2022. november 4.

Megrendelhető az Agendarius és előzménye, az Obsequiale

A Magyar Egyházzenei Társaság webshopján keresztül beszerezhetővé vált az októberben bemutatott Telegdi-féle Agendarius. A kötet a latinul nem tudóknak is izgalmas forrás: egyedülálló XVI. századi népnyelvű magyarázatokat és buzdításokat tartalmaz a szentségekről és szentelményekről, sőt az első magyarul fönnmaradt (és aktualitását azóta sem vesztett) lelkitükröt a gyóntatási ordó részeként. Az október 13-i konferencia és bemutató hanganyaga is letölthető, meghallgatható innen

A könyvek megrendeléséhez kattintson az ismertetők címére! 



Azokat a rítusokat, amelyek kívül esnek a mise és a zsolozsma szokásos menetén és kiszolgáltatásuk nem püspöki kiváltság, az újkorban a rituálénak nevezett könyvtípus tartalmazta. A rituale megnevezés azonban csak a római rituále XVII. századi elterjedésével vált közkeletűvé; azelőtt az agenda, a manuale, vagy (egy viszonylag szűk, jellegzetesen közép-európai körben) az obsequiale volt használatos. Az esztergomi obsequiale egyike a korai nyomtatványkor Magyarországon legnépszerűbb kiadványainak: legalább kilenc kiadást megért az 1490 és 1560 közti időszakban. Az utókor érdeklődésére elsősorban azért tarthat számot, mert ez a magyar középkor első és egyben utolsó forrása, amely részletesen és a teljesség igényével közli az emberi élet nagy határhelyzeteihez kötődő szertartások hazai változatát, és mert ez az egyetlen forrás, amelynek tartalma végigkövethető az esztergomi úzus közel ezer évén át, azaz hidat képez a XI. századi kezdetek és az utolsó, XX. század eleji fejlemények között.



Telegdi Miklós a tridenti zsinat vége és a sajátosan magyar liturgia föladása, Oláh Miklós és Pázmány Péter érseksége között működött, a török hódoltság legnagyobb kiterjedése és a reformáció megállíthatatlannak látszó terjedése idején. Egyszerre volt a hagyomány őre és merész újító. Nevéhez fűződik az esztergomi úzus utolsó hiteles, de már újkori szellemben szerkesztett normaszövege, az 1580-as ordináriuskönyv kiadása is. Az Agendarius más úton jár. A középkori örökséget mind a szertartásrend, mind a szövegek szintjén radikálisan egyszerűsíti; e tekintetben egy, a XI. század óta folytonos gyakorlattal szakít. Ellentételezésül magas színvonalú magyarázó beszédeket ad a lelkipásztorkodó papság és népnyelvű szertartásszövegeket a hívek kezébe. Jóllehet a nem egyházmegyés, hanem országos érvényességű rituálék kibocsátása, a szentségi-szentelményi rítusok rövidítése és a népnyelvűség bővebb alkalmazása az egész korra jellemző folyamat, az Agendariust következetessége és minősége is az átlag fölé emeli. A XV–XVI. század nyomtatott rituáléinak áttekintése után kijelenthetjük, hogy egy sem akad köztük, amely hozzá hasonló. A jelen kötetben először jelenik meg Telegdi barátja és munkatársa, Mossóczy Zakariás még merészebb, de kéziratban maradt, immár egészen népnyelvű rituále-kísérlete. A két főpap kezdeményezései torzók: a középkori előzményektől elszakadtak, de alig találtak folytatásra a Pázmány-kori konszolidáció során. Fölbecsülhetetlen forrásai a liturgia mellett a magyar néprajznak, nyelv- és irodalomtörténetnek, de még inkább megrendítő emlékei a XVI. század végi egyházi értelmiség útkeresésének. 

2022. szeptember 24.

Survival vagy revival? Zsidó elemek a római liturgiában


I. 

Néhány évvel ezelőtt élénk társadalmi vitát váltott ki — az egyházi nyilvánosság határait túllépve — XVI. Benedek pápa intézkedése, amellyel szélesebb körben hozzáférhetővé tette, sőt a megreformált változattal egyenrangúnak nyilvánította a római katolikus liturgia hagyományos formáját. A kritikusok népes táborának egyik kedvelt ellenérve volt, miszerint a hagyományos liturgia antijudaista lenne. E vélemény emblematikus hivatkozási alapja a zsidókért mondandó nagypénteki könyörgés volt, amely az Ószövetség népét hűtlennek és az ígéretek újszövetségi beteljesülésére vakoknak mondta. A fölvetés annyira érzékeny területet érintett, hogy a pápa hamarosan egy újonnan fogalmazott, stílusában enyhébb változatot hirdetett ki kötelezőnek.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ez a problematika csak a XX. század történelmi traumáinak következtében, utólag vetődött föl. A nagypénteki könyörgés kérdése, és tágabb értelemben a zsidóság iránti pozitív elfogultság következményei már a ’20-as években fölmerültek, méghozzá a katolikus Egyház legfelsőbb köreiben. Akkor azonban a liturgia változatlanságának igénye még visszatartotta a kezdeményezéseket. Később ezek az akadályok egyre inkább elhárultak, ami végeredményükben ellentétes, de eljárásukat tekintve hasonló eredményekre vezetett. Csak néhány példát említve:

(1) A kifejezett antiszemitizmus az egyházi életet sem kímélte. Megtörténhetett, vagy legalábbis bizonyos körökben fölmerülhetett a zsidó elemek, sőt az egész Ószövetség kiiktatása például azokban a mozgalmakban, amelyek a nácizmussal kiegyeztek, de a kereszténységet mint valamiféle nemzeti hagyományt fönntartották. A legjellemzőbb példán, a német evangélikus egyház megalkuvó irányzatán kívül így gondolkodtak egyes szlovák, magyar vagy horvát szélsőségesek is. 

(2) Ugyanakkor léteztek, sőt máig befolyásosak a katolikus Egyházban olyan karizmatikus mozgalmak, amelyek nagyban merítenek a neoprotestáns szabadegyházi közösségek gyakorlatából. Ezek meghatározó vonása a deklarált filoszemitizmus, amely a zsidó vagy annak vélt szokások, sőt általában az orientális, nemritkán érzelmeskedő gesztusok iránti előszeretetben mutatkozik meg. Ez jellemző például a Neokatekumenális Útra vagy a Nyolc Boldogság Közösségre. 

(3) Míg az előző két jelenség megmaradt az egyházi életen kívül, illetve annak peremvidékén, egy harmadik meghatározó vonásává vált a ’70-es években végrehajtott liturgiareformnak. Ennek vezérmotívuma az archaizálás: bizonyos zsidó gesztusok és szövegek átvétele azzal az érveléssel, hogy bizonyára ez volt a zsidóságból származó Jézus, az apostolok és az őskeresztények gyakorlata. Ennek jegyében értékelődtek föl például a Didaché című II. századi zsidókeresztény irat szertartási utasításai, és kerültek be elsősorban a mise felajánlási liturgiájába a kiddus mintájára szerkesztett imák. 

A három magatartás közös vonása, hogy elutasítják az őket közvetlenül megelőző, történelmi adatokkal igazolható hagyományt, azzal szemben érzületükben és elvileg is kritikusak, s olyan elemek révén kísérelnek meg hangot adni a zsidóság iránti rokon- vagy ellenszenvnek, amelyek korábban nem voltak jelen saját hagyományukban.

II. 

A mondottakkal szemben mintegy három pillanatképpel szeretném fölhívni a figyelmet egy másik lehetőségre. Mindhárom vázolt jelenség szerves része volt a katolikus liturgiának az első keresztény évezredre visszanyúlóan, megkérdőjelezhetetlen és szoros kapcsolatban állnak a zsidó gyakorlattal, az utóbbi évtizedek reformjai, amelyek elvileg kereszténység és zsidóság közeledését célozták meg, mégis leszámoltak velük. A három jelenség keletkezési ideje, típusa és jelentősége más és más, de éppen ezért alkalmasak arra, hogy a lehetőségek teljes spektrumát megjelenítsék.

(1) Egykor magam is átéltem, és azokon a barátaimon, hallgatóimon keresztül, akikkel közösen látogattunk zsinagógát, újra és újra megtapasztalom azt a kultúrsokkot, amelyet a zsidó istentisztelet jelent. A fogékony keresztény vagy keresztény tapasztalati háttérből érkező hallgató általában azzal az elvárással tér be a zsinagógába, hogy ősi, keleties dallamokat hall majd, valami olyat, amilyen az artisztikus-ríkatós kántorének, amelyet koncerteken, fölvételeken is rendre hallani lehet. Ehhez képest csalódnia kell, mert néhány, akkor is inkább paraliturgikus „számtól” eltekintve az istentisztelet nagy részében ezt hallja: az előimádkozó néhány szót énekel, utána hosszú csönd, mormogás, beszélgetés, várakozás, majd ismét néhány szó ének, és így tovább. Az istentisztelet nagy részében csönd és látszólagos szervezetlenség uralkodik a közös és egységes ének, fölolvasás, imádság helyett. 

Ma, amikor személyesen és a világháló révén fölvételről is egyre több embernek van módja megtapasztalni a katolikus mise régi formáját, meglepően hasonló tapasztalatokat lehet szerezni. E liturgiában ugyanis nem a „háttal misézés” és nem a latin nyelv jelentik a legnagyobb meglepetést. Ezekről a legalapvetőbb tájékozottság mellett már előre lehet tudni, és egyik sem kizárólagos tulajdona a régi rítusnak, elvileg mindkettő megvalósulhat a modern liturgiában is. Nem, a meglepetést, a „kultúrsokkot” — különösen a régi rítus azon formáiban, amikor kórus és/vagy a nép éneke nem hangzik széles felületeken („csendes mise”, missa lecta) — elsősorban az jelenti, hogy a szertartás szövegeinek nagyobb és fontosabb része csöndben hangzik el. Aki misekönyvből próbálná követni a szövegeket, alig hall belőlük valamit, és amit hall, az is szinte tartalmatlan, ismétlődő, formuláris szöveg. A felajánlás kezdetén a pap ennyit recitál: Dominus vobiscum (Az Úr legyen veletek), a nép felel: Et cum spiritu tuo (És a te lelkeddel); ismét a pap: Oremus (Könyörögjünk), majd csöndben folytatja. Hosszú szünet után: Per omnia saecula saeculorum (Mindörökkön örökké), a nép felel: Amen, ismét a pap: Dominus vobiscum, és így tovább. Egy kevéssel hosszabb, immár szép szövegű és dallamú tétel, a prefáció azt az illúziót kelti, hogy végre lesz szellemi és esztétikai táplálék, de a Sanctus (Szent vagy) után ismét csak hosszú, még hosszabb csönd következik, majd: Per omnia saecula saeculorum. A zsolozsmában és más rítusokban ugyanígy hangzik el a két alapimádság, a Miatyánk és a Hiszekegy: hangos kezdőszavak, mormogás, majd az utolsó két tagmondat hangosan.

(2) Közismert, hogy a zsidó liturgikus év legsűrűbb időszaka ősszel van, amikor szep-tember vagy kora október táján egymást érik a legnagyobb ünnepek: az újév, az engesztelőnap, a sátoros ünnep és a Tóra Öröme. A keresztény ünnepkörök ehhez képest húsvét és karácsony, nagyjából tehát a tavaszi napéjegyenlőség és a téli napforduló köré szerveződnek. A húsvét eredetileg is zsidó ünnep, a karácsonynak pedig kissé erőltetett, de funkcionálisan hellyel-közzel meggyőző megfelelője kezd lenni a hanuka. Mégis feltűnő, hogy az őszi napéjegyenlőség táján, amikor a zsidó istentiszteleti élet a legintenzívebb, a kereszténységben látszólag tökéletes uborkaszezon van. Nem meglepő, hogy a kozmikus ciklus ünnepeire oly érzékeny Rudolf Steiner és az ő antropozófiai irányzata (ma ezek révén közvetve a Waldorf-intézmények) a szeptember 29-ei Szent Mihály-ünnepben próbáltak és próbálnak pótolni valami ilyesmit.

Pedig a római liturgia ősidőktől fogva ismer egy mozgó ünnepsorozatot, a szeptember harmadik hetének szerdáját, péntekjét, majd csúcspontként szombatját kitöltő őszi évnegyedes böjtöt, népiesen kántorböjtöt (ieiunium quattuor temporum). Ilyen böjtök nevüknek megfelelően minden évszakban vannak, témájuk az engesztelés, a hálaadás egyes jellemzően biblikus termények: a gabona, a bor és az olaj betakarításáért, és az emberiség zsengéjének fölajánlása papszentelések formájában. A XI. századtól kezdve a téli kántorböjt az ádvent, a tavaszi a nagyböjt, a nyári a pünkösd összefüggésébe került, és veszítette el jelentőségét. Az őszi kántorböjt azonban megmaradt mindennemű interferencia nélkül. Nehéz lett volna vele mit kezdeni, legföljebb szüreti hálaadásnak lehetne értelmezni, de miseszövegei félreérthetetlen irányokat jelölnek ki.

A szerdai mise introitusa: „Fújjátok meg a harsonát (sófárt) a hónap kezdetén, mert ez a parancsolat Izráelben!” (Ps 80,4) A második olvasmány arról szól, ahogyan Ezsdrás a hetedik hónap első napján előhozta és felolvasta a népnek Mózes könyveit. (2Esr/ Neh 8,1–10) Szombaton az első olvasmány témája: e hetedik hónap tizedik napján az engesztelés szent ünnepét tartsátok meg, semmi munkát azon ne végezzetek, a nyugalom sabbatjaként üljétek meg, és estétől estéig tartsátok meg a ti szombatjaitokat. (Lv 23,26–32) A második olvasmányban: a hetedik hónap tizenötödik napjától hét napon át tartsatok ünnepet, az első és a nyolcadik napon sabbatot tartsatok, és lakjatok sátrakban hét napon át, hogy megtudják utódaitok: sátrakban rendeltem, hogy lakjanak Izráel fiai, midőn kivezettem őket Egyiptom földjéről. (39–43) Ugyanezt ismétli meg a mise áldozási éneke, és az ószövetségi Templomról és a szombatról elmélkedik a szentlecke (H 9,2–12) és az evangélium (L 13,6–17) is. Az őszi kántorböjt tehát, különösen annak szombatja egymás után idézi föl az újév, azaz a kürtharsogás napja (jóm hatterúá), a tóraadás, az engesztelőnap és a sátoros ünnep tényét éppen szeptemberben, a római a hetedik hónapban, amely nagyjából a zsidó tisrí-nek felel meg.

(3) Végül egy hangsúlyozottan „műzsidó” szertartást idézek föl. Körülbelül a X. században szinte mozgalomként hatotta át a latin Egyházat a törekvés, hogy szertartási életében kifejezésre juttassa a folytonosságot az ószövetségi papsággal, Templommal és áldozati kultusszal. Ide tartozott már valamivel korábban a papok és püspökök olajjal való felkenése, illetve egyes ruhadarabok, például az Áron mellköveinek megfelelő racionále használata. 

De a legteljesebben végiggondolt, leggazdagabb ilyen rítussor talán a templomszenteléshez kapcsolódik. Középpontjában az oltárba építendő ereklyék állnak, de ez itt kevésbé lényeges. Fontosabb, hogy az ereklyék egy rudakon hordozható ládában vannak, amely pontosan megfelel a frigyszekrénynek. A ládát a dedikáció („hanuka”) előtti estén egy sátorban helyezik el, amely a pusztai hajlék modellje — a sátor képe egyébként is végigkíséri az isteni jelenlét minden megnyilvánulását a körmeneti baldachintól a tabernákulum függönyén át a kehelyvélumig. A szentelés napján a ládát szerpapok veszik vállukra, akiket az ünnepélyes latin terminológia levitáknak nevez. A menet előtt tömjénező halad, amely a füstoszlopot képviseli. Mindeközben az elhangzó énektételek is kifejezésre juttatják, hogy ami történik, az a pusztai vándorláshoz, közelebbről pedig a frigyszekrény fölemeléséhez és Jeruzsálembe viteléhez hasonló, pontosabban annak beteljesülése. A kőből épített templom fölszentelési imái maguk is Salamon fölszentelő imájából kölcsönöznek. (3Rg 8,12–53, 2Par 6,14–42)

Zsidó örökségről itt két okból sem beszélhetünk. Egyrészt azért nem, mert meglehetősen jól ismerjük ugyanezen szertartások korábbi változatait, amelyekben nem hangsúlyos vagy egyáltalán nincs is jelen a judaizáló elem. Másrészt azért nem, mert a zsidóság maga nyilvánvalóan nem gyakorolta, legföljebb bibliai, talmudi és rituális emlékezetében őrizte a Templom és a hozzá, illetve előzményeihez kapcsolódó kultusz emlékét. Amit látunk, az tudatosan kigondolt, választott, akart alkotás, egy egész kor kreatív igyekezetének tárgya és eredménye. 

III. 

Mindezek nincsenek meg, pontosabban kifejezetten el lettek törölve a megújított római liturgiában. Nem kétséges, hogy ilyen gesztusok, szövegek, szimbólumok nem születhettek antijudaista érzületből. De az is világos, hogy nem tartoznak az ősidőkből fönnmaradt előzmények kategóriájába. Mindezt a kereszténység nem vehette át a zsidóságtól. Inkább mondhatók revival-nek, semmint survival-nek.

De gondolkodjunk el kissé! Bármennyire is elképzelhető, sőt rokonszenves ma egy olyan verseny, amelyben két keresztény liturgiaváltozat azon mérkőzik, hogy melyikük a zsidósabb, egy ilyen polémia visszavetítése a késő ókorra vagy a középkorra naivitás lenne. A korai kereszténységre azért nem jellemzők a túlélő jelenségek, mert ott és akkor elsődleges szempont volt egyrészt annak megmutatása a zsidóság felé, hogy a kereszténység valami újat, többet jelent; másrészt annak megmutatása a pogányság felé, hogy a kereszténység nem valami egzotikus misztériumvallás, egy a sok közül, most éppen Palesztinából. Nem arról van szó tehát, hogy a keresztény liturgia a zsidó liturgiából nőtt ki, és fokozatosan elvesztette ezt a jellegét, hanem éppen fordítva: egy eredetileg kevésbé „zsidós” liturgia vált idővel egyre „zsidósabbá”. A keresztény liturgiának ezek a valóban judaizáló elemei tehát később keletkeztek, akkor, amikor az Egyház társadalmi és kulturális biztonságérzetét már semmi nem fenyegette. 

De ezekben a korokban a zsidóság a legjobb esetben is csak megtűrt kisebbség, és nem követésre érdemes minta volt. Mi késztette tehát a „győztes” keresztény felekezetet arra, hogy a sosemvolt örökséget mesterségesen pótolja? Azt hiszem az, hogy a keresztény Egyház egyszerűen zsidóbb akart lenni a zsidóknál. A fogalom, amely viszonyukat leírja, nem a survival, nem is a revival, hanem a versengés: az aemulatio. 

2022. augusztus 14.

Ének vagy felolvasás?

A hagyományos római liturgiában – és az ólatin, keleti és ókeleti liturgiákban ugyanígy – minden fennhangon megszólaló szöveg énekelt szöveg. A XX. századi reformok előtt a csöndes mise elméletileg egyet jelentett a magánmisével, még akkor is, ha általános, sőt számos helyen többségi gyakorlat volt a „nyilvános magánmise”, amikor az oltárnál folyó csöndes szertartáson nemcsak részt vett a gyülekezet, hanem vele párhuzamosan énekelt is – nem a mise ordináriumát és propriumát, hanem a csöndes szertartást értelmező-kommentáló miseénekeket. A hivatalos szabályok eszményi világában azonban ez nem számított énekelt, különösen nem ünnepélyes misének. Az ünnepélyes misében – természetesen ismét csak elméletileg – énekelve kellett, hogy elhangozzék az ordinárium, a proprium, és mindaz, amit a pap, az asszisztencia és a gyülekezet fennhangon imádkozott: a bevezető dialógusok, a könyörgések, a prefáció, a Miatyánk és az összes olvasmány.

Ami nem énekelve szólalt meg, az nem számított fennhangon való megszólalásnak. A pap legszentebb, titokzatos szövegei: a felajánlás, a kánon és az áldozás körüli imák csöndben, a pap és az asszisztencia közti dialógusok halk beszédhangon szóltak; ez utóbbiak valamely énektétel takarásában: a lépcsőima az introitussal, a felajánlás vége az offertóriummal egyidejűleg. A két látszólagos kivétel a prédikáció és az áldozás előtti dialógus: ezek egyike sem része a hivatalos miseliturgiának. A misét befejező, beszédhangon adott áldást is úgy írják le a XX. század közepén a források, mint a záróének közben mondott tételt.

Kevesen tudják, hogy még a megreformált római rítust szabályozó – és soha be nem tartott – rendelkezés sem szakított teljesen ezzel a hagyománnyal. Az 1967-ben kiadott Musicam sacram instrukció engedményképpen lehetővé teszi ugyan, hogy az énekelt és ünnepélyes mise egyes tételei prózában szólaljanak meg, de hierarchikus sorba rendezi őket, és megtiltja az alacsonyabb fokozathoz tartozók énekes megszólaltatását akkor, ha a magasabb fokozathoz tartozók prózában hangoznak el. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi rubrikák szerint is szabálytalan minden olyan mise, ahol például népének kíséri a felajánlást, vagy elhangzik az énekelt miseordinárium, de a celebráns prózában mondja a prefációt, a könyörgéseket és a Miatyánkot!

E szabályozás zenei mostohagyermekei kétségkívül az olvasmányok. Az instrukció az utolsó fokozat utolsó kategóriájába sorolja őket, és ha ez nem lenne elég, még azt a homályos kitételt is teszi, hogy „kivéve, ha ének nélkül helyesebbnek látszik azokat olvasni”. De vajon mi vezetett az olvasmányok éneklésének ehhez az elsorvadásához, sőt elsorvasztásához?

Az egyik tényező biztosan a liturgia oktató jellegének előtérbe kerülése a megszentelő és hódolati aspektussal szemben. A szertartás ebben az összefüggésben nem ex opere operato működő kegyelmi erő, amely a résztvevők értelmi-érzelmi állapotától függetlenül is hat rájuk (ami viszont nem jelenti azt, hogy a résztvevőknek ne lenne kívánatos és gyümölcsöző értelmileg-érzelmileg ráhangolódniuk), sem nem elsősorban Istenre irányuló szolgálat és hódolat, hanem a hívekre irányuló oktatás-nevelés, ami a tudati és erkölcsi tartalmakat illeti, és megrendítő-lelkesítő performansz, ami a nem szöveges, nem gondolati elemeket illeti. A zenének legföljebb ebben az utóbbi összefüggésben lehet szerepe.

A jelenség nem legújabb kori hanyatlás eredménye. Az egész XIX–XX. századi liturgikus megújulási mozgalom erősen intellektuális volt: ideálja a művelt hívő, aki fordításokat és kommentárokat forgatva készül a liturgiára, vesz részt a liturgián; az aktív hívő, aki az értelmi-érzelmi jelenléten túl válaszaival, testhelyzetével öntudatosan és látványosan bekapcsolódik. Ennek a szemléletnek a tanúi Pius Parsch és Szunyogh Xavér Ferenc nagyhatású művei, kiadványai, vagy az 1961-es Collectio rituum „agyonmagyarázott” szentségkiszolgáltatásai.

De a folyamat nem itt kezdődött. Az „egyszerre kint s bent” megközelítés, hogy tudniillik a szertartások résztvevői, végzői egyszersmind gondolkodnak a szertartásokról, hogy a közvetlen cselekvésen túl egy párhuzamos valóságban mentálisan „tornáztatják” magukat, sőt ezt tekintik a hiteles, odaadó részvétel feltételének, már a középkori liturgiamagyarázatokban jelen van, európai kultúránk alapvető tendenciája. Különösen határozottá azonban a bibliai olvasmányoknál vált. A protestáns reformáció Szentírás-központúsága a tridenti zsinat utáni korszakban meghallgatásra talált: a bibliai szövegek rangja helyreállt az őket egykor háttérbe szorító költeményekkel vagy legendákkal, prédikációkkal szemben. A janzenista ihletésű neo-gallikán liturgiák nem álltak meg itt sem. A „több Szentírást” jelszava a liturgikus könyveket változatos bibliai szöveggyűjteményekké, amolyan igeolvasási útmutatókká tette. Ha kevésbé radikálisan is, a II. vatikáni zsinat utáni reformok ehhez az előzményhez nyúltak vissza, és egyben ökumenikus gesztust próbáltak tenni, amikor lemondtak a „fölösleges ismétlődésekről”, és több, változatosabb bibliai szakaszt építettek a megreformált szertartásrendbe. A liturgiatörténet fintora, hogy ezzel az ökumenikus gesztussal eltávolodtak az összes keleti keresztény egyház, de az evangélikusok és az anglikánok bibliaolvasási gyakorlatától is.

A másik tényező az ének általános kiszorulása az európai polgári társadalom életéből. „Amerikai férfi csak akkor énekel, ha részeg” – mondta egy jeles egyházzenész-prelátus az Egyesült Államokból. Valóban: a XX–XXI. században az ének a rendkívüli élethelyzetek, a kisebbségek, az alacsonyabb társadalmi osztályok sajátja. Ezért az egyre nagyobb intellektuális bevonódást igénylő vallásos társadalom egyre kevésbé alkalmas az énekes bevonódásra. Ez a helyzet hívta életre a liturgikus megújulási mozgalom utolsó szakaszában, de még a II. vatikáni zsinat előtt a dialógusmise intézményét. Ebben a miseformában a gyülekezet nemcsak az asszisztencia válaszaiba, hanem elvileg a szkóla „énekeibe” is bekapcsolódott – prózában.

A papság ugyanebből az egyre kevésbé és kevesebbet éneklő társadalomból került ki. Az olvasmányok éneklését ezért két tényező nehezítette egyszerre. Egyfelől az olvasmányok bibliai szövegek voltak, amelyeket a közfelfogás a liturgia par excellence oktató szövegeinek tartott: figyelni kellett rájuk, érteni kellett őket. Másfelől klerikusoknak fönntartott szövegek voltak: nem szólaltathatta meg őket akárki. Ha volt is a közösségben énekelni tudó és akaró személy, az evangéliumot csak fölszentelt diákonus vagy pap olvashatta, és a többi olvasmánynál is előnyt élvezett az, aki lektorként vagy – annak idején – alszerpapként szolgált. Az a probléma, hogy a hivatal vagy az alkalmasság élvezzen-e előnyt, máig érezteti hatását, például a passióéneklésnél.

A harmadik tényező a liturgikus zene professzionalizálódása, szintén már a középkor óta. Ha a liturgia szöveges tartalmának célja az oktatás-nevelés, a nem szöveges tartalom célja pedig a megrendítés-lelkesítés, akkor a liturgia céljaira legalkalmasabb zene az, amelyik érzelmileg-indulatilag a leghatásosabb. A hatásosság pedig állandóan változik, egyrészt a kor ízlésével, másrészt a megszólaltatás művészi minőségével. Minden kor embere érzékenyebb azokra a művészi eszközökre, amelyek körülveszik, amelyekkel együtt nőtt föl, amelyek saját kultúrájának alaphangulatából, életérzéséből fakadnak. A többit, ha egyáltalán foglalkozik velük, el kell sajátítania. Magától értődő, hogy nagyobb hatást tesznek rá a professzionális előadók, akik az adott stílus vagy műfaj megszólaltatására szakosodtak. Ebben az értelemben az egyházi zene szükségképpen válik egyre kortársibbá és egyre bonyolultabbá.

Ám a liturgia olyan felület, ahol egy ezzel ellentétes tendencia is érvényesül: a hagyományosság. A rítus emberi, kulturális, társadalmi szinten abból meríti erejét, hogy nem korhoz, egyénhez vagy közösséghez kötött. Aki a rítust végzi, az egy, az emberléptékűnél nagyobb, tereket és korokat átívelő folyamat részének tudja magát. A múlt presztízs: rendszerint még a liturgikus reformok bevezetői sem arra büszkék, hogy mennyire innovatívak, hanem arra hivatkoznak, hogy voltaképpen ősi, feledésbe merült hagyományokhoz nyúlnak vissza. Ugyanez vonatkozik az egyetemességre: jóllehet mindig voltak, és egyre inkább vannak „rétegliturgiák”, a szertartás élményként is mindenekelőtt közösségi élmény, amelynek rendeltetése egy kultúrákra, népekre, életkori, társadalmi, műveltségi csoportokra töredezett Egyház egységbe forrasztása. Ha nem így lenne, nem merülne föl újra meg újra az igény városmissziókra, pápalátogatásokra, eucharisztikus kongresszusokra. De éppen a hagyományosság és az ebből fakadó presztízs teszi annyira vonzóvá a liturgiát mint a kreativitás terepét. Az alkotó, aki liturgikus művet alkot, vagy művét liturgikus közegben helyezi el, nincs többé kiszolgáltatva a közízlés változásának. Műve tartós, közönsége biztosítva van, részévé válik a tereken és korokon átívelő, megszentelt folyamatnak.

Ez az ellentét a szertartási funkció és a funkciót betöltő alkotás fokozatos elszakadásához vezet. Funkció a templomépület, az oltár, rajta a terítő vagy a kehely, a szobor vagy a festmény; de a funkciót betöltő alkotás jellege változhat a kor ízlésével, mérete, gazdagsága, minősége pedig a használó intézmény és közösség igényességével, gazdagságával együtt. Ugyanígy a zenében: funkció lehet az ordinárium, a proprium, a zsoltározás, de a szöveg és a jellegzetes műfaji, terjedelmi, szerkezeti elemek megtartása mellett bármely dallam betöltheti.

A funkció olykor apropóvá, sőt alibivé válik. Ilyenkor már a műfaji, terjedelmi, szerkezeti elemek sem számítanak, és előfordul, hogy a szöveg sem. A Machaut-mise Kyriéje még alternál, de 8–10 perces terjedelmével már szétfeszíti a szertartási kereteket. Tallis negyvenszólamú Spem in alium-a még liturgikus szöveg, de szakismeretek nélkül senki meg nem mondaná, hogy eredetileg Eszter könyvének szeptemberi zsolozsmaolvasmányaihoz tartozó responzórium. Barokk szerzők tetszőleges szövegű motettákat vagy szöveg nélküli orgonadarabokat neveznek offertóriumnak, a bécsi klasszika templomi szonátái pedig világias hangulatú kamaraművek az el nem hangzó propriumtételek pótlására.

Köztes állomás volt ezen az úton az érett középkor, amely nemcsak a liturgikus szöveget, hanem annak hagyományos zenei nyelvét is tiszteletben tartotta. Ami először képlékennyé vált, az a műfajokat elválasztó határvonal, de ez a jelenség nemcsak követi, hanem sokak szerint meg is előzi az európai cantus planus klasszikus korszakát. A liturgikus egyszólamúság több ezer tételt számláló törzsanyaga évszázadokkal az első lejegyzés előtt kellett, hogy létrejöjjön. Nemcsak az első hangjelzett, hanem az első szöveges emlékek is már egy olyan kiforrott, történelmileg rétegzett anyagot képviselnek, amelynek megalkotásához szerzők, hagyományozók, intézmények és főleg idő kellettek.

A gregorián ének szöveges és kottás forrásokkal adatolt történetére jellemző, hogy az egyes liturgikus műfajok meghatározott dallamtípusokat, motívumokat használnak. Azoknál a műfajoknál is, amelyeknek minden vagy szinte minden dallama egyedi, megállapíthatók a műfaj egészére jellemző vonások a terjedelem, a szerkezet, a szöveg-dallam kapcsolat, a hangnemi lehetőségek kihasználása terén. Egyes dallamelemek ugyanakkor arról árulkodnak, hogy ez nem volt mindig így. Ismerünk traktus-motívumokat használó graduálét, responzórium-motívumokat használó kommúniót, az offertóriumok zenei alkata pedig akár tételenként eltérhet: a rövid, recitatív, antifónaszerű tétel ugyanazt a szerepet tölti be, mint a hosszú, virtuóz, monumentális alkotás. Egyes kutatók úgy látják a gregorián ének írásbeliség előtti korszakát, mint egy gazdag zenei kultúra eszközkészletének differenciálódását liturgikus funkciók szerint.

Ugyanez következik be a differenciálódás korszaka után, sőt, ami a forrásokat illeti, valójában már azzal egyidejűleg. Az első olvasható gregorián tételek, amelyekből a műfajonkénti differenciálódásra lehet következtetni, a XI–XII. századból valók. Ezek biztosan korábban keletkezett dallamok későbbi lejegyzései. Az ugyanekkor keletkezett – tehát nemcsak ugyanekkor lejegyzett – énekekben azonban már elhomályosul a műfaji különbség. Egy verses zsolozsmában ugyanazokat a zenei eszközöket használják az antifónák és a responzóriumok, sőt a strófaszerkezettől eltekintve a himnuszok is.

A kortárs zenei nyelv tehát utat keres, és talál. Először a liturgia kortárs fejleményeit veszi célba: a szabadon gyarapítható műfajokat, amilyenek az új ünnepekre szánt szekvenciák, himnuszok, költött zsolozsmák. Ez azonban korlátozott mozgástér, és nem is a legtekintélyesebb. Egy másik eszköz hagyományosság és kreativitás összeegyeztetésére a tropizálás, amikor az eredeti tétel érintetlenül megmarad, de kortárs bevezetőkkel, kiegészítésekkel, toldalékokkal gyarapodik. A tropizálás egyik változata a többszólamú földolgozás is. Az eredeti tétel alá írt egyszerű orgánum lehet egy írásban meg nem örökített technika emléke, de az eredeti tételek fölé írt, azoknál melizmatikusabb, nagyobb hangterjedelmű, énektechnikailag nehezebb szólamok már ugyanúgy a kortárs művészet érvényesülési alapjának tekintik az alapul vett tételt, mint az egyszólamúság keretei közt megmaradó trópusok. Hagyományosság és kreativitás viszonya mindkét esetben a gazdaállat és az élősködő metaforájával írható le, fönntartva, hogy ez a viszony az élővilágban sem mindig válik a gazdaállat kárára.

További lehetőség a művészileg még ki nem aknázott területek birtokba vétele. Ahogyan a képzőművészet újabb és újabb épületelemeket, tárgyakat fedez föl magának, amikor az alkotókészség terepévé teszi, vagy egyenesen létrehozza például a tornyokat, homlokzatokat, rekesztőket, retablókat, oltárelőket, úgy a zenei alkotókészség is kiterjedhet olyan műfajokra, amelyekkel korábban nem foglalkozott. A legismertebb ilyen példa maga a miseordinárium, amely ősi alakjában egyszerű, szillabikus, változatlan, kis hangterjedelmű akklamációkból állhatott, de miután a kor zeneszerzői fölfedezték maguknak, máig megállíthatatlan gyarapodásnak és differenciálódásnak indult. Vagy ilyen az Alleluja is, amely eredetileg néhány visszatérő dallammodellt használt, de – szemben a miseproprium többi műfajával – új dallamokat, sőt szövegeket is befogadott mindaddig, amíg az egyszólamú liturgikus énekkultúra eleven maradt.

Kevésbé volt maradandó, de ugyanebbe a kategóriába tartozott a mise recitatív tónusainak zenei kidolgozása, újraírása. Még a XX. századi szerkönyvek is megkülönböztetik a könyörgések, a prefációk, a Miatyánk és az olvasmányok feriális (egyszerű, köznapi) és ünnepélyes tónusát. Ami a prefációkat illeti, az ünnepélyes tónus alternatívájaként közölnek még ünnepélyesebb változatokat is. Az olvasótónusok közt is vannak az ünnepélyes tónussal egyenértékű változatok, amelyeket olykor régibb (antiquior) tónusként jegyeznek a könyvek. Ezek a jelenségek egy valaha sokkal gazdagabb és változatosabb recitáló kultúra maradványai. Ugyanezt a gazdagodást sejtetik olyan, a recitációval való szoros kapcsolatukat el nem vesztett, de egyedi dallamokat mozgató műfajok, amilyen az invitatórium-zsoltár, a lamentáció vagy a genealógia. Mindhárom esetben azonosíthatók a műfaj egyszerűbb, formulárisabb képviselői, és hozzájuk képest az egyedi kompozíciók.

Az egyedileg komponált és a recitatív műfajok közti határ valószínűleg már a gregorián őstörténetben sem volt áthághatatlan. A bibliai, sőt ritkán a patrisztikus szövegeknek is mintegy két létmódja volt. Elhangoztak a szó műfaji értelmében vett olvasmányként a zsolozsmában vagy a misében, recitatív tónuson (accentus), bármit is jelentett ez akkoriban, a hangjelzéssel nem dokumentált korszakban. De legalább egyes részleteik ugyanazzal a szöveggel szintén elhangozhattak egyedi, megkomponált dallamon (concentus).

Már az első fönnmaradt szöveges források teljes gazdagságában tartalmazzák egyrészt az ószövetségi zsolozsmaolvasmányokhoz kapcsolódó históriákat, azaz responzórium-sorozatokat, másrészt a napi evangéliumokhoz kapcsolódó kantikum-antifónákat. A két jelenség valószínűleg egykorú. A forrásokkal nem megközelíthető ősidőben egy szűkebb, zsoltárszövegű responzórium-ciklus tagolta az évközi idő matutínum-olvasmányait, míg az evangéliumi kantikumokból, a Benedictusból és a Magnificatból kiemelt antifónák, vasárnap pedig Alleluja-szövegű antifónák keretezték a kantikumokat. Ám egy pontosan meg nem határozható időpontban a kora középkori alkotók mintegy „rászabadultak” erre a két lehetőségre: responzóriumokat komponáltak a matutínumban olvasott olvasmányok egy-egy jellegzetes verséből, és antifónákat a napi miseevangéliumok verseiből.

Jellemző, hogy mindkét tételcsoport bővebb anyagot ad, mint amekkorának a liturgikus funkció keretei helyet biztosítanak. Nem 9–12 responzórium és nem 1–1, sőt nem is 7–7 antifóna keletkezett (a liturgikus rend szerint ennyire lenne szükség), hanem jóval több. A fölös mennyiséget bizonyos napokon a matutínum vagy a kishórák vették föl, máskor választható tétel lett belőlük (ezek egy része azután többnyire feledésbe merült).

A megkomponált olvasmányok szempontjából az antifónák az érdekesebbek. Számos evangéliumi szakasznak minden egyes mondatából antifóna született. A prózai olvasmányszövegek ilyen értelemben vett megzenésítése (és itt okkal használjuk ezt a szót, mert a recitációt a korabeli liturgusok magától értődőnek találták, nem fogták föl zenének) nem is állt meg az evangéliumoknál. Bizonyos napokon, így ádvent és nagyböjt első vasárnapján a szentleckét is „antifónákká írták szét”, a hatvanadvasárnapi liturgia pedig egy patrisztikus szövegű (Nagy Szent Gergelytől vett) antifónaciklus kísérletének nyomát őrzi.

A középkori énekesek előtt tehát volt példa arra, hogy hogyan lehet recitált szövegeket zeneileg újrafogalmazni, és maguk is képesek voltak arra, hogy bizonyos műfajokban újat alkossanak. Korlátot nem is annyira a saját képességeik, mint inkább a hagyomány szabta keretek jelentettek. Voltak funkciók, amelyek megengedték a kreatív alakítást, és voltak, amelyek nem. Az olvasmány eleinte az előbbiek közé tartozott – később zsinati határozat tiltotta az újrakomponálását. Egyes ünnepek olvasmányait bizonyos úzusokban tropizálva énekelték: ilyen volt a karácsonyi éjféli mise – főleg spanyol és brit területeken népszerű – próféciája és a Nagyboldogasszony-napi szentlecke. Amint már hangsúlyoztuk, a tropizálás párhuzamos a többszólamú földolgozással. Nem véletlen, hogy többszólamú változatok gyakran ugyanazokkal a tételekkel összefüggésben maradtak fönn, amelyekre az egyszólamú kidolgozás vagy a tropizálás is jellemző: az alkotói gesztus mindhárom esetben ugyanaz.

A komponált olvasmánytónusok módszeres föltárása egyelőre nem történt meg: a többszólamú változatok mint a többszólamúság emlékei hozzáférhetők, de az egyszólamúak közül valószínűleg még sok lappang e tekintetben földolgozatlan kéziratokban. Megközelítésüket különösen nehézzé teszi, hogy mindnyájan kivételes esetek, toldalékok. Nincs olyan liturgikus könyvtípus, amely kifejezetten komponált olvasmányokat tartalmazna. Antifonálékban, graduálékban, hangjelzett zsolozsmás- és misekönyvekben viszonylag kiszámítható helyeken fordulnak elő genealógiák, passiók, lamentációk, de ami ezen fölül van, az véletlenszerű kötetek elején, végén, lapszélein, szekvencionálékba, tropáriumokba rejtve várja a fölfedezést.



Ami Magyarországot illeti, a forráshelyzet szűkös, de legalább átlátható. Mindkét forrásunk a XIV. századi Esztergomból való: az egyik az 1341 előttinek tartott Missale notatum szekvencionáléja, a másik az 1370 körülre datált Esztergomi kollektáre függeléke. Az előbbi őrizte meg a karácsonyi matutínumban olvasott Máté-genealógia és a föntebb említett két tropizált olvasmány, a karácsony-éjszakai prófécia és a Nagyboldogasszony-napi szentlecke dallamát. A genealógiák dallama nemzetközileg is bőven adatolt, érdemes lenne egész Európát átfogó összehasonlító elemzésnek alávetni. A tropizált olvasmányok lényegükben egy dallam és szöveg tekintetében is szekvenciaszerű trópus és egy komponált olvasmány összeházasításai. Egyedi jelenségek, a recitációs kultúrára mint olyanra nem vetnek több fényt.



Az Esztergomi kollektáre olvasmányai közt maradt fönn a Lukács-genealógia dallama, amelyet Nyugat-Európában a középkor végéig olvastak a vízkereszti matutínum végén, ugyanúgy a Te Deum előtt, ahogy karácsonykor a Máté-genealógiát. Míg a Máté-genealógia egész Európában és Magyarországon is szokásban maradt (nálunk 1580-ból származik róla az utolsó emlék), addig a Lukács-genealógia keleten kiszorult a használatból (nálunk még a XI. századi Hartvik-agenda és az első ismert, XIII. századi esztergomi breviárium is tartalmazza). Ám a genealógiáknál is érdekesebb az a torzóban maradt ciklus, amelyet egy ismeretlen zeneszerző jegyzett a kollektáre utolsó lapjaira. Maga a kódex 110, korabeli számozású fóliót tartalmaz. A számozás a 94. fólióval megszakad a csonkán maradt gyászszertartásoknál, majd 8 fólió (egy ív) hiány után kezdődik újra Szent István első vértanú evangéliumával (amely az elején szintén csonka). Ezt követik a többi karácsony nyolcadába eső ünnep, Szent János, Aprószentek, Becket Szent Tamás szentleckéje és evangéliuma, a Lukács-genealógia, és a lap alján – ma már olvashatatlanul – az év legrövidebb evangéliuma kiskarácsony napjára Jézus körülmetéléséről.

Az anyag egy kéz munkája, a dallamok is egységes megközelítésről árulkodnak. Valószínű, hogy a hiányzó egy ív mintegy felét az esztergomi úzusú temetés töltötte ki, majd a karácsonyi misék olvasmányai és a Szent István-napi szentlecke következtek. Ismeretlen esztergomi zeneszerzőnk tehát karácsonnyal kezdve módszeresen végigkomponálta a nyolcad olvasmányait. Mivel nem különböztette meg az ünnepeket rangjuk szerint, könnyen lehet, hogy egy egész évre szóló komponált olvasmányoskönyvet akart összeállítani, de az is elképzelhető, hogy érdeklődése karácsony nyolcadának ünnepélyesebbé tételére szorítkozott.

Noha ünnepenként, szentlecke-evangélium párokban halad és a „tónusokat” összeköti a fríg hangnemi keret, a zenei elgondolás külön kezeli a lecke- és az evangéliumdallamokat. Az evangéliumok az egyszerűbbek, egységesebbek, de meg lehet bennük figyelni egyre komplexebbé váló megoldásokat. Míg az első evangélium viszonylag sztereotip kezdő, tagoló és záró formulákra bontható, a másodikban már megjelenik egy alternatív zárlati formula, amely a kérdő mondatokra és a monosyllabákra (egyszótagú zárlatok) jellemző. A későbbi tételekben azonban az ezzel rokon formulák már nem kötődnek sem a modalitáshoz, sem a szótagszámhoz, hanem csak a zárlati lehetőségeket teszik változatosabbá. Ugyanez a helyzet a „Domine” szót hangsúlyosabbá tevő melizmatikus iníciummal. A zene olvasmányról olvasmányra lépve egyre „műzeneibb”: ha rokon eszközöket is használ, egyre változatosabban használja őket, egyre kevésbé viselkedik tónusszerűen.

Még összetettebbek a lecketónusok. Ezeknek közös vonása a periódusokban való gondolkodás, a túbaváltás és a zárószakasz ariózus kidolgozása. A módszer azt sejteti, hogy a szerző nemcsak karácsony nyolcada iránt érdeklődött. Ebben az időszakban ugyanis a szentleckék atipikusak: a bölcsességi irodalomból és a Jelenések könyvéből valók, vagyis szövegük viszonylag egyszerű, rövid mondatokból áll, a héber gondolatritmusos verselés párhuzamokra épülő szerkezetét követi. Ez a szövegtípus nem igényel ennyire komplex zenei formát. Az év nagy részét kitöltő szentleckék viszont a páli levelekből valók. Ezekre a hosszú, folyondárszerű, szerkezetileg alig átlátható mondatfűzés jellemző. Még a mai, sokkal egyszerűbb recitációs tónusok mellett is nehezére esik a fölolvasónak, hogy hol helyezze el a zárlati formulákat olyan olvasmányokban, amelyekben szigorúan nyelvtani értelemben nincs, vagy alig van pont. Egy ilyen szövegtípust recitálni meglehetősen fárasztó és unalmas, ha a lektornak csak a tagoló (metrum, mediáció) és a záró (punctum, termináció) formulák állnak rendelkezésére. Ha viszont akár egyetlen hosszú mondat is zenei eseménnyé tehető azáltal, hogy a tagmondatok két-három túbahangon haladnak végig, vagy fríges és dúros zárlatokat váltogatnak szakaszonként, akkor a szentleckékben rejlő szövegi kihívás termékenyítőleg hat a zeneszerzői technikára.

Ugyanez a helyzet a befejező mondatokkal. Az egyszerű olvasmánytónusok is megkülönböztetett zárlati formulával és a túbahang kérdőtónushoz hasonló leszállításával készítik elő az olvasmány végét. Az Esztergomi kollektáre lecketónusai ezt a funkciót egy emeltebb, melizmatikusabb zárómondattal töltik be, amely a lamentációk befejezésével vagy a passiókat lezáró planctus-szal (a sírbatételt elbeszélő, már nem párbeszédes szakasz), sőt távolról a 2. tónusú traktusok befejezés előtti, „hisztérikus” verseivel rokon. A magyar moll-passió ismerőiben ez a jelenség a „mintegy száz fontot” szavak melizmatikus kidolgozását idézi föl.

Azoknak, akik szeretik, és a lehetőségekhez képest igyekeznek föleleveníteni a középkori magyar liturgikus örökséget, fájó hiány, hogy nem tudunk semmit az olvasmánytónusokról. A zsolozsma olvasmánytónusát jobb híján a kora újkori újhelyi pálos processzionále alapján rekonstruáljuk, és fölmerült, hogy a passiótónus planctus-dallama általános evangéliumtónusként is használható lenne. Ez azonban túl egyedi, túl ünnepélyes, és túlságosan kötődik a nagyhéthez. Valószínű, hogy amikor a korabeli rubrikák előírják, hogy a planctus-nál „változtasd a hangot evangéliumra”, akkor nem arra gondolnak, hogy általános evangéliumtónusra kell váltani, hanem hogy a ceremoniális értelemben evangéliumnak (azaz nem passiónak) számító szakaszhoz egy másik, de szintén egyedi dallam tartozik.

Nem állíthatjuk, hogy akár az Esztergomi Missale notatum tropizált dallamaiban, akár az Esztergomi kollektáre megkomponált tónusaiban ráleltünk volna a tulajdonképpeni esztergomi olvasótónusra. Azt azonban állíthatjuk, hogy ezek a dallamok hitelesek, a középkori esztergomi székesegyházban, annak egy virágzó korszakában ténylegesen megszólaltak. Mint ilyenek fölhasználhatók egy az egyben vagy inspirációként a jelenben is.

Messzebbre vezető kérdés, hogy vajon léteztek-e egyáltalán esztergomi olvasótónusok? Túlságosan is természetesnek találjuk, hogy a középkori liturgia ismert olyan „alapértelmezett” olvasótónusokat, amilyeneket a Liber usualis-ban és a hozzá hasonló újkori kiadványokban találunk. Ezekben a recitáció egy jól megállapítható túbahangon szólal meg, a zárlati és a tagoló formulák mindig ugyanazok, alkalmazásuk a szótagszám és a hangsúlyviszonyok ismeretében egyértelmű. Ilyen formulakészleteket először a XVI. századból, főleg Spanyolországból ismerünk.

Visszatérő jelenség, hogy egy adatot akkor kezdenek el rögzíteni, amikor már nem természetes; hogy egy tudás, készség, kulturális érték iránt akkor nyilvánul meg először érdeklődés, amikor utolsó óráit éli. Ez történt korunkban az egzotikus népek szokásaival, az európai paraszti kultúrával, a keleti keresztény liturgiákkal. Az olvasmányok éneklése évszázadokon át a legtermészetesebb dolog volt, senki nem tartotta fontosnak lejegyezni. De mind a kortárs, még élő recitációs kultúrák, mind az írásban rögzített, különleges recitációs tónusok azt sejtetik, hogy a túbahangra és zárlati formulákra korlátozott olvasmánytónus legföljebb csontváza a recitációnak. A keleti egyházakban ma is élő, a magyar görögkatolikus gyakorlatban is megfigyelhető olvasmányéneklés állandó elemekből építkezik, de kedveli az iníciumokat, váltogatja a túbahangokat, és a felolvasó tapasztalata, muzikalitása arányában alkalmazható egyszerűbb és összetettebb formában is. Olyan, mint a társastánc: el lehet járni pusztán az alaplépések ismeretében, de szinte korlátlan mértékben színesíthető, cifrázható, annyira, hogy a díszítmények akár teljesen el is takarhatják az alapot.

Ha így tekintünk a megkomponált olvasótónusokra, elképzelhető, hogy nem kell éles törést föltételeznünk az elveszett, átlagos vagy egyszerű tónus és a fönnmaradt, egyedileg megkomponált tónusok között. Az utóbbiak olyanok, mint az előbbiekre épülő, utólag lejegyzett vagy előre fölvázolt improvizációk. Belőlük pedig elvonatkoztathatók a Liber usualis-ban foglaltakhoz hasonló, könnyen elsajátítható és alkalmazható tónusok alapelemei, nem megfosztva a részletezés, kidolgozás, gazdagítás lehetőségétől.

2022. július 13.

A három ifjú éneke az évnegyedes böjtök szombatjain – Zenei megfogalmazás és kronológia 5.

III. Benedictus es in firmamento caeli

A zeneileg kidolgozott Dániel-kantikumok közül a legterjedelmesebb és leginkább melizmatikus változat valószínűleg egyben a legősibb. Műfajmegjelölése rendszerint traktus, amit hosszúsága, melizmatikus dallamvezetése és formulahasználata indokol. Vélhetően a vele való interferencia befolyásolhatta azt a chartres-i szkriptort, aki traktusnak címezte az előző alfejezetben tárgyalt, rövid antifónát. Valójában azonban egyedi, az ismert gregorián műfajok egyikébe sem sorolható dallammal állunk szemben, amely viszont tartalmaz például Alleluja-motívumokat vagy olyan dúsan díszített akklamációkat, amilyeneket a nagypénteki kereszthódolatból (Venite adoremus, impropériák) ismerünk.

Szerkezete is sajátos. A nyitóvers az eredeti kantikum első, Benedictus es kezdetű sorokból álló részének utolsó sora: ez vezeti be a kantikum második, Benedicite kezdetű sorokból álló szakaszát. Önmagában áll, olyasféle előkészítő szerepe van, mint a notkeri szekvenciák „epodoszának”, azaz első, a felelgető szakaszt megelőző sorának. Ezt követik a bibliai szöveghez hű áldások, néhány kivételtől eltekintve Benedicite kezdettel és Domino befejezéssel, éppúgy hármasával, ahogy az augsburgi megoldásnál láttuk. (Ami tehát a szöveget illeti, az augsburgi változat lényegében ugyanez a tétel egy antifóna-refrénnel kiegészítve.) Valószínű, hogy ezeket egy-egy énekes szólaltatta meg váltakozva a három ifjú szerepében, az úgynevezett litania trina előadásmódjának megfelelően, amelyet máshol, így genealógiák éneklésénél is használtak. Ezekre a hármas Benedicite csoportokra felel a teljes kórus a Hymnum dicite refrénnel. A tétel teljes változatában 10 ilyen háromsoros „strófából” áll, amelyek közül az utolsó rendhagyó módon kettéválik: az első két felszólítás után visszatér a refrén, majd a befejező, a három ifjút név szerint megszólító vers után ismét, amely így a doxológiákra emlékeztető módon leválik a kantikum egészéről. Refrénenként számolva tehát 11-re nő a strófák száma.




A strófák dallami váza azonos, de a tényleges megformálás a szöveghez idomulva kissé változik, és a melizmatika helyenként szinte extatikusan gazdag. Erre példa a második hármas Benedicite kezdete és a tételt záró szakasz, amely a három ifjút, Ananiást, Azariást és Misaelt név szerint szólítja meg.


A három-három Benedicite dallama „AAB” szerkezetet követ, vagyis az első kettő azonos, a harmadik viszont eltér tőlük: hosszabb és nagyobb ambitusú. Ez a megoldás voltaképpen Bar-forma, a fokozás retorikai alakzata: a kétszeri, azonos terjedelmű és jellegű elhangzás kialakítja az ismétlődés és általa a megszokottság légkörét, meghatározza a hallgató elvárási horizontját, a harmadik tag viszont kilép ebből a „komfortzónából”, és éppen ezzel ér el átütő hatást. Irodalmi értelemben ilyen a római kánon hostiam puram, hostiam sanctam, hostiam immaculatam anaforája, zenei párhuzamként pedig ismét a szekvenciákra utalhatunk, amelyeknek legeredetibb metrikai eljárása a párversek hosszúságának vagy a strófákat alkotó sorok számának megnövelése a költemény csúcspontján, általában kevéssel a befejezés előtt.

Az „A” szakaszok eleje és vége kötött, a 8. tónusra jellemző G–C tengelyen nyugszik, a zárlat azonban kilép ebből, és E-n fejeződik be. Ez a tónustól idegen lépés a dallamsor ismétlődése miatt igen hangsúlyossá válik, az egész tételnek különleges, egzotikus színezetet kölcsönöz. A kétszeres álzárlat késleltetése után annál erőteljesebben oldja föl a hangnemi feszültséget szabályos G befejezésével a „B” szakasz és a refrén. A közbülső rész a szöveg változó terjedelmének megfelelően alakul, akár el is maradhat. Alapvetően H-n recitál szillabikusan, de ezt gyakran színesíti H–G–A motívumokból álló mozgó recitációval. Főleg a rövid középrészeknél és a kötött szakaszvég előtt hajlításokkal is él.


A „B” szakaszok mély járású indítása az „A” szakaszok E álzárlatát folytatja, majd ismét eléri a G–C tengelyt. A Benedicite szó végét jobban kicifrázza. A közbülső, változó szövegű rész itt H helyett G-n recitál, színesítő elemként az AGF climacust iktatva be mint másodiníciumot vagy az AG clivist mint akcentust, majd az „A” szakasz záró formuláját kissé módosítva visszatér az E-re. Az utolsó tag az F pozícióját erősíti meg a markáns G zárlat előtt.


Bár az „AAB” sorszerkezet végigkövethető a tételen, az első „A” szakasz eleje a strófáknak csaknem felében módosul, és jelentősen kibővül egy hosszú, H finálisú melizmával. Ez immár fölfelé tágítja ki E-ig a tétel hangterjedelmét. Különösen jellemző az ilyen „áriázás” a 2. és az utolsó előtti, 10. strófára, illetve a Benedicite helyett Benedicat szóval kezdődőkre, a kantikum tagoló pontjaira, amelyek mintegy összefoglalják az utánuk következő megszólítottakat: a terra a földrajzi jelenségeket és az állatvilágot, Israel az embereket.


Az Ananias Azarias Misael záróstrófában szintén megjelenik a H finális és az áriázás, de a dallam ezektől eltekintve egyedi. A bevezetőnek és a végig változatlan refrénnek is saját dallama van. Stílusában mindkettő megegyezik a strófákéval —két, illetve három tag, a zárlatokban hosszú, kidolgozott melizmák—, de nem követik amazok sémáit. Mindkettőben szerepel egy-egy D-finálisú belső zárlat (nem azonos formulával), amely a strófákban nincs meg. A bevezetőben az intonációs szakasz CH végződése megelőlegezi a rendhagyó „A” sorok indításának H-végű melizmáját.

A három formulát (bevezető, strófa, refrén) két megfoghatóbb mozzanat is összekapcsolja. Az egyik az a hirtelen feltörekvő dallammenet, amely az alsó D-ről az (F–)E–G–A hangokon keresztül érkezik a C túbahangra. A másik a végső zárlatok közös, még egységesebb megfogalmazása. 

Elsősorban ez az, amely az Ostende típusú vagy a nagyszombati Alleluja befejezésére emlékeztet, de a Benedictus es in firmamento-nak nem minden változatára jellemző. A párizsi és a sarumi hagyomány refrénje például szűkebb ambitusú és E-re zár. Hogy mégis megmaradjon a tétel a 8. tónusban, a párizsi változat a refrén utolsó visszatérésére külön dallamot ad, amely G-re zár, a sarumi szerint pedig a darab végén újra el kell énekelni a bevezetőt. Szintén E-finálisú a refrén egy katalán misszáléban. Jogosan merülne föl, hogy akkor bizonyára visszatért a bevezető, de ott —és erre párhuzamot eddig nem találtunk— a bevezetőben is ugyanez az E-zárlat található. Ilyen körülmények között tehát 3. tónusúvá értelmeződik át a tétel: az E-végű szakaszok nem egzotikus kitérőt jelentenek. A lényeg mindenképpen a G–C tartomány bejárása és az izgalmas oszcillálás a két hangnem között. 


2022. július 9.

Kutatás iterv 2022–2023

Egy projekt utolsó évének kutatási terve természetéből fakadóan csupa önkorlátozás. Szeretnénk kerek, a maga nemében lezárt munkafolyamatot hagyni magunk után, ezért arra törekszünk, hogy a már előrehaladott és befejezésre esélyes vállalkozásokat részesítsük előnyben azok rovására, amelyek egy éven belül várhatóan nem vezetnének ilyen eredményre. Ugyanakkor világosan látjuk az utóbbiakban rejlő lehetőséget is. Szeretnénk tehát ezt pontosan megfogalmazni, részben a projekt remélt folytatásának előkészítéséül, részben fölvetésként, amelyre talán máshol, máskor, mások felelnek majd.

Az utolsó év versenyfutás az idővel. A kutatás logikai sorrendje az információk földolgozása, rendszerezése, értelmezése, majd az értelmezés megfogalmazása. A gyakorlatban viszont mindezek párhuzamosan folynak. Az információkat már a teljes földolgozottság előtt el kell kezdeni rendszerezni, már a rendszerezés, sőt a bevitel során értelmezni kell, és az értelmezést már akkor meg kell fogalmazni, amikor az új adatok fényében még többé-kevésbé módosulhat. Ennek megfelelően az alábbi kutatási terv a következő egységekből épül föl:

1. A kutatás tervezett eredménye („output”)
2. Adatbevitel (forrásfeldolgozás)
3. Rendszerezés (standardizálás, repertory)
4. Értelmezés (szinopszis, jelenségek osztályozása, történelmi mélység)
5. Megfogalmazás (kézikönyv)
6. Magyar vonatkozások összefoglalása
7. Pályázati tevékenység (ERC, szövegkiadás, publikációk külföldön, posztdoktori kutatások)

Mi lesz tehát az Usuarium 2023 nyarára? Reményeink szerint mennyiségileg a nyomtatásban megjelent XV–XVI. századi misszálék összefoglaló adatbázisa, minőségileg az érett középkor és a kora újkor liturgiájának „térképes nézete”. Magába foglalja majd a teljes szöveganyagát legalább egy misszálénak a latin egyház minden olyan intézményéből, amelynek ebből az időszakból maradt fönn kiadása: elsősorban az egyházmegyékből, másodsorban a központosított szerzetesrendekből, harmadsorban egyes ólatin rítusokból (ambrozián, mozarab). Ami bizonytalan, az egyrészt a kevés nem romanizált bencés forrás (pl. Monte Cassino, Valladolid), néhány szerzetesrend (pl. trinitáriusok, humiliátusok, ispotályosok), néhány, egyelőre nem beszerezhető nyomtatott forrás és a beszerzett, biztos eredetű, de kéziratos források bevitele. Hogy ezekkel foglalkozunk-e, az első félév munkatempóján, a feladatok optimális elosztásán múlik.

Miről mondunk le? Mindenekelőtt a XV. század előtti anyag részletes földolgozásáról. Az eredmény a kutatási tervben megfogalmazottak szerinti „szinkron tipológiai háló” lesz. Szinkron, mert egyetlen korszak állapotait jeleníti majd meg. Tipológiai, mert azon belül lefedi teljes Európát, azaz várhatóan a lehetséges változatok szinte mindegyike arányosan és helyhez, intézményhez köthetően, térképre vetíthetően elő fog fordulni a mintavételben. És háló, mert lyukacsos: az adatok mintegy mérési pontokként fognak viselkedni, amelyek arányosan és kellő sűrűséggel elhelyezve érzékeltetik a változatok lehetséges skáláját, a tendenciákat, a helyi, térségi vagy táji jellemzőket, de nem adnak számot minden egyes intézmény gyakorlatáról.

A nyitva maradó kérdések kétfelé oszthatók: egy földrajzi-intézményi és egy történelmi csoportra. Földrajzi-intézményi értelemben adósak maradunk a nem központosított szerzetesi közösségek (bencés monostorok és ágostonos kanonoki házak) úzusaival. Ezek alapvető viszonyát a világi egyházszervezet úzusaihoz tisztáztuk, de a részletek alig földeríthetők a viszonylag szűk és nagyon egyenetlen forrásállomány miatt, és mert ennek a forrásállománynak a bevitele most kivitelezhetetlen és nem is eléggé kifizetődő munka lenne. Adósak maradunk a nyomtatványokkal nem arányosan dokumentált területek úzusaival is. Ide azok a térségek tartoznak, amelyeknek liturgiája a XV. században már nem különbözött egyházmegyénként: elsősorban Itália, de részben Anglia és Magyarország is. A probléma mindenütt ugyanaz: ismerjük a késő középkor uralkodó úzusait, és ismerünk ezektől eltérő könyveket korábbról, de e korábbi könyvek intézményi-földrajzi hovatartozását nem mindig, pontosabban általában nem tudjuk biztonsággal meghatározni. Végül adósak maradunk az ólatin rítusok módszeres áttekintésével, ezek egymáshoz, a VIII. századtól romanizált úzusokhoz és saját kora újkori mintakiadásaikhoz való viszonyának tisztázásával. Részeredményeink, tapasztalataink ezekről is vannak, de egy mindenre kiterjedő elemzés túllép a jelen kutatás lehetőségein.

A történelmi csoport a XV–XVI. századból ismert anyag előzményeit jelenti. Nem fogunk konspektusokat készíteni kéziratokból, legföljebb ott, ahol eredeti címmel ellátott, biztos eredetű kézirat áll csak rendelkezésünkre nyomtatvány helyett. Itt azonban nem kell lemondanunk a következtetésekről. A nyomtatott anyagból ugyanis bőségesen megállapíthatók olyan jellegzetességek, amelyeknek visszakeresése a kéziratosság korában megvilágítja az adott jellegzetesség élettartamát, és ezzel az úzus történeti mélységét. Ellentétes kronológiai megközelítésben ezek a mélyfúrások hitelesítik a nyomtatott anyagot mint a korábbi századok gyakorlatának megbízható tanúját. Az egyetlen terület, ahol a bizonytalan eredetű és a régi kéziratos forrásokat is behatóan tanulmányozzuk, Magyarország. A hazai liturgiatörténet így egyszerre lesz a legkidolgozottabb esettanulmány a teljes európai liturgiatörténethez, illetve válik érthetőbbé a teljes európai liturgiatörténet megvilágításában.

A kutatás kezdettől fogva azokra a tartalmakra korlátozódott, amelyeket az érett középkor és az újkor egy átlagos misszáléba utalt, azaz a mise propriumára, ordináriumára és az évkör különleges szertartásaira. Ez egyes misszálékra vetítve több és kevesebb is lehet. Vannak könyvek, amelyekből az évkör különleges szertartásai, sőt akár az ordinárium is hiányoznak: ezek a párhuzamosan megjelentetett rituáléban kaptak helyet. Másokban viszont épp ellenkezőleg, szinte egy teljes rituále is megtalálható: közlik pl. a keresztelés, a házasságkötés, a temetés vagy a zarándokok megáldása rendjét. Ami a misszálékat illeti, nagyvonalúan járunk el. Mindent rögzítünk, ami megvan bennük. A hiányos forrásokat viszont próbáljuk kiegészíteni a rituálékból. Nem célunk, hogy a zsolozsmát vagy az évkörtől több-kevésbé független szentségi-szentelményi rítusokat földolgozzuk. Ez csak egy újabb, a jelenlegivel azonos léptékű kutatási programban lenne megvalósítható.

A következőkben előbb a megvalósuló kutatás folyamatát tekintjük át, majd az egyelőre meg nem valósuló kutatás lehetőségeit vizsgáljuk. 2022 végéig a kutatócsoport elsődleges feladata a „Gibraltár-hadművelet”, azaz teljes konspektus készítése abból a 80–90 francia, brit és ibér misekönyvből, amelyek még hátravannak. Mivel a munka (a három angol forrástól eltekintve) a Szajna–Saône–Rhône vonaltól halad délnyugatnak, végpontját Andalúzia (Sevilla és Granada), képletesen szólva Gibraltár fogja jelenteni. E cél érdekében minden emberi és anyagi erőforrást meg szeretnénk mozgatni. Átlagosan heti négy forrás feltöltése nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak még akkor sem, ha néhány úzusnak újonnan szereztük be emlékeit, így azok kétszeresen számítanak: temporáléjukat és ordináriumukat is most kell földolgoznunk.

A földolgozás két területen, három fázisban zajlik. Optimális esetben meg kellene várnunk vele a teljes lefedettséget, azaz a „Gibraltár-hadművelet” végét, de ezt nem engedhetjük meg magunknak, egyes területeken pedig nincs is rá szükség.

Az egyik, mennyiségileg a legtöbb adatot érintő terület a miseproprium tételkészletének rendezése olvasmányok, énekek, imák sorrendben. Mivel a miseproprium szerkezete állandó, műfaji készlete kötött, a munka viszonylag gépies, műfajonként elvégezhető. Eredményeképpen három réteg fog kirajzolódni.

(1) Megállapíthatóvá válik a római rítus alaprétege: azok az asszignációk (ismét elnézést kérünk a szakzsargonért), amelyeknek diverzitása 1, a hozzájuk rendelt tételek frekvenciája 100%. A szerkezeten kívül, amely a rítus szintaxisának felel meg, voltaképpen ezek határozzák meg azt a viszonyítási keretet, amely a római rítust kijelöli. Igen érdekes az így nyert adathalmazt összevetni a legkorábbról fönnmaradt forrásokkal. A két forráscsoport, azaz a legkésőbbiek egységes anyaga és a legkorábbiak kölcsönösen megerősítik egymást, de kiderül, hogy már a legkorábbiak sem tökéletesen egységesek, azaz a nem adatolt kezdetekről az összehasonlító elemzés mond el többet.

(2) Megállapíthatóvá válnak az úzusokra tartósan jellemző eltérések, az ún. markerek, illetve a belőlük kirajzolódó táji, térségi mintázatok. Így egyrészt birtokunkba kerül egy olyan adatcsoport, amely hitelt érdemlően azonosít egyes úzusokat, másrészt kirajzolódnak a római rítuson belüli főbb választóvonalak, amelyek sokszor utalnak az őket létrehívó történelmi körülményekre is. Magától értődően ez az a réteg, amelynek visszakövetése a kéziratosság korába a legfontosabb: árulkodik az egyes úzusok történetéről és az úzus mint identitás-paradigma kibontakozásáról is. Egyelőre azt állapíthatjuk meg, hogy a markerek a XIII–XIV. századig általában rutinszerűen visszavezethetők, de akadnak példák a X. századra visszamenő markerekre is. Magyarországon a XI. századi Hartvik-agenda és az esztergomi nyomtatványok közti szoros kapcsolat európai összefüggésben is kiemelkedőnek számít.

(3) Megállapíthatóvá válnak a liturgia kreatív felületei. A hagyomány által kevésbé megszentelt, kevésbé közösségi misék a kora újkorig megmaradtak az egyéni kezdeményezés játékterének. Egyes szent-ünnepeken, és még inkább a votív misékben számos meglepő szövegválasztással találkozunk, de ezek nem mindig markerek, azaz nem jellemzők régóta egy-egy úzusra, nem önazonosságának részei. Mindazonáltal érdekesek, értékesek, és néhány köztük ősi, de nem elterjedt vagy szórványokba visszaszorult tétel. Számos új adattal gazdagítják a nemzetközi adatbázisokat, amelyek méltatlanul kevés figyelmet szentelnek a „kései” forrásoknak, és rávilágítanak a kánonhoz való viszony megváltozására. Ezt érzékeltetendő néhány kérdést teszünk föl, amelyekre éppen ez a réteg felel. Mi volt az, amit a középkor egyes századaiban megszenteltnek, változhatatlannak tekintettek? Hogyan szűkült ez a kör össze a kora újkorra? Mi volt a különbség a liturgia szerkezetéhez és a szerkezetet kitöltő tételkészlethez fűződő viszony között? Meddig számított alakíthatónak maga a szertartásrend, és mettől csak az egyes szövegek, dallamok? Mik voltak a kreativitás forrásai: elsősorban új alkotások, vagy a műfajok közti határok lebontása? Hogyan reagált a XVI. századi helyzetre a katolikus restauráció, azaz mennyiben tipikus a korra nézve a „tridenti” misszále?

A másik terület a rendkívüli ordóké. Furcsának tűnhet, de szerkezetileg, az elemzés módszerét tekintve ide sorolható az ordinárium kutatása is. Ez a forráscsoport különösen informatív, magyar összefüggésben pedig a legfontosabb, mert a hazai liturgia legkorábbi történetéből csak ide tartozó adatok maradtak fönn. Éppen ezért a kutatás nem előzmények nélküli. Nem a jelenlegi részletességgel, de évekkel ezelőtt sikerült fölvázolnunk a tipológiai hálót Gyertyaszentelő, hamvazószerda, virágvasárnap, nagycsütörtök és nagypéntek rítusairól, idén pedig nagyszombatról is. Ami hátravan, az karácsony éjszakája, húsvétvasárnap, a Litania maior és minor, pünkösd vigíliája és a mise általános rendje. E területek beláthatóbbak és kutatásuk izgalmasabb, több személyes sikerrel kecsegtet, mint a proprium elemzése. Ugyanakkor változékonyabbak, nehezebben megfoghatók, a rítusok szerkezetének átlátása komoly tapasztalatot és értelmezői készséget föltételez. A történelmi mélység fölméréséhez itt a korai források módszeres, teljes földolgozására van szükség. Az ordinárium és a még nem elemzett ordók kutatását már a 2022-es évben el kell kezdeni néhány erre kijelölt kollégának, a 2023-as évtől kezdve pedig monografikus témaként jelölnénk ki egy-egy ilyen ordót az elemzésükre vállalkozóknak.

A három munkafázisról a tavalyi tervben már írtunk. Hogy most vissza kell rájuk térnünk, az a folyamat késésének köszönhető. Az első lépés az incipitanyag műfajonkénti exportálása, helyesírási, nyelvtani javítása és egységesítése. A második a standardizálás: a javított incipit-változatok szabványos, egyedi azonosítóval ellátott incipithez rendelése. Az azonosító szerepét olvasmányoknál a bibliai könyv és fejezet, énekeknél a Cantus Index referenciaszáma, könyörgéseknél a Corpus Orationum tételszáma tölti be. Ahol nincs ilyen szám, ott föltüntetjük, hogy a nagy adatbázisokban még nem szereplő tételről van szó. A Cantus Indexben a folyamat lezárultával rögzítjük az új tételeket, a Corpus Orationum-hoz pedig érdemes lesz kiegészítést szerkesztenünk. A standardizálás után publikálható az adott műfaj szinopszisa, annak segítségével pedig elvégezhetők a rendszert átláthatóbbá, egyértelműbbé tevő módosítások. A harmadik lépés az ún. repertory kidolgozása, valójában az Usuarium már létező „Texts” menüpontjának újraépítése előbb a teljes propriumra, majd a rendkívüli ordókra vonatkozólag is.

Egyik kollégánk már most elsősorban az incipit-anyag javításával és standardizálásával foglalkozik. Munkája értelemszerűen nem lezárt, de jelentősen meg fogja könnyíteni azokét, akik 2023-ban a már lezárt, teljes anyagot fogják kezelésbe venni. A repertory kidolgozása ekkorra marad. Egy-egy műfaji réteg elemzése monografikus téma: a rendkívüli ordók mellett ezekre kell majd egy-egy specialistát ráállítanunk.

Az eredmények kiértékelése, rendszerezése és bemutatása e lépésekben foglalható össze: az adatbázis „áramvonalasításában”, a sajátosságok kiszűrésében és kontextusba helyezésében, amely vázlatok, jegyzetek, rövid közlemények formáját öltheti, az eredmény értekező megfogalmazásában és a szakirodalommal való szembesítésében.

(1) A teljes adatbevitel és a standardizálás után az Usuarium műfajonkénti szinopszisa elvileg emberi beavatkozás nélkül is kimutatja, hogy a liturgikus rend mely pontja érzékeny vagy érdekes a változatok szempontjából, és hogy ezek a változatok milyen földrajzi-intézményi mintázatba rendeződnek. De sem az eredeti források, sem az adatbevivők, sem maga a rendszer nem lehet tökéletesen következetes. A nyers szinopszis tévedésből, következetlenségből vagy túlzott részletezésből kifolyólag sokszor elválaszt összetartozó, ritkábban összekapcsol különböző jelenségeket. A kész szinopszist ezért át kell fésülnünk, és a mögötte álló adatokat úgy kell javítanunk, hogy az eredmény a legjobban fejezze ki az adatbázis mögött húzódó valóságot. Ez különösen érvényes az egy misén belül többször előforduló tételek szabványos sorrendezésére (próféciák, orációk, graduálék, Alleluják) és a különböző dátumokhoz rendelt, de azonos témájú napokra, a rendkívüli ordóknál ugyanazon szöveg bizonytalan műfaji megjelölésére. Számos esetben az anyag nem egyszerűsíthető tovább adatvesztés nélkül: olyankor az elemzőnek kell fölhívnia a figyelmet a külön regisztrált jelenségek összetartozására. Ezt a munkát a misepropriumnál műfajonként, a többi esetben ordónként érdemes elvégezni (az utóbbiakhoz a szerkezeti eltérések miatt nincs szinopszis, a tisztázásra azért van szükség, hogy értelmes szűrési eredményekhez jussunk nagy mintavételen is).

(2) A minden szempontból rendezett anyag már megadja a tájékoztatást egy-egy nap, szertartási elem vagy tétel változékonyságáról. A kutatói feladat a változékony pontok alatt három fő területet értünk. Az első földrajzi-intézményi, amely a legkifejezőbben térképen ábrázolható. A különlegesnek számító jelenség vajon egyedi, szórványos, vagy úzusok egy meghatározott csoportjára jellemző? Elterjedtségéből le lehet-e vonni valamiféle következtetést születésére, átvételére, továbbadására vonatkozólag? A második terület történeti, amely időgrafikonon ábrázolható. Megvan-e a különleges jelenség az illető úzus korábbi forrásaiban, ha igen, meddig követhető vissza, és a korai forrásokban is különlegesnek számít-e? Vannak ugyanis valódi újítások, elszigetelt jelenségek, tartós úzusmeghatározó jegyek, de fosszíliák is, azaz olyan jelenségek, amelyek valaha általánosak vagy széles körben ismertek voltak, de idővel helyi vagy térségi jellegzetességgé szorultak vissza. A harmadik terület a belső viszonyrendszer: a liturgia által kialakított asszociációs hálót jelent. Egy szöveg előfordulhat egy adott szerepben úgy, hogy sehol másutt nem fordul elő, de úgy is, hogy egy másik liturgikus összefüggést idéz föl. Egy gesztus vagy egy szerkezeti megoldás is lehet egészen egyedi, de gyakoribb, hogy analóg helyeket idéz föl a szertartási élet egészéből. Ezek azonosítása nélkül egy-egy rítus vagy szöveg elemzése hiányos vagy félrevezető.

Egy-egy figyelemreméltónak bizonyuló jelenség elhelyezése a mondott összefüggésekben aprómunka, amely a rövidhírtől az önálló tanulmányig sokféle formát ölthet. Sok ilyen azonban lehetővé teszi a vizsgált elemek természetrajzának és történetének megírását. Az egyes kutatók feladata tehát minél több ilyen adat és mikroelemzés előállítása akár jegyzetszerűen, a végleges megfogalmazás igénye nélkül. Az így beérkező adatok alapozzák meg a monografikus földolgozást.

(3) A monografikus földolgozás alapvetően a vezető kutató feladata: a tervezett kézikönyv végső formába öntését jelenti. Ezzel késésben vagyunk; nem hanyagságból, hanem mert a következtetések nem vonhatók le a megfelelő mennyiségű és megfelelő minőségben elemzett adat nélkül. A 2022-es évben, amíg a „Gibraltár-hadművelet” és az „előstandardizálás” folyik, elsősorban az alapvetés megírása életszerű: a liturgia történetéről, földrajzáról, szerkezetéről, forrásairól szóló fejezeteké. Számos előzmény áll rendelkezésre hozzájuk, amelyek közül némelyik az általános, némelyik a saját résznek felel meg jobban. Ugyanakkor ezek igénylik a legnagyobb átgondoltságot és a legtöbb írói leleményt, hiszen egy egész szemléletmód közérthető, de a szakembereknek is meggyőző átadása a cél. Utolsó fázisként az egyes tételcsoportok, illetve az egyes ordók kifejtésére kell sort keríteni. Ez a megfelelő adatok birtokában gyorsabb és könnyebb munkának ígérkezik, hasonlót már számos előtanulmányban végeztünk. A várható végeredmény egy tisztázott, nyelvileg és szakmailag lektorált kézirat lesz. További sorsára a pályázati tevékenységről szóló bekezdésekben térünk ki.

(4) Jelen körülményeink között a legnagyobb kihívás az eredmény elhelyezése a szakirodalom keretei között. A nehézség egyik része technikai: Magyarországon hagyományosan nehezebben jutunk hozzá a szükséges könyvekhez, folyóiratokhoz és adatbázisokhoz, és bár korábbi pályázatokból jelentős pénzt szántunk könyvtárépítésre, a mostaniban nem ez volt a prioritás. Ha az lett volna, akkor sem lennénk versenyképesek egy nyugat-európai vagy amerikai intézmény fölszereltségével.

Egy másik rész elvi: a szakirodalmi földolgozás nem lehet arányos, egyrészt mert a nemzetközi tudományos életben érdemtelen helyzeti előnyre tettek szert az angol nyelvű publikációk, így sok értékes szöveg rejtve marad, másrészt mert a hozzáférhető anyag sem egyformán tartalmas. Alapgondolatunk végig az volt, hogy a múlt és a jelen többi kutatója is csak az elsődleges forrásokból juthat következtetésekre, ezért fontosabb, hogy azok mindegyikét beszerezzük és megismerjük. Ezen a téren kétségkívül előtte is járunk a nemzetközi mezőnynek. Ahhoz azonban, hogy eredményeinket elfogadtassuk, ismernünk és hivatkoznunk kell a külföldi kollégák és műhelyek eredményeit.

Ezek az eredmények a kora újkor óta a miénkkel ellentétes megközelítésre épülnek. Alig beláthatóan nagy és részletes az első keresztény évezred liturgikus forrásainak és az őket is megelőző áttételes dokumentumainak szakirodalma. Az érett középkor, és főleg a nyomtatványkor viszont legföljebb helyi érdeklődésben részesült: ki-ki a saját intézményének múltját kutatta, szélesebb összefüggésektől általában függetlenül. A liturgia ráadásul számos szakterület találkozási pontja. A történész, a kodikológus, a zenetudós, az irodalmár, a művészettörténész joggal várja el a maga területének beható ismeretét attól, aki annak liturgikus vonatkozásairól mer nyilatkozni.

Elképzelésünk szerint a kézikönyv egyes fejezeteihez annotált bibliográfiát csatolnánk, de ez a mondottak miatt nem lehet tökéletes. Abban reménykedünk, hogy sikerül megnyernünk egy-egy szakmai lektort, aki ha teljessé nem is teheti a gyűjtést, legalább fölhívhatja figyelmünket a bántó hiányokra. Az elsődleges forrásokkal ilyen probléma nincs, az egyre teljesebb dokumentáció szerepét maga az Usuarium tölti be.

Az európai liturgia történeti-összehasonlító kutatása a korai magyar forrásanyag elemzéséből nőtt ki, és a nyertes Lendület-program címe is hangsúlyozta az eredmény hazai vonatkozásait. A magyar és a nemzetközi szempont nem választható külön: saját emlékeinket a nemzetközi környezet fényében értjük meg jobban, a teljes európai anyagról kialakított, szükségképpen elnagyolt képhez képest pedig a magyar emlékek bensőséges ismerete mutatja meg, mire számíthatnánk, ha egy-egy úzust vagy úzuscsoportot részletekbe menően vizsgálnánk.

Mégis úgy véljük, valós igényt elégítünk ki, ha önálló publikációban fogalmazzuk meg azokat az eredményeket, amelyek az elmúlt évek munkája után új megvilágításba helyezik a magyar középkor fönnmaradt szertartáskönyveit, illetve a mögöttük álló gyakorlatot és szellemiséget.

Ugyanerre külföldön is van igény. Csak az elmúlt évben három fölkérést kaptunk a közép-európai úzusok bemutatására, egyet csak lexikon-szócikk terjedelemben Franciaországból (ez már megjelent), egy másikat kézikönyv-fejezet terjedelemben Angliából szeptemberi határidővel (Medieval Latin Liturgy: A Research Guide, Brill), és egyet monografikus terjedelemben (East Central and Eastern Europe in the Middle Ages 450–1450, Brill) – ezt kénytelenek voltunk a Lendület-kutatás idejére átmenetileg elhárítani.

Egy magyar nyelvű összefoglaló tanulmány és angol kézikönyv-fejezet várhatóan ebben a kutatási évben el fog készülni, a magyar liturgiatörténet és különösen az első források bemutatására pedig a folytatás egyik lehetséges útjaként tekintünk.

A jelen kutatási program eszményi folytatását egy ERC (European Research Council) támogatta vállalkozás jelentené. Megpályázására ígéretet is tettünk a Lendület-szerződés megkötésekor. Intézményi hátteréről és témájáról is világos elképzeléseink vannak. A pályázatot közösen nyújtanánk be a Zenetudományi Intézetben működő, Czagány Zsuzsa vezette Lendület Digitális Zenei Fragmentológia Kutatócsoporttal, megszüntetve azt a régi diszciplináris törést, amely a téma zenei és bölcsész hátterű kutatóit, intézményeit választja el egymástól. A téma az Usuarium kiterjesztése lenne a liturgia további két összetevőjére: a zsolozsmára és az évkörtől független rítusokra. Szélesebb érdeklődésre, mondhatni közönségsikerre főleg az utóbbiak számíthatnak. Az emberi élet fordulópontjait kijelölő rítusok (keresztelés, házasság, temetés), az egyház és a társadalom reprezentatív eseményei (zsinat, kiközösítés, koronázás, istenítéletek) a liturgia eredeti rendszerében ugyan másodlagos szerepet játszanak, a mai nyilvánosságot mégis jobban foglalkoztatják, mint a mise és a zsolozsma. A zsolozsma ugyanakkor a legnagyobb dallam- és szöveganyagot mozgatja meg a liturgián belül, így módszeres földolgozása hiánypótló és számos diszciplína érdekében áll. Egy kétszer öt éves ERC-projektben mindkettőre ki tudnánk terjeszteni a már megszerzett tapasztalatot, így elkészülhetne a valóban mindenre kiterjedő adatbázis és a kézikönyv tovább két vagy három kötete.

Ez mintegy az A terv. A B terv ezzel párhuzamosan és e nélkül is kivitelezhető. A vezető kutató nem tagadja, hogy az elmúlt évek egyre gyorsuló és egyre összetettebbé váló kutatócsoporti munkája igen elfárasztotta. Az eredményalapú tudományosság azonban nem tolerálja a leállást. A kompromisszumot a következőképpen képzeljük el.

2009-ben jelent meg a Monumenta Ritualia Hungarica sorozat első két kötete, az esztergomi misszále és ordináriuskönyv. A sorozat Series Practica alsorozata 2014-ben indult el a pszaltérium három kötetével. Az összes többi kötet puhafedelű, kis példányszámú próbakiadásként jelent csak meg, számos fontos magyar emlék pedig évek óta vesztegel a világhálón 80–90%-os befejezettségi szinten. Ilyen pl. az Esztergomi benedikcionále, a Hartvik-agenda, a Pray-kódex, a Veszprémi pontifikále, a Szepesi ordinárius, a Telegdi-ordinárius, a Telegdi-Agendarius, a Pázmány-rituále. A szégyenletes elmaradás oka kettős. Az egyik, hogy az indító kötetek magas könyvészeti nívót határoztak meg, amelynek csak kötetenként kb. kétmillió forintos költséggel tudnánk megfelelni. Ez önálló, komoly publikációs pályázatok nélkül nem kivitelezhető, még akkor sem, ha az összes eddigi MRH-kötet kifizetődőnek bizonyult, az utolsó példányig elfogyott. A másik ok, hogy épp a magyar források kiadásával indult el az a kutatási irány, amely az Usuariumhoz vezetett. A nagyobb, átfogóbb vállalkozás nem hagyott időt és erőt a kisebbnek.

2023–2024-ben akár így, akár úgy, törleszteni szeretnénk az adósságot a félkész kiadások befejezésével és megjelentetésével. Ez nyugodtabb, beláthatóbb, kevesebb koordinációt igénylő munka. Ha az ERC-t nem nyerjük meg, segít regenerálódni. Ha megnyerjük, a magyar forrásokon keresztül megteremti a rítusoknak és szövegeknek azt a törzsanyagát, amelyre később a teljesebb adatbázis épülhet. Az MRH folytatására ezért az ERC pályázattal párhuzamosan publikációs pályázatokat tervezünk benyújtani.

A harmadik pályázati kategória a monográfiáké. Kiadót kell találnunk mindenekelőtt az Usuarium kézikönyv-változatához (külföldi kollégáink a Brepols-t ajánlják). A javaslat ilyen esetekben maga is egy pályázathoz hasonló, amelyet önálló munkaként kell megírnunk. De megfogalmazott javaslatként kell kezdeményeznünk a föntebb említett, magyar liturgiáról szóló Brill-monográfiát is.

Végül a negyedik csoport a posztdoktori pályázatoké. A kutatócsoport közegében felnőtt egy fiatal liturgiatörténész-nemzedék. Ők alkotnák egy reménybeli ERC-kutatócsoport személyzetét, de ha erre nem lesz lehetőség, alapvető érdek, hogy megmaradjanak a szakmában. Ebben az utóbbi esetben érdemes elővenniük a kényszerűen félretett résztémákat: a monasztikus úzusokat, Itáliát, az ólatin és a korai római forrásokat; illetve szövegkiadási terveinket: Konstanzi Bernold Micrologus-át és a Corpus Orationum Supplementum-kötetét, Iodocus Clichtoveus magyar vonatkozású Elucidatorium-át.

A 2023-as pályázatok sikerén egy erején felül teljesítő tudományos műhely sorsa múlik, ezért a beadványok megírására nagy gondot kell fordítanunk. Valószínűleg koncentráltan, a december–januári időszakban lesz érdemes foglalkoznunk velük, az adatbevitel és az adatelemzés, illetve az összefoglaló fejezetek és a részleges elemzések között. Így a tavaszi pályázati szezonnak már kész anyagokkal indulhatunk neki.

2022. július 6.

Kutatási beszámoló 2021–2022

Ahogy tavaly is előre bocsátottuk, az alábbi beszámoló föltételezi a kutatás alapvető elveinek ismeretét, amelyet a 2019-es beszámoló  elején „Célok és módszerek” címszó alatt foglaltunk össze. A továbbiakban csak a 2021–2022-es kutatási év sajátos feladataival foglalkozunk. Mielőtt a részletekre térnénk, összefoglalásul egy pozitív és egy negatív mozzanatot szeretnénk kiemelni.

Az elmúlt év leglátványosabb eredménye kétségkívül a kutatás volumenének kibontakozása. Földrajzi értelemben átléptük a Rajna–Alpok vonalat: az Usuarium jelenleg tartalmazza a Normandia és Provence között meghúzható Szajna–Saône–Rhône vonaltól keletre húzódó terület minden nyomtatott misszáléjának teljes tartalmát. Ez közel 120 intézményt jelent, egyenként 6–700 oldalas forrásokkal, oldalanként átlagosan 12–13 tétellel. Robert Amiet katalógusa szerint a XVII. század elejéig 178 egyházmegye adott ki nyomtatott misszálét, ehhez járul néhány egyéb rítus vagy intézmény és a szerzetesrendek, így a teljes anyagnak közel kétharmadánál járunk. Könnyű belátni, hogy mindennek csak egy részlete, pl. Közép-Európa, Skandinávia vagy Németország liturgikus örökségének átfogó földolgozása önmagában is meggyőző kutatási téma lehetne.

Ehhez adódik hozzá a szinte teljes bibliográfiai rálátás a megfelelő intézmények korábbi kéziratos anyagára, az 1000 körüli index, amely az egyes szertartástípusokat teszi összevethetővé, és a kifinomult keresési, szűrési és megjelenítési rendszer, amely a kutatást támogatja. Az elkészült esettanulmányok azt mutatják, hogy mindezek birtokában bármely szertartás történeti-összehasonlító elemzése elvégezhető és releváns eredményekre vezet mind az összképet, mind egy-egy forrás vagy hagyomány (így pl. a magyarok) sajátosságait, viszonyrendszerét, beágyazottságát illetően.

A negatív vonatkozások: az erőforrások elégtelensége, a járványidőszakban megváltozott kutatási környezet és a diszciplináris bizonytalanság.

A választott módszertan, forrásállomány és eszköztár működőképesnek bizonyult, azaz a témán belül gyakorlatilag minden területen érdemi mondanivalónk lenne. A munkakedvet azonban korlátozza az idő, a pénz és a személyi állomány. A kutatás folyamatos és nagy mennyiségű adatbevitelre épül, amely monoton, fárasztó, de pontosságot, fegyelmet és figyelmet igénylő munka. Kevés ember van rá. A jelenlegi 3,5 álláshelyhez és a támogató személyzethez (könyvtáros, informatikus) a most kezdődő évre 12 önkéntes kolléga csatlakozott, és így is csak éppen hogy van esélyünk a tervezett mennyiség földolgozására. Az érintettek egy teljes munkanapra vetítve kb. 10 000 Ft-ért dolgoznak, ami legföljebb diákoknak vagy független pályakezdőknek vonzó. Az adatbevitel lényegében nem hagy időt önálló kutatómunkára, de még a bevitt adatok elemzésére, szintetizálására, az adatbázis rendezésére, tisztogatására sem (ilyen feladat pl. a térkép-előkészítés vagy a digitális oldalszámok és képhivatkozások ellenőrzése). Ez vagy a vezető kutatóra marad, vagy újabb kollégák bevonását teszi szükségessé, vagy a forrásfeldolgozástól von el erőket. Mindezt nem panaszként fogalmazzuk meg, hanem annak megvilágításául, hogy miért vagyunk kénytelenek a kutatás egyes irányairól átmenetileg lemondani, jóllehet eszközeink meglennének hozzájuk.

A legutóbbi beszámolóban bizakodva mondhattuk, hogy a járványügyi intézkedések nem gátolták a munkát, hiszen alapvetően digitális eszközökkel folyik, „home office” rendszerben is végezhető. Mostanra megjelentek a kedvezőtlen hatások. A legfontosabb az utánpótlás-nevelés kétévnyi kiesése. A föntebb említett önkéntesek alapvetően egyetemi hallgatók és doktoranduszok. Az ő megszólításukhoz és betanításukhoz órák, konzultációk, a személyes ráhatás alkalmai kellenek. Ilyenek 2020–2021-ben nem voltak, így a kutatás mögött álló képzett összmunkaerő csökkent, idén pedig különösen sok időt és erőt igényelt a kiesés kampányszerű pótlása. A rutinos, kipróbált kollégai kör ugyanekkor – legtöbb tagja eleve nem származott a fővárosból – Budapesttől távolabbra költözött, a rendszeres találkozók, eszmecserék megszűntek vagy megritkultak. Ez egyrészt a munkamorált érintette rosszul: otthoni környezetben kevesebben képesek rendszeres, fegyelmezett munkát végezni. Másrészt a szakmai párbeszédet: az online értekezletek vagy a rendszertelen időközönként megtartott összejövetelek nem adták meg azt az inspirációt, amelyet a munkahelyi környezet és a napi vagy hetenkénti érintkezés.

Végül különös kihívást jelent az eredmény közvetítése a szélesebb nyilvánosság felé. Föltett szándékunk, hogy kilépjünk a liturgiakutatás ma szűknek számító területéről, pontosabban fölszámoljuk ezt a szűkséget. Ennek útja a szélesebb értelemben vett történelem- (középkorkutatás) és társadalomtudományok (antropológia, ritualisztika) felé való nyitás lenne. A folyóiratcikkeinkre adott külföldi lektori vélemények azonban azt mutatják, hogy az áttörés nemzetközileg egyelőre nehezen kivitelezhető. Nagyobb ívű, általánosabb következtetéseinket egyszerűen nem hiszik el, ezek dokumentációját ugyanakkor túl részletezőnek és ezért érdektelennek találják. Egy-egy körülhatárolt, beláthatóbb téma kidolgozásával bizonyára nagyobb sikert érnénk el, de a jelen kutatásnak éppen a lehető legtágabb kontextus fölvázolása a célja és erőssége, és egy-egy résztéma kifejtése aránytalanul sok időt vonna el tőle. Úgy érezzük tehát, hogy munkánk gyümölcse a mérhető szakmai siker szintjén csak lassan, várhatóan jóval a pályázati ciklus lejárta után fog beérni, ami kényelmetlen választás elé állít minket. Vagy gyors és látványos részeredményekre törekszünk, de lejjebb adunk a célból, vagy vállaljuk a lassú és kevéssé látható építkezést a teljesebb eredmény érdekében. Természetesen az utóbbit választjuk, de reméljük, hogy bírálóink is ebben támogatnak majd.

Forrásbeszerzés | A forrásgyűjtés módszereiről és a regisztrált források kategóriáiról a tavalyi beszámolóban részletesen írtunk. Az előrelépés azóta egyrészt mennyiségi: több mint 2000 új könyv került a rendszerbe, elsősorban két forrásból. Az egyik Klaus Gamber katalógusa, amely az első évezred ismert latin liturgikus kéziratait és töredékeit veszi jegyzékbe, beleértve a nem római rítusúakat is. Ez tehát a forrásokkal dokumentált európai liturgiatörténet kronológiai alsó határát kijelölő korpusz. A másik Robert Amiet már idézett katalógusa a nyomtatott misszálékról és breviáriumokról, amely az 1470-es évektől az 1840-es évekig foglalja magába a forrásanyagot, beleértve az ún. neogallikán könyveket is. Ezt követően már csak Róma és néhány szerzetesrend jelentetett meg szerkönyveket. Ez tehát az úzusokat fölvonultató európai liturgiatörténet kronológiai felső határát kijelölő korpusz. A kettő közti időszakról a korábbi években földolgozott, elsősorban országos érdeklődésű katalógusok tájékoztatnak.

Minőségi előrelépést jelent az adatok fokozatos tisztulása. Az úzusok (intézmények), könyvtárak, katalógusok, nyomdászok egyre több könyvnél valid értékek, azaz illeszkednek az Usuarium rendszerébe, különféle szempontokból könnyen kereshetők, összevethetők. Lekérdezhető pl. egy-egy intézmény összes ismert forrása vagy egy-egy referenciaértékű katalógus minden tétele. Ez azért fontos, mert csak így lehet hatékonyan föltárni egy-egy nyomtatott emlék tanúságának előtörténetét, tisztázni, hogy honnan mi áll rendelkezésünkre, és hogy a ténylegesen fönnmaradt forrásállománynak melyik és mekkora rétege az, amellyel dolgozni tudunk. A másik előrelépés, hogy megszűnt az indexelt, de közzé még nem tett tételek csoportja. Minden indexelt könyv adatait ellenőriztük, majd a megfelelő könyvet publikáltuk, illetve fordítva: minden publikált könyvet indexeltünk, kivéve a legutóbb föltöltött néhányat, amelyeknek indexelése folyamatban van.

A forrásbeszerzésre szánt összeg egy részét viszont átcsoportosítottuk az adatbevitel fedezésére. A hozzáférhető források immár annyian vannak, hogy újak beszerzésére legföljebb érzékeny hiányok pótlásául van szükség, a beszerzett források földolgozására ezzel szemben mindig kevés a pénz.

Adatbevitel 

A kutatócsoport elsődleges feladata a misekönyv-konspektusok teljessé tétele volt. A teljesség a következőket jelenti. (1) Magyarország felől nyugatnak haladva minden fönnmaradt könyv sorra kerül, az előrehaladást az Usuarium nyitóoldalán az „Improvement history” „Missalia Project expanding” kezdetű hírei követik. Jelenleg a legsűrűbb egyházszervezetű francia érseki tartományokon (Rouen, Reims, Besançon, Vienne, Aix-en-Provence) dolgozunk. (2) Minden forrás minden rubrikája teljes szöveggel kerül a rendszerbe. (3) A liturgikus tételek csak incipittel, de minden műfajból (ima, olvasmány, ének) bekerülnek. (4) A szoros értelemben vett miseliturgián kívüli ordókat is földolgozzuk (szentségek, szentelmények, processziók), ha azok szerepelnek az adott könyvben.

A misszálék tervszerű bevitelén kívül a feltöltöttük a rendszerbe az előző évek összes, akkor táblázatformátumban földolgozott adatát. A tavalyi beszámolóban már említetteken kívül ilyenek voltak egyes nagyheti ordók (krizmaszentelés, lábmosás, nagypéntek, nagyszombat), a keresztjáró napok, apátnő szentelése, királynők és császárnők koronázása vagy beiktatása, a katonai szentelmények (katona, kard, zászló, hadijelvények), az alapkőletétel és a temetőszentelés, néhány korai pontifikále és benedikcionále teljes szövege, a zsolozsmáskönyvek pszaltériumai.

A forrásföldolgozás első szintjeként több száz könyvet indexeltünk, elsősorban az új beszerzéseket vagy a kutatás során érdekessé váló darabokat. Az anyag bővülése az Usuarium nyitóoldalán a „New contents” cím alatt követhető. A monasztikus konszuetúdók indexét könyvformátumban jelentettük meg.

Ha az ólatin projektnek nevezett részkutatást nem is tudtuk azon a szinten elvégezni, amelyen szerettük volna, jelentős előrelépést könyvelhetünk el az itáliai ólatin rítusok terén. A bibliai szövegeket leszámítva teljes szövegű konspektus készült az ambrozián misszále 1499-es nyomtatott kiadásáról, és reprezentatív mennyiséget vittünk be a beneventán forrásokból is, beleértve dalmát és campaniai intézményeket is (Benevento, Capua, Albaneta, Dubrovnik, Kotor). A munka egyrészt rávilágított a beneventán forráscsoport földrajzi kiterjedésére, élettartamára és jellegzetességeire, másrészt igazolta azt a tételünket, hogy a beneventán könyvek markáns vonásaik ellenére szerkezetileg nem különülnek el a római rítusúaktól, illetve ahol igen, ott a korabeli terminológia helyesnek bizonyul: a déli lombardok (Benevento) alapvetően az északi lombardok (Milano) ambrozián rítusából kölcsönöznek.

Adatelemzés 

A bevitt adatok kiértékelését, a belőlük kialakítható szintézis lehetőségét az olvasmányanyagon próbáltuk ki. Több hónapnyi munkával javítottuk és ellenőriztük az adatbázisban található összes, olvasmányszövegre mutató bejegyzést (akkor 10613-féle adatot), majd egységes, a bibliai könyvet és fejezetet is föltüntető incipithez (ún. standard item) rendeltük őket. A standard item képezi az Usuarium „Research” menüpontjában elérhető statisztikai és térképes eszközök alapját.

Az így létrejött teljes anyag értelmező áttekintését először a liturgikus év temporális szakaszán próbáltuk ki. Olyan táblázatot szerkesztettünk (szinopszis), amelyben minden asszignáció, vagyis az év minden napja és/vagy témája (pl. szentek, kommúnis, votív témák) alatt megjelenik minden előforduló olvasmány a megfelelő szövegválasztást képviselő intézmények felsorolásával együtt. Azaz látható, hogy mennyire egységes vagy sokféle az illető nap vagy téma olvasmányválasztása (diverzitás), mely olvasmányok jöhetnek egyáltalán szóba, azok Európa egészére vetítve mennyire gyakoriak vagy ritkák (frekvencia), és hol jellemzők (térkép). A szinopszis maga is rávilágít az adatbázis hibáira, a rögzítés következetlenségeire, amelyek célirányosan, a megfelelő tétel vagy asszignáció exportjával gyorsan és könnyen kijavíthatók.

A tapasztalatok többféleképpen hasznosultak. Egyrészt kialakult a normalizálás és standardizálás módszere. Ennek jelentősége az, hogy miközben az adatokat több, különböző előképzettségű, a latin nyelvben, paleográfiában, liturgiában nem egyformán járatos személy rögzíti, a hibák vagy következetlenségek gyorsan és következetesen számolhatók föl. Másrészt sikerült kidolgozni a szinopszis gépi előállításának elveit. Erről majd a szoftverfejlesztéseknél szólunk bővebben. Harmadrészt objektív képet kaptunk az olvasmányanyag variálódásáról, a rá ható tényezőkről, a nyomtatványkori forrásanyag és a legkorábbi ismert források tartalmának kapcsolatáról. Ezeket egy kézikönyvfejezetben, illetve a Dániel-olvasmányról és -kantikumról szóló esettanulmányban fejtettük ki. Jelenleg a szinopszis a miseproprium olvasott és énekelt rétegéhez áll rendelkezésre, ebből standardizálva az összes olvasmány, a szekvenciák és az introitusok vannak. Az év idén jobban kutatott szakaszainak (nagyszombat, pünkösd vigíliája, kántorböjti szombatok) tételei is standardizálva lettek.

Jogosan merül föl a kérdés, hogy a tavalyi tervhez képest miért nem készült el több műfaj áttekintése, és miért várat magára a liturgikus szövegek összesített jegyzéke (repertory). A válasz a kapacitások már beismert korlátain kívül a munkaszervezés logikája. Újabb és újabb források földolgozásával hetente több ezer adat kerül újonnan a rendszerbe. Bár a temporális tételkészlet már lefedi a kontinenst, a francia, angol és spanyol szanktorálék, kommúnék és votív részek számos meglepetést tartogatnak. Az olvasmányanyag súlypontja a temporáléban van, ott az eredmény valószínűleg máris reprezentatív. Az ének- és könyörgésanyag igazán váratlan, különleges tételeire ellenben a szanktoráléban és az azt követő részekben lehet számítani, ezért érdemes megvárnunk a teljes adatbevitelt (ahogy egymás között a haladási irány miatt mondjuk: eljutnunk Gibraltárig).

Az olvasmányanyaghoz elkészült egy hasznos, de még nem publikált segédeszköz is: az evangéliumi perikópák párhuzamainak jegyzéke és tematikus azonosítása a Nestle-féle konkordancia alapján. Ez azt jelenti, hogy nemcsak könyv, fejezet és vers, hanem téma szerint is kereshető lesz egy-egy epizód liturgikus előfordulása (pl. az adópénz, Jézus megkísértése, a magvető). A módszer kiterjeszthető az evangéliumokon kívüli szövegekre is. Előnye kettős. Egyrészt a perikóparendek egykori összeállítói tartalmi egységeket, és nem versszámokat tartottak szem előtt, és a több evangéliumban is szereplő epizódokból rendszerint egyet emeltek be a fő (vasár- és ünnepnapi) ciklusba. Másrészt az eltérő kezdőszavak és a terjedelmi különbség olykor elfedi a szövegválasztás lényegi azonosságát (pl. a szamáriai asszony történetét nem mind ugyanattól a verstől kezdik az úzusok, de a történetet mindegyik nagyböjt 3. hetének péntekjéhez rendeli.

Szoftver-funkciók 

A növekvő forrásmennyiség rendszeres feltöltése és kezelése, az adatok szinkronizálása, az egyre komplexebb rendszer állandó javítása és tesztelése önmagában is komoly informatikusi feladat. A felhasználó nézőpontjából az év leglátványosabb fejlesztése a szinopszis-generátor, amely két szakaszban készült el: előbb a temporáléra, majd az évkör többi napjára és témájára. Az így kinyerhető és tanulmányozható adatok a „Research/Conspectus” eszközzel már korábban is hozzáférhetők voltak, de előhívásuk körülményes volt és a rendszerben való jártasságot igényelt. A „Generic Synopsis” eszközzel elérhető adatsorok kiértékelve és láttatva tartalmazzák minden egyes propriumműfaj variálódásának mintázatait; szinte csak a tanulmányban való megfogalmazásra várnak.

Hasonlóan felhasználóbarát fejlesztés, hogy a „Ceremonies” menüpontból minden egyes rítusnál elérhető az adott forrás konspektusa, ha már létezik. A teljes rítus minden konspektusa csak azért nem, mert egyes esetekben ez több tízezres adatmennyiséget jelentene, amelynek valós idejű lekérdezése megbénítaná a rendszert. A „ceremony-gombok” haszna kettős. Egyrészt közvetlenül tanulmányozható, exportálható, javítható velük a megfelelő forrás megfelelő ordója. Másrészt megmutatják az illető rítus földolgozottságának mértékét: azokból a forrásokból, amelyek mellett van ilyen gomb, már földolgoztuk az illető rítust, azokból, amelyek mellett nincs, még nem. A következetlenségeket segít kijavítani, hogy a lista végén „See also” cím alatt föl vannak sorolva azok a könyvek is, amelyekben szerepel az illető rítushoz tartozó adat, de nincs indexelve (ha van ilyen).

Inkább a kutatókat segíti, hogy most már nemcsak a konspektusok, hanem az indexek is kereshetők, szűrhetők, exportálhatók és importálhatók. Az indexek a könyvek tartalmának „csak” fejezetszintű, tárgymutatószerű leírásai, de mennyiségük éppen ezért több mint nyolcszorosa a konspektusokénak. Az új eszközzel nemcsak forrás vagy szertartástípus, hanem pl. eredeti cím, kotta, népnyelvű szöveg, illusztráció alapján is kereshetünk ebben az anyagban. A többféle szempontú szűrés a bevitt adatok rendezésére, egységesítésére, a címke híján lappangó adatok kinyerésére is alkalmas.

Mindkét technológiát tovább terjesztjük. A szinopsziskészítés és a szűrőeszköz is olyasmi, amit kisebb változtatással alkalmazhatunk más menüpontokra, így az úzusok (egyházmegyék, rendek, intézmények) listájára és a könyvekre vagy a hozzájuk kapcsolódó adatokra. Az így kinyert adatok mezőbővítéssel könnyen megfeleltethetők a nagy nemzetközi adatbázisok adatainak. Fontos újdonság a műfajok rendszerének továbbfejlesztése. Mivel a liturgia szerkezetének alapegységei a szöveges tételek műfajai, a tapasztalatok fényében új műfajokat vagy műfajon belüli alegységeket (pl. strófák, divíziók) kellett jelölhetővé tennünk. Ez nagyarányú átalakítás, számos hibalehetőséggel. A bővített rendszer már működik, de tesztelése még most is folyik.

Koncepciót változtattunk a térképes megjelenítés dolgában. Az OSM (Open Street Map) alapú térkép kidolgozása a jelen igényekhez képest fölöslegesen bonyolultnak tűnik. Helyette egy saját fejlesztésű, az egyháztartományokat és – az úzusok korában releváns, dokumentált – egyházmegyéket bemutató térképet helyeztünk el a „Uses” és a „Research” menüpontokban. A mai állapotokat megjelenítő Google Maps eredmények ezzel könnyen összevethetők. A jövőben ezt a térképet igyekszünk az úzusok és adatok modellezésének eszközévé fejleszteni.

Végül meg kell említenünk az oldalszámkezelő segédfunkciókat. Az adatbázis építésének kezdeti fázisában nem volt következetes, hogy a forrásokról fekvő (kétoldalas) vagy álló (egyoldalas) képeket tároltunk-e, sem az, hogy megtartottuk-e előttük az őrző könyvtár által a digitális másolat elé iktatott adatlapokat. A szabványos formátum idővel az álló, egyoldalas, előzékek nélküli változat lett, de az adatsorok számos könyvnél a régibb képanyagról készültek, ami néha oda vezetett, hogy a digitális oldalszámok hibás oldalra mutatnak, rájuk kattintva nem a megfelelő kép nyílik meg. A probléma megoldására ún. pagefix segédprogramot fejlesztettünk. Ebben ellenőrizhetők az indexekhez, konspektusokhoz és kalendáriumokhoz tartozó oldalszám-adatok és képek, az elcsúszás pedig egyszerű számtani műveletekkel kijavítható.

Az adatbevivők válláról vesz le terhet az eredeti oldalszámokat generáló segédprogram. Mint közismert, a kódexek, korai nyomtatványok nem oldal-, hanem fóliószámozást közölnek, és ez is gyakran megszakad, újraindul. Mindeddig kézzel, szabadszavas értékként rögzítettük az oldalszámokat, de néhány hónapja ezt elhagytuk. Rendelkezésünkre áll ugyanis egy opn (original page number) generátor, amely bizonyos függvények alapján a könyv egészére vagy egy-egy szakaszára automatikusan kiszámítja az eredeti fóliószámozást. Az eszközt munkaerő híján még nem vettük használatba, de hamarosan kipróbáljuk.

Dolgozunk az azonos forráshoz tartozó, de könyvtári tételként különböző könyvek összekapcsolásának módján is (related book). Ez pl. egy kéziratot fog a belőle készült szövegkiadáshoz rendelni, vagy egy könyv több töredékét, egy nyomtatvány azonos kiadásának több példányát egymáshoz.

Amire még nem került sor: az oldalmegjelenítés grafikájának tökéletesítése, a research-felület áttekinthetőbbé tétele, saját konspektusszerkesztő felület. Az első kettő a hamarosan kezdődő évre marad, az utóbbira ebben a kutatási programban várhatóan nem fog már sor kerülni. Megmaradunk a táblázat-alapú adatbevitelnél.

Értekezés 

Kora ősszel készült el a miseliturgia olvasmányrendjét és annak variálódását ismertető tanulmányunk. A megírt szövegből két tanulság adódott. Kiderült, hogy az elemzésben alkalmazott szempontok számos más fejezetben is ugyanazok lennének, ezért érdemes őket önállóan, a kézikönyv bevezető fejezetei közt tárgyalni. Ezen kívül világossá vált, hogy az eredményeket legjobban egy, a kora újkori tudományos könyvekre jellemző „pars generalis/pars specialis” felosztás lenne képes közvetíteni. Az általános rész átfogóan, elbeszélő módon mutatná be a problémát, a részletekre a saját rész térne ki. Az általános rész tehát érdekesebb, olvasmányosabb, pl. az olvasmányok esetében ez világítja meg a perikóparend mibentlétét, összeállításának szempontjait, az alapréteget és a történelmi változásokat, a változást hozó tényezőket. A saját rész inkább egy-egy probléma megoldásához hasznos, nem folyamatos olvasásra való. Innen tudhatja meg pl. az olvasó, hogy egy-egy nap vagy téma olvasmányrendje mennyire változékony, és ha az, mely változatok mely intézményekre jellemzők. A saját rész tehát voltaképpen a szinopszis megszövegezése lenne.

A kísérletből tanulva még az ősszel megírtuk a tervezett kézikönyv első fejezetét, a nyugati liturgia visszafelé haladó történetét az úzusokra összpontosítva. Ennek vége vezet át a liturgia szerkezetét, rendszerét tárgyaló második fejezetbe. Az elmélet két tanulmányban hasznosult: a Karoling liturgiareformról szóló szélesebb közönséghez szól, de szinte minden jelentős kérdésre kitér. Magyarul megjelent, angol változatát viszont sajnos visszautasították a Traditio című folyóirat lektorai. Ennek hátteréről föntebb írtunk. Az írás komoly kihívás a szakma újkori konszenzusával szemben, a terjedelem és a közérthetőség viszont nem engedi meg a következtetésekkel arányos dokumentációt. Erre valószínűleg csak a tanulmány monográfiává fejlesztése adna alkalmat, amire viszont a kézikönyv mellett most nincs idő. A másik tanulmány, épp ellenkezőleg, a részletekről szólt: az úzuskülönbségek tartósságának problematikáját mutatta be az első forrásoktól a XVIII. századig. Világossá váltak belőle a módszertan szilárd alapjai, de a nyugati liturgiatörténet paradigmaváltásai is. Ez részben saját munkahipotézisünkhöz képest is újdonság. A kutatás kezdetén ugyanis úgy gondolkodtunk az úzusokról, mint a középkorban mindvégig meghatározó jelenségekről. Most inkább úgy látjuk, hogy az úzusok koncepciója a X. századtól kezdve formálódott ki, a produktív időszak a XIII. század végéig tartott, eredménye pedig a XVII. század elejéig őrződött meg. Valójában ennek kifejtését tartalmazza a megírt kézikönyvfejezet. A kontinuitás-tanulmány kedvező bírálatokat kapott a Speculum című folyóirat lektoraitól, de a szerkesztőség túlságosan szaktudományosnak ítélte. Jelenleg némi kiegészítéssel az Ephemerides Liturgicae szerkesztőbizottsága dönt róla.

Összeurópai témában három dolgozattal igyekeztünk erősíteni a magyar nyelvű tudományosságot. A vezető kutató egyik témavezetettje a királykoronázás rítusát dolgozta föl az Usuariumon elérhető minden ordó alapján. A tanulmány első díjat nyert az Országos Tudományos Diákkonferencia középkortörténeti szekciójában, de a bírálatok alapján arra a belátásra jutottunk, hogy kétfelé érdemes bontani. Inkább történeti érdeklődésű dolgozat lett a magyar vonatkozású kérdésekből (alább), míg a koronázási rítus szerkezetét, típusait egy vallástörténeti-ritualisztikai dolgozat foglalta össze: a Vallástudományi Szemle jelentetné meg, amelynek lektorai már jóváhagytak egy, a keresztjáró napokról (Litania minor, Rogationes) szóló kutatócsoporti munkát is. A legterjedelmesebbre a kántorböjti szombatok Dániel-olvasmányáról és -kantikumáról szóló tanulmány sikerült. Több éves kutatási előzmények után, a jelenlegi adatmennyiség és informatikai eszköztár birtokában a téma a kutatócsoport tevékenységének reprezentatív összefoglalásává fejlődött: érzékletesen mutatja be földrajz és történelem, hagyományőrzés és alkotókészség kölcsönhatását. A kottamellékletek, illusztrációanyag és jegyzetapparátus beépítése még folyamatban van. A szöveget a Magyar Egyházzene jelenteti meg. Idővel angol változatban is szeretnénk közölni, talán a Plainsong and Medieval Music hasábjain.

Egy Franciaországban szerkesztett, Közép-Európa középkoráról szóló lexikonba mi írtuk a térség liturgiájáról szóló szócikket.

Magyar vonatkozások 

Szinte mesterséges dolog leválasztani az összeurópai liturgiatörténetet tárgyaló dolgozatokat a magyarokról. Tavaly nyáron készült el, majd a Fons folyóiratban jelent meg a Pray-kódex temetési szertartását tárgyaló tanulmányunk. Fő eredménye, hogy bizonyítja: a Pray-kódex temetése, amely határozottan különbözik a magyar gyászszertartások hagyományától, a XI. század eleji clunyi állapotokat veszi alapul, és egészíti ki mértékletesen az esztergomi rend alapján. Az eredményhez azonban kalandos utat kellett bejárni. Szükség volt az Usuariumban tárolt összes gyászszertartás földolgozására éppúgy, mint a monasztikus konszuetúdók liturgikus adatainak indexelésére.

A koronázási liturgia a magyar középkortudomány kedvelt témája, az elérhető legteljesebb kontextus azonban ezt is új megvilágításba helyezi. A föntebb már említett tanulmányt a Történelmi Szemle fogadta el közlésre. Hazai vonatkozásban legfőbb tanulsága, hogy bemutatja, miért kerülhetett az Egbert-ordóként ismert angolszász rítus a magyar kutatás látókörébe, illetve miért elképzelhetetlen, hogy eszerint koronázták légyen Árpád-kori királyainkat. De mire ide eljut, áttekinti és rendszerezi az európai koronázási ordók típusait, és számos, nemzetközileg is előzmény nélküli következtetésre jut. A három legjelentősebb: (1) Tisztázza az angolnak tartott koronázási ordók komplex kapcsolatrendszerét a Karoling előzményektől a X. századi angolszász kodifikáción át a germán (PRG) hagyománnyal keveredő anglonormann ordókig. (2) Kimutatja a XIII. század végi és később egyeduralkodóvá váló Durandus-ordó (PGD) előzményeit a hispán és dél-francia területeken. (3) Azonosítja az eszközöket, amelyeknek segítségével a fönnmaradt források legalább felét kitevő – és Magyarországon is használatos – PRG ordók térségi, olykor akár nemzeti alcsoportokra bonthatók.

A magyar liturgia kezdeteiről rövid, de a legfrissebb eredményekre épülő tanulmányt írtunk a nagy tudományos és közéleti vitát kiváltó Királyok és szentek kiállítás katalógusába. A tanulmányt a legfontosabb Árpád-kori szertartáskönyvek rövid ismertetése és bibliográfiája követte. A szöveg végül nem jelenhetett meg a katalógusban (a szerzők szinte egységesen visszavonták munkáikat), de úgy tudjuk, a Nemzeti Múzeum és az Akadémiai Kiadó ez év novemberében a többi tanulmánnyal együtt meg tervezi jelentetni.

A téli-tavaszi hónapokat a nagyszombati ordó elemzésére szántuk. Az eredményekből fog táplálkozni a kézikönyv nagyszombat-fejezete, de az elkészült tanulmány a magyar hagyomány első képviselőjére, a Hartvik-agendára koncentrál. Elhelyezi azonban a teljes magyar és nemzetközi összefüggésben. A tanulmány több mint 40 oldal lett úgy, hogy részletes dokumentációja nyomtatásban nem, csak az Usuariumon érhető el. Ez önmagában is szemlélteti, hogy az egyre nagyobb forrásanyag és az egyre kifinomultabb kutatási eszközök mekkora feladatok elé állítanak minket. Történetileg a tanulmánynak talán legizgalmasabb tanulsága, hogy rávilágít az esztergomi úzusnak a XII. század elején végbement, de következetlen „gregorianizálására”. Egyéb tekintetben azon az úton halad, amelyet a Hartvik-agenda korábbi ordóinak elemzései már kijelöltek.

A Pray-kódex kutatásához járult hozzá a temetőszentelés és az alapkőletétel ordóinak földolgozása is. Közülük elsősorban az utóbbi bizonyult érdekesnek: kirajzolódott a rítus sajátosan magyar hagyománya, annak közép-európai kapcsolatrendszere és Pray-kódexbeli továbbfejlesztése is. A kutatás társadalmi hasznosulásához adalék, hogy a télen a Pray-kódex ordója szerint tette le Varga Lajos váci segédpüspök úr a gödöllői premontrei apátsági templom alapkövét.

Végül egy kisebb, de a magyar zenetörténetben jelentős publikációnkról teszünk említést. Bevezető tanulmánnyal, énekelhető magyar fordítással és a dallamok más szövegekre is alkalmazható tónussá absztrahálásával megjelent azon két magyar forrás kiadása, amely olvasmánydallamokat tartalmaz. Ez a budapesti OSzK Cod. Lat. 408-as jelzetű esztergomi kapituláréjának függeléke karácsony nyolcadának megkomponált olvasmányaival, kiegészítve a Missale notatum Strigoniense szekvencionáléjában lejegyzett Máté-genealógiával és tropizált olvasmányokkal a karácsony-éjféli misére és Nagyboldogasszony napjára.

A magyar források különös hangsúlyt kaptak az adatbevitelnél is. Teljes konspektussal szerepel az Usuariumon a Hartvik-agenda, a Pray-kódex, a Németújvári misszále, az MR 124-es Zágrábi pontifikále és a Missale notatum Strigoniense minden fönnmaradt részlete. Közülük az első két kézirat szövege hiánytalan, azaz digitális szövegkiadásnak tekinthető. Szintén teljes szöveggel töltöttük föl a krakkói székesegyházi archívum Ms. 23-as kódexét, egy 1100 körülinek tartott benedikcionálét. A kézirat jelentősége, hogy bár mindeddig kiadatlan, ez a műfaj legbővebb ismert darabja, amely magába foglalja a nála korábbi Esztergomi benedikcionále szinte teljes szövegét is (még nincs feltöltve), de fő újdonsága egy reprezentatív közép-európai szanktorále. Önálló kiadást és bemutatást érdemelne, de ezt kénytelenek vagyunk a Lendület-program utánra hagyni.

Kapcsolatok, ismeretterjesztés, népszerűsítés | Az Usuarium mára a világháló adatokban leggazdagabb liturgikus gyűjteményévé vált, ami bármely, a latin liturgikus szöveganyaghoz kapcsolódó internetes keresésből nyilvánvalóvá válik. Regisztrált felhasználónk jelenleg 250 van – ennyien kértek felhasználónevet és jelszót a gyűjtemény használatához, azaz tartottak igényt a digitális forrásmásolatok megtekintésére és letöltésére, a térképes megjelenítésre vagy az adatok táblázatformátumú exportjára (a többi adatbázis-funkció szabadon hozzáférhető). A legmeggyőzőbb eszköz munkánk megismertetésére és népszerűsítésére kétségkívül ez. Az eredménnyel nagyvonalúan bánunk: nemcsak a sokszor drágán beszerzett másolatokat tesszük közkinccsé, hanem a nagy munkával előállított adatsorokat is. Bár minél többen használnák, fejlesztenék tovább őket!

Felhasználóinktól számos elismerést, pozitív visszajelzést kapunk. Néhányan a munkába is szívesen bekapcsolódnának, de a feladatokkal szembesülve általában elveszítik lelkesedésüket. Ez két szempontból tanulságos. Egyrészt megmutatja, hogy a magyar tudományosság mennyire pótolhatatlan szolgálatot tesz a nemzetközi kutatói közösségnek azzal, hogy ezt a fontos, de megterhelő munkát elvégzi. Ami az érett középkor liturgiáját illeti, egy magyar műhely egész Európa örökségéért vállal felelősséget. Másrészt kijelöli a folytatás útját: hiába kívánatos a nemzetköziesítés és hiába javítja egy újabb pályázat esélyeit a széles körű együttműködés külföldi kollégákkal, intézményekkel, ez a mi esetünkben nem lenne hatékony. Az elvekben és módszerekben való egyetértés, a munkafolyamatok szigorú ellenőrzése és – be kell vallanunk – az európai viszonylatban olcsó munkaerő nélkül ekkora forrásanyag teljes körű földolgozására nem lenne esély.

A már kifejtett okokból nem különösebben jeleskedünk külföldi kutatóutakban, konferenciákban. Amin részt vettünk, azt alább fölsoroljuk. Meghívást kaptunk viszont szeptemberre egy nagyszabású padovai konferenciára (Experiencing the Sacred – The Role of the Senses in Medieval Liturgies and Rituals – Università di Padova, Dipartimento dei Beni Culturali) és novemberre egy bécsi műhelykonferenciára (Repetition and Ritual, Text and Edition, Challenges and Solutions – Vienna Euchologia Project, Österreichische Akademia der Wissenschaften).

A korábbiaknál nagyobb gondot fordítottunk eredményeinek bemutatására, a szélesebb közönséggel való megismertetésére, szellemi, kulturális jelentőségének kifejezésre juttatására. Magán az Usuarium nyitóoldalán rendszeresen megjelennek az újonnan feltöltött források és adatsorok. Rövidhírekben mutatjuk be a legújabb fejlesztéseket, akár bevitt adatokról, akár magasabb szintű földolgozásról, akár technológiai fejlesztésekről van szó. Ez angol nyelven történik, elsősorban a nemzetközi nyilvánosságnak szól. A rövidhírek archiválhatók, hivatkozhatók, így egy-egy fontos területet már akkor összefoglalnak, amikor még nem született belőle publikáció. A magyar közönségre gondolva a vezető kutató szakmai facebook-oldalt indított, illetve hét év után újraindította szakmai blogját is. A nyugati liturgiatörténet kutatása világi szempontból a kulturális örökségvédelemhez tartozik. Természetes gazdái egyfelől a katolikus Egyház és bizonyos történelmi protestáns felekezetek, másfelől az európai közösség lennének. A nem kifejezetten tudományos közönséget megszólító írások, bejegyzések célja, hogy erre fölhívják a figyelmet, és kialakítsanak egy olyan jóindulatú, érdeklődő közeget, amely akár egyik, akár másik szempontból magáénak érzi ó-Európának ezt a vonatkozását.

Munkánkat és legfontosabb eredményeinket tavaly októberben megrendezett második „Tájak, korok, hagyományok” című konferenciánkon ismertettük, idén tavasszal pedig a Magyar Művészet folyóirat fölkérésére tematikus számban mutattuk be a liturgiakutatás lehetséges kapcsolódásait a művészi tevékenységhez (ritualisztika, érzékek, vizuális művészetek, zene, irodalom). A lapszámot bemutató beszélgetésünk és néhány más, kutatásaink tudományszervezési, zenei, művészettörténeti vonatkozásait megvilágító beszélgetés, interjú a világhálóra is fölkerült. A vírusidőszak pozitív hozadéka, hogy az egyetemi keretek közt tartott előadások, szemináriumok közül is többet rögzítettünk, amelyekhez így utólag, tartósan, többen is hozzáférnek.