveltél-e ünnepnap, avagy míveltettél-e kézi munkát?
2. Foglaltad-e magadat evilági gondba, szorgalmatosságba, kereskedésbe és akármi egyéb testi dologba?
3. Ünnepnapon gyakorlottad-e a korcsomát, torkosságot, vendégséget, táncot?
4. Múlattad-e el hivalkodó beszédekbe és cselekedetekbe az ünnepeket?
5. Múlattad-e el ünnepnapon a mise- és predikációhallást, az imádkozást és egyéb isteni szolgálatot?
6. Mikor misén, predikáción avagy egyéb isteni szolgálaton voltál, bujdosott-e széjjel elméd és gondolatod?
7. Súgtál-e, beszéllettél-e, mosolygottál-e az isteni szolgálatnak idején?
8. Jeles ünnepeken és kiváltképpen húsvét napján avagy a tájba meggyóntál-e? Vetted-e a Krisztusnak szent testét és szent vérét?

Az negyedik parancsolatról

A negyedik parancsolat imilyen: Atyádat, anyádat tiszteljed! Melybe parancsolja Isten, hogy nemcsak testi szüleinket, hanem azo­kat is, kik vagy idővel, vagy méltósággal nálunknál nagyobbak, tisztel­jük.
1. Gyűlölted-e a te szüleidet, haragudtál-e meg őellenük?
2. Kívántál-e nekik valami gonoszt?
3. Kívántad-e holtukat?
4. Búsítottad-e avagy szomorítottad-e meg őket?
5. Tekintettél-e harag szemmel reájuk, avagy nevetted-e meg őket?
6. Voltál-e engedetlen szüleidnek?
7. Segítetted-e, ha szűkölködtek segítséged nélkül, szüleidet, avagy nem?
8. Költötted-e el gonoszul és haszontalanul szüleidnek pénzüket és marhájukat?
9. Vádoltad-e, szidalmaztad-e rágalmaztad-e őket, szólottál-e tiszte­letlen beszédet ellenük, avagy felőlük?
10. Imádtál-e érettük, avagy nem?
11. Jó intésüket, oktatásukat vetetted-e hátra?
12. Ha szüléid megholtanak, akinek mit hagytanak testamentumba, megadtad-e, megfizetted-e adósságukat?
13. Atyádfiait és rokonidat szeretted-e szíved szerint?
14. Náladnál nagyobbakat, kiváltképpen egyházi embereket, evilági bírákat és urakat tiszteltél-e, vagy nem? Voltál-e nekik szófogadat­lan, engedetlen, nevetted-e, csúfoltad-e, rágalmaztad-e őket?
15. Az Anyaszentegyháznak és a teelőtted járóknak parancsolatju­kat, szerzésüket és végezésüket utáltad-e meg, vetetted-e hátra?
16. Voltál-e hálaadatlan azoknak, kik jót tettenek veled?
17. Dézsmájukat avagy valami egyéb jövedelmüket vetted-e el, ta­gad­tad-e meg az egyházi embereknek?

Az ötödik parancsolatról

Az ötödik parancsolat ez: Ne ölj! Kibe tiltatik mitőlünk a külső és bel­ső gyilkosság. Hogy se meg ne öljünk, se gyűlöljük felebarátun­kat, se haragot ne tartsunk reá, se gonoszt neki ne akarjunk.
1. Öltél-e avagy ölettél-e meg valakit vagy kézzel vagy méreggel, vagy másképpen?
2. Adtál-e okot valakinek reá, hogy mást megöljön, avagy halálra ke­ressen?
3. Részegítettél-e úgy meg valakit, hogy betegségbe esett legyen mi­atta?
4. Gyermecskéknek anyjuk méhébe való elveszésükbe voltál-e részes, vagy tanácsoddal, vagy cselekedeteddel?
5. Verekedtél-e, sértettél-e meg valakit?
6. Vesztettél-e össze mással valakit?
7. Akik között valami háborút láttál, ingerletted-e egymás ellen őket?
8. Adtál-e valakinek tanácsot reá, hogy mást megbántson, megsértsen, avagy megverjen?
9. Akit haláltól megmenthettél volna, igyekeztél-e megmenteni, avagy nem?
10. Kívántad-e valakinek halálát?
11. Viseltél-e szívedbe más ellen haragot, gyűlölséget és bosszúállásra való kívánságot?
12. Átkozódtál-e egyebek ellen, mondván: „Isten tégedet elve­szesz­szen”, vagy „szakadna nyakad, Isten ne mentsen hirtelen haláltól, akasz­tófától, ördög elvigyen”, avagy egyebet effélét?
13. Gonosz példaadásoddal, késztetéseddel, beszédeddel és intéseddel adtál-e okot másnak bűnre, avagy tanítottál-e valakit bűnt ten­ni?
14. Magadnak kívántad-e halálodat búsulásból, bosszúságból, kétségben esésből, avagy gonosz szándékból?
15. Vetetted-e oly szerencsére magadat, kiből halálod következhetett volna, ha az Isten kiváltképpen való jóvoltából tégedet meg nem őrzött volna?
16. Átkoztad-e magadat mondván: „bátor az Isten azt a napot ne adta volna érnem, bátor nyakam szakadt volna, Isten elveszesszen, ördög elvigyen engemet, ha mívelem”, avagy egyebet effélét?

Az hatodik és kilencedik parancsolatról

Az hatodik parancsolat emez: Ne paráználkodjál! Ehhez való a ki­len­cedik is, ki imilyen: Felebarátodnak feleségét ne kívánd! E két pa­ran­csolatba tilt Isten minden buja gondolatot, beszédet és cselekede­tet.
1. Voltak-e szívedben testi és buja gondolatok?
2. Adtál-e magadnak okot afféle gonosz gondolatokra, vagy tekinte­teddel, vagy másképpen?
3. Gyönyörködtél-e és maradtál-e meg sokáig afféle gondolatokba?
4. Volt-e elvégzett akaratod létel szerint is megmívelni az olyan meg­gondolt gonoszt?
5. Szólottál-e avagy hallgattál-e rút és undok, parázna beszédeket?
6. Éneklettél-e avagy hallgattál-e virágénekeket, melyekbe testi sze­retetről és buja dolgokról volt emlékezet?
8. Táncba szólottál-e annak, akivel táncoltál, olyat valamit, ki tisztaságnak és jó erkölcsnek ellene volna?
9. Gyakorlottál-e vagy vendégségeket, vagy egyéb helyeket az vég­­re, hogy szeretődet láthatnád, avagy szeretőt találnál magadnak?
10. Mutogattad-e és cifráztad-e magadat, hogy valakinek szeme akad­na rajtad?
11. Ingerletted-e testedet illetéseddel vagy másképpen gonoszra?
12. Csókoltál-e valakit gonosz végre, avagy testi szeretetből?
13. Vétkeztél-e paráznaságba, és ha vétkeztél, miképpen, micsoda rendbeli és állapotbeli személlyel? Hányszor?

Itt a gyóntatónak igen óvakodnia kell, egyfelől attól, nehogy véletlenül az egyszerűbb lelkeknek és az ifjabbaknak túlságosan sokféle kérdezősködésével még inkább tanácsokat adjon e rút vé­tek­re, semmint hogy e rosszcselekedettől épp eltanácsolja őket; másfelől attól, hogy ha túlságosan eny­he és a kelleténél szemérmesebb a kikérdezésben, a gyónó szégyenében vagy tu­dat­lan­sá­gá­ban ne eléggé fejtse ki a bűn körülményeit. Tudniillik hogy vajon házasulatlanokkal, vagy há­za­sok­kal, vagy vérrokonokkal, vagy családtagokkal, vagy szüzekkel, vagy a természet rendje ellen tu­laj­don testének ingerlésével, vagy másokat erre használva követte-e el ez istentelen vét­sé­ge­ket? A megelőző válaszokból és más dolgokból, amelyeket ez idáig a gyónón megfigyelhetett, könnyen meg tudja majd ítélni, hogy mi módon és meddig kell vele elmenni e körülmények meg­vizsgálásában.

Az hetedik és tizedik parancsolatról

Az hetedik parancsolat ilyen: Ne orozz! Ehhez való a tizedik is: Felebarátodnak se házát, se mezejét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ök­rét, se szamarát, se egyéb jószágát ne kívánd! Kikben azt parancsolja Is­ten, hogy az te tulajdonoddal megelégedvén, a más ember marháját nemcsak el ne vedd, de ingyen szándékod se legyen reá, hogy el­ven­néd hamisan.
1. Kívántad-e felebarátodnak valami marháját, és igyekeztél-e hamisan azt tieddé tenni?
2. A fejedelemnek, vagy uradnak, vagy községnek mely adóval tartoztál, tagadtál-e meg abba valamit?
3. Loptad-e el valakinek valami marháját?
4. Erővel vetted-e el a másét?
5. A szentegyháznak vetted-e el valami marháját vagy jövedelmét avagy jószágát?
6. Uzsorát vettél-e valakin?
7. Testamentomból másnak hagyatott marhát tartottál-e magadnak?
8. Adtál-e oly okkal kölcsön valakinek zálogra, hogy ha az hagyott nap­ra a zálogot ki nem váltja, azután ki ne válthassa, hanem nálad ma­radjon?
9. Adtál-e bor fejébe, avagy gabona fejébe pénzt valakinek úgy, hogy sokkal többet adjon neked annál, amennyit azon a pénzen mástól vehetnél?
10. Adtál-e kölcsön valamely szegény embernek ilyen ok alatt, hogy idővel pénzedet megadja, és annak fölötte míveljen is avagy szol­gáljon érette?
11. Tettél-e hamis kereskedést, vagy olcsóbban vevén mástól, vagy drágábban adván másnak valamit annál, amit ért volna?
12. Éltél-e hamis mértékkel?
13. Szabódtál-e, esküdtél-e árud mellett, hogy megéri azt, amin hagy­tad, avagy hogy te is drágán vetted?
14. Csaltál-e meg valakit mívedbe? Vagy nem jól mívelvén neki, vagy többet vevén mívedért, hogysem mint érdemlettél volna?
15. Hitegetted-e felebarátodnak szolgáját vagy szolgáló leányát?
16. Csaltál-e meg akármiképpen valakit?
17. Nálad letétetett avagy hagyatott marhát tagadtál-e el?
18. Ha valakinek valami elveszett marháját megtaláltad, titkoltad-e el és tartottad-e magadnak?
19. Szőlejébe, kertjébe, gabonájába vagy egyéb marhájába tettél-e kárt valakinek?
20. Mikor adós voltál, múlattad-e el a megfizetést, noha megfizethet­tél volna?
21. Kockát, kártyát, avagy egyéb játékot játszottál-e nyereségnek oká­ért?
22. Munkásidnak, béresidnek, szolgáidnak bérét és szolgálatját tar­tottad-e meg?

A nyolcadik parancsolatról

A nyolcadik parancsolat ez: Felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot ne szólj! Melybe tiltatik nyelvünknek minden felebarátunk el­len való gonoszsága.
1. Volt-e szokásod, hogy felebarátodnak akármi kicsiny vétkét is nagy és halálos bűnnek ítélted volna lenni?
2. Igyekeztél-e azon, hogy meggyalázhattál volna valakit hírébe-nevébe?
3. Törvénybe tettél-e hamis tanúbizonyságot valaki felől?
4. Vádoltál-e, avagy mentettél-e valakit hamisan?
5. Rágalmaztál-e valakit háta megett?
6. Felebarátodnak valami titkát az ő kárára, ártalmára, vagy gya­lá­zat­jára jelentetted-e ki?
7. Egyebeknek cselekedetit magaráztad-e gonoszra?
8. Örömest hallgattál-e rágalmazó beszédeket?
9. Amit valaki felől hallottál, beszélletted-e másnak?
10. Tettél-e vakmerő ítéletet más felől?
11. Hízelkedésből dicsértél-e valakit?
12. Szólottál-e hazugságot egyebek ellen, avagy hivalkodó beszéd között?
13. Felebarátodnak dicséretét irigyletted-e, avagy ahol dicsérni kel­lett volna, nem dicsérted-e őtet?
14. Hírébe-nevébe kisebbítettél-e meg valakit?
A két utolsó parancsolatról szólottunk odafel az hatodik és hetedik parancsolattal együtt.

Másodszor kérdezze ki a gyóntató a gyónót a halálos bűnökről, éspedig így:

Lássad immár azt is, miképpen és hányképpen vétkeztél Isten ellen az hét halálos bűnbe.

Az első halálos bűn: kevélység

Voltál-e kevély?
2. Alítottad-e valaha magadba, hogy ami jó benned vagyon, tu­laj­donod, mintha tetőled, és nem Istentől származnék?
3. Avagy ha vallottad is, hogy Istentől vagyon, mindazáltal azt tar­­tottad-e, hogy a te érdemidért adatott neked?
4. Kérkedtél-e valamivel ollyal, ki benned és nálad nem volt?
5. Dicsekedtél-e bűnbe, avagy valami hívságos dologba?
6. Kerestél-e magadnak dicséretet valami jó cselekedetből, kiből az Is­tennek nevének dicséretét kellett volna keresned?
7. Míveltél-e valami jót emberi látásért?
8. Voltál-e tisztességkívánó?
9. Ítélted-e magadat egyebeknél jobbnak, tisztességre méltóbbnak és szentebbnek lenni?
10. Utáltad-e meg felebarátodat, alítottál-e valakit náladnál alábbvalónak lenni és méltatlannak a te barátságodhoz?
11. Voltál-e képmutató, szentnek, jámbornak és ájtatosnak mutattad-e magadat tettetésképpen?
12. Szólottál-e jót képmutatásból, szívedbe gonoszt gondolván?
13. Voltál-e vakmerő a te értelmedbe, nem akarván azoknak értelmüket venni, akik valamit jobban értettek náladnál?
14. Voltál-e versengő, nem akarván, az mit egyszer megmon­dot­tál, attól elszakadni, ha szintén eszedbe vetted is, hogy nem jól mondottad?
15. Voltál-e engedetlen Istennek és az embereknek, kiknek engedelmességgel tartoztál volna?
16. Múlattad-e el azt megmívelni, amit méltán és törvény szerint parancsoltak neked azok, akik náladnál feljebb valók?

Az második halálos bűn: fösvénység

Voltál-e fösvény?
2. Voltál-e telhetetlen, meg nem elégedvén avval, amit Isten ne­ked adott?
3. Kívántál-e meggazdagulni?
4. Estél-e fölöttébb pénz- és marhakeresésnek?
5. Szegted-e meg Istennek valamely parancsolatját gazdagságnak okáért?
6. A szegényekhez voltál-e irgalmatlan és szoros markú, nem örö­mest adtál-e nekik, dorgáltad-e, pirongattad-e meg őket, midőn alamizs­nát kértenek tőled?
7. Voltál-e szorgalmatos és nyughatatlan pénz- és marhakeresés miatt?
8. Evilági szorgalmatosság miatt múlattad-e el gyónásodat, a Krisz­tus szent testének-vérének hozzád vételét, avagy akármi egyéb jót?
9. Álnokul és erővel jutottál-e, avagy csak akartál-e jutni valami marhához?
10. Hazudtál-e, esküdtél-e pénzért és marháért hamisan?
11. Hamis pénzzel éltél-e?
12. Költötted-e marhádat és pénzedet örömesben torkodra, hasadra, és akármi hiábavaló dologra, hogysem mint Istennek tisztességére és szűkölködő felebarátidnak segítésére?
13. Adósidat, akiknek tudtad, hogy nincsen mivel fizetniük, szorítottad-e kegyetlenül az adósságnak megfizetésére?

Az harmadik halálos bűn: paráznaság

Szólottunk erről odafel, az hatodik és kilencedik parancsolatnak rendibe, annak okáért most csak azokról a gonoszságokról kér­­dez­­kedem tetőled, melyek a buja életet szokták követni.
1. Merültél-e el annyira a testi bűnbe, hogy amiatt némiképpen ugyan megvakult volna a te elméd, tunyává és alkalmatlanná lettél vol­na az isteni és mennyei dolgoknak elmélkedésére?
2. Feledkeztél-e el magadról, rendedről és állapotodról efféle bűn miatt, meg nem gondolván, hogy nem illett volna hozzád az, amit mí­­veltél, csak azért is, mivelhogy sokaknak szemük néznek tereád, és sokan megbotránkozhatnak a te gonosz életedbe?
3. Voltál-e testi bűn miatt állhatatlan, gyakorta elvégezvén elmédbe, hogy megjobbítod magadat, de azt, amit végeztél, meg nem állván, hanem mégis ugyanazon gonosz életnek sarába hevervén?
4. Gyönyörködtél-e annyira az buja életbe, hogy azért kész voltál volna az Istennek kedvét és akaratját hátravetni, sőt Istentől teljesség­gel elszakadni?
5. Kívántál-e e világon sokáig élni avégre, hogy tested kívánságának többet szolgálhass?
6. Feledkeztél-e el halálodról efféle bűn miatt?

Az negyedik halálos bűn: irigység

Irigyletted-e valamely felebarátodnak tudományát, tisztességét, jó hírét-nevét, emberek között való becsületét avagy egyéb javait?
2. Irigyletted-e, hogy felebarátod náladnál nem alább, hanem feljebbvaló, avagy hozzád egyenlő volt?
3. Irigyletted-e, mikor láttad, hogy valaki gyakrabban gyónt, gyakrabban élt az Oltáriszentséggel, ájtatosb volt, több jót cselekedett tenáladnál?
4. Igyekeztél-e irigységből valakinek előmenetit megbántani, őtet rágalmazván, ellene suttogván és az embereknek jóakaró elméjüket tőle elidegenítvén?
5. Beszélletted-e felebarátodnak bűneit egyebek előtt az ő ártalmára vagy kárára?
6. Örültél-e felebarátodnak kárán, kisebbségén, avagy valami nya­va­lyáján?
7. Bánkódtál-e felebarátodnak előmenetén és jó szerencséjén?

Az ötödik halálos bűn: harag

Voltál-e haragos?
2. Méltatlanul és érdeme nélkül akartál-e valakin haragból bosszút tenni?
3. Haragodba igyekeztél-e felebarátodon akármi kicsiny vétekért is bosszút állani?
4. Tartottál-e úgy haragot valakire, hogy nem akartál volna csak reá nézni is, sem vele szólani, sem őtet nevén nevezni?
5. Zajgottál-e, kiáltottál-e, feddettél-e, szitkozódtál-e, átkoztál-e haragodba?
6. Tettél-e valakin, akire megharagudtál, bosszúságot?

Az hatodik halálos bűn: torkosság

Voltál-e torkos és tobzódó?
2. Ettél-e, avagy ittál-e idejebben, hogysem mint illett volna?
3. Szegted-e meg a böjtöt, többször evén egyszernél?
4. Ettél-e tiltott eleséget, úgymint húst, tikmonyát, vajat, tejet böjtnapon?
5. Kívántál-e és kerestél-e gyönyörűségesb eledelt avagy italt annál, akivel rended szerint meg kellett volna elégedned?
6. Voltál-e részeg, és ha voltál, hányszor?
7. Ittál-e duskát avagy eggyest?
8. Itattál-e, részegítettél-e mást?
9. Fölöttebb való étel és ital miatt voltál-e rest imádságra és egyéb Istenszolgálatra?
10. Részegségedbe csacsogtál-e haszontalan avagy gonosz dolgokról?
11. Étel-ital közbe vetekedtél-e Istenről, az Istennek és a hitnek dolgairól?
12. Ettél-e avagy ittál-e annyit, hogy a gyomrod meg nem tarthatta, hanem kényszeríttettél kiokádni?
13. Tobzódás és részegség miatt gerjedeztél-e bujaságra, és történt-e rajtad testednek megfertelmezése?

Az hetedik halálos bűn: jóra való restség

Voltál-e gonosz kedvű és rest a jócselekedethez?
2. Restelltél-e tanulni és értekezni az üdvösségnek dolgai felől?
3. Tudod-e az Miatyánkot, Üdvözlégy Máriát, a hitnek ágazatit és a tíz parancsolatot, vagy nem? 4. Voltál-e hivalkodó?
5. Múlattad-e hiába idődet?
6. Hamar és könnyen engedtél-e a kísértetnek?
7. Halogattad-e a bűnből való megtérést, avagy valami egyéb jót?
8. Mikor valami jót míveltél, sietettél-e elvégezni, alig várván, hogy végét érhetted volna?
9. Hagytad-e valamikor félbe az elkezdett imádságot, böjtöt és egyéb jócselekedetet?
10. Voltál-e gondviseletlen házad népére és egyebekre, kiket Isten az te gondviselésed alá adott? 11. Voltál-e oly tunya, hogy inkább akartál volna éhezni és szűkölködni, hogysem mint dolgot tenni és munkálódni?
12. Voltál-e oly ájtatlan, hogy ugyan visszatetszett volna az imádkozás és egyéb jó cselekedet?
13. Gyűlölted-e azokat, akik tégedet jóra intettenek és a gonoszról meg­feddettenek?
14. Voltál-e oly idegen a penitenciatartástól, hogy az megcselekedett bűnről semmi bánatot nem érzettél szívedbe?

De peccatis alienis

Harmadszor kérdezze ki a pap a gyónót az idegen bűnök felől, éspedig így:

Mondd meg azt is, ha vétkeztél-e a kilenc idegen bűnökbe, azaz voltál-e részes más ember bűnébe?
1. Parancsoltad-e másnak, hogy gonoszt míveljen?
2. Adtál-e valakinek tanácsot valami gonosztételre?
3. Te akaratodból és engedelmedből mívelt-e valaki gonoszt?
4. Dicsértél-e valakit a gonosz cselekedetbe, ingerletted-e őtet több go­noszra, dicsérvén azt, amit mívelt, és jónak mondván az ő gonosz cse­lekedetit?
5. Oltalmaztad-e a gonosztevőt, mentetted-e, rejtegetted-e?
6. Volt-e részed valami gonoszul (úgymint uzsorával, lopással, álnok­sággal, hamis kereskedéssel, avagy másképpen az Isten tör­vénye el­len) talált marhába?
7. Hallgattad-e el bűnét valakinek, akit meg kellett volna feddened?
8. Ami gonosznak ellene állhattál volna, nem állottál-e?
9. Akinek tartoztál volna megjelenteni valakinek bűnét, avégre, hogy megfeddette és megjobbította volna őtet, nem jelentetted-e meg?

KI PARANCSOL A VATIKÁNBAN?

Azok a naiv olvasóink, akik mostanáig azt hitték volna, hogy XVI. Benedek pápa, az alábbi szürreális beszámolótól alaposan kijózanodhatnak. A végkövetkeztetés elég lesújtó, de legalább erőt adhat azokkal a nemtelen támadásokkal szemben, amelyekkel e világ fejedelme egyre vadabbul ront Krisztus Egyházára és annak látható fejére. Ha ugyanis a Szentatya a saját háza táján sem parancsol, vajon milyen alapon lehetne felelőssé tenni a világon élő (sőt korábban élt) összes pap gaztetteiért?

A napokban futótűzként járta be a tradicionalista blogoszférát egy hír: valaki megtalálta a vatikáni honlapon a Summorum Pontificum motu proprio szövegének olasz fordítását, amelyre a pápai dokumentumok között egyébként nem lehet rákattintani. Mert hogy a megfelelő rovatban mindössze két nyelven elérhető: latinul és magyarul.


A latin szöveg nem abban az eredeti változatban szerepel, amellyel 2007 július 8-án a L’Osservatore Romano 1. és 5. oldalán megjelent, hanem végleges (és több ponton javított) megfogalmazásában, amelyet a Szentszék hivatalos közlönye, az Acta Apostolicae Sedis tett közzé több mint fél évvel később (99. kötet, 9. füzet, 777—781. oldal — a címlapon névlegesen a 2007 szeptember 7-i dátummal, de valójában 2008 márciusi megjelenéssel).

A magyar szöveg annak köszönheti előkelő pozícióját, hogy a motu proprio Diós István általi fordítását a Szent István Társulat a katekizmus kompendiumával együtt elektronikus formában is megküldte az Apostoli Szentszék Vagyonkezelőségének, az pedig mindkét anyagot elhelyezte a vatikáni honlap megfelelő helyén.

Az olasz szöveg, bár közvetlen link nem mutatott rá, ugyanitt volt elérhető, csupán az internetes címben (az ún. url-ben) kellett lecserélni a nyelvre utaló utolsó két betűt „lt”-ről vagy „hu”-ról „it”-re. Erre a lehetőségre újabban az olasz Una Fides blog március 13-i bejegyzése hívta fel a figyelmet, innen vette át a hírt az igen frekventált Messainlatino.it és az ismert Vatikán-szakértő, Paolo Rodari. Mindhárman felteszik a kérdést: hanyagságról vagy szándékos szabotálásról van szó? A válaszra nem kellett sokáig várni.

Egy gyakorlott internetezőnek bizonyára feltűnt, hogy az előző bekezdésben nem talál hiperlinket az „olasz szöveg” szavak alatt, amint az a korábbi latin és magyar dokumentumok alapján várható lett volna. Ennek az az oka, hogy a http://www.vatican.va/holy_father/benedict_xvi/motu_proprio/documents/hf_ben-xvi_motu-proprio_20070707_summorum-pontificum_it.html hivatkozás Rodari posztjának megjelenése óta immár nem hozza elő az olasz szöveget, hanem — hibaüzenet nélkül — közvetlenül a Vatikán nyitólapjára ugrik. Vagyis most már nemcsak link nincsen, hanem maga a vonatkozó oldal is eltűnt! Ha valaki kíváncsi rá, milyen volt 2010 március 17-éig, az internet tartalmát rendszeresen archiváló cégek egyikénél megtalálhatja (pl. itt, a 2010 február 2-i állapot szerint). Az egész történetet az angol nyelvű olvasók számára végül Fr Zuhlsdorf foglalta össze.

Az eddig elrejtett olasz fordítás rejtélyes eltűnése tovább növelte a feszültséget, s ma délután maga Rodari is újabb posztban számolt be a váratlan fordulatról. Az igazi meglepetés azonban csak most következett. 14 óra 56 perckor egy Lucchesedoc nevű olvasó az alábbi szövegű megjegyzést írta a poszthoz:

„Ma reggel felhívtam az internet-irodát [ti. a Szentszékét] egy régi probléma megoldása végett, amelyet már egy éve fölvetettem (a CIC-et nem tették naprakésszé aszerint, ahogy azt a pápa az 1998-as “At [helyesen: Ad] Tuendam Fidem” motu proprióval elrendelte), és mivel olvastam erről az ügyről, ha már úgyis ott voltam, erről az eltávolításról is magyarázatot kértem.

Azt a választ kaptam (remélem, hogy pontosan referálom, amit nekem mondtak), hogy kénytelenek voltak eltávolítani [az oldalt], mert az olasz szöveg nem volt hitelesítve (validato). Megkérdeztem, hogy kinek kellene hitelesítenie, mire azt mondták, hogy ezt az Államtitkárságnak kell megtennie. [...]”

Ha valaki esetleg azt hinné, hogy valamit rosszul értett, a saját szavainkkal is megismételjük: Őszentsége Államtitkársága 2007 július 7-étől 2010 március 17-éig, közel 1000 nap alatt nem volt képes megbirkózni azzal a feladattal, hogy ellenőrizze és jóváhagyja egy három oldalas latin szöveg olasz fordítását. Amikor pedig a fordítást felfedezték a vatikáni honlapon, azonnal gondoskodott az eltávolításáról. Mindez azért rendkívül érdekes, mert — mint fent láttuk — a motu proprio latin szövegét valaki utólag a 2008 márciusában megjelent végleges változat szerint átjavította. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a dokumentumokhoz a közzététel óta hozzá sem nyúltak.

Ennél már csak az a megdöbbentőbb — és, sajnos, nevetségesebb —, hogy ezt a nem hitelesített, és ezért három év múlva visszavont olasz fordítást annak idején (vagyis 2007 július 7-én) maga a Vatican Information Service (VIS) készítette és tette közzé „BXVI-MP/.../SUMMORUM PONTIFICUM VIS 070707 (1790) ” technikai kóddal. Ez a vatikáni honlapon csak rövid ideig volt elérhető, a hivatalos archívum azonban szerencsére megőrizte, így ma is bárki elolvashatja. Idézzük a szöveg bevezetőjét:

„VATIKÁNVÁROS, 2007 JÚL. 7 (VIS). Az alábbiakban közöljük a Szentatya, XVI. Benedek “Summorum Pontificum” motu proprio kiadott, az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról szóló apostoli levelének olasz nyelvű, nem hivatalos munkafordítását.”

A Vatican Information Service 1990 március 28-án jött létre, és a Szentszék Sajtótermének keretében működik. A Szentszék Sajtóterme a Pastor bonus apostoli rendelkezés 43. cikkelye értelmében az Államtitkárság Első Részlegének szervezeti egysége, akárcsak a Szentszék Internet-irodája, amelyet a bíboros államtitkár 1996 július 19-én hozott létre. Az Államtitkárság Első Részlegét az általános ügyekért felelős helyettes államtitkár (Sostituto per gli affari generali) vezeti. Az általános ügyekért felelős helyettes államtitkárt 2007 június 9-e óta Mons. Fernando Filoninak hívják. Őexcellenciája a fenti képen Daniel Anrig ezredessel, a Svájci Gárda parancsnokával látható, amint 2009 május 6-án Róma 1527-es kifosztására (Sacco di Roma) emlékezik.

Mons. Filoni személyéről, egyházpolitikai elveiről és módszereiről az elmúlt években sokat írtak. A hagyományos liturgia iránti erős ellenszenve és a neokatekumenális közösséghez fűződő szoros kapcsolata közismert. Nem véletlen tehát, hogy a motu proprio olasz fordításának ügyében már azelőtt az ő nevét kezdték emlegetni, hogy a vatikáni internet-iroda tájékoztatása egyértelművé tette volna az érintettségét. Fölösleges is tovább bogozgatni a szálakat. A címben feltett kérdésre válaszoltunk: a többit rábízzuk az olvasóra.

R.Z.

RENDKÍVÜLI SZENTMISEALKALMAK A KÖZELJÖVŐBEN

E héten pénteken, 2010. március 19-én, péntek este fél 7 órai kezdettel tartjuk Szent József, a Boldogságos Szűz Mária Tisztaságos Jegyese ünnepének énekelt szentmiséjét Budapesten, a Gellérthegyi Pálos Sziklatemplom Szent István-kápolnájában.

Március 25-én, a rá következő csütörtökön ugyancsak fél 7 órakor lesz Gyümölcsoltó Boldogasszony, vagyis az Angyali Üdvözlet ünnepének énekelt szentmiséje a Váci utcai Szent Mihály-templomban.

* * *

Urunk Szenvedésének vasárnapján, azaz feketevasárnap (március 21-én) a szokásos, fél 4 órai szentmisén a Corvina Consort végzi az énekes szolgálatot a Choralis Constantinus 500 sorozat következő alkalmaként. A szertartás zenei anyagát alább közöljük:

Bevonulásra — Adiuva nos, Deus
Asperges
Introitus — Heinrich Isaac: Iúdica me, Deus (CC I.)
Kyrie — Missa Ferialis
Graduale — Eripe me, Dómine (Graduale Pataviense, fol. 53)
Tractus — Heinrich Isaac: Sæpe expugnavérunt me (CC I.)
Credo (ambrozián)
Offertorium — Confitébor tibi, Dómine (Offertoriale Triplex)
Sanctus — Missa Ferialis
Úrfelmutatásra — Vincenzo Ruffo: Adorámus te, Christe
Agnus Dei — Missa Ferialis
Communio — Heinrich Isaac: Hoc corpus (CC I.)
Áldozásra — Pierre de la Rue: O, salutáris Hostia
Kimenetre — Pierre de la Rue: Ave, apertor cælórum

Művészeti vezető: Kalmanovits Zoltán.
Énekel: Szemkeő-Martin Orsolya, Pászti Károly, Kalmanovits Zoltán, Kocsis Csaba.

XVI. BENEDEK PÁPA: A PAP MINT ALTER CHRISTUS
A FOLYTONOSSÁG HERMENEUTIKÁJÁBAN

Laetare vasárnap elmúltával, amely Rómában valaha az utolsó nap volt a háromhetes nagyböjt előtt, most újra a komolyabb témák felé fordulunk. A prelátusok után a papságról szeretnénk szólni, mégpedig a Szentatya szavaival, aki az elmúlt héten két fontos beszédben kapcsolta össze a II. Vatikáni Zsinat helyes értelmezését az Egyház és az áldozópapok hiteles önképével.

2010 március 10-én a szerdai katekézist XVI. Benedek pápa ismét kedves középkori szerzőjének, a ferences Bonaventura bíborosnak szentelte. Gondolatainak összefoglalása magyarul is olvasható, egy bekezdést azonban szó szerint idéznünk kell tőle, mert újabb fontos elemmel gazdagítja a folytonosság hermeneutikájának tanítását:

„Ezen a ponton talán érdemes elmondani, hogy ma is vannak olyan víziók, amelyek szerint az Egyház egész második évezredbeli története folytonos hanyatlás lett volna, sőt egyesek ezt a hanyatlást már rögtön az Újszövetség utántól számítják. A valóságban azonban Opera Christi non deficiunt, sed proficiunt, Krisztus művei nem csökkennek, hanem gyarapszanak. Mi lett volna az Egyházzal a ciszterciek, a ferencesek és a domonkosok új lelkisége nélkül, vagy Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János meg a többiek lelkisége nélkül? Ez a megállapítás ma is érvényes: Opera Christi non deficiunt, sed proficiunt, előrehaladnak. Szent Bonaventura megtanít minket a szükséges — és egyúttal komoly — ítélőképesség egészére, amellyel felismerhetjük a józan realizmust és a nyitottságot az új karizmákra, amelyeket Krisztus ajándékoz a Szentlékben az Ő Egyházának. És miközben megismétlődik a hanyatlásnak ez a gondolata, ugyanígy ismétlődik a másik gondolat is, a «spiritualisztikus utópizmusé» [amelyet a pápa korábban, Gioacchino da Fioréról szólva már említett]. Jól tudjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat után egyesek meg voltak győződve arról, hogy minden megújult, hogy egy új Egyház jött létre, hogy a zsinat előtti Egyház véget ért és egy másik lépett a helyére, egy teljesen «más». Micsoda anarchikus utópizmus! De Istennek hála a péteri bárka bölcs kormányosai, VI. Pál pápa és II. János Pál pápa egyfelől megvédték a zsinat újdonságát, másfelől viszont megvédték az Egyház egyedüliségét és folytonosságát is, amely mindig a bűnösök Egyháza és mindig a kegyelem helye marad.”

Csütörtökön és pénteken a Szentatya két olyan rendezvény résztvevőit fogadta, amelyek a Papság Évébe illeszkedtek. Az első az Apostoli Penitenciária kurzusa volt a belső fórumról, vagyis a gyóntatás gyakorlatáról, a második pedig egy teológiai konferencia, amelyet a Kléruskongregáció szervezett. Az utóbbi kihallgatás alkalmával XVI. Benedek pápa ismét visszatért a folytonosság hermeneutikájára, ezúttal a papok életére és hivatására alkalmazva azt. Ebből a 2010 március 12-i beszédből három bekezdést szeretnénk idézni:

„A papi identitás kérdése, amely konferenciátok első napjának témája, meghatározó jelentőségű a szolgálati papság jelenlegi és jövőbeli gyakorlása számára. Egy olyan korban, mint a miénk, amely ennyire «multicentrikus» és hajlamos rá, hogy elmossa az önazonosság minden lehetséges felfogását, amelyet sokan a szabadsággal és a demokráciával ellentétesnek tartanak, fontos, hogy tisztában legyünk a felszentelt szolgálat teológiai sajátosságával, mert csak így állhatunk ellen a kísértésnek, amely a papságot az uralkodó kulturális kategóriákból akarja levezetni. A kiterjedt szekularizáció kontextusában, amely egyre jobban kizárja Istent a közéletből és — tendencia-szerűen — a társadalmi köztudatból is, a papot gyakran a közfelfogástól «idegennek» tartják, mégpedig éppen szolgálatának legalapvetőbb szempontjai miatt, amelyek értelmében a szent dolgok (sacrum) emberének kell lennie, aki ki lett véve a világból, hogy a világ érdekében járjon közbe, s aki ezt a küldetést Istentől és nem az emberektől kapta (vö. Zsid 5, 1). Ezért túl kell lépni az olyan veszélyes redukcionista felfogásokon, amelyek az elmúlt évtizedekben — inkább funkcionális, mint ontológiai kategóriákat alkalmazva — a papot mintegy «szociális munkásként» írták le, azt kockáztatva, hogy ezzel elárulja Krisztus saját papságát. Amint egyre sürgetőbbnek tűnik a folytonosság hermeneutikája a II. Vatikáni Egyetemes Zsinat szövegeinek megfelelő értelmezésében, hasonló módon szükségesnek tűnik egy olyan hermeneutika, amelyet «a papi folytonosságénak» nevezhetnénk, vagyis amely a Názáreti Jézusból, az Úrból és Krisztusból kiindulva végighalad mindannak a nagyságnak és szentségnek, mindannak a kultúrának és jámborságnak a kétezer éves történetén, amelyet a papság írt bele a világba, hogy végül egészen napjainkig jusson el.

Kedves paptestvéreim, a mai időkben különösen fontos, hogy elhivatásunk a felszentelt szolgálatra, vagyis a Krisztus egyetlen papságában való részesülésre ismét felvirágozzék a «prófécia karizmájában»: nagy szükség van olyan papokra, akik Istenről beszélnek a világnak és akik bemutatják Istennek a világot; olyan emberekre, akik nincsenek kitéve a kultúra eseti divatjainak, hanem képesek hitelesen megélni azt a szabadságot, amelyet egyedül az Istenhez tartozás biztonsága tud megadni. Amint konferenciátok is hangsúlyozta, manapság a legszükségesebb prófétai tulajdonság a hűség, amely Krisztusnak az emberiséghez való hűségéből kiindulva az Egyházon és a szolgálati papságon keresztül elvezet saját papságunk megéléséhez a Krisztushoz és az Egyházhoz való teljes ragaszkodásban. A pap ugyanis többé már nem önmagáé, hanem a megkapott szentségi pecsét által (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1563. 1582. p.) Isten «tulajdona». Ezt a «valaki Más tulajdonaként való létezését» kell felismerhetővé tennie mindenki számára a maga világos tanúságtételével.

A papnak gondolkodásmódjában, nyelvezetében, a világ eseményeiről való ítéletalkotásában, szolgálatában és szeretetében, a más személyekhez való viszonyulásában, sőt ruházatában is a maga szentségi hovatartozásából, legbenső lényegéből kell prófétai erőt merítenie. Ezért mindenáron azon kell lennie, hogy kivonja magát az uralkodó mentalitás alól, amely a szolgálattevő értékét nem a lényegével, hanem a szerepével hajlamos összekötni, félreismerve ezáltal Isten művét, amely a legmélyebben érinti a pap személyének identitását, amikor véglegesen a saját képére formálja őt (vö. uo. 1583. p.).”

A papot tehát Isten a saját képére formálja — így lesz belőle Krisztus (kép)mása, egy „másik Krisztus”, elsősorban és leginkább a szent liturgiában. Nagyon szépen mutatja be ezeket a gondolatokat a modern kor mozgóképi nyelvén az a félórás DVD, amelyet a Kléruskongregáció állított össze Alter Christus címmel. A videó három részre bontva nemrég a YouTube-ra is fölkerült. Mi itt csak az angol változatot közöljük, saját honlapjáról azonban az olasz, a francia, a spanyol és a német is közvetlenül elérhető.

A PRELATE’S LIFE I.

Csütörtökön már bepillanthattunk a főpapok dolgos mindennapjaiba a focizó érsektől a doboló segédpüspökön át egészen egy exkluzív római kollégium mai tagjáig, akit rituálisan befedett feje (velatum caput) azonosított pontifexként. Ma ezt a fonalat folytatjuk, hiszen a prelátusok élete bőven tartogat még számunkra könnyedebb témát — mégpedig annyit, hogy nemcsak egy bejegyzést, hanem egy egész blogot is megtöltene. A továbbiakban ebből a kiapadhatatlan forrásból nyújtunk időnként egy-egy tematikus válogatást. (Az angol cím többek között arra utal, hogy a képek egy jelentős része az amerikai Life magazin internetes archívumából származik.)

* * *

Ebben a sorozatban mindenekelőtt szeretnénk megcáfolni azt az elterjedt tételt, hogy a prelátusok élete unalmas volna. Természetesen nem tagadjuk, hogy álló-, pontosabban ülőképességük gyakran cserben hagyja őket — főleg amikor a pápa őszentségét kell hallgatniuk, mint ezen a 2008-as képen:


Ugyanakkor azt is megjegyezzük, hogy ez nem kifejezetten mai probléma, hanem szinte egyidős az emberiséggel, s így a világ püspökeinek már a II. Vatikáni Zsinaton is testületileg kellett megbirkózniuk vele:

Hangsúlyozni kell azonban, hogy számos pozitív ellenpélda létezik, amelyekből a prelátusokat kifejezetten élénk, érdeklődő, sőt menthetetlenül kíváncsi krisztushívőnek ismerhetjük meg. A legkisebb jelét sem mutatja pl. az unalomnak ez a zsinati atya:

És természetesen a főpapok nemcsak az egyházi dolgokban, hanem a világi technikában is bámulatosan haladnak a korral. VI. Pál pápa 1968-as kolumbiai útja során az egyik résztvevő már jóval kisebb és praktikusabb segédeszközzel pásztázta az eseményeket:


Ha a prelátusi kíváncsiság nem is ismer határokat, az emlékezetnek már természetes korlátai vannak. Ezért nem árt mindent gondosan rögzíteni, amint ezt egy hivatásos fényképész az 1965-ös New York-i pápalátogatás során rögzítette:

Nos, miután ekkora figyelem és érdeklődés összpontosul rá püspöktársai részéről, nem csoda, hogy időnként maga a Szentatya is enged a nyomásnak, s nem szégyell hasonlóképpen visszanézni:

II. János Pál Franciaországban, 1980 június 1-jén