A magyar ordó szerkesztőjét mégsem
vádolhatjuk azzal, hogy szolgaian lemásolt egy külföldi mintát. A dedikáció
PRG-beli változata ugyanis sajátságosabb jelenség, mint az ugyanott található
ordinációk. Jóllehet a rítus alapvető szerkezetét és legfontosabb szövegeit
ebben az esetben is rögzíti már a SGel és az OR,[2]
a IX–X. századi kidolgozás jóval előrehaladottabb, és úzusonként sokkal
változatosabb volt. A PRG dedikációjának első fönnmaradt forrása is a X. század
második feléből való, a többi pedig egykorú az S-sel, vagy alig korábbi nála:[3]
tehát az ordó a XI. században még kifejezetten modernnek számított. A korai
kéziratok egy földrajzilag viszonylag behatárolt dél-német és itáliai körből
származnak (Mainz, Bamberg, Eichstätt, Salzburg, Lucca, Monte Cassino), de
Monte Cassino-ban már a XI. század közepe táján kimutathatók azok az eltérések,
amelyek megkülönböztetik az ordó itáliai elágazását a német–római „eredetitől”.[4]
Nyugat-Európában ezzel párhuzamosan egészen
más változatai fejlődtek ki a dedikációnak:[5]
gall területeken egy viszonylag kezdetleges típus, órómai előzményekkel, de
azokat úzusonként gazdagon variálva, anglonormann területeken egy kidolgozottabb
és egységesebb, amely régi angolszász alapokra épül, de dinamikusan terjed tovább
francia és dél-itáliai irányba, és talán egy iberoprovanszál típus is, amelyet
azonban hamar háttérbe szorít a XII. századi római pontifikále dedikációja.[6]
Ebben a környezetben a PRG változata kizárólag német és közép-európai területekre
jellemző.
Az S szerkesztője
tehát egy kellőképpen egyedi és korszerű, saját földrajzi és kulturális
szomszédságára jellemző, ízlésének megfelelő ordót vett birtokba, így nem volt
különösebb oka a módosításra. Mindazonáltal az a kevés, amiben mégis eltér a
PRG tipikus redakcióitól, alkalmas arra, hogy meghatározzuk közelebbi
rokonságát, kiemeljük egyedi vonásait, és tisztázzuk viszonyát a magyar
hagyomány későbbről fönnmaradt emlékeihez. Az ordó eredeti szerkezetére itt nem
szükséges kitérnünk, de a különbségeket a könnyebb tájékozódás érdekében az
ordó nagy szerkezeti egységei szerint haladva rögzítjük, a szövegváltozatokat
leszámítva[7]
a teljesség igényével:
(1) Bevezető szakasz és kis vízszentelés
(a) A szertartást a Virtutum cælestium apologetikus oráció
kezdi, önmagában.
(b) A vízszentelés a sátoron kívül
történik, a püspök csak utána lép be.
(c) A só és a víz elegyítéséhez
tartozik formula, mégpedig a Fiat
commixtio … pariter
(2) Belépés a templomba és a görög–latin ábécé fölírása
(a) Belépéskor a Pax huic domui formula csak egyszer
hangzik el.
(b) Ezután a Veni Creator himnuszt éneklik, és csak rá következően a litániát.
(c) Az O quam metuendus antifóna és a Benedictus
éneklését részletesebb rubrika szabályozza.
(3) A Gergely-víz szentelése és hintése
(a) A kezdő Deus in adiutorium háromszor hangzik el.
(b) Szerepel exorcizmus a hamuhoz,
ennek második része orációformájú.
(c) A Tu Domine universorum antifónához a 15. zsoltárt (Conserva me) éneklik.
(4) Az oltár megkenése és tömjénégetés
(a) Az Ædificavit Moyses antifónához a 89. zsoltárt (Domine refugium) éneklik.
(5) Az oltár, oltárlap, szerek és paramentumok szentelése
(a) Az oltárlap megáldása után
elmaradnak a templom közepén mondandó imádságok.
(b) A szerek és paramentumok
szentelése a dedikáción belül van, de függelékek nélkül.
(c) A
paténa megáldásához nem tartozik oráció.
(d) A kehely megkenéséhez tartozik
formula.
(6) Az ereklyék elhelyezése
(a) Az ereklyék végig a templom
előtt várakoznak, nincs második processzió.
(b) Elmarad a cím vagy rubrika a Deus qui altaria és a Descendat kezdetű könyörgés előtt.
(c) Az ereklyék beépítése alatt az
Isti sunt sancti responzórium szól a Tradiderunt verzussal.
Továbbá az egész ordón
végighúzódó jellegzetesség valamiféle arányos mértéktartás: ahol a PRG
jellegzetes képviselői azonos funkcióban 2–3 tételt adnak meg egymás után vagy
választhatóan, ott az S ezek közül csak egyet tart meg, a több tételből álló
sorozatokat megválogatja, és elhagyja a verzusokat, ha a párhuzamos cselekmény
nem igényel hosszabb kísérő tételt:
(1) Redukált tételkészlet
(a) Az ereklyés processzióban: Surgite + Cum iucunditate helyett Surgite
(b) Oltárlap szentelésekor csak
egy-egy „prefáció” és oráció: Lapidem +
Supplices
(c) Oltárterítők szentelésekor Exaudi + Deus qui tibi helyett Exaudi
(d) Stóla szentelésekor Deus invictæ + Domine … ab initio
helyett Domine … ab initio
(e) Az ereklyék bevitele alatt Ingredimini + Sancti Dei + Benedicta
helyett Ingredimini
(2) Megválogatott sorozatok
(a) Gergely-víz szentelésekor:
összetevőnként egy-egy exorcizmus és oráció
(b) Belső körüljárásokhoz egy-egy
antifóna zsoltárral: Similabo + Tu Domine
+ Hæc est
(3) Elmaradó verzusok
(a) Tömjénégetéskor az Ecce odor mellől a 86. zsoltár (Fundamenta)
(b) Oltárszentelés után a Confirma hoc mellől a Gloria Patri és az Alleluia
A
felsorolt jelenségek csoportosítását és jelentőségük tárgyilagos értékelését az
teszi lehetővé, ha összevetjük őket a XI–XII. századi külföldi és a XIII–XIV.
századi magyarországi párhuzamokkal.[8]
Többen közülük általános tendenciának bizonyulnak, mint például a Gergely-víz
szentelése előtti Deus in adiutorium
háromszori éneklése — ezekkel nem érdemes foglalkoznunk. Mások kifejezetten a
közép-európai térségre jellemzők, azaz bajor, osztrák, cseh, lengyel területen
használt kéziratokban vannak meg, máshol nem vagy csak szórványosan. Nagyobb
részük azonban nem mutatható ki az S-en kívül, legföljebb a másik két
magyarországi dedikációban.
A közép-európai jellegzetességek közé
tartozik például a Gergely-víz hintését kísérő három antifóna kiválasztása. Az
ordinációknál már hivatkozott, freisingi Egilbert-pontifikále és két ismeretlen
eredetű, de Klosterneuburgban őrzött kódex szerint, illetve Prágában, Krakkóban
és Płockban[9]
ugyanez a sorozat kísérte a belső processziókat, míg a többi vizsgált forrás
bővebb vagy eltérő válogatást kínál.[10]
Szintén a közép-európai forrásokra jellemző, hogy a paténa megáldásához tartozó
oráció elmarad, a kehely krizmával való megkenését viszont ugyanúgy formula
kíséri, mint a paténáét. „Klosterneuburgi”, prágai, illetve krakkói párhuzamai
vannak még a kis vízszentelés előtti bevezető könyörgésnek és annak, hogy az
oltárszentelés után részben vagy teljesen hiányoznak a templom közepén mondandó
imádságok, de ezekről a szerkesztői elgondolással kapcsolatban még lesz szó.
Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy a közép-európai párhuzamok nem egy
irányba mutatnak, azaz egyik ismert ordó sincs az S-ével közvetlen leszármazási
viszonyban.
Azok a tulajdonságok, amelyek csak az S-re jellemzők,
elsősorban a szerkezetet érintik. Az ordónak mintegy névjegye, mottója a Virtutum cælestium könyörgés: ez eredetileg
nem magában a PRG dedikációjában szerepel, hanem csak a dedikációt megelőző bő
fejezetcsoportban mint a püspök magánjellegű előkészületének egyik imája, alternatívájával,
a Deus qui ad ineffabilis-szal
együtt. A dedikációba való átemelése ünnepélyes felütést ad a kissé
jellegtelenül kezdődő rítusnak.[11]
Habár van néhány párhuzam rá, alternatívája nélkül csak az S-ben találtuk meg.
A ‘rore’
és ‘purgatis’ szavak miatt talán tudatos, hogy a Virtutum cælestium-ot mindjárt követi a litánia és a
vízszentelés, tehát mindezek az ereklyéket őrző sátoron kívül mint prelimináris
rítuselemek hangoznak el, és csak utánuk lép be a püspök a pusztai hajlékot
megjelenítő sátorba, a frigyszekrénynek megfelelő ereklyés ládához. A sorrend
másutt mindig fordított, a vízszentelés belépés után, a sátorban történik,
ezzel viszont elveszti előkészületi jellegét.
Következetes, és ebben a formában csak az
S-re jellemző az a „karcsúsító” tendencia is, amely a bővebb tételkészlet
megválogatásához vezet. A PRG alapvetően enciklopédikus gyűjtemény, amelynek
célja a látókörében lévő liturgikus anyag minél teljesebb, abundanciától, sőt
belső ellentmondásoktól sem visszariadó fölvonultatása. Az S és a H viszont
egyedi, gyakorlatias ordók létrehozására törekszik, érzékelhető forma- és
arányérzékkel. Ennek nyoma a dedikációban, hogy nem egyszerűen csökken a tételek
száma, hanem számban és műfajban kiegyenlített tételcsoportok keletkeznek,
amint a Gergely-víz szentelésénél és a belső körüljárásoknál megfigyelhettük.
Nincsenek párhuzamok híján, de hasonló
koncepciót követnek az S kihagyásai is. A PRG, miután megtörtént az oltár és az
oltárlap fölszentelése, a püspököt mintegy visszaküldi a templom közepére, hogy
ott mondjon el még két, a templomról általában szóló fölszentelő imádságot (Habitator sanctarum mentium + Deus qui
super mysticam), és ezután szentelje meg az oltárfölszerelést, jóllehet a
templom közepén már elhangzottak fölszentelő imádságok a Gergely-víz hintése
után. Az oltárfölszerelések és a liturgikus ruhák megáldása után további
templomi eszközök (pl. az Oltáriszentség tárolására alkalmas edény, kereszt,
tömjén) áldásszövegeit is közli, amelyek nem aktuálisak templomszenteléskor.
Végül e szentelések után újabb processziót vezet az ereklyék sátrához, és
leírja ünnepélyes átvitelüket, tekintet nélkül arra, hogy korábbi rubrikái
szerint az átvitel már megtörtént, és az ereklyéket hordozó feretrum régóta a
templom kapuja előtt várakozik.
Az S mindhárom esetben szembefordul e
halmozásra való hajlammal. A templom közepén másodszor mondandó fölszentelő
imákat elhagyja, így a rítus törés nélkül, fokról-fokra veszi birtokba az
épületet, az oltárt és annak részeit, egészen az ereklyéket befogadó mélyedésig
(confossio vagy sepulcrum). A szerek és
paramentumok megáldásából csak annyit tart meg, amennyi az oltár
fölszereléséhez és rajta az első mise bemutatásához szükséges. Végül nem
feledkezik meg arról, hogy az ereklyéket egyszer már áthozatta a sátorból, így
nincs szükség második processzióra. Mindamellett érdemes megjegyeznünk, hogy az
ereklyéknek ez a tartós „parkoltatása” és őrzése hosszú távon kényelmetlennek
tűnt: a későbbi gyakorlat elsősorban itt módosított az ordó szerkezetén.[12]
E sajátosságok hiányoznak abból a két dedikációs ordóból,
amelyeket a későbbi Magyarországról még ismerünk.[13]
A Z dedikációs ordója szintén a PRG-t követi, és jóllehet mindkettőt a zágrábi
székesegyházban használták, közvetlen mintája a szövegváltozatok alapján
biztosan nem vagy legalábbis nem elsősorban az S volt.[14]
Forrása inkább egy, a PRG „standard” változatához közelebb álló szöveg
lehetett, amelyet a Gergely-víz hintéséhez kapcsolódó belső processzióknál
anglonormann eredetű orációkkal gazdagított. Az eredeti ordó ráadásul nehezen
áttekinthető sorrendben, számos lapszéli és lapalji kiegészítéssel közli a
dedikáció szövegeit, talán egy friss átdolgozás következményeképpen. Ezért
valaki —az íráskép alapján maga a kódex főszövegének szkriptora— szükségesnek
látta, hogy a kódex második fólióján tartalomjegyzékszerűen rögzítse a
dedikáció szövegeinek liturgikus rendjét. Ez a második, kivonatos ordó már
közelebb áll az S-éhez, de az egyezés a kritikus pontokon így sem jelentős.
A V már a PRG-től mint típustól is elszakad.
Amint Szaszovszky Ágnes egész Európára kiterjedő, részletes összehasonlító
elemzése igazolta, a dedikáció XII–XIII. századi római változatát veszi alapul,[15]
de megvannak benne azok az anglonormann tételek is, amelyek szerepeltek már a
Z-ben, számos vonása pedig egészen egyéni újítás. Az eredmény hasonló ahhoz,
amit a Z és a V ordinációinál láttunk. Onnantól kezdve, hogy a püspökök nem
voltak már egy életre eljegyezve egyházmegyéjükkel, a kifejezetten pontifikális
ordók megindultak a „nemzetköziesedés” útján: a pontifikále inkább a püspök
személye, semmint a püspöki szék tulajdona lett. A XI. század utáni
magyarországi fejlesztések azonban nem elszigetelten következtek be (ld. az
anglonormann tételeket), az összeurópai
folyamatokhoz való alkalmazkodás pedig egyelőre részlegesen és kreatív
módon történt.
Kérdés, hogy megőriztek-e ezek a XIII–XIV.
századi átdolgozások bármit is abból a rítusból, amelyet az esztergomi érsekek
XI. századi szerkönyve tartalmazott. Mint mondtuk, biztosnak látszik, hogy a
hagyományozás közvetlen formájában a három ordónak nincs köze egymáshoz. Mégis
van néhány vonás, amely elsősorban vagy csak a magyar dedikációkra jellemző. A
„gyenge” egyezések közé tartozik a kis vízszentelésnél a só és a víz
elegyítésének formulája, amely különbözik a PRG tipikus változatától (a
közép-európai kódexekétől is),[16]
de azonos a magyar forrásokban. Ide sorolható még a Pax huic domui formula egyszeri kimondása és a Veni Creator himnusz éneklése belépéskor. Ezek azonban olyan
egyezések, amelyekre van külföldi analógia: más szertartások befolyása alatt,
egymástól függetlenül is kialakulhattak.
Az „erős” egyezések nem ilyenek. Ahogyan az
S-ben, úgy a Z főszövegében és a kivonatos ordóban is a 89. zsoltár kapcsolódik
az Ædificavit Moyses antifónához,
amire egyetlen külföldi példát sem találtunk — másutt a 45. (Deus noster refugium et virtus), és
egyszer, talán elírásként a 8. (Domine
Dominus noster) tartozik hozzá.[17]
Az egyezés nem vezethető le a zsolozsmából sem, ott ugyanis a 47. zsoltárt (Magnus Dominus noster) éneklik
ugyanezen antifóna alatt.[18]
Még fontosabb, hogy a Z kivonatos ordója előírja az ereklyék oltárba építése
alatt az Isti sunt sancti
responzóriumot,[19]
amelyet —sőt egyáltalán bármiféle kísérő éneket— számos forrás átnézése után
egyedül az S-ben találtunk meg, különös módon még a Z főszövege sem tud róla. Ezek az egyezések, bár aránylag kevesen
vannak, csak a két ordó (de nem föltétlenül a két kódex) valóságos
kapcsolatával magyarázhatók.
A harmadik adat, amely a magyar dedikációkat
összeköti, a hamu exorcizmusa. Habár utólagosan, más kéz által pótolva a Z-ben
is található hamuexorcizmus (46r), ennek szövege nem azonos az
S-ével, és nem tartozik az ordó eredeti rétegéhez, a kivonatos jegyzék ugyanis
még nem tünteti föl. Annál fontosabb, hogy megvan a V-ben (46r),
amely térben és korban is távolabb áll az S-től, liturgikus rendje pedig alapjaiban
más. Az egyezés mégis valóságos kapcsolatot jelent, a következő két okból:
(1) A Gergely-víz hamujának szenteléséhez sem
a PRG típusához tartozó ordók, sem a tőle távolabb állók egyáltalán nem
használnak exorcizmust, egyedül az Egilbert-pontifikáléban található ilyen
tétel egy utólag behelyezett, apró cédulán,[20]
de ott sem az S szerinti változatban.
(2) A Veszprémi pontifikále szó szerint azt a
szöveget használja, amelyet az S. Ez a hamuexorcizmus eredetileg megtalálható a
PRG-ben a katekumenátus megkezdésének egyik szövegeként,[21]
de ebben a funkcióban mindenütt kikopott a használatból. A germán úzusok egy
kisebb csoportja hamvazószerdán használta a hamvak megáldásának elején, közéjük
tartoztak a magyar részhagyományok is. Az elterjedtebb hamvazószerdai változat
azonban csak a szoros értelemben vett exorcizmust tartalmazza, a Te (autem) petimus kezdetű
oráció-kiegészítést nem, és a szöveg megfogalmazása is jelentősen átalakul.[22]
Az eredeti szöveget egyedül Konstanz[23]
és a magyar részhagyományok hamvazószerdai ordójában találtuk meg,
Magyarországon viszont a H-tól az utolsó nyomtatott misszálékig mindenütt és
ugyanabban a változatban. Az S és a Veszprémi pontifikále ehhez a közös magyar
alaphoz képest is különleges abban, hogy az exorcizmus vége felé szinte
agrammatikusan, a katekumenekre való hivatkozást megtartva betoldja az „ad
dedicationem huius basilicæ” szavakat. Két ennyire speciális és egyformán hibás
szöveg pedig aligha keletkezhetett egymástól függetlenül:
[…] ita et tu exorcizatus sis in nomine sanctæ
Trinitatis, ad dedicationem huius basilicæ, aspersus in eis, qui scrutinia sunt
habituri, super stantes vel transituros diabolus non lateat, sed manifestetur
et expellatur, ut puri et sinceri inveniantur.
A későbbi magyar dedikációkkal való összevetés tehát ellentmondásos
eredményt hoz: sem filológiailag, sem liturgikusan nincsenek közvetlen
kapcsolatban az S-sel, mégis egyeznek vele néhány olyan ponton, amely nem lehet
véletlenszerű. Az ellentmondást úgy oldhatjuk föl, ha a három elemzett
pontifikális ordó tanulságait együtt szemléljük: míg a bérmálás esetében
kontinuitást, addig az ordinációk és a dedikáció esetében diszkontinuitást
tapasztaltunk. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a bérmálás ordójáról
maradt fönn későbbről kifejezetten esztergomi adat,[24]
a másik két ordó esztergomi utóéletéről viszont nem tudunk. Ennek alapján azt
föltételezzük, hogy maga Esztergom az ordinációk és a dedikáció S-beli
változatát is megőrizte és továbbfejlesztette a XII–XIV. században, Zágráb és
Veszprém pedig nem magával az S-sel, hanem az éppen kortárs esztergomi gyakorlattal
volt dialógusban. Ez magyarázhatja meg az ordinációk párhuzamos bővítéseit és a
dedikációban kimutatható maradványelemeket is.
The Dedication of Churches in Medieval Hungary
The Esztergom Benedictional LXXVIIIsqq.
The dedication ordo of Hungary’s first extant Pontifical,
the Esztergom Benedictional (S) describes the consecration of a church, an
altar, various utensils and vestments. With some textual variants of lesser or
higher significance, its whole structure and text – including titles and
rubrics as well – faithfully follows Ordo XL, published by Cyrille Vogel in his
critical edition of the PRG according to eight 10th–11th-century
sources.[25]
Nevertheless, the editor of the Hungarian ordo should not be accused of
simply imitating a foreign model, as the dedications of the PRG are more
peculiar than its ordinations. Albeit, the basic structure and the fundamental
texts of the rite can be found in the SGel and the OR,[26]
the 9th–10th-century variants were much more developed
and variable according to Use. The oldest extant source of the PRG’s dedication
ordo was at earliest written in the second half of the 10th century,
while others are coeval with the S or hardly older than it.[27]
Thus, the ordo should be considered a modern item for the 11th
century. The early manuscripts spring from a relatively confined geographical
region of Southern-Germany and Italy (Mainz, Bamberg, Eichstätt, Salzburg, Lucca,
Monte Cassino). However, the differences which distinguish the Italian branch
of the rite from its Romano-Germanic “original” can already be found in the
mid-11th century in Monte Cassino.[28]
Entirely different parallels evolved in Western Europe:[29]
within the Gallic landscape a relatively primitive type with an Old Roman base
and a rich variety of detail in single Uses. In the Anglo-Norman landscape a
more elaborate and unified type, based on old Anglo-Saxon models which
dynamically spread towards France and South-Italy, and possibly a third,
Ibero-Provencal type which was, however, soon overshadowed by the dedication of
the 12th-century Roman Pontifical.[30]
Considering this context, the dedications of the PRG are exclusive to German
and Central European territories.
Thus, the editor of the S adopted a duly
individual and up-to-date ordo, fitting both its geographical and cultural
landscape and his personal taste, thus he had no special reason to modify it.
Nevertheless, the few features that differ from the typical versions of the PRG
are enough to determine the S’s closer context, highlight its unique
attributes, and to elucidate its relationship with the later developments of
the Hungarian tradition. There is no need to discuss the original structure of
the ordo here, the main differences are arranged according to larger structural
divisions for the sake of clarity in the table below. Not counting textual
variants[31] the
list intends to be exhaustive:
(1)
INTRODUCTORY MODULE AND MINOR BLESSING OF WATER
(a) The service starts with the apologetic prayer Virtutum cælestium alone.
(b) The blessing of water is conducted in front of the tabernacle, the
bishop enters only after.
(c) There is a formula for the mixing of salt and water, namely the Fiat commixtio … pariter
(2)
Entering the CHURCH AND WRITING THE GREEK–LATIN ALPHABET
(a) While entering, the formula Pax
huic domui is recited only once.
(b) Then first the hymn Veni
Creator is sung, the litany only after.
(c) A more detailed rubric treats the antiphon O quam metuendus and the canticle Benedictus.
(3)
BLESSING AND sprinkling OF GREGORIAN WATER
(a) The opening Deus in adiutorium
is recited thrice.
(b) There is an exorcism of the ashes, its second part in the form of an
oration.
(c) Psalm 15 (Conserva me) is
assigned to the antiphon Tu Domine
universorum.
(4)
ANOINTING OF THE ALTAR AND BURNING OF INCENSE
(a) Psalm 89 (Domine refugium) is assigned to the antiphon Ædificavit Moyses.
(5)
CONSECRATION OF THE ALTAR, TABULA, UTENSILS AND VESTMENTS
(a) The prayers in the centre of the church are omitted after the
blessing of the tabula.
(b) The consecration of utensils–vestments is part of the dedication but
without appendices.
(c) No oration is given for the
blessing of a paten.
(d) There is a formula for the anointing of the chalice.
(6)
DEPOSITION OF THE RELICS
(a) The relics stay in front of the church throughout the rite, no
second procession is led.
(b) The rubric before the orations Deus
qui altaria and Descendat is
missing.
(c) While the relics are enclosed the responsory Isti sunt sancti is sung with the verse Tradiderunt.
Furthermore, the ordo is governed by a degree
of modesty: where the typical representatives of the PRG contain two or three
items for the same function successively or alternatively, the S lists only
one; series of several items are abridged; and verses are omitted if a parallel
action does not last longer than an accompanying chant:
(1) REDUCED
REPERTORY OF ITEMS
(a) At the procession with the relics: Surgite instead of Surgite +
Cum iucunditate
(b) For the consecration of a tabula only one “preface” and oration
each: Lapidem + Supplices
(c) Blessing of altar-clothes: Exaudi
instead of Exaudi + Deus qui tibi
(d) Blessing of stole: Domine … ab
initio instead of Deus invictæ +
Domine … ab initio
(e) Entry with the relics: Ingredimini
instead of Ingredimini + Sancti Dei +
Benedicta
(2)
ABRIDGED SERIES
(a) For the blessing of Gregorian water: one exorcism and oration per
each component
(b) At the inner circuits: one antiphon and psalm per each: Similabo + Tu Domine + Hæc est
(3) OMITTED
VERSES
(a) At the burning of incense: no Psalm 86 (Fundamenta) to Ecce odor
(b) After the consecration of an altar no Gloria Patri and Alleluia
to Confirma hoc
The listed features can be
objectively classified and their significance evaluated through a comparison
with contemporary 13th–14th-century parallels from
Hungary and others from abroad.[32]
Many of them prove to be the results of general tendencies, as e.g. the triple Deus in adiutorium preceding the
blessing of Gregorian water – these are not worth discussing in detail. Some
others are particular to the Central-European region, i.e. documented
exclusively or primarily in sources from Bavarian, Austrian, Czech, and Polish
territories. However, the majority of them cannot be found outside the S, save
for two later surviving dedications from Hungary.
For example, the chosen three antiphons for the blessing of the
Gregorian water are a Central-European characteristic. The inner circuits were
accompanied by the same chants according to the Pontifical of Egilbert of
Freising (already referred to regarding the ordinations) and two codices of
unknown origin but preserved in Klosterneuburg, and in Prague, Krakow, and
Płock.[33]
All other sources contain a different or longer series.[34]
Similarly, Central-European sources are characterized by omitting the oration
for the blessing of a paten, and by containing a formula for the anointing of
the chalice, not only of the paten. The preparatory oration before the minor
blessing of water and the relative lack of prayers to be recited in the centre
of the church after the consecration of the altar also have parallels from
“Klosterneuburg”, Prague, and Krakow. These will also be mentioned in
connection with the editorial concept. However, it is important to note that
the Central-European parallels do not point in a single direction, hence, none
of them are of the same lineage as the S.
Features
exclusive to the S primarily concentrate in its structure. The oration Virtutum cælestium is similar to a motto
or brand for the variant. Originally it is only given as one of the private
preparatory prayers of the bishop in the PRG, within the loose preceding
chapters, as is its alternative, the Deus
qui ad ineffabilis. Highlighting it at the beginning of the dedication
endows the otherwise somewhat boring overture of the rite with a solemn
opening.[35]
While its use in such a context has some parallels, only the S lists it without
its alternative.
The words “rore” and “purgatis” seem to indicate
editorial concept behind the blessing of water immediately following Virtutum cælestium, to ensure that they
are performed as preliminary rites outside the tabernacle where the relics are
guarded, and the bishop enters the tent – which represents the Tabernacle in
the desert – only afterward to approach the case of the relics, equivalent to
the Arch of Covenant. Elsewhere, the sequence is reversed: the blessing of
waters happens after entry, inside the tent, thus losing its preliminary
nature.
Another consistent feature is “streamlining”, the filtering of a wider
stock of texts, which, as a tendency, is a distinctive property of the S. The
PRG is basically an encyclopaedic collection, with the purpose of collecting
the liturgical material within its horizon as fully as possible, regardless of
superfluity or self-contradiction. Opposed to this, both the S and H strive to
create unique, practical ordines with a discernible sense of form and
proportion. In the dedication this is expressed by the fact that the number of
texts does not simply become smaller, but balanced groups of items from the
same genre arise, as illustrated regarding the blessing of Gregorian water and
regarding the inner circuits.
Although not unparalleled, the omissions of the S follow similar
principles. After the consecration of the altar and tabula, the PRG practically
directs the bishop back to the centre of the church in order to deliver another
two consecratory prayers about the church in general (Habitator sanctarum mentium + Deus qui super mysticam) and then
bless the clothes and utensils of the altar. Albeit the bishop had already
recited such consecratory prayers in the centre of the church after the
blessing of Gregorian water. Also in the PRG, the blessings of utensils,
altar-clothes, and liturgical vestments are followed by those of other
ecclesiastical tools, which are not indispensable for a dedication (e.g.
vessels apt for the Eucharist, cross, incense). Finally, after these blessings
a second procession should be led to the tabernacle of the relics and their
solemn transportation described, regardless of this already being completed
according to earlier rubrics, thus the litter carrying the relics stays in
front of the church for a long time.
In all three instances the S refrains from such exaggeration. It
discards the second group of consecratory prayers in the centre of the church
so that the rite can take possession of the building, the altar, and its parts
gradually, through uninterrupted progress, to the cavity which houses the
relics (confossio or sepulcrum). Only the utensils and vestments necessary for covering the altar
and offering the first Mass on it are blessed. Neither does it forget that the
relics have already been transported from the tent, hence there is no need for
a second procession. Nevertheless, it should be noted that holding and guarding
the relics for so long proved to be inconvenient in the long run: later
practices modified the structure of the ordo particularly at this point.[36]
These
features are missing from the other two dedication ordines which are known from
later Hungary.[37] That
of the Z also relies on the PRG but an analysis of the textual variants shows
that – despite both being used in the Cathedral of Zagreb – its immediate model
was not, or not primarily the S.[38]
Rather, the text is closer to the “standard” version of the PRG, enriched at
the indoors processions of sprinkling Gregorian water by orations of
Anglo-Norman origin. Moreover, the original ordo was hardly easy to use,
because of the puzzling order of its texts, and several marginal notes, which
may be the traces of a revision. Therefore, an individual – by his script the
scribe of the core of the codex – judged it necessary to repeat the liturgical
order of the dedication on the second folio of the manuscript in the form of a
table of contents. This second, excerpted ordo is closer to the S, however,
their conformity to one another is limited at critical points.
The V deviates from the PRG in typological terms. As a detailed analysis
in a European context by Ágnes Szaszovszky illustrated, the V draws on the 12th–13th-century
Roman variant of dedication,[39]
but also has knowledge of the Anglo-Norman items present in the Z and several
of its changes are completely novel. The result is similar to that of the
ordinations of both the Z and the V. As bishops were no longer engaged to their
dioceses for life, pontifical ordines moved towards “internationalization”: a
pontifical service book was more the property of the bishop’s person than the
episcopal see. However, after the 11th-century in Hungary changes
were not made independently (see the Anglo-Norman items) and variations were
formed parallel to and contemporary with wider European trends.
The question is whether 13th–14th-century
revisions maintained anything of the rite from the 11th-century
service book of Esztergom’s archbishops. As stated above, it is almost certain
that the three ordines have nothing in common in the sense of direct
transmission. Still, there are a few features in which only or primarily
Hungarian dedications agree. Some of these are “weak” correspondences such as
the formula of mixing salt and water in the minor blessing of water, which
differs from the typical variant in the PRG (the Central-European group
included),[40] but
is identical in all Hungarian sources. The single recitation of the formula Pax huic domui and the singing of the
hymn Veni Creator throughout the
entry may also be listed here. These are parallel with foreign analogies, which
could equally have evolved under the influence of other services, independently
of one another.
“Strong” correspondences are different. Similarly, to the S Psalm 89
joins the antiphon Ædificavit Moyses
both in the core and in the excerpted ordo of the Z. This assignation is
without a single foreign parallel, elsewhere it is Psalm 45 (Deus noster refugium et virtus), or,
maybe due to a slip of the pen, Psalm 8 (Domine
Dominus noster).[41]
The choice cannot be traced to the Divine Office either for there Psalm 47 (Magnus Dominus noster) is sung after
the same antiphon.[42]
It is even more important that the excerpt of the Z prescribes Isti sunt sancti to be recited while the
relics are being enclosed in the altar.[43]
A responsory – or indeed any kind of chant – that accompanies this act can only
be found in the S, even after a comparison with a great number of sources.
Surprisingly, the core text of the Z is also unaware of its use. Such
connections are rare and cannot be explained but with the interference of the
two ordines (if not of the two codices themselves).
The third correspondence that links the Hungarian dedications is the
exorcism of the ashes. While the Z does contain an exorcism of ashes (46r)
it was copied by a later hand. The text is not identical with that of the S,
and the item does not belong to the original layer of the ordo as it is missing
from the excerpted summary. This makes the fact that the V (46r)
contains the same text as the S all the more striking, as the V is further from
the S both geographically and historically, while its liturgical order is
radically alien. Still the correspondence reveals a true connection due to the
following considerations:
(1) Neither the PRG-type of ordines, nor the more remote variants use an
exorcism at the blessing of the ashes for Gregorian water. Only the Egilbert
Pontifical contains such a text on a tiny leaf inserted later,[44]
and even that differs from the variant in the S.
(2) The textual variants in the V and the S are verbatim the same. The
same exorcism of the ashes can be found in the PRG as one of the texts opening
the catechumens[45] yet
in this function it fell into disuse. A narrow group of Germanic Uses,
Hungarian usages included, adopted it as the beginning of the blessing of the
ashes on Ash Wednesday. However, the popular variant only contains the exorcism
in the proper sense, separately from its oration-like supplement Te (autem) petimus, and the wording of
the text is also seriously altered.[46]
The original text has only been preserved in the Ash Wednesday ceremonies of
Konstanz[47] and
the Hungarian usages. Yet in Hungary the same wording was used from the H to
the last printed Missals. Even compared to this common Hungarian background,
the S and the V are both peculiar in adding the grammatically inorganic “ad
dedicationem huius basilicæ” to the end of the exorcism, without deleting the
reference to the catechumens. Two texts of this kind, both very special and
both incorrect in the same manner could hardly have evolved independently:
[…]
ita et tu exorcizatus sis in nomine sanctæ Trinitatis, ad dedicationem huius
basilicæ, aspersus in eis, qui scrutinia sunt habituri, super stantes vel
transituros diabolus non lateat, sed manifestetur et expellatur, ut puri et
sinceri inveniantur.
Thus, a comparison with later Hungarian
dedications has led to contradictory results: they are not directly descendants
of the S philologically or liturgically but still share some common attributes.
This contradiction can be resolved by a synopsis of the conclusions drawn from
the three pontifical rites: continuity has been found in the Confirmation, but
discontinuity in the ordinations and the dedication. Yet one must not disregard
that reliable sources of the later practice of Esztergom have only survived for
the Confirmation;[48]
only questionable sources are extant for the afterlife of the other two.
Accordingly, the hypothesis that the ordinations and the dedication of the S
were, similarly to the Confirmation, transmitted and improved by Esztergom in
the 12th–14th century, while Zagreb and Veszprém
dialogised with the contemporary practice of Esztergom and not directly with
the S arises. Such a state of affairs could explain both the parallel
improvements of the ordinations and the fossil correspondences in the
dedication.
[1] PRG I. 124skk.
[2] SGel 689–702 (107–110.
oldal); OR 41–43 (kb. 720–790, kiadásuk: Andrieu: Les Ordines Romani du haut moyen âge IV. 351skk.).
[3] A teljes ordót
a kiadás forrásai közül ezek tartalmazzák: Róma, Biblioteca Vallicelliana Ms. D
5. (Salzburg, 1000 körül), Monte Cassino, Archivio dell’ Arciabbazia Ms. 451.
(uo., 1022–1035), Pistoia, Archivio capitolare del duomo Ms. C 141. (Itália,
XI. század), Lucca, Biblioteca Capitolare Cod. 607. (uo.?, X. század 2. fele),
Eichstätt, Diözesanarchiv Ms. B 4. (uo., II. Gondekar pontifikáléja,
1071–1073), Bamberg, Staatliche Bibliothek Ms. Lit. 53. (uo., 1007–1025), Bécs,
Österreichische Nationalbibliothek Ms. pal. 701. (Mainz, 1031 vagy legkésőbb
1070 előtt), Vendôme, Bibliothèque municipale Ms. 14. (Salzburg, XI. század 2.
harmada).
[4] Vatikánváros,
Biblioteca Apostolica Vaticana Barb. Lat. 631. 1r skk. azt a típust
képviseli, amelyet a XII. századtól a római pontifikálék, vö. Andrieu: Le Pontifical Romain au moyen-âge I. 176skk.
[5] A rítus
forrásai, története és tipológiája: Szaszovszky Ágnes: A veszprémi pontifikále templomszentelési
ordója 19–67; csak az énekelt tételekhez: Kozachek: The Repertory of Chant for
Dedicating Churches in the Middle Ages 112–357. A szertartás általános
ismertetését —amelyre az ordinációknál ki kellett térnünk— e megbízható
előzményeknek köszönhetően most mellőzzük.
[6] Ibéria és
Dél-Franciaország már a XII. századtól a római dedikációt teszi magáévá. Egy
korábbi, helyi változat emléke lehet a narbonne-i katedrálisból származó, 1000
körüli, mára elveszett vizigót pontifikále, amelyet Edmond Martène kivonatolt, ld. AER II. 733–747. (Ordo VIII.),
további forrásokhoz ld. Kozachek: The Repertory of Chant for
Dedicating Churches in the Middle Ages 174skk.
[7] Mindazonáltal a
szövegváltozatok közt bőven vannak olyanok, amelyek kétségtelenné tennék a
filológiai kapcsolatot az S és közvetlen előzményei vagy leszármazottai között,
ha fönnmaradtak volna ilyenek, pl. az Unxit te Deus antifónában consortibus helyett participibus (S 105v, a tétel a zsolozsmában
nem szerepel), a papi ruhákra mondott egyik áldásban magnificus triumphator helyett magnificator (S 109v)
stb.
[8] Az elemzéshez a
PRG kiadásában földolgozott 8 forráson kívül még mintegy 20 kódexet használtunk
föl. Ez a viszonylag alacsony szám annak köszönhető, hogy a korábbi, nagyobb
forrásbázisra épülő kutatások kizárták az összehasonlításból a PRG típusától
távol álló ordókat.
[9] München, BSB
Clm 21587. 89r; Klosterneuburg, Stiftsbibliothek 622. és 1020.
(fóliószámok nélkül); Prága, Královská kanonie premonstrátů na Strahově GD I 19
81v; ObertyŃski: The Cracow Pontifical 31skk; München, BSB
Clm 28938. 14r — Tanúságukat más XIII–XV. századi cseh és lengyel
források is megerősítik, pl. Prága, Univerzitní knihovna, Ms. 722. (uo., XIII.
század); Krakkó, Archiwum i
Biblioteka Krakowskiej Kapituły Katedralnej Ms. 11. (uo., XV. század 1. fele); Ms.
12. (uo., 1423–1455).
[10] Pl. AER II. 721–725. (V. Ordo, Reims,
X. század); Köln, Erzbischöfliche Diözesan- und Dombibliothek Cod. 139. 59r (Köln, XII. század) és 141. 55v
(Cambrai, XI. század); Párizs, BNF Lat. 13313. 140r (Trier,
XI. század) — Tanúságukat későbbi, a germán táj északi és nyugati területeiről
származó források is megerősítik, pl. Heidelberg, Universitätsbibliothek Cod.
Sal. VII,86. (ismeretlen eredetű pontifikále a salemi ciszterci apátság
könyvtárából [Svábföld], XV. század); Lund, Universitets Bibliotek Medeltidshandskrift
43. (Roskilde, XV. század 1. harmada).
[11] A párhuzamokhoz
képest ugyanezt: mindjárt az ordó kezdetén egy-egy jellegzetes könyörgés kiemelését
tapasztaljuk a H processziós rítusainál, pl. Gyertyaszentelőkor (Erudi, H 30r)
és virágvasárnap (Visita, 37r).
[12] Tudniillik a
római típusú ordókban nem ez, hanem az első processzió marad el: az ereklyéket
csak ekkor, az oltárszentelés után hozzák át ünnepélyes menetben a sátorból.
[13] Szaszovszky: A veszprémi pontifikále templomszentelési ordója 57–58., 90–91.
[14] Z 2r
és 33r; V 36v.
[15] Az S lapszéli
módosításai a dedikációnál nem olyan jelentősek, mint az ordinációknál, de a
templom külső körüljárásának responzóriumait és a litánia betétverseit utóbb
ott is a római típushoz igazították, illetve a Z-vel és a V-vel összhangban
kivakarták a görög alfabéta számjeleit. Bizonyos jeleket ugyanis nem hangok,
hanem csak számok jelölésére használ a görög írás: Ϛ (stigma
vagy digamma) = 6, Ϟ (qoppa) = 90, Ϡ (disigma vagy sampi) = 900, ͵Α = 1000 (a
részletes magyarázatot Mohay Andrásnak
köszönjük). A germán és olykor a gall források az első hármat mindig, néha a
negyediket is alkalmazzák a dedikációnál, az itáliaiak azonban a hangjelölő
alfabétára szorítkoznak, a kivakarás tehát ismét a „romanizáció” összefüggésébe
illeszkedik. Az S utolsó módosítása, hogy betold egy külön szakaszt a tabula
megkenéséhez.
[16] A PRG-formula
jellemző szakaszai: Hæc
commixtio … per virtutem individuæ Trinitatis.
[17] Párizs, BNF
Lat. 820. 46v.
[18] Minden magyar
forrásban, a legkorábbi adat: CA 136v.
[19] A tétel
Magyarországon az első vesperás responzóriuma a vértanúk közös zsolozsmájában (qui pro testamento Dei folytatással),
vö. Dobszay — Szendrei: Responsories 1102 (I. kötet
411. oldal). Más úzusokban is előfordul, de nem mindig ilyen emblematikus
szerepben.
[20] München, BSB
Clm 21587. 207. fólió után, F 98/99 fölirattal: ez a népszerű hamvazószerdai hamuexorcizmus
(ld. később) asszimilálatlanabb előzménye. Hasonló cédulán közli a hamuszentelő
orációt Párizs, BNF Lat. 13313. 149r.
[21] PRG XCIX 83 (II.
kötet 23. oldal).
[22] Trier (30v),
Regensburg (Obsequiale 48r),
Boroszló (Agenda 33r),
Prága (Obsequiale 21r),
Aquileia (Agenda 68v);
más változatban Würzburg (Agenda [számozatlan fóliók]). Nyugaton egyedül a katalóniai Seu
d’Urgell-ben találtuk meg egy harmadik változatban (Ordinarium 12v).
[23] Obsequiale 41r
— Konstanz úzusa gyakran rokon a szomszédos Reichenau apátságának (vö. Hürlimann: Das Rheinauer Rituale 110.), sőt Sankt Gallen-nek a szokásával
(az ottani, nagyjából kortárs pontifikále [Sankt Gallen, Stiftsbibliothek Cod.
395] megfelelő része a mai 46–47. fólió között hiányzik), de itt eltér tőlük. A
szövegváltozat a magyar hagyományhoz képest Konstanzban is módosul.
[24] Itt
emlékeztetünk arra, hogy míg a biztosan esztergomi MNS a XIV. század első
felében pontosan őrzi az S bérmálását, addig a vele kb. egykorú V-ben a
bérmálás (9r–10r) sem esztergomi.
[25]
PRG I. 124sqq.
[26]
SGel 689–702 (pages 107–110.); OR 41–43 (ca. 720–790, edition: Andrieu: Les Ordines Romani du haut moyen âge IV.
351skk.).
[27]
Of the sources of Vogel’s edition only the following contain the full ordo:
Rome, Biblioteca Vallicelliana Ms. D 5. (Salzburg, about 1000), Monte Cassino,
Archivio dell’ Arciabbazia Ms. 451. (ibid., 1022–1035), Pistoia, Archivio
capitolare del duomo Ms. C 141. (Italy, 11th century), Lucca,
Biblioteca Capitolare Cod. 607. (ibid.?, 2nd half of the 10th
or beginning of the 11th century, on the problem of its date see Parkes: The Making of
Liturgy in the Ottonian Church chapter 5, note 46), Eichstätt, Diözesanarchiv
Ms. B 4. (ibid., Pontifical of Gondekar II, 1071–1073), Bamberg, Staatliche
Bibliothek Ms. Lit. 53. (ibid., 1007–1025), Vienna, Österreichische Nationalbibliothek
Ms. pal. 701. (Mainz, 1031 or at latest before 1070), Vendôme, Bibliothèque
municipale Ms. 14. (Salzburg, 2nd third of the 11th
century).
[28]
Vatican City, Biblioteca Apostolica Vaticana Barb. Lat. 631. 1r sqq.
represents the same type as do the Roman Pontificals from the 12th
century, cf. Andrieu: Le Pontifical Romain
au moyen-âge I. 176skk.
[29]
For the sources, history, and typology of the rite see: Szaszovszky: A veszprémi
pontifikále templomszentelési ordója 19–67; for the chants only: Kozachek: The Repertory of
Chant for Dedicating Churches in the Middle Ages 112–357. Due
to these reliable works a general introduction – necessary for the ordinations
– is not needed here.
[30]
Iberia and Southern-France adopted the Roman dedication in the 12th
century. A Visigothic Pontifical of the Narbonne cathedral from about 1000 may
be the witness of an earlier local tradition; now lost, excepts by Edmond Martène can be found
in AER II. 733–747. (Ordo
VIII.), for further Hispanic sources see: Kozachek: The Repertory of
Chant for Dedicating Churches in the Middle Ages 174sqq.
[31]
There are still several strong textual variants which would enable us to reveal
an unambiguous philological relationship between the S and its immediate
predecessors or descendants, have such survived, e.g. the variant participibus
for consortibus
in the antiphon Unxit te Deus (S 105v, the chant is not
from the Divine Office), or the variant magnificator
for magnificus
triumphator in one of the blessings of priestly vestments (S 109v)
etc.
[32]
For the analysis approximately another 20 codices have been consulted beyond
the 8 of the PRG-edition. Their relatively low number is due to the fact that
earlier investigations based on a larger number of sources had already excluded
ordines far from the PRG-type as irrelevant.
[33]
Munich, BSB Clm 21587. 89r; Klosterneuburg, Stiftsbibliothek 622.
and 1020. (without foliation); Prague, Královská kanonie premonstrátů na
Strahově GD I 19 81v; ObertyŃski: The Cracow Pontifical 31sqq; Munich, BSB Clm 28938. 14r –
Information in these is confirmed by other Czech and Polish sources from the 13th–15th
century, e.g. Prague, Univerzitní knihovna, Ms. 722. (ibid., 13th
century); Krakow, Archiwum i Biblioteka Krakowskiej Kapituły Katedralnej Ms.
11. (ibid., 1st half of the 15th century); Ms. 12.
(ibid., 1423–1455).
[34]
E.g. AER II. 721–725.
(Ordo V., Rheims, 10th century); Cologne, Erzbischöfliche Diözesan-
und Dombibliothek Cod. 139. 59r
(ibid., 12th century) and 141. 55v (Cambrai, 11th
century); Paris, BNF Lat. 13313. 140r (Trier, 11th
century) – The information in these is confirmed by later sources from the
northern and western borderlands of the Germanic landscape, e.g. Heidelberg,
Universitätsbibliothek Cod. Sal. VII,86. (a Pontifical of unknown origin from
the library of the Cistercian abbey of Salem, Swabia, 15th century);
Lund, Universitets Bibliotek Medeltidshandskrift 43. (Roskilde, 1st
third of the 15th century).
[35]
Compared to parallel places the same can be found in the processional rites of
the H: emphasis is lain on a single, emblematic oration at the very beginning
of the ordo, e.g. on Candlemas (Erudi, H 30r) and on Palm Sunday
(Visita,
37r).
[36]
In the ordines of Roman Pontificals it is the first procession, not the latter,
which is omitted: the relics are transported from the tent in a solemn
procession only at this point, after the consecration of the altar.
[37] Szaszovszky: A veszprémi
pontifikále templomszentelési ordója 57–58., 90–91.
[38] Z
2r and 33r; V 36v.
[39]
In comparison with those of the ordinations, the marginal notes that modify the
dedication are less significant. Nevertheless, the responsories of the outdoors
circuits and the inserted verses of the litany were later harmonized with the
Roman custom and, in accordance with the Z and the V, the numeric signs of the
Greek alphabet were erased. Namely, some of the signs of Greek writing are not
used to denote sounds but to indicate numbers: Ϛ (stigma or digamma) = 6, Ϟ (qoppa) = 90, Ϡ (disigma or sampi) = 900, ͵Α = 1000 (I am indebted to András Mohay for his
detailed explanation). The first three are always and sometimes also the fourth
is applied by Germanic and sporadically by Gallic sources for the dedication,
while Italian sources are confined to the alphabet denoting sounds. This means
that such erasures also fit the context of “Romanization”. The last
modification of the S is that another passage is inserted for the anointing of
the tabula.
[40]
Characteristic phrases of the formula in the PRG-type are: Hæc commixtio … per
virtutem individuæ Trinitatis.
[41]
Paris, BNF Lat. 820. 46v.
[42] A
unanimous attribute of Hungarian sources, the first witness being: CA 136v.
[43]
In Hungary the chant is assigned to the first vespers of the commune of martyrs
(with the continuation qui pro testamento Dei), cf. Dobszay – Szendrei: Responsories
1102 (volume I., page 411.). It occurs in other Uses but in a less emblematic
position.
[44]
Munich, BSB Clm 21587. After folio 207., with the mark F 98/99: it is a less
assimilated antecedent of the popular exorcism for Ash Wednesday (see below). A
similar leaf contains the oration for the blessing of ashes in Paris, BNF Lat.
13313. 149r.
[45]
PRG XCIX 83 (volume II., page 23.).
[46]
Trier (30v), Ratisbon (Obsequiale 48r), Wrocław (Agenda
33r), Prague (Obsequiale 21r), Aquileia (Agenda
68v); in another variant: Würzburg (Agenda [no
foliation]). In the West, it can be found as a third variant in Seu d’Urgell,
Catalonia (Ordinarium 12v).
[47] Obsequiale
41r – The Use of Konstanz is at times akin to those of the
neighbouring abbeys of Rheinau (cf. Hürlimann: Das Rheinauer Rituale
110.) and of St Gall (the corresponding part of the latter’s approximately
coeval Ritual [Sankt Gallen, Stiftsbibliothek Cod. 395] between folios 46–47.
is missing), still at this point they differ. Compared to Hungary the textual
variant is different even in Konstanz.
[48]
Attention must be paid to the fact that while in the 1st half of the
14th century the MNS precisely repeats the Confirmation of the S,
the nearly contemporary V (9r–10r) does not contain the
Confirmation in the Esztergom style.