A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA IV.

Valamiféle felületes, genealogikus szemlélet alapján úgy ítélhetnénk, hogy a búzaszentelő Esztergomban kései, XVI. századi hozzáadás, amely a rítus peremterületeiről szivárgott be a központi gyakorlatba. Valóban, az említett kalocsai forráson kívül az 1509-ben, majd 1514-ben kiadott Egri ordináriuskönyv tartalmazza elsőként. A szanktoráléban, Szent Márk napjánál szereplő leírás szerint a processzió az evangelista ünnepi miséjét követő szexta után kezdődött a Surgite sancti tétellel, amelyet a Regina cæli és a Vita sanctorum himnusz követett. Az előbbi a Boldogságos Szűz kommemorációs antifónája a húsvéti időben, a második a szenteknek kifejezetten a húsvéti időben használatos, közös zsolozsmahimnusza. Mindhárom tétel a mindenszentek segítségül hívásához, így az ereklyék hordozásához kapcsolódik. Az ordinárius ezzel összhangban előírja, hogy négy, dalmatikába öltözött diákonus vigye a menetben az ereklyetartókat, mégpedig ugyanazok, akik majd a négy evangéliumi szakaszt is énekelni fogják. Rajtuk kívül négy akolitusról esik szó, akik az éneket vezetik, valamint arról, hogy a menetben szükség van tömjénre és szenteltvízre.

Amikor a szentelés helyére érnek (ezt közelebbről nem határozza meg a könyv), térden állva eléneklik a litániát. Ennek jelentősége az, hogy a litánia, amely mindeddig a menetben énekelt szöveg volt, átértelmeződik a konszekrációt bevezető aktussá, amint az más szentelésekkor is lenni szokott. Ezt a változást teszi egyértelművé, hogy a litánia záró szakaszába immár tényleg beékelődik a püspök (vagy a pap) háromszori „Ut segetes istas, fructus et vineas benedicere” (Hogy e vetéseket, terményeket és szőlőket megáldani [méltóztassál]) invokációja. Egy bevezető oráció és antifóna után a négy diákonus kelettel kezdve a négy égtáj felé fölolvassa a négy evangélium kezdetét, majd a pap mindegyik után ugyanazon égtáj felé könyörgést mond. A könyörgések incipitjét nem adja meg a könyv, de a későbbi, esztergomi párhuzamok alapján ezek ugyanazok lehettek, mint a fönt említettek. Az evangéliumok után a püspök (vagy pap) megkezdi a vetés konszekrációját „amint a könyvben van”. A könyv, amelyet Egerben használtak, nem maradt ránk, így nem alkothatunk pontos képet arról, hogy itt a XVI. század első felének esztergomi forrásaiból ismert egyszerűbb, vagy a kalocsai függelékből ismert nagyobb szabású szentelésről volt-e szó.

A szentelés után a celebráns négy égtáj felé szenteltvizet hint és tömjénez, majd visszatérésre megkezdődik az Aufer a nobis antifóna és a Humili prece himnusz. A várba való belépéskor éneklik a De Patre Verbum himnuszt: ez az egyetlen közvetlen utalás arra, amit egyébként sejteni lehetett, hogy a processzió itt is a falakon kívülre vonult. A székesegyházba való belépéskor ismét a Regina cæli-t énekelték. Az egri rendtartás különleges vonása, hogy mind a hagyományos, hosszú processziós tételek, mind a litánia, mind a konszekráció szerepelnek benne. Ilyen együttállásra a többi forrásban nem találunk példát.

A négy evangélium kezdetének éneklése az evangéliumok összességét jelentette. A szokás dél-német területeken már a XIV. századtól megjelenik a rossz időjárás elhárítása érdekében, különös tekintélyt élvezett a János-prológus (János a „Mennydörgés Fia”, a Boanergés), amely nemcsak utolsó evangéliumként, hanem más szentségek-szentelmények befejezéseképpen is használatban volt.


Ugyanez Esztergomban (azaz tulajdonképpen Nagyszombatban) először Telegdi Miklós 1580-as Ordinarium-ában, majd 1583-as Agendarius-ában tűnik föl. Rendje azonban sem a kalocsai, sem az egri rendtartásnak nem felel meg tökéletesen. Ennek és a korábbi esztergomi forrásokkal való összevetésnek alapján vagy arra gondolhatunk, hogy Esztergom csak ekkor, de mindjárt módosítva alkalmazta ezt a rítust, vagy — és ez a valószínűbb — föltételeznünk kell, hogy korábban is létezett, csupán a fönnmaradt források hallgatnak róla. A Telegdi-féle könyvek máskor is arról árulkodnak, hogy az 1580-as években a nagyszombati felelősök erőfeszítéseket tettek az esztergomi rítus megmentésére. A székvárost a török rég elfoglalta, esztergomi liturgikus könyveket az 1520-as évek után nem nyomtattak, Oláh Miklós viszont az 1550-es években megkezdte az egyházi élet helyreállítását. Így az Oláh és Telegdi nevéhez fűződő kiadványok éppen az esztergomi örökség megőrzésének szándékát képviselik, és nem valószínű, hogy tartalmi újításokat kívánnának bevezetni. Hogy a búzaszentelő esztergomi rendje nem a kor szülötte, azt valószínűvé teszi még egy tény, mégpedig az, hogy az 1500 és 1560 közötti rituále több ponton német szertartásrendek közvetlen átvételének bizonyult. A kérdés tisztázása mindenesetre alaposabb vizsgálatot érdemel.

A Telegdi-féle könyvekben a processzió közvetlenül Szent Márk miséje után kezdődik. Kifejezetten elő van írva, hogy célpontja a városon kívül legyen. A processzió kezdőtétele a Surgite sancti, habár az ereklyékről nincs szó, majd himnuszok következnek: az Egerben is említett Vita sanctorum és a nálunk húsvéti kompletóriumhimnuszként élő Ad cenam Agni. A város kapujában a nép (itt a Telegdi-féle könyvek jól érzékelhető „pasztorális” fogékonysága ütközik ki) a Christus surrexit (a mai is énekelt Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából, de a Föltámadt Krisztus e napon strófikus, hosszú szövegével) kanciót énekli.

Amikor a vetésekhez érnek, az áldás a következő módon történik. Előbb megemlékezéseket (szuffrágiumokat) végeznek húsvétról, a Szent Szűzről, Szent Péterről és Pálról, Szent Adalbertről, minden szentekről, a bűnökért, a királyért, a pogányok ellen, esőért vagy derült időért, békéért. Ekkor következik a litánia három betoldott invokációval, az Egerben megismert formában. A bevezető könyörgés ugyanaz, mint Egerben, de nincs antifóna. A négy evangélium éneklése keleten nem Mátéval, hanem Jánossal kezdődik. Ezt követi a Mennybemenetel evangéliuma Márk szerint dél felé, a Máté-genealógia nyugatnak, végül a Lukács-evangélium kezdete északi irányba. (A kalocsai forrás húsvét, illetve szintén áldozócsütörtök [Mennybemenetel] evangéliumát adja meg a 2. és a 3. helyen.) További különbség, hogy az evangéliumok után, a megfelelő könyörgés előtt a szakaszhoz tartalmában illő responzóriumot énekelnek: a Verbum caró-t (karácsony, a János-prológusból), az Ite in orbem-et (áldozócsütörtökről), a Felix valdé-t (Máriáról [Nagyboldogasszony], a genealógia miatt) és az Inter natos mulierum-ot (Szent Ivánról, Lukács evangéliumának megfelelően). Az utolsó evangélium-responzórium-könyörgés egység után további két oráció hangzik el, amelyeknek végén áldóformula és Benedicamus szerepel.

A menet ismért a Christus surrexit kancióval indul vissza, a klérus és az iskolások pedig a két húsvéti szekvenciát, a Victimæ paschali-t és a Mundi renovatió-t éneklik. A templomhoz közeledve elkezdik a Te Deum-ot, majd megérkezve szuffrágiumot énekelnek a Boldogságos Szűzről.


Mindezt a ma is érvényben lévő, 1625-ben Pázmány Péter által kiadott Rituale Strigoniense részben rövidítette, részben összehangolta a Litania maior római rendjével, egyébként viszont, alapvonásaiban érintetlenül hagyta. Megmaradt a litániában a három papi invokáció, néhány kihagyással az összes könyörgés, és az evangéliumok, illetve a responzóriumok is ugyanazok, mint a Telegdi-féle könyvekben voltak. A processzió viszont a Rituale Romanum rubrikáival indul, de az Exsurge Domine helyett (ezt Esztergom pl. a húsvéti körmenet elején használta) a hamvazószerdai Exaudi nos Domine szolgál „introitus”-ként. Nem marad el a kollekta-imádság, viszont a körmenetet ismét a római rubrikák határozzák meg. A jellegzetes processziós tételek visszaszorulása, amely már a Telegdi-féle könyvekben is érzékelhető volt az Aufer a nobis, a Humili prece és az Ardua spes elmaradásával, itt még teljesebbé lesz az ereklyékre utaló tételek elhagyása miatt. Másodlagos szabályok azonban előírják, hogy ha ereklyét is visznek, azt a celebráns hordozza és ez esetben fedetlen fejjel vonuljon. Ebből egyértelmű, hogy az ereklyehordozás középkori szokása helyenként megérte a XX. századot.

A litánia ismét a menetet kísérő énekké vált, befejezése viszont — az invokációk miatt — a szentelés helyéhez van kötve. A befejezésnek még a rubrikái is a Telegdi-féle Agendarius-t idézik, de az énektételek pontos megjelölésétől már tartózkodnak. Mindössze a Te Deumról szólnak, illetve a Boldogságos Szűz szuffrágiumáról, amelyet a templom patrónusáról mondott megemlékezés is kiválthat.

Majdnem ugyanezt a rendet tartja meg az 1961-es Collectio rituum egyrészt azzal a különbséggel, hogy a gregorián tételek mellett vagy helyett népénekeket közöl. Így az Exaudi nos előtt a Hallgasd meg, Hallgasd meg kezdetűt, a négy responzórium helyett pedig a következőket (két-két strófával, ugyanabból az énekből): Aki gondolsz a madárra; Te ki hinted igéd magvát; Kik bajukkal hozzád futnak; Úr Jézus ki azt hirdetted.

Másrészt különbségek fedezhetők föl a négy evangéliumnál. A könyv — a modern liturgiában elburjánzó magyarázó-buzdító elemek előzményeként — minden evangélium előtt rövid papi exhortációt ír elő. Az olvasások észak felé kezdődnek. (Hogy ebben térképészeti szempontokon túl mi motiválhatta a szerkesztőket, talán mindörökre rejtély marad.) Az evangéliumi szakaszok minden előző változathoz képest teljesen lecserélődnek, mivel tartalmi kapcsolatot keresnek a búzaszenteléssel: Lk 12, 22—30 (a mezők liliomairól), Mk 4, 3—8 (a magvető), Mt 14, 13—20 (a csodálatos kenyérszaporítás), Jn 15, 1—7 (az igaz szőlőtő). Ez az eljárás már nem elsődleges megszentelő funkciót tulajdonít az evangéliumoknak, hanem afféle igeliturgiát alkot belőlük, a vetéssel és aratással kapcsolatos épületes olvasmányként kezeli őket. Mondanunk sem kell, hogy a szertartás századokon át alakuló, de motívumaiban egységes logikájával szakítva. Az imaszövegek egyébként ugyanazok, mint a Rituale Strigoniensé-ben, de mint más szövegekhez, a könyv ezekhez is párhuzamosan közli a magyar fordítást.

A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA III.

A puritán, római elemekhez járuló drámaibb, megragadóbb szertartási mozzanatokat a liturgiatörténet közhelyszerűen gallikanizmusnak, az Alpoktól északra élő népek szervetlen, hatásvadász hozzáadásának tekinti — kimondva vagy kimondatlanul, de a római szellemtől idegen romlásként tartja őket számon. Ha ismerték volna, nyilván hasonlóan vélekedtek volna a XX. századi liturgisták a búzaszentelő magyarországi hagyományáról is: fetisizmus, tárgykultusz, apotropaikus szertartás, amely népi babonák eredményeképpen épült be a liturgia magasabb szintű, szellemibb rendjébe. Hogy azonban nem erről van szó, arra érzékletes bizonyítékot találunk, ha a magyarországi búzaszentelőt nem a „tridenti” rítus, hanem annak órómai előzménye, és még inkább pogány római eredete környezetében értelmezzük.

A szokás teljes történetéről nem adhatunk itt megalapozott, tudományos elemzést: ehhez széles körű forrásfeltárásra lenne szükség. Amíg a rituále anyagához tartozó szertartások teljes európai hagyományáról nincs legalább megközelítőleg teljes képünk, azt sem állíthatjuk biztonsággal, hogy a szokás kifejezetten magyar sajátosság. Jelenlegi tudásunk alapján mégis kijelenthető, hogy a consecratio segetum kidolgozott alakja az egykori magyar egyháztartományban, azaz a jelenlegi Magyarország, Szlovákia és Horvátország területén mutatható ki. Minden forrásra kiterjedő ismertetésre még e szükebb körben sem vállalkozhatunk. Kiemelhetjük viszont a rendelkezésünkre álló emlékek legfontosabb jellegzetességeit és a köztük tapasztalható módosulásokat.

Az általános római rendtartáshoz képest az egyik terület, ahol jelentős bővüléssel találkozunk, a processzió énekanyaga. Mint láttuk, ezt eredetileg a Mindenszentek litániája és zsoltárok alkották. Az 50-es és 60-as évek rubrikareformjáig a litániákat duplikálták, azaz minden invokációt egyszer az előénekesek, másodszor az egész gyülekezet énekeltek el. Ezt a népi környezetben és búcsúkon ma is ismert, diktáló énekmódot részben a menet közben, szabad térben való éneklés sajátos körülményei, részben a processzió tág időkeretének kitöltése indokolták. A magyar hagyományban ezekhez képest számos további processziós tétel hangzik el, sőt nekik köszönhetően a litánia helyzete is megváltozik és átértelmeződik.


Legjelentősebb középkori miseforrásunk, a ma Pozsonyban őrzött, de esztergomi székesegyházi eredetű Missale notatum Strigoniense (1341 előttről) „In maiori letania” cím alatt előbb az Exaudivit de templo kezdetű, ismert miseformulát közli a temporáléban megszokott helyen, majd könyörgéseket és énektételeket ad a processziókhoz (elméletileg nem a Litania maior, hanem a Litania minor napjaira, de a processzió mindkét esetben azonos rendet követett). Elsőként az Exsurge Domine szólal meg, amelyet már az órómai források is mint introituspótló antifónát adnak meg a szertartás kezdetén. Hasonló szerkezetű a második antifóna, a Clementissime Domine. Ezt követi egy könyörgés (Deus qui misericordiæ ianuam), amely a körmenetet indító órómai kollektának felel meg.

Maga a processzió a Surgite sancti tétellel kezdődik. Ennek szövegét (Keljetek föl, szentek, hajlékaitokból…) csak a szertartás összefüggésében érthetjük meg. Később ismertetendő források és még modern előírások is utalnak arra, hogy a Litania maior alkalmával szokás volt ereklyéket vinni a körmenetben. Az ereklyék megszentelő hatása, illetve a zarándokló és a megdicsőült Egyház általuk megjelenített egysége mellett az ereklyék mintegy érzékletesen képviselik a szentek litániában megszólított seregét. Ugyanezt az antifónát rendszerint az ereklyék hordozásakor volt szokás énekelni, így pl. templomszenteléskor, amikor az oltárokba beépítendő ereklyéket ünnepélyesen a templomhoz vitték abból a sátorból vagy kápolnából, ahol a megelőző éjszaka virrasztva őrizték őket. A szentek segítségéről, az Úr velük végbevitt, nagy tetteiről és a szent városról, Jeruzsálemről szólnak az ezt követő processziós antifónák is.

A misszále ezután öt további könyörgést ad meg, amelyeket az órómai stációk emlékének tekinthetünk. Ezek közé illesztve találjuk a litániák legjellemzőbb tételét, az először a X. században dokumentált, talán Szent Gallenből származó Humili prece himnuszt. Ez a hosszú, egykor közkedvelt tétel szerkezetében és tartalmában is a Mindenszentek litániájának verses kibővítése. Ugyanilyen szerepű a könyvben előtte szereplő Ardua spes mundi. Mindkét tétel az Alpokon túli rítusterület kreatív, de mindig a római ősmintát továbbgondoló magatartásának szép emléke. Az orációk közti, csak kezdőszavakkal jelölt áttekintésben e tételek mint „Letania” szerepelnek, a teljes, kottázott részben viszont — amely 14 oldalon keresztül közli a processziós antifónákat és himnuszokat — „In redeundo” fölirattal, vagyis mint a stációtól (a búzaszentelés helyétől) visszatérőben éneklendő anyagok.

Esztergomban tehát a búzaszentelő processzió hűségesen őrizte a római hagyományt, de sokszorosan kibővítette annak énekanyagát. Megjelent az ereklyék hordozásának motívuma, a tételek mennyiségéből és terjedelméből pedig belátható, hogy nagyszabású, a városból kivonuló, sőt talán azt körüljáró menetről volt szó. Közvetlenül a búzaszentelésre ugyanakkor nem történik utalás, és a stációs könyörgések — éppúgy, mint a Sacramentarium Gregorianum-ban — szintén nem tartalmaznak földművelési vonatkozásokat.

A misszále tételjegyzékét nem értelmezik rubrikák, így a processzió rendjét és az énekek, könyörgések azon belül betöltött szerepét csak további források segítségül hívásával lehet értelmezni. Ezek közül kiemelkedik a magyar búzaszentelő időben legkorábbi forrása, az 1498-ban nyomtatott Missale Strigoniense egyik, ma az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött példányának kéziratos függeléke. Jóllehet a misekönyv esztergomi, a kéziratos függelék az utolsó lapok tanúsága szerint a kalocsai székesegyház szokását tükrözi. Erre az időrendben most következő forrásra azonban különös értéke miatt vizsgálódásunk lezárásaképpen szeretnénk kitérni.

Óvatosságra int az is, hogy maga a búzaszentelő nemcsak az 1341 előtti esztergomi misekönyvben nem szerepel, de az 1500 és 1560 között változó címen (Baptismale, Obsequiale, Ordo et ritus), de azonos tartalommal megjelenő esztergomi rituálékban sem nyeri el kifejlett alakját. E könyvek „Segetum consecratio in die sancti Marci Evangeliste. Primo Letania legatur” címmel egy meglehetősen mértéktartó, a többi termény más napokra előírt megáldásánál nem jelentékenyebb szertartást írnak le. A Mindenszentek litániája a szokásos rendet követi, processziós tételeknek nyoma sincs. Ugyanakkor a litánia vége előtt, ahol a celebráns pap más szentelések alkalmával is három saját invokációt iktat be, megjelenik az „Ut fructus terræ nobis dare et conservare digneris” (Hogy a föld terméseit nekünk megadni és megszentelni méltóztassál) sor. Hármas invokáció viszont nem olvasható, és arra sem találunk utalást, hogy ezt a sort — amely egyébként nem különösebben válik ki a szövegösszefüggésből — a pap recitálta volna. Megérkezéskor a pap a szokásos Kyrie, Pater noster, Ave Maria bevezetés után négy orációt mond (terjedelmükben és tartalmukban ezek pl. a hamu- vagy a gyertyaszentelés „tridenti” formuláira emlékeztetnek), és ezzel fejeződik be a teljes szertartás. Az orációk egyébként részben megtalálhatók az előbb hivatkozott, kalocsai szertartásban is.

Ez a közvetlenül a termés megszentelésére vonatkozó rész jelenti az órómai rendhez képest a másik bővülést, ebben a formájában azonban nem nevezhető kiemelkedőnek, hiszen a bab, a szőlő, a zab, gyümölcsök, magvak és füvek megáldása egyes ünnepekhez rendelve egyébként és egész Európában is szokásban volt. A búzaszentelő itt elemzett, magyarországi rendjének azonban legfőbb, a többi terményszenteléstől megkülönböztető vonása négy evangéliumi szakasz fölolvasása a négy égtáj felé. Ezt kifejezetten esztergomi forrásban nem találjuk meg a XVI. század második fele előtt (ekkor pedig már Esztergom csak név, hiszen a székeskáptalan Nagyszombatban működik és könyveit is vagy itt, vagy Bécsben nyomtatják).

A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA II.

A Litania maior szigorú értelemben vett római rendjét ma a Rituale Romanum tartalmazza, amely az áldozópap által is kiszolgáltatható szentségek és szentelmények rítusain kívül az éves processziókat és egy áldásokat tartalmazó függeléket is közöl. A római rítus kuriális változatától megszokott módon a Litania maior e leírása meglehetősen visszafogott. Mint más, hasonló esetekben, ez részben a pápai liturgia mértéktartó, olykor szinte száraz austeritas-ára visszanyúló, ősi vonás, másrészt viszont annak következménye, hogy a pápai kúria kápolna volt, így minden elsősége dacára korlátozottabb szertartási életet élt (különösen, ami a rítusnak a hívő néppel legközvetlenebb kapcsolatban álló rétegeit illeti), mint bármelyik európai székesegyház, sőt plebánia. Sajátos módon a Tridenti Zsinatot követő egységesedés hatására ez a „kápolnaliturgia” vált meghatározóvá az egész nyugati kereszténységben.

A Rituale Romanum rubrikái a bűnbánati jelleget hangsúlyozzák. A nép és a klérus alázatos és megtört szívvel gyülekezik reggel a templomban, ahol rövid ideig térden állva imádkoznak. (Hogy a húsvéti időben mi a jelentősége ennek a töredelemnek, arra már a középkori liturgiamagyarázók is nehezen találtak választ. Legtöbbször a nagyböjti önsanyargatást hirtelen felváltó húsvéti öröm káros hatásairól, a nép körében elhatalmasodó tavaszi könnyelműségről értekeztek, de ezek a gondolatok meggyőzőbben alkalmazhatók a kisebb litánia [Litania minor vagy Rogationes], az ún. keresztjáró napok lelkületére.)

A pap karingben és lila stólában, nagyobb ünnepélyesség esetén a processziók rendes öltözetében, azaz vállkendőt, albát, cingulust, lila stólát és palástot öltve vonul, míg a többi klerikusok és ministránsok reverendában (talárban) és karingben vesznek részt a körmeneten. A körmenetet az órómai örökséggel összhangban az Exsurge Domine kvázi-introitus nyitja, majd két klerikus vezetésével a Mindenszentek litániája kezdődik. Ezt a litániát az Egyház rendszerint afféle nekifohászkodásként énekli nagy horderejű kegyelmi ténykedések, elsősorban szentelések előtt. A litánia éneklését említik az órómai források is, de mind azokból, mind a rituáléból hiányzik a litániát betetőző konszekráció, amely viszont megjelenik a búzaszentelés magyarországi rendjében.

A litániát szokásosan térden állva éneklik, majd a Sancta Maria ora pro nobis szavakra fölkelnek, és megindul a menet. Figyelemreméltó egyezés a római rítus mai („rendkívüli”) formája és több mint ezer évvel korábbi leírásai között a körmenetek rendje. A szubdiákonus által vitt kereszt, amely a tömjénező füstjében, két gyertya között halad, egyike a legősibb mozzanatoknak. Érdemes tekintetbe venni, hogy egyes tárgyak vagy személyek megtömjénezése Rómában évszázadokig ismeretlen volt; a tömjént rendszerint vonulásokban használták, hogy afféle füst- vagy felhőoszlopként haladjon szent tárgyak vagy személyek (kereszt, evangéliumoskönyv, püspök) előtt és illatos ködbe borítsa útjukat (amint Isten a zsoltárokban is sokszor felhőben jelenik meg).

Ha a processzió hosszabb utat jár be, a litániák megismételhetők, illetve kiegészíthetők a bűnbánati vagy zarándokzsoltárok némelyikével vagy akár mindegyikével. Himnuszok, népénekek és más, a húsvéti örömre utaló tételek éneklését ugyanakkor — szokott szigorával — tiltja a rituále. Ha a processzió stációt tart, azaz betér egyes, útjába eső templomokba, a résztvevők szuffrágiumot mondanak, azaz antifónát és verzikulust énekelnek, majd a pap könyörgést mond a templom titulusáról. A helyi plebános vagy templomigazgató karingben fogadja és szenteltvízzel hinti meg őket. A litánia záró szakasza a kiindulási templomba visszatérve hangzik el.

Jellemző, hogy a rítus, habár megmaradt, mennyit szegényedett órómai állapota óta. Elmaradt a körmenetet indító kollekta-imádság, és általánossá, fakultatívvá váltak a stációk, amelyeket a római szakramentáriumok még jól azonosítható helyszínekhez rendelnek. A processziót lezáró, a misszáléban olvasható miseformula már csak általában beszél a kérő imádságról és a kérések meghallgatásáról, az ünnep eredendően földművelői aspektusa teljesen háttérbe szorul. E szempontra csak egyes, a XX. század 60-as éveinek elején született döntvények utalnak. Ekkor ugyanis néhány területen (pl. Brazíliában vagy Ausztráliában), ahol a vetés és az aratás ideje jelentősen eltér az európaitól, engedélyezte a Szentszék a litániák áthelyezését.

Általánosan elterjedt, a II. Vatikáni Zsinatot megelőző alakjában tehát a Litania maior nem egyéb homályos jelentésű, elcsökevényesedett, bűnbánati-kérő körmenetnél a húsvéti idő kezdetén vagy közepe táján. Nem csodálkozhatunk, hogy mint afféle diszfunkcionális elemet, amely csak zavarja az egyházi év menetének áttekintését, kiküszöbölték a liturgikus reform során. Ha azonban — pogány előzményeinek szerves keresztény folytatásaként — úgy tekintünk rá, mint olyan szertartásra, amely megszentelni hivatott a kozmoszba mélyen gyökerezett ember lakóhelyét (a várost és a földet), illetve táplálékát (a föld termését, mindenekelőtt a Mennyei Kenyérnek is anyagául szolgáló gabonát), akkor világossá válik mély antropológiai, történeti és teológiai értelme. Hogy így tekinthessünk rá, ahhoz jelent segítséget a búzaszentelő Magyarországon dokumentált, Európában valószínűleg legteljesebb alakja.

A LITANIA MAIOR ÉS A SZENT MÁRK-NAPI
BÚZASZENTELÉS SZOKÁSA I.

A római misekönyv saját (újabban megszüntetett) miseformulát közöl áldozócsütörtök vigíliája előtt In litaniis maioribus et minoribus, azaz „a nagyobb és a kisebb litániák” idejére. Közülük az előbbi, a Litania maior minden évben Szent Márk ünnepén, április 25-én, azaz a mai napon tartatik (kivéve, ha ez a nap húsvét vasárnapjával vagy hétfőjével esik egybe), és Magyarországon hagyományosan összekapcsolódik a vetések megáldásának régi szokásával. Az esztergomi örökség iránti érdeklődésünk jegyében ennek a rítusnak szentelünk most és a következőkben néhány bejegyzést. A történelmi múlt megbecsülésén túl, amit egyesek pusztán valami muzeális érdeklődésnek is tarthatnának, több, általános érvényű tanulság késztet a szokás bemutatására. Hadd szóljunk elöljáróban ezek egyikéről!


Amint látni fogjuk, a Litania maior egyike a római liturgia legnyilvánvalóbban pogány eredetű szokásainak, amelyekhez ráadásul hozzákapcsolódott a középkori agrártársadalmak számos, olykor a babonaságot súroló, bajelhárító rítusa. Az ún. tridenti rítust számtalanszor bélyegzik meg azzal, hogy diszkriminatív a szakadárokkal, eretnekekkel, zsidókkal, muzulmánokkal, pogányokkal, hitetlenekkel szemben. Valóban, ha a nagypénteki liturgiában elmondott tíz ünnepélyes könyörgés szövegét vagy a nemrég közzétett felnőttkeresztelési szertartás egyes részleteit, esetleg az eretnekek visszafogadásának imáit olvassuk, nem lehet kétséges előttünk, hogy az Egyház liturgiája más felekezetű vagy felekezeten kívüli testvéreinket az igazságtól különböző mértékben, de biztosan eltévelyedettnek vagy a kinyilatkoztatás megismerésének valamely lépcsőfokán megrekedtnek tartja. Ezzel a mindenkori katolikus hitet visszhangozza, ugyanazt, amelyet elméletileg a modern liturgia is, habár ez a közelmúlt és a jelenkor szellemében „politikailag korrektebb” megfogalmazásban teszi.

Vitathatatlan, hogy ez a „korrektség” nemcsak a hitérzék és a katolikus identitás gyöngüléséből, hanem néhány pozitív fejleményből is fakad. Egyikünk sem kívánja vissza az elmúlt századok állapotait, amikor a különféle felekezetek viszonyában gyakran fizikai erőszak, társadalmi kirekesztés, politikai küzdelem vagy akárcsak a szociális együttműködésre való képtelenség volt meghatározó. A közeledésnek, egymás jobb megértésének azonban éppen ezek: a társadalmi élet területei jelentik hiteles közegét. Ehhez képest a liturgia és a tőle elválaszthatatlan hittartalom nem emberi kapcsolatokat minősít, hanem végső igazságokat juttat kifejezésre. Tere nem a társadalmi nyilvánosság, hanem a hit misztériumaiba beavatottak zárt, nem elsősorban emberi, hanem isteni értelemben közösséggé vált gyülekezete. Ami a liturgiában elhangzik, nem tartozik a szélesebb értelemben vett társadalomra, de a keresztények szempontjából sem jelent kettős beszédet. Ha ugyanis van érdemi alapja a más-más felekezetűek közti párbeszédnek és kölcsönös megbecsülésnek, akkor az csakis egymás hitének és szokásainak éppen különbözőségükben való komolyan vétele lehet. A különbözőség tompítása vagy elhallgatása nem a párbeszédnek és a megbecsülésnek kedvez, hanem azt közvetíti, hogy mindezek a dolgok tulajdonképpen lényegtelenek.

A Litania maior azonban — és általában a hagyományos liturgia „pogány” rétege — mást, többet is mond. A modern liturgia, amikor tételesen szól pogányokról, zsidókról, eretnekekről és hasonlókról, szavaiban valóban sokkal enyhébb, kíméletesebb. De ha eltekintünk ezektől a közvetlen vonatkozásoktól, vajon közelebb áll-e az említettekhez, mint elődje? Egyértelműen nem. A liturgikus reform szisztematikusan eltüntetett szinte mindent a római liturgiából, ami érzékletesen, fölismerhetően közös volt az emberiség egyetemes vallási tapasztalatával, hogy helyette egy tájtól és kortól független (és éppen ezért a korszellemtől annyira függő), steril, intellektuális gyakorlatot hozzon létre. Hosszan lehetne írni arról, hogy melyek azok a közvetlen, antropológiai mozzanatok (és néha kidolgozottabb rituális elemek is), amelyeket a hagyományos liturgiában egy, az óegyházi örökséget részben őrző protestáns, egy orthodox, egy zsidó, egy hindu vagy akár egy egzotikus törzsi vallás követője otthonosnak talál.

Erre a meggyőződésre azonban csak e vallások és rítusok ismeretében, élő tapasztalatok és konkrét esettanulmányok révén lehet eljutni. Összefoglalóan mégis elmondhatjuk, hogy ha van valami, ami a katolicizmusban egyértelműen és megfoghatóan szentesíti e vallási kultúrák minden értékes mozzanatát, akkor az éppen a hagyományos, „diszkriminatív” liturgia. Ez a liturgia nem vetett el semmit abból, amit örökölt és amivel találkozott, és nem megromlott ezektől a kölcsönhatásoktól, hanem teljesebbé vált általuk. Átvételei nem kompromisszumok voltak, hanem természetes megnyilvánulásai egy igazságának tudatában nagyvonalú vallásos magatartásnak, amelytől éppen azért nem volt idegen semmi emberi, mert áttételek nélkül érintkezett az istenivel.

* * *

A Litania maior intézményéről első közvetlen forrásunk Nagy Szent Gergely idejéből, 592-ből való. A szent pápa ekkor már mint ismertre hivatkozik a „nagyobb litániára”, amelynek megtartására a közelmúlt csapásai miatt szólítja föl a rómaiakat.

Első liturgikus emlékünk, amely részletesen beszámol a processzió rendjéről, a XXI. Ordo Romanus. Ez a forrás tökéletesen megfelel a Sacramentarium Gregorianum-ban közölt imádságok sorrendjének és az elhangzásuk helyszíneire utaló címfeliratoknak. Eszerint a menet Szent Lőrinc központi bazilikájából (in Lucina) indul, a Via Latán (a mai Corsón, Róma északra vezető főútvonalán) halad, elhagyja a várost a Porta Flaminián keresztül (a mai Piazza del Popolo), stációt tart Szent Bálint-bazilikájánál (a kapu és a Milvius-híd között félúton) és a Milvius-hídnál („Molbi’” — a Tiberis kanyarulatánál). A városba visszatérőben egy ma nem azonosítható keresztnél volt stáció, majd a Szent Péter-bazilikába tért vissza a processzió, ahol a nap miséjét is bemutatták. (A topográfiai kérdésről ld. korábbi írásunkat.)

A gyülekezőtemplomban „introitus”-antifónát intonáltak (ez eredetileg a hamvazószerdán ugyanilyen szerepben ismert Exaudi nos Domine volt), majd a pápa kollektát imádkozott (de nem a napi mise kollektáját: ugyanez a gyakorlat maradt fönn más processziós alkalmak, pl. Gyertyaszentelő, hamvazószerda, vagy virágvasárnap esetében). A bűnbánati jellegű menetben legelöl a szegények vonultak egy festett fakereszttel, litániát énekelve. Utánuk hét körmeneti keresztet vittek, mindegyiken három-három égő gyertyával. Őket követték a püspökök, az áldozópapok és a szubdiákonusok, végül pedig a pápa, diákonusai kíséretében. Előtte szubdiákonusok vittek két keresztet és a pápai sekrestye gondnokai (mansionarii) tömjénezőket. A szkóla a pápát követte. A stációkat megfelelő antifónák és könyörgések jelölték.

A keresztény szertartás kezdetei a múltba vesznek; mindenesetre Ioannes Beleth, a XII. század nagy liturgiamagyarázója a IV. század közepén uralkodó Liberius pápára vezeti vissza.


A processziót minden ismert forrás szerint április 25-én végezték. Ez a tény és a fönt leírt útvonal vitathatatlanná teszi szoros kapcsolatát a Robigalia vagy Robiginalia pogány római ünnepével, amelyről a legrégibb ismert római naptár és számos antik szerző (pl. Servius, Paulus Festus, idősebb Plinius, Varro és Ovidius) tanúskodik. A pogány ünnep során menet vonult ugyanott, azaz a Via Flaminián a Milvius-hídnál lévő ötödik mérföldkőig, Robigus pogány istenség szent ligetéig, ahol Róma legősibb és legtekintélyesebb papi tisztségeinek egyike, a flamen Quirinalis mutatott be juh- és kutyaáldozatot. Az áldozat rendeltetése a vetés védelme, közelebbről a Robigus hatalmában lévő gabonabetegség, az üszög (robigo) elhárítása volt. A mezőgazdasági mozzanatot a Litania maior legkorábbi keresztény forrásai ugyan nem említik kifejezetten, de hogy tudatában voltak, annak nyilvánvaló jele, hogy a középkorban a processziót számos egyházban kiegészítették a vetések megáldásának szertartásával, amely Magyarországon nyomokban ugyan, de mindmáig megmaradt.


A Robigalia, és általa a Litania maior ugyanakkor összekapcsolódott két további pogány szokással. Egyikük a földek tisztító, engesztelő célú körüljárása, az Ambarvalia, amelynek a keresztény processzió bűnbánati jellege felel meg. Ez a város esetében megfelelt a város kerülete körüljárásának, az Amburbium-nak, amelyet — ha a város vagy a föld kerülete túl nagy volt — kijelölt pontokra való kivonulással helyettesítettek (ugyanígy a Litania maior és minor esetében is szokás [volt] stációk: templomok, kápolnák, szobrok vagy keresztek végiglátogatása). Az Ambarvaliá-val tévesen, de széles körben azonosították az Augustus által újraalapított papi testület, a fratres Arvales májusi ünnepét. Májusban már a római paraszti naptár föltünteti a vetés megtisztítását (segetes lustrantur), a fratres Arvales pedig — akiknek titokzatos, már a római császárkorban félreértett éneke egyike a pogány kor kevés fönnmaradt szertartásszövegének — ez alkalommal a Földdel azonosított Dea Diá-nak mutattak be agrárius áldozatot a Via Campana ötödik mérföldkövénél fekvő szent ligetben.

A PÁPAI BEIKTATÁS ÖTÖDIK ÉVFORDULÓJA [FRISSÍTVE]

Mint korábban jeleztük, 2010 április 24-én van XVI. Benedek pápa főpásztori beiktatásának évfordulója, hiszen öt évvel ezelőtt kezdte meg péteri szolgálatát az Egyház kormányzásában. Az elmúlt egy hét különféle megemlékezéseit ebből az alkalomból két újabbal szeretnénk kiegészíteni, amelyek egyúttal az idők jeleiről szóló sorozatunkhoz is kapcsolódnak. Ismét olyan ünnepélyes főpapi szentmisékről van szó, amelyeknek jelentősége túlmutat önmagán.

Az első szertartásra a németországi Essen székesegyházában került sor délelőtt 10 órakor, ahol Raymond L. Burke érsek pontifikált a régi rítus szerint, mégpedig a helyi megyéspüspök, Franz-Josef Overbeck jelenlétében. A pápáról is megemlékező szentmise a Pro Missa Tridentina egyesület éves közgyűlésének nyitóeseménye volt, amelyet a katedrális honlapján bárki élőben követhetett. Innen való az a két képkocka is, amelyet az NLM beszámolójából vettünk át:


A második szertartás magyar idő szerint 19 órakor kezdődött az Egyesült Államok nemzeti kegyhelyén, a washingtoni Szeplőtelen Fogantatás Bazilikában. A Szentatyáért felajánlott votív misét Edward J. Slattery, Tulsa püspöke pontifikálta a hagyományos római rítusban, mégpedig William Wakefield Baum bíboros jelenlétében, aki 1973-tól hét évig Washington érseke volt, később pedig fontos hivatalokat töltött be a Római Kúriában. A szentmisét a szervező Paulus Institute for the Propagation of the Sacred Liturgy külön honlapon hirdette, az Eternal World Television Network pedig élőben közvetítette. A képeket szintén az NLM-ről vesszük:


Miért volt olyan különleges ez a két alkalom? A celebráló püspökök egyike sem most mutatott be először ünnepélyes főpapi szentmisét, ráadásul mind az Egyesült Államokban, mind Németországban több példa volt már ilyen szertartásra. A lényeg ezúttal is az idők jeleivel kapcsolatos: mindkét eseménynek üzenet jellege van az egész Egyház számára. Az amerikai szentmisére eredetileg Castrillón Hoyos bíborost kérték fel, ő azonban sajnálatos módon belekeveredett az utóbbi idők egyre dagadó botrányaiba, ezért a szervezők végül más celebráns mellett döntöttek. Ha ez a változás nem jön közbe, ma gyakorlatilag ugyanaz ismétlődött volna meg, amiről „Az idők jelei” III. részében írtunk, de már nem pusztán Olaszország határain belül, hanem az egész világra kiterjedve: a Szentatya évfordulóján az ő közvetlen munkatársai végzik a helyi egyházakban a hagyományos római liturgia legünnepélyesebb formáját.

Az üzenet így most nem annyira egységes, az eltérések azonban kiegészítik egymást. Az esseni szentmise azért volt különleges Németország számára, mert a Summorum Pontificum motu proprio kihirdetése óta eltelt három évben ez volt az első alkalom, amikor vezető római prelátus mutatott be ünnepélyes pontifikális szentmisét. Precedens után kutatva egészen 2001-ig, ill. 1999-ig kell visszamennünk, amikor a Pro Missa Tridentina közgyűlésein Darío Castrillón Hoyos bíboros, ill. Joseph Ratzinger bíboros volt a celebráns. Burke érsek tehát ezúttal szó szerint a pápa nyomdokaiban jár, s példája is ennyivel erősebb. (Egyes, meg nem erősített sajtójelentések szerint a Szentatya magánmisék formájában ma is aktívan végzi a régi liturgiát.)

Washingtonban majdnem fordított volt a helyzet: a szentmisét egy másik egyházmegye püspöke mutatta be, viszont részt vett rajta egy korábbi helyi ordinárius, aki egyben évtizedekig vezető római prelátus is volt. A legfontosabb azonban mégis a helyszín, a Szeplőtelen Fogantatás Nemzeti Kegyhelyének Bazilikája. Ez a templom ugyanis nemcsak az egyik legfontosabb kegyhely az Egyesült Államokban, amely a 2008-as pápalátogatásnak is első állomása volt, hanem egyúttal a legnagyobb katolikus templom a nyugati féltekén. Az országos jelentőségű eseményre mindenhonnan érkeztek hívek, a 3.500 főt befogadó padsorok teljesen megteltek. Homíliájában Slattery püspök a szenvedés és az engedelmesség keresztény értelméről beszélt, Péter apostol tanúságtételét a Szentatyáéval összekötve. Szavainak óriási hatása volt, különösen a hagyományos liturgia kontextusában, amelynek teológiájából azokat merítette.

Ez a két ünnepi liturgia a világ két vezető katolikus országában teszi még inkább egyértelművé, milyen irányban halad Isten népe ennek a pápának a vezetésével.

* * *

Időközben megjelentek a személyes beszámolók is, amelyeket az események résztvevői saját felvételekkel illusztráltak. Az esseni fényképek közül az első adagot az Exsultet.net publikálta, a washingtoni szentmiséről pedig az A Priest Life blog közöl bő képanyagot. Ezek egy-egy darabjával búcsúzunk:



POST SCRIPTUM:

Burke érsek szentmiséjéről újabb képek jelentek meg a Summorum-pontificum.de honlapon, a szertartás televíziós közvetítésének felvétele pedig felkerült a Gloria.tv-re:




Slattery püspök szentmiséjéből egyelőre a nagy visszhangot kiváltott homília szövege vált hozzáférhetővé, amelyet nyomatékosan ajánlunk mindenki figyelmébe (az eredeti hangfelvételt is közli Fr Z, aki a közvetítés egyik kommentátora volt).

SZOLIDARITÁSI AKCIÓ A SZENTATYÁÉRT

Ezekben a napokban Szentséges Atyánkra, XVI. Benedek pápára tekintünk, aki pusztító viharban kormányozza az Egyház hajóját. Hogyan, mivel segíthetnénk neki?

A Jó Pásztor vasárnapja után, megválasztásának és beiktatásának ötödik évfordulója között saját maga adja meg a választ. Prófétai szavait, amelyeket péteri szolgálatának megkezdésekor a szentmise homíliájában mondott, érdemes mai szemmel újraolvasni (eredeti nyelven itt, a Magyar Kurír fordításában itt találhatók), különösen ezt a bekezdést:

A pásztor egyik alapvető tulajdonsága az kell hogy legyen, hogy szereti a rábízott embereket — úgy, ahogy Krisztus szereti őket, akinek a szolgálatában áll. „Legeltesd juhaimat”, mondja Krisztus Péternek, és ebben a pillanatban nekem is. Legeltetni annyit tesz, mint szeretni, szeretni pedig annyit tesz, mint késznek lenni a szenvedésre is. Szeretni azt jelenti: megadni a juhoknak a valódi jót, Isten igazságának, Isten Igéjének táplálékát, az Ő jelenlétének táplálékát, amelyet nekünk ad az Oltáriszentségben. Kedves barátaim, ebben a pillanatban csak annyit tudok mondani: imádkozzatok értem, hogy megtanuljam mind jobban szeretni az Urat! Imádkozzatok értem, hogy megtanuljam mind jobban szeretni az Ő nyáját — benneteket, az Anyaszentegyházat, mindnyájatokat külön-külön és titeket mind együttesen! Imádkozzatok értem, hogy ne meneküljek el félelemből a farkasok elől! Imádkozzunk egymásért, hogy az Úr hordozzon bennünket, és megtanuljuk egymást hordozni!

Ebben a szellemben két nemzeti kegyhelyünk, a máriapócsi és a mátraverebély-szentkúti bazilika szolidaritási akciót hirdet a Szentatyáért. Arra kérik a kezdeményezéshez csatlakozókat, hogy
2010 május 1-jétől negyven napon át böjttel, imádsággal vagy alamizsnálkodással válaszoljanak a pápát és az Egyházat érő támadásokra, Szent Péter apostol buzdítását (1 Pét 3, 9) követve: „Ne viszonozzátok a szidalmat szidalommal, inkább mondjatok áldást!”

A támogató nyilatkozatokat a felhívás honlapján kitölthető űrlapon vagy az ottani címekre küldött levélben várják. Az így összegyűlt írott és elektronikus leveleket a magyar hívek szolidaritásának jeleként eljuttatják Rómába.

A nagyböjtben mi magunk szerveztünk szolidaritási akciót a hagyományos római liturgia mellett, amelynek eredménye feldolgozás alatt áll. Most is azt kérjük híveinktől, barátainktól és minden olvasónktól, hogy újúlt erővel támogassák Szentatyánk, XVI. Benedek pápa apostoli szolgálatát, és ajánlják föl egyéni áldozatvállalásukat a pápáért és az Egyházáért.

ÖT ÉVE KORMÁNYOZ XVI. BENEDEK PÁPA [FRISSÍTVE]

Ma van az ötödik évfordulója annak, hogy a bíborosi testület Róma püspökévé, Szent Péter 265. utódjává választotta Joseph Ratzinger bíborost. Az Annuario Pontificio, a változó címmel több száz éve folyamatosan kiadott, olasz nyelvű pápai évkönyv ezt a dátumot a pápa rövid életrajzában hagyományosan így vezette be: „la Sua Esaltazione al Pontificato” — „(az Ő) Felmagasztaltatása a Pápaságra”. A kifejezés egészen VI. Pálig volt használatban, aki után a koronázással együtt eltűnt a történelem süllyesztőjében. Helyette néhány évtizede ez olvasható: „la Sua elezione al Pontificato” —
„(az Ő) megválasztása a Pápaságra”.

Ebben a hónapban, amikor hosszabb-rövidebb időközökkel követi egymást Szentatyánk születésnapja (április 16.), megválasztásának napja (április 19.) és „péteri szolgálata megkezdésének napja” (április 24.), amint I. János Pál óta a koronázás helyébe lépő eseményt nevezik, különösen is megtapasztalhatjuk, mennyire nem „felmagasztaltatás” manapság a pápai hivatal betöltése — hacsak nem olyan értelemben, ahogy az Úr is felmagasztaltatott a keresztfán, hogy mindeneket magához vonzzon. Az újabb és újabb támadások kereszttüzében, amelyek az Egyház és a pápa ellen irányulnak, ezért most megemlékezünk ezekről a napokról.

A három közül mindegyik kissé más jellegű. Az első magántermészetű alkalom, és a világi mondarchiáktól eltérően a Vatikánvárosi Államban rendesen nem is hivatalos ünnep (kivéve a 2007. évet, amikor a pápa 80. születésnapját rendkívüli ünneppé nyilvánították). Hivatalos szempontból a második időpont a legfontosabb, amennyiben XVI. Benedek pápaságának kezdetét jelenti, hiszen a kánonjog szerint (CIC 332. k., 1. §) „a teljes és legfőbb hatalmat az Egyházban a római pápa törvényes megválasztásának általa történt elfogadása és püspökké szentelése révén nyeri el”. (2007-ben ez is hivatalos vatikáni ünnep volt, egyébként azonban nem munkaszüneti nap.) Végül a harmadik dátum azt a liturgikus eseményt idézi fel, amelynek keretében az új pápa ünnepélyesen átveszi hivatalát (régebben ez a koronázási szentmise volt, ma a főhatalommal való felruházást a pallium és a halászgyűrű átadása jelképezi).

E három pápai évforduló közül a mai azzal is kiemelkedik, hogy a Vatikánvárosi Államon kívül mindenütt szokás róla ünnepélyesen és liturgikus keretek között megemlékezni (a Vatikánban mindössze annyi történt, hogy Őszentsége fogadta a bíborosi kollégium köszöntését). Magyarországon Juliusz Janusz érsek, apostoli nuncius 17 órakor a budavári Nagyboldogasszony-főplébániatemplomban mutat be emlékmisét, amely — mint a Magyar Kurír híradásából kiviláglik — egyszersmind diplomáciai esemény. Az ünneplés helyszíne nálunk régi hagyományra tekint vissza, az időpont azonban ekkor még a koronázáshoz kapcsolódott: ebből is látszik, hogyan tevődött át a hangsúly a lecsökkent ünnepélyességű (low profile) beiktatási szertartásról a kormányzási jogalapot megteremtő választásra.

XVI. Benedek pápa kormányzásának elmúlt öt évéről különböző elemzések látnak napvilágot. Mi itt ma elsősorban emlékezni és ünnepelni szeretnénk. Az erre legalkalmasabb két videóhoz, amelyeket a Vatikáni Figyelő tett közzé, a magunk részéről egy liturgikus esemény felvételét tesszük hozzá a távoli múltból, a közelebbi múlt ismeretében azonban nem minden áthallás nélkül:



A jóleső emlékezés és a hálaadó ünneplés mellett ma még ennél is fontosabb az imádság Szentatyánkért és az egész Egyházért. Ez azonban már a következő bejegyzés témája lesz.


POST SCRIPTUM:

Az előbbi híradórészlet mai párjaként álljon itt egy videó Kecskemétről, amely a 2010 április 19-én celebrált emlékmise introitusát rögzítette:

RÁADÁS A SZENTKÚTI BESZÁMOLÓHOZ

Annak, aki ennyi kortárs kép után szívesen nézne inkább régi búcsúkat és zarándoklatokat, amilyen az előző bejegyzésben szereplő filmhíradó-részlet is volt, íme, egy kis válogatás.


Búcsú Csíksomlyón 1934-ben (körmenet):




Csángó búcsú Istensegítsfalván 1935-ben (körmenet, tömegkeresztelés):




Búcsú Boldogon 1935-ben (körmenet):




Búcsú Selypen 1937-ben (körmenet):




Zarándokat és búcsú Csíksomlyón 1943-ban (körmenet):

BESZÁMOLÓ A SZENTKÚTI ZARÁNDOKLATRÓL

Egy héttel ezelőtt, 2010 április 10-én került sor a hagyományos római rítushoz kötődő hívek mátraverebély-szentkúti zarándoklatára. A központi eseményül szolgáló ünnepélyes főpapi szentmiséről egy korábbi bejegyzésben közöltünk képeket, amelyeket szöveges formában jól kiegészít a váci latin misék honlapján megjelent részletes beszámoló. Most a zarándoklat egészéről szeretnénk utólagos áttekintést adni.

Ez a zarándoklat a Szent Mihály Laikus Káptalan első komolyabb próbálkozása volt arra, hogy felkarolja a hagyományos liturgia iránt érdeklődő, ahhoz vonzódó vagy már kötődő hívek lelkipásztori ellátását. Szemben tehát azokkal a korábbi utazásainkkal, amelyek többé-kevésbé a káptalan saját programjai voltak (2007-ben: Perenye, február 10—11.; Esztergom, május 28.; Győr, június 25—27.; Komárom, október 27.; 2008-ban: Szímő, május 10.; 2009-ben: Hódmezővásárhely, április 18—19.), ezúttal kifejezetten azt szerettük volna, ha mások is csatlakoznak hozzánk, elsősorban azon hívek közül, akik rendszeresen látogatják a vasár- és ünnepnapi szentmiséinket.

Ilyen zarándoklatokat szervezetileg megszilárdult, állandó közösségek — plébániák, egyházi intézmények vagy társulások, lelkiségi mozgalmak, kivételesen egész egyházmegyék — szoktak tartani saját tagjaik számára. A káptalan körül formálódó közösség még nem érte el ezt a szintet, ezért a szervezés a liturgikus előkészületektől függetlenül is bizonyos nehézségekbe ütközött. Egy ideig úgy tűnt, hogy mindenkinek egyénileg kell majd eljutnia a kegyhelyre, később azonban szerencsére sikerült megoldani, hogy a zarándokok egy nagyobb csoportja közös busszal utazzék. Ez nagyon fontos volt az egész zarándoklat szempontjából, mivel így az utazás során is biztosítani tudtuk a megfelelő imádságos hangulatot. Akik végül külön érkeztek, mindebből kimaradtak, az alábbi beszámolóból tehát — azokkal együtt, akik nem lehettek ott — most azt is megtudhatják, hogyan készültek a szentmisére a közösségben utazó zarándokok.

A zarándoklat programjának részletes leírását (magát az élményt ugyanis nehezen lehetne szavakba önteni, a képek is csak halvány emlékeztetőül szolgálnak) ezenkívül azért is fontosnak tartjuk, mert ez az esemény újabb mérföldkő egy állandó és szervezett közösség formálódásában a régi római rítus körül. Egy ilyen közösségnek a hatályos kánonjogban előirányzott formája a személyi plébánia. Magyarországon több helyen folynak rendszeres régi rítusú misék, ezek szevezői közül azonban szemlátomást a káptalan és a köréje csoportosuló hívek vannak a legközelebb az intézményesülésnek ehhez a fokához. Hat évvel ezelőtt, amikor a káptalan rendszeres zsolozsmái megkezdődtek, ezt még senki nem látta előre, így nem is voltak ilyen irányú terveink. A heti misék megindulásával viszont a helyzet megváltozott: egyik pillanatról a másikra „saját” híveink lettek, akiknek a száma az elmúlt két évben megsokszorozódott. Világossá vált, hogy ez az „állandó csoport” — ahogy a Summorum Pontificum motu proprio nevezi — egyenes úton halad a személyi plébániává válás felé.

Ez a zarándoklat tehát azért különbözött a káptalan eddigi kihelyezett szertartásaitól, mert már a leendő személyi plébánia híveinek első önálló közösségi programja volt. A közös utazás alatti felkészülés, a szentmise, a kegyhelyen végzett egyéni és csoportos ájtatosságok, végül pedig a zsolozsma egyrészt sok kegyelemhez és gazdag lelki élményekhez juttatta a résztvevőket, másrészt viszont a közösség további formálódását is segítette.

Azoknak, akik szintén ehhez a közösséghez szeretnének tartozni, vagyis nemcsak haszonélvezői (sőt bírálgatói) akarnak lenni az ajándékba kapott liturgiáknak, hanem annak is szükségét érzik, hogy aktívan és értelmesen vállaljanak részt a leendő személyi plébánia kialakításában (amelynek először élő kövekből kell felépülnie, s csak utána tarthat igényt saját épületre), különösen figyelmébe ajánljuk az alábbi programot, amelyet már erre a célra tekintettel állítottunk össze.

A káptalan és a budapesti hívek zarándoklatába bekapcsolódtak még a hagyományos rítus iránt elkötelezett más hívek is, akik az ország különböző vidékeiről jöttek. Ezenkívül a Nógrád megyei Rimócról önálló zarándokcsoport érkezett, amely részt vett ugyan a közös szentmisén, egyébként viszont saját lelki programját követte. Ezeket a különböző felkészültségű és eltérő igényű csoportokat a szervezés bonyodalmai közepette ennél jobban nem tudtuk összehangolni, ezért ha valakiben esetleg hiányérzet maradt volna, arra kérjük, hogy a legközelebbi alkalommal jó előre vegye fel velünk a kapcsolatot, hogy elejét vehessük az esetleges félreértéseknek.

Mindezek előrebocsátása után lássuk tehát a zarándoklat eseményeit, amelyeket részben K.Gy.-nek az egész napot megörökítő felvételeivel, részben a korábbi beszámolóban említett források segítségével illusztrálunk.

* * *

A káptalan által bérelt busz a budapesti és a hozzájuk csatlakozó hívekkel a tervezett program szerint a Hősök teréről indult, reggel 8 órakor. A zarándokcsoport papi vezetője Cséry Gergő atya, az énekek felelőse Déri Balázs tanúr úr volt.


A Szentkútra való utazás legnagyobb része a szentmisére való felkészüléssel telt. A hívek a kiosztott misefüzetből Déri tanár úr vezetésével gyakorolták a könnyebben elsajátítható gregorián tételeket és a népénekeket. Ezek között a kimeneteli ének, a Mennynek Királyné Asszonya (ÉE 224) vezetett át a zarándoklat következő mozzanatához, a rózsafüzér imádkozásához.

A szentkúti Mária-kegyhelyre való zarándoklással híveink a Szűzanya iránti tiszteletüket is kifejezték: ez a máriás jelleg határozta meg az út további szakaszát. Az utasok Gergő atya vezetésével a dicsőséges olvasót imádkozták, amelyben végig a hagyományos malaszt szót használtuk (l. erről egy korábbi bejegyzésünket). Bevezetésként a Salve Regina hangzott el, az Üdvözlégyek előtt, után és közben pedig máriás népénekeket énekeltünk: Ó dicsőséges, ó ékességes (ÉE 233; H 192); Ó dicsőséges asszonyság (ÉE 219; H 191); Angyaloknak nagyságos asszonya (ÉE 232); Mennyországnak királynéja (ÉE 226; H 206); Üdvözítőnk édesanyja (ÉE 221; H 201); Boldogasszony Anyánk (ÉE 234; H 284). Mivel az busz a vártnál is gyorsabban jutott el a kegyhelyre, az imádság és az énekek sorozata az érkezéssel átmenetileg megszakadt, majd az oltárkerülés után a templomban folytatódott. A programban második helyen szereplő zarándokzsoltárok eléneklése időhiány miatt a visszaútra maradt.

Ezalatt Szentkúton a káptalan már ott lévő tagjai előkészítették a sekrestyét a püspök, a bazilikát pedig a hívek fogadására.


Sajnos az esős idő nem tette lehetővé, hogy a zarándokok Kányástól gyalog vonuljanak Szentkútra, ezért a menet a kegyhely határától indult. A templom kapujában Fr. Kálmán Peregrin OFM fogadta őket, kihirdette a teljes búcsú elnyerésének feltételeit, és meghintette őket szenteltvízzel.


A hívek nem sokkal 10 óra előtt, egy környékbeli énekvezető által diktált szentkúti énekkel, majd a Boldogasszony Anyánk strófáit énekelve vonultak be a bazilikába, ahol Cséry atya beköszönő imát mondott. Ezután következett az oltárkerülés, vagyis amikor a budapesti zarándokok a kegyszobor előtt elhaladva tiszteletüket tették a Szűzanyánál.


Ezalatt a vendégebédlőben a Rimócról érkezett zarándokok ünneplő népviseletbe öltöztek és Varga Lajos püspök úrral is találkoztak.


A helyszíni beöltözés a zarándoklatok hagyományos népi eleme. A múlttal való folytonosság jegyében ezért ide iktatjuk egy 1935-ös filmhíradó részletét, amely egy máriabesnyői búcsút örökített meg:



Az így beöltözött rimóci hívek csoportosan vonultak be a templomba, magasra emelve a magukkal hozott Mária-szobrot és zarándokkeresztet.


Nem sokkal fél 11 után megérkezett a bazilikába Varga Lajos püspök úr, aki a fogadási szertartást követően megáldotta a rimóciak keresztjét.


Ezután a sekrestyében elkezdődött a celebráns főpásztor beöltözése, miközben a nép a templomban a terciát (délelőtti imaórát) énekelte.


Az ünnepélyes püspöki nagymise 11 órától 13 óráig tartott. A korábbi képeket kiegészítendő most egy másik nézőpontból, a kórusról mutatjuk be a szertartás néhány részletét.


A szentmise után szabad program következett, amelyet a különböző helyekről jött zarándokok saját csoportjukkal töltöttek el. A rimóciak örvendetes stációjárást végeztek és a templomban imádkoztak, mivel már kora délután vissza kellett indulniuk.


A ferences testvérek bőséges ebéddel látták vendégül a püspök urat, az asszisztencia klerikus tagjait és a káptalan vezetőségét, ezért jólesett utána egy kis séta a természetben.


Délután 4 órától a káptalan — a nagyszombati alkalmat pótolva — elimádkozta húsvétvasárnap virrasztó zsolozsmáját (a matutínum és a laudes hórákat). A szertartásnak külön bejegyzést szánunk, a teljesség kedvéért azonban álljon itt róla három kép.


A zarándoklat valamivel 5 óra után ért véget. A püspök úr és kísérete autóval indult Vácra, a Budapestről érkezett híveket pedig a bérelt különbusz vitte vissza. Nem egészen egy órányi, kötetlen beszélgetés után e visszaútra maradt a 119—133. zsoltár, amelyeket a hagyomány zarándokzsoltároknak vagy psalmi gradualesnek (lépcsőénekeknek) nevez, mivel egykor a Jeruzsálembe zarándokoló nép énekelte őket. Az Egyház ezt a tizenöt zsoltárt régebben három csoportban imádkozta: az egyházi rendért, a hívekért és a megholtakért. A zarándoklat során az egyes zsoltárokat egy-egy erre felhívott férfi olvasta elő, majd minden ötödik zsoltár után Miatyánk, fohászok (preces) és a megfelelő könyörgés következtek a pap szájából.


Isten áldásától és a Szűzanya pártfogásától kísérve mindenki épségben jutott haza, és buzgón adott hálát e különleges lelki nap kegyelmeiért. Szeretnénk ezért megköszönni a szentkúti ferenceseknek a meghívást és a szíves vendéglátást, a püspök úrnak pedig az áldozatot, amelyet liturgikus és lelkipásztori részvételével vállalt, s egyúttal azt a jóindulatot is, amellyel a régi rítust és annak képviselőit támogatja. Köszönjük mindazoknak, akik a szervezésben közreműködtek, hónapok munkáját és fáradozását ezért az egyetlen, ám egészen kivételes napért. És köszönjük az összes többi zarándoknak, hogy hozzánk csatlakozva eljöttek nemzeti kegyhelyünkre és részt vettek a hagyományos liturgia hazai megújhodásának e korszakalkotó eseményében. Reméljük, hogy az elvetett mag bőséges termést fog hozni mind a káptalan és a körülötte formálódó személyi plébánia, mind pedig a régi rítus iránt elkötelezett többi közösség életében.